Kiadó:
Lion Music

Honlap:
www.larsericmattsson.com

Van ízlésük a japánoknak, ezt el kell ismerni. Rockzenében legalábbis. Lars Eric Mattssont is ők tartják el már vagy húsz éve. Mert szeretik az ultra-dallamos, enyhén progos, neoklasszikus beütésű muzsikát. Én meg is értem őket, mert tulajdonképpen szerintem is ez az alstílus a kemény fémzenék egyik csúcsa. Hiszen mi másért is választottuk ezt a műfajt, ha nem a nagyívű refrénekért és az észveszejtő gitárszólókért? Kábé a Zep óta alapvetően egy jó énekesről és egy technikás gitárhősről szólt a mese, egészen..., hm, ebbe most ne menjünk bele. Szerencsére vannak akiknél még most is erről szól.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy behatóan ismerem Mattsson barátunk életművét, pedig fáradhatatlanul sertepertél a skandináv metal élet portáján már egy ideje, nemcsak zenészként, hanem producerként és hangmérnökként is. Időnként belefutottam egy-egy munkájába, mint például a "Tango" (amin történetesen egy magyar énekeshölgy is felbukkan), vagy ez a projektje, de bazi nagy PR gépezet nincs mögötte, az már biztos. Pedig nem szarral gurigázik általában, a teljesség igénye nélkül álljon itt néhány név, akikkel együtt bazsevált a különböző lemezein: Erik Norlander, Patrick Rondat, Lance King, Vitalij Kuprij, Derek Sherinian, Mark Boals, Rusty Cooley.

A Book Of Reflection névre hallgató alkalmi társulás vájt fülűek körében már 2004 óta ismert és elismert, ennek a szexepilje az, hogy ide mindig több énekest hív. Ezúttal – a jó iparosként mostanában mindenhol felbukkanó - Carsten "Lizard" Schulz (Evidence One, Eden's Curse, stb.) és a Markku Kuikka (Status Minor) ragadta magához a mikrofont, hogy leénekeljék a csillagokat az égről. A Malmsteen – Rainbow ihlette muzsika (Blackmore nagyon felkapott lett mostanában, a héten ez már a harmadik album amibe belefutok, ahol a "Szivárvány" hatása letagadhatatlan) azonban nem is annyira a vokális teljesítmény miatt emelkedik ki a jó cuccok tömkelegéből, mintsem a gitárszólók és -témák okán.

Mattsson ugyanis meglett, sokat tapasztalat stúdió-guruhoz méltóan példás precízséggel, kristálytisztán pengeti ki a klasszikus zenével átitatott, jól átgondolt, izgalmas futamokat (nem hiába fedezte fel őt is Mike Varney még a '80-as években). A hangzása viszont korántsem olyan koszos, mint Yngwie-é (pedig ő is Hendrix és Fender párti), stílusa is szerteágazóbb, sokszínűbb, úgyhogy összességében engem leginkább Uli Jon Roth-ra emlékeztet (de helyenként bevillannak Jason Becker manírjai is). A lemez összes szólóját fel lehetne adni kötelező anyagként bármely zeneiskola rockzenei szakának neoklasszikus tagozatán. Ha téged is kilóra lehet megvenni az intelligens melodikus-neoklasszikus zenével, mint engem, akkor kizárt, hogy a "Relentless Fighter"-rel mellényúlsz! Még japánnak se kell lenni hozzá, hogy tetsszen.

Kotta

Kiadó:
Avenue Of Allies

Honlapok:
www.oliverhartmann.com
myspace.com/oliverhartmann

Szerény véleményem az, hogy Oliver Hartmann, aki egyszerre ragyogó énekes, gitáros, dalszerző, producer, heveny jornlanditis-ben szenved. Fél füllel azért kezdetektől fogva követtem szólókarrierjét, az első saját néven megjelentetett lemezét (Out In The Cold, 2005) még meg is vásároltam, de valahogy mindig az fogott meg, amit más formációkban mutatott.  Ezek száma gyakorlatilag légió: Freedom Call, Edguy, Rhapsody, Genius, Iron Mask, Aina, At Vance, Empty Tremor, Avantasia. Begépelni is fárasztó…

Szóval visszatérve a titokzatos betegséghez, amit egyszerűen csak jornlanditis-nek neveztem el, a helyzet az, hogy a faszi irdatlan jó szólógitáros, akinek kétségei vannak, az csak kukkantson bele az Avantasia DVD-be (The Flying Opera, 2011), de talán még ennél is jobb énekes. Bika hangja olyan karakteresebb és metálosabb szerepekre predesztinálja, amilyeneket rajta kívül csak egy David Coverdale vagy Glenn Hughes-féle ász (mint pl. Jorn!) vállalhat nyugodt szívvel, Hartmann mégis reménytelenül elveszett a soft rock, AOR labirintusban.

Nagyon drukkoltam, hogy a "Balance" egyfajta kitörési kísérlet legyen ebből a saját maga választotta börtönből, de Hartmann már teljes egészében ebben a közegben szocializálódott, "odakint", a szabad világban már nem is találná a helyét. Vagy mégsem? Az Empty Tremor-ban és az Avantasia-ban nyújtott teljesítménye alapján nem erre következtethetünk, de amint saját anyagról van szó, Hartmann képtelen vagy egyszerűen csak nem hajlandó kilépni a komfortzónából. Szüksége lenne egy saját, személyes Shawshank Redemption-re – aki látta a filmet vagy olvasta a könyvet, tudja, hogy miről beszélek. Azt meg végképp nem értem, hogy ha már a Teremtő jó hangszeres tehetséggel áldotta meg, akkor miért kell még a gitárszólókat is hanyagolni.

Pedig a "Balance" a maga nemében egy tök jó kis album. A dallamok fülbemászóak, kimondottan dinamikusan szól (köszi Sascha Paeth!), stb. Az "All My Life" egész ígéretes kezdés, a későbbiekben is vannak szép pillanatok (After The Love Has Gone), tetszik a Tears For Fears "Shout"-jának földolgozása (mondjuk, az eredeti is baba), de a "Dance On The Wire" egy igen ronda Lynard Skynard lopkovic (Sweet Home Alabama). Mennyivel szívesebben hallgatnám Hartmann-t olyan lemezeken, mint pl. a nemrég recenzált Affector, vagy valami gyilkos "Headless Cross" utánérzés!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut/Century Media

Honlap:
www.affector.net

Manapság próbálok óvatos lenni a "szupergrúp" elnevezéssel, mert ami nálam már vastagon ebbe a kategóriába tartozik, az másnak körülbelül olyan, mint afgán haduraknak a nyugati típusú demokrácia vagy a Waczak szállóban (Fawlty Towers) Manuelnek az irodalmi brit angolság: "Che???". Pedig az én parallel univerzumomban az Affector tényleg szupergrúp, hiszen itt tüsténkedik Ted Leonard énekes (Enchant, Thought Chamber, Spock's Beard), Collin Leijenaar dobos (Neal Morse, Dilemma) és Michael LePond bőgős (SymphonyX)! Az egyetlen számomra ismeretlen arc, a német gitáros, Daniel Fries, de a lemezt hallgatva neki sem kell szégyenkeznie az illusztris társaságban (sőt valójában ő a produceri feladatokat ellátó Collin Leijenaar-ral együtt az Affector zenei ötletgazdája!)

A német-holland-amerikai koprodukcióban a közös nevező a progresszív rock/metál iránti rajongás, illetve egy egészen más jellegű rajongás, melynek tárgya nem a muzsika világába tartozik, sőt teljes egészében az általunk ismert világ fölött áll. Igen, kérem, ez nyíltan keresztény vállalkozás a bibliás kisegyházak teljes arzenáljával: a magasba lendített karokkal, a hozsannával és a Glory-hallelujával. Az album tematikája is erre a társadalmi rétegre jellemző (bár általában a metáltól sem áll távol). A "Harmagedon" – amint azt már címe is jelzi – a világ végéről, az azt kísérő apokaliptikus jelenségekről és a végítéletről szól, csak éppen nem vérfürdős, kozmikus harcos változatban, hanem sajátosan keresztény szemszögből – az új ég és új föld kinyilatkoztatását várva. Persze nem kell hittérítő demagógiától, teológiai mélységektől tartani, a muzsika önmagában egyáltalán nem olyan, mint amit a "Vidám vasárnap" című zenés-táncos show műsorban megszokhattunk – már aki kínozza magát ilyesmivel.

A szupergrúp jelleget izmosítandó Affektorék jeles vendégeket is meghívtak: billentyűszólóikkal olyan nagynevű muzsikusok járultak hozzá a lemezhez, mint Alex Argento (nálam abszolút kedvenc!), Neal Morse (Transatlantic, Flying Colors), Jordan Rudess (Dream Theater) és Derek Sherinian (Planet X, Black Country Communion). Nem olcsójánoskodtak klasszikus zenei szemplerekkel sem, hanem bevonták a Sinfonietta Consonus nevű lengyel szimfonikus zenekart a stúdiómunkálatokba. Ismerve ennek komoly anyagi vonzatait, elég merész húzásnak tűnik a dolog.

Minden zenész a tőle elvárható, első osztályú minőségi szinten teljesít, különösképpen a Mike Portnoy stílusában mester fokozatott szerzett Collin Leijenaar és a banda "újonca", Daniel Fries, aki nem csak technikailag igen fölkészült, de szólói jó érzékkel fölépítettek és a hangszere is csodásan szól. Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy az énekesi posztra Ted Leonard volt a legjobb választás, mert – bár személy szerint nagyon kedvelem érzelmes, kristálytiszta orgánumát – ebben a metálos közegben nem tud igazán érvényesülni, és sajnos a dallamokat sem érzem eléggé fogósnak. Az már régen baj, ha az ember azon kapja magát, hogy a hosszabb instrumentális részeket várja türelmetlenül (szerencsére akad belőlük bőven).

Ettől függetlenül a műfajon belül zeneileg ez egy remek produkció, és nem nagyon tudom elképzelni, hogy lecsússzon majd az évet összesítő toplistámról. Ez még akkor is így van, hogy a sokadik hallgatás után sem tudnék visszaénekelni talán egyetlen refrént sem. Ez azért gáz… Collin Leijenaar-nak Neal Morse mellett, Ted Leonard-nak pedig a Spock's Beard-ben kell még sokat fejlődnie dallamérzékenységből. Akkor talán majd nem olyan benyomást kelt a muzsikájuk, mintha egy instrumentális projektbe a stúdiómunkálatok közben, kvázi a 24. órában hívtak volna meg egy énekest.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.candlemass.se

Kedvenc funeral-power tánczenekarom illusztris módon, előre bejelentve indult utolsó "lemezes-útjára", bár a Candlemass esetében a temetés – mint ahogy a banda története során tapasztalhattuk – könnyen fordulhat a feltámadást előkészítő aktussá. Ezzel igazából nincs gond, főleg, hogy a csapat szorgalmas gyakorlással szerezte meg a szükséges rutint, eggyel több ilyen aktust produkálva, mint annak idején a megboldogult Lázár.

A gyászos eseményt megelőző, Robert Lowe-val töltött időszak – amihez nyugodtan hozzácsaphatjuk a Messiah-val készített utolsó, címében öndefinitív lemezt – furcsa paradoxonként jelentett olyan hattyúéneket, ami maga volt a megtestesült diadal: ezt az attitűdöt a Manowar is megirigyelhetné, mert győztesként, dalolva menni a halálba az aztán igazán metál, még ha Arany János másként is értelmezte anno a Walesi bárdokban. A vigalmi analógia persze nem csak kritikusi poénkeresésem eredménye, a "Psalms For The Dead" húzónótája, a "Dancing In The Temple" konkrétan táncra hívja az úri közönséget, ami csak abból a szempontból furcsa, hogy táncolni esetlegesen a temetés után szoktak, az aktuális tor eseményén, no de közben? Erről persze talán többet tudna mondani a Magyar Gyászológiai Társulat fő szponzorált együttese, a Virrasztók, de ha tévedek, megígérem, gyújtok egy gyertyát, hogy illő módon tudjam megkövetni a Candlemass-t.

A lemez dalai tulajdonképpen az említett időszak bevált receptjét követik: a vontatott, doom riffek közé ékelt rockos gyorsulások, vagy dallamosabb részek ezúttal inkább gitárszólók, mintsem Lowe himnuszaiban teljesednek ki, az ellentétes hangulati és tempóváltások bevált módon teremtik meg a zenei feszültséget. A "The Sound Of Dying Demons" és a "Waterwitch" zakatolósra vett gitáros kiállása ének nélkül is dudorászásra készteti az embert – már ha a zokogás közben képes hirtelen dudorászásra váltani –, a "The Lights Of Thebe" menetelős komorságába illesztett keleties, mesélős dallamtéma pedig valahonnan az Abstract Algebrás időkből maradhatott Lowe-nak, amúgy csemegézésre.

Leif Edling, mondanom sem kell, mindent elkövet, hogy Iommi ceremónia-mester szintjére emelkedjen, ez az azonosulási kényszer aztán odáig fajul, hogy a "The Killing Of The Sun"-ban ordenáré módon sikerült ellopni az "Iron Man" főriffjét. Ezt persze nevezhetjük tisztelgésnek, vagy játékos zenei utalásnak is, a magyar politikai élet PC-t nélkülöző hozzáállását tekintve azonban mostanában nem illik árnyaltan fogalmazni. Ez persze nem von le semmit az album értékéből, addig, amíg olyan dallamok és Hammond-szólók repkednek az éterben, mint a lemez címadó tételének vokál témájában és a "Siren Song"-ban, hajlandó vagyok mindent megbocsátani. Illetve egyet nem, hogy a csapat a (fel)oszlás tagadásával a stúdiózás befejezése mellett döntött. De remélem, lesz még feltámadás, mormogjunk hát el egy doom-imát, és gyújtsunk gyertyát, a szövegeket pedig "vigye el az ördög", a pokolba velük! 

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.jornlande.com
myspace.com/realjorn

Jorn egyedülálló zseni, Jorn egy Coverdale/Dio klón. Jorn nyughatatlan és munkamániás, Jorn kényelmes és tohonya. Jorn világsztár, Jorn kispályás. Egyszóval Jorn skizofrén, s ennek nem csak karrierje látja kárát, de mi, rajongók is vastagon megisszuk a levét. Mert kétség sem férhet hozzá, hogy kivételes tehetség, aki a legnagyobb legendákkal élhetné át a Rock and Roll Hall of Fame-ben apoteózisát, mégis a középszerűségben tengődik évek óta. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szólókarrierje értéktelen és érdektelen. A neve garancia egy bizonyos színvonalra, és az első albumok nagyon ígéretesek voltak, az "Out To Every Nation" meg egyszerűen nagyszerű (2004). Akárhol tűnjön is föl, az ember azonnal fölkapja a fejét, de ki kell mondani, hogy Jorn igazából nem zeneszerzőként, szólóban tud érvényesülni, hanem amikor olyan géniuszok keze alá dolgozik, mint Ostby (Ark), Liverani (Genius), Grapow (Masterplan) és Sammet (Avantasia).

Ezzel az összegzéssel persze lehet vitatkozni, ismerek olyan megalkuvást nem ismerő rajongót, aki bármilyen CD-t megvesz belehallgatás nélkül, amennyiben Jorn három hangot leénekel benne. Nem is kárhoztatom az ilyet, én mégis – talán kicsit igazságtalanul – leginkább abból a perspektívából figyelem és értékelem Jorn munkásságát, hogy mi lehetne belőle, ha nem ragadt volna meg a '70-es, '80-as évek hard rock-jánál, és az "itt az ideje a rocknak", meg a "hozd el a kemény rockot a földre" típusú szövegeknél.

Az új lemez semmivel sem gyengébb a "The Duke"-nál (2006) vagy a "Spirit Black"-nél (2009), de nekem ez már kevés ahhoz, hogy kb. 50 percen keresztül lekössön. Maradt a Tore Moren-Jimmy Iversen páros és a kicsit idegesítő kásásra torzított gitárhangzás, csakúgy, mint a Coverdale/Dio bűvölet.  A menetrendszerű földolgozások sem maradhattak el: Jorn választása ezúttal egy langyos West Coast punnyadásra, Christopher Cross "Ride Like The Wind"-jére esett. Ezt korábban a Saxon is földolgozta (Destiny, 1988), ehhez a modern hangzáson kívül nem sokat tett hozzá a norvég pacsirta. Önföldolgozásként a Masterplan "Time to Be King"-jének is szerepel egy változata a lemezen, ami szerintem majdnem egy az egyben ugyanaz, hiába magyaráz Jorn keményebb megszólalásról, meg a kutyafüléről…

Az egyetlen nóta, amelyikre rendre megdobban a szívem, az a Whitesnake és Led Zeppelin ízű "Black Morning". Ez valahogy nagyon el lett találva. Mindenesetre, ha Jorn lennék, gyorsan megkeresném Tore Ostby telefonszámát és megbeszélnék vele egy találkozót, hogy megnézzem, vajon működik-e még az a varázslat, amit egykor Ark-nak hívtak…

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.circusmaximussite.com
myspace.com/officialcm

Háááát, amikor meghallottam a kislemezes "Reach Within" című dalt, elborította a vér az agyamat. Öt hosszú éve várom türelmetlenül az új CM lemezt, ezeknek meg van pofájuk előhozakodni ezzel a Coldplay játszik U2-t nyáladékkal! Azután szép lassan oszlani kezdett az agyamat elborító köd: (1) Ez csak egyetlen nóta a tízből, (2) annak is a rádiók számára megvágott diétás változata, (3) ráadásul többszöri hallgatás után elkezdtek föltárulkozni a nóta kimért, óvatosan csepegtetett finomságai, pl. Mats Haugen mesterien építkező gitárszólója. Bár kétségkívül elhamarkodott egyetlen dal alapján ítéletet mondani az egész albumról, az valahogy benne volt a levegőben, hogy a CM ezúttal egy direktebb (kevésbé progresszív) és szellősebb (kevésbé metálos) koncepció mentén komponál. Mike Eriksen – akinek egyébként is ideális AOR hangja van – Torsti Spoof-fal (Leverage), a modernizált aréna rock koronázatlan királyával csinált egy hiperdallamos slágergyűjteményt (The Magnificent), s ehhez a projekthez Mats Haugen is hozzájárult egy dallal. Azonkívül Eriksen – hogy is önthetném szavakba? – külsőleg is az elpuhulás jeleit mutatja, ha kegyetlen lennék, úgy fogalmaznék, hogy elhízott, mint egy kényeztetett zsírsertés. De nem vagyok kegyetlen, így inkább azt mondom: a családjánál már csak a kardiológusa aggódhat jobban az egészségéért.

Apropó család! Az öt éves, hosszú pihenő, és a "Nine" megjelenésének több mint egy éves csúszása nem csak Mats Haugen szerencsétlen kézsérülésének "köszönhető", hanem annak is, hogy az együttes tagjai mostanában leginkább a családalapításra és utódnemzésre koncentráltak – az öt zenész időközben egy kisebbfajta óvodára való gyereket "hozott össze". A kiegyensúlyozott házasság gyakran jár együtt azzal, hogy a fémszívű kemény legény megjuhászodik, levágatja a rőzsét és deréktájban megereszkedik.

Persze az is elképzelhető, hogy mindez csupán alaptalan találgatás, és valójában az a zenei hangsúlyeltolódás, amit a "Nine" képvisel, már kezdettől fogva be volt programozva a CM-be. Vagy ami még fontosabb, az eredetileg tribute bandaként indult CM most talált saját, önálló stílusára. Erről találóan, az "Isolate" című előző lemez kapcsán így írt Túrisas: "Nem egyszer láttuk, hogy az 'olyan mint-csapatok' néhány év eltelte után a megtalált saját hangon szólalnak meg, és megszüntetve, megőrizve zenei hatásaikat példaként állnak a már őket követők előtt." Az a bizonyos szög a fején lett eltalálva.

Mindamellett érdekes, hogy a lazábbra, finomabbra vett dalszerkezetek nem tették a CM-et kommerszebbé, sőt tulajdonképpen – paradox módon – a "Nine" nehezebben megközelíthető, megszerethető, mint elődjei. Elképesztően rétegzett, cizellált muzsika ez, amit kóstolgatni kell, beleharapni, aztán visszatenni egy kicsit a hűtőbe, hogy később újra elővegyük. Rajtam már erőt vett az evéskényszer, annyiszor nyitogatom a hűtőt, hogy az már az energiatakarékosság kárára megy. Még csak június van, de már most ki merem jelenteni: minimál borító ide vagy oda, a "Nine" jó eséllyel az év lemeze, de hogy dobogós, az biztos!

A CM tehát végképp önmagára talált, ők már biztosan nem "padawan"-ok többé, hanem a progresszív metál jedi lovagjai: ezt bizonyítani se kell, elég hozzá meghallgatni a kb. 9 perces "Burn After Reading" című mesterművet. Voltaképp örülök ennek a fejleménynek, de rettenetesen maradi, hajthatatlan és korlátolt lévén, arra a bizonyos lakatlan szigetre még így is inkább az ifjonti hévvel, lelkes őserővel megáldott "1st Chapter"-t (2005) vinném magammal.

Tartuffe

Kiadó:
Bakerteam Records

Honlapok:
www.mirrormaze.eu
myspace.com/mirrormazeband

Már napok óta transzközeli állapotban vagyok. Tűkön ülve várom az Affector és Circus Maximus lemezek megjelenését, másra nem igazán tudok odafigyelni. A várakozás okozta izgalmakat levezetendő fogtam hozzá a MirrorMaze nevű észak-olasz progresszív metál csapat bemutatkozó lemezének recenziójához. A taljánok képesek nagyon pozitív előjelű meglepetéseket okozni, a DGM, Astra, Twinspirits, Sinestesia-féle bandák nekem nagyon bejönnek, de a "második vonal" (No Gravity, Mind Key, Heart of Sun) sem tehetségtelen amatőrök gyülevész hada.

A MirrorMaze-t Davide Penna gitáros, Sam Lanfranchini billentyűs és Matteo Maselli dobos alapították még 2008-ban. Két éven át keresték az ideális frontembert, akit végül Fabio D'Amore személyében találták meg. A srác nem csak ügyes basszer (ő bőgőzik a lemezen), de kiváló énekes; valóban igazi "szerelemgyerek" (D'Amore). Az album fölvételei után, közvetlenül a "finish" előtt a dobos-alapítótag, Maselli kilépett, így az első turnéállomásokra már Fabio Nasuelli (dobok) and Juan Manuel Savoini (bőgő) kísérték el őket.

Az anyag keveréséért és masztereléséért ugyan a sokat tapasztalt svéd Staffan Karlsson (Stevie Wonder, Nathan East, Earth Wind & Fire, The Roxette és Firewind) a felelős, mégsem vagyok tőle elragadtatva, az én ízlésemnek kicsit vérszegény; inkább csattog, mint dübörög - valahogy hiányzik belőle egy fontos dimenzió: a mélység. Persze egyáltalán nem tragikus a helyzet, valaki pont ezt szereti...

A "Walkabout" egyáltalán nem gyenge bemutatkozás, de azért nem emeli a MirrorMaze-t abba a szférába, ahol a fönt említett elsőligás talján csapatok már lakást vettek maguknak. A dallamok - az olaszoktól egy kicsit szokatlanul - valahogy kevésbé "ragadnak", a gityós szólói technikásak ugyan, de nem mindig eléggé "fésültek", problémám mégis leginkább a billentyűtémákkal és hangzással van (pont úgy, mint a Seventh Wonder-nél). Pedig a srácok még Ray Adler-t (Fates Warning, Redemption) is meghívták egy epikus hangvételű balladába énekelni (Deeper Signs). Megjegyzem, ez a lemez csúcspontja.

Elsősorban olyanok vadásszák le az MirrorMaze-t, akiknek maradandó élménye kötődik a 2009-es Pathosray albumhoz. Nekem rögtön ők ugrottak be, és nem csak azért, mert ők is olaszok. De eszembe jutott még a német Tomorrow's Eve is, jóllehet elsősorban Fabio D'Amore Martin LeMar-hoz igen hasonló hangja miatt. Az én tekintetem azért még mindig az új Affector és Circus Maximus lemezeket kutatja a virtuális láthatáron…

Tartuffe

Neheztelek Zefferre. Neheztelek, mert nem csak giccses, de már kicsit unalmas is Tunyó folytonos felemlegetése, mert önfejű és akaratos és mert rájátszik a P. Mobil örökségre. Neheztelek, mert szereplési vágya miatt erőszakosan tolja előtérbe magát és zenekarát minden adandó alkalommal. Neheztelek, mert nem tartom ízlésesnek, hogy a Dio emlékkoncertet is saját népszerűsítésére használta fel.

Felnézek Zeffer Andrásra. Felnézek rá, mert van víziója és azt tűzön-vízen keresztül megvalósítja. Elismerem a kitartását és az állhatatosságát. A munka- és megalomániája nélkül – zenei kvalitásai ellenére - ez a banda éppúgy dagonyázna az érdektelenség posványában, mint a legtöbb honi csapat, amely elkötelezte magát a rockzene mellett. Most éppen azt találta ki, hogy majd ő megtölti a PeCsát (naná, mikor ez még egy Whitesnake-nek sem sikerült...) és ott 3D-s élő felvételt készít. Kerül amibe kerül.

És megcsinálta. Oké, a Szabadtéri Színpad nem volt csurig, de ciki sem volt a dolog (amitől én előzetesen kicsit tartottam), a nézőtér két, némileg foghíjas szélét leszámítva középről, a keverőpult környékéről, főleg úgy kilenc óra tájékától megvolt az a bizonyos stadionkoncert fíling. A színpadképre viszont már érkezéskor is felfigyeltem, a Hammond és a dobszerkó alá felpakolt Marshall és Laney erősítőkből épített fal nagyot ütött. Profi világítás, háttér animáció, kifogástalan hangerő és hangzás – ahogy az kell.

Pont előttem táncikált egy törékeny, csinos fiatal lány, a Tokyo Hotel-es séróra dizájnolt fiújával, de sajnos ők voltak a kivétel. A Mobilmána már nem szól a mai ifjakhoz, az átlagéletkort úgy 38 körülire saccoltam, nyilvánvalóan egy idősebb generáció jött el elsősorban P. Mobil klasszikusokra szórakozni. Arról, hogy két kitűnő lemez után sem igazán tudják kinőni ezt a tribute szerepet, szerintem ők is tehetnek, de erről majd később. Itt inkább azt a gondolatomat osztanám meg veletek, hogy sajnálom kicsit a mai fiatalokat, mert kimaradnak az igazán látványos, jó értelemben vett parasztvakító, grandiózus produkciókból, mint amilyent szombat este mi láttunk. Milyen állat volt már a sejtelmesen gomolygó füstben nyomuló két gitáros, lobogó rőzsével, piros hangszerrel, ahogy hatalmasakat tekerve vonzzák magukra – az itt nem igazán jelen lévő – tinilányok tekintetét. Igazi rockistenek, nem olyan járás- és beszédhibás hikomat-sztárok, mint Fluor Tomi, basszics, pont ilyen szerettem volna lenni gyerekkoromban én is. Valamiért nem hiszem, hogy egy mucsajröcsögei Vastag Csaba haknin megtapasztalható ugyanez az élmény (bocs, Viktor).

A zenészekről szót sem érdemes ejteni, no nem azért, mert nem érdemlik meg, hanem éppen azért, mert bizonyított felállásról van szó, akik a felvétel okán duplán odafigyelve hozták a maximumot. Én továbbra is a rutin és az ifjonti hév, az érett hard rock és a modern gitármunka egyensúlyát tartom a legnagyobb erősségüknek. Csak annyit tennék hozzá, bár bizonyos értelemben érthető, hogy Kozma Tamás kevesebb szerepet kap, lévén Szentkirályi Jani a technikásabb, de azért az már mégiscsak a túlzás kategóriába esik, hogy volt olyan nóta, ahol nanoszekundumokban volt mérhető a gitárszólója. Én mondjuk kifejezetten csípem a stílusát, szívesen megnézném - lévén a hangja sem rossz – ahogy lemegy Kotzenbe, nyilván a Mobilmánia keretein kívül, egy esetleges szóló projektben.

Egy ilyen gazdag életmű birtokában lehetetlen úgy összeállítani a setlistet, hogy azzal mindenki elégedett legyen. Hiába próbálták meg az összes Mobil örökzöldet belesűríteni a programba (pedig még egy hosszú medley-t is beiktattak ezekből), Benő haverom a végén azt dünnyögte: "még a Lámpagyárat is meghallgattam volna, és az Aranyásó szakkör se volt...". Na bumm! Nekem viszont, őszintén szólva, túl sok volt a Móóóbil és keveselltem a saját számokat. Már csak azért is, mert utóbbiakat – nem megkérdőjelezve egy Kétforintos dal, vagy az Utolsó cigaretta rocktörténeti jelentőségét, vagy annak az összekovácsoló katarzisélménynek a fontosságát, amit ezek a számok ezen a fellépésen is kiváltottak – zeneileg én jóval rétegzettebbnek, összetettebnek érzem. Egy normális világban a második album után már csak 4-5 klasszikust kellene, szabadna benne hagyni a programban – sajnos, a Kárpát-medencének ez a szeglete 2012-ben elég messze áll a normálistól, így kissé rezignáltan ugyan, de tudomásul veszem azt is, ha a kommerciális szempontok felülírják a művészieket.

Na de nem siránkozni jöttem, hanem dicsérni! És megköszönni Zeffer Andrásnak, valamint zenekarának, hogy sok munkával és több hónapos előkészülettel röpke két órácskára visszahozta fiatalságom stadion-rock élményét. Köszönöm!

Kotta

 

A Föld forgása hirtelen megfordul, egyre gyorsabban és gyorsabban pörög visszafelé, hirtelen diszkógömbbé változik, és visszautazva az időben a '70-es évek végének, '80-as évek elejének diszkóláza közepén találjuk magunkat. A Boney M-től a "Ma Baker" és a Bee Gees-től a "Stayin' Alive" a sláger, aztán itt ez az egyszámos osztrák banda, az Opus és a" Life Is Life" (katonaságnál mindig azt énekeltük, ha posta érkezett, hogy "levelet kaptam, life"), de az olyan rockzenekarok, mint a Kiss (I Was Made For Loving You) vagy a Yes (Owner Of A Lonely Heart) is "eldiszkósodtak". Az elektronikus zenében utazó Kraftwerk olyan progresszívnak mondható albumok után, mint az "Autobahn", vagy a "Radioactivity", előállt a diszkóprüntyögés gyöngyszemével, a "The Man-Machine" című lemezzel, és a "The Robots" című számmal. Ekkoriban készült az ELO "Don't Bring Me Down"-ja, amely inkább volt már popsláger, mint rockzene, és Billy Idol első lemeze, amelynek" White Wedding"-jében csíráiban már ott a későbbi rocklázadó "Rebel Yell", de még sokkal több benne a new wave-elem, mint a rockmuzsika.