Tygers Of Pan Tang: Ambush (2012)
Kiadó:
Rocksector Records
Honlap:
www.tygersofpantang.com
Nem, ők nem a maláji Sandokan tigrisei, sőt, még csak nem is Michael Morcock fantasy író agyszüleményei – jóllehet a nevet tőle kölcsönözte a NWOBHM patinás csapata, hogy aztán bősz ragadozó üvöltéssel tudassák a világgal: itt bizony új hullámról van szó! (Egyébként minek is voltak az új hullámai ezek a zenekarok? Mert addig heavy metal nem létezett, legalábbis így definiálva nem.)
Igaz, hogy a Maiden, Def Leppard, Saxon triumvirátus mellé sosem tudtak felzárkózni, ám az egy ideig John Sykes-ot is a soraiban tudható csapat komoly hírnevet harcolt ki magának az undergroundban, és igazából egy olyan albumukról sem tudok, amivel ne hozták volna a garantált, tőlük elvárt színvonalat. Igaz, hogy az eredeti tagokból már csak Robb Weir gitáros próbál "ragadozni", de a mellé felsorakozott tagok, különösen az ikergitárhoz elengedhetetlen társ-bárdista, és az énekes, az olasz származású Jacopo Meille méltó módon ápolják az elődök által teremtett hagyományokat.
Jóllehet, nem nagyon figyeltem pályafutásukat, ám a megelőző, és különösen a jelen, "Ambush" című album sikeres rajtaütést hajtott végre a kritikusi rosszmájúság szülte eredendőségen, így aztán kénytelen vagyok a továbbiakban csupa jót írni. S hogy ez nem elfogultság, bizonyíték rá, hogy két tigris fekszik a mellemen, egy pedig most is a farkával csiklandozza az orromat.
Éppen minap hallgattam meg az ős Saxon ex tagjának albumát, hát mit mondjak, régies, rockkal átitatott avítt metáljukkal úgy idomultak a jelen bikaerős, powerbe hajló Saxonjához, mint muskéta az AMD gépkarabélyhoz. No persze, ha úgy nyúlnak a mai füllel kissé már ódonnak ható zenei irányhoz, ahogy azt a Tygers Of Pang Tang tette, minden bizonnyal nem hajítottam volna ki a virtuális kukába őket. Mert tigrisék ugyan szintén nem újították meg a műfajt - sőt, még csak nem is szigorodtak, vagy progres(szívós)kodtak el, ahogy azt az idő némely társukkal megtette – ám úgy tudták a régi, jól bevált harcmodort a maga ismert húzásaival tálalni, hogy az élvezhető maradhat minden, a korral haladó – és nem haladó – öreg, iszapszemű rájának.
Ikergitárok, régivonalas Saxon jelleg, némi amerikai dallamos metál feeling, sőt, a "She" c. dalban erős The Cult hatás: a végeredmény magáért beszél, illetve üvölt. Ehhez persze kellettek a jó dalok, ebben azonban a csapat sosem hibázott. A tigrisek minden bizonnyal az összes brit heavy metal csapat sikerszámát elfogyasztották reggelire, mert sikerült 11 potenciális slágert felböfögni, ráadásul mindezt olyan hangzással, ami egyszerre idézi a régi és a modern kor előnyeit. Nem is tudok igazából erősebb szerzeményt kiemelni, mivel – és ami ritka manapság – nincsen töltelék, a dalok egyöntetűen, azonnal ható dúdolási kényszert kiváltva képviselnek egyenletesen erős színvonalat.
Hát igen, a csapat ékes bizonyítéka annak, hogy az évek múltával nem minden oroszlán – izé, tigris – válik fogatlanná, mert ez az anyag harap: engem máris elfogyasztott vacsorára – falatonként vagy egészben.
Garael
A Helstar és a Lillian Axe alatt aztán elmorfondíroztam azon, hogy nem véletlen ragadt meg ez a két zenekar a másodvonalban. Mindkettejük a relatív egyediségük, másságuk áldozatai. Egyiküket sem könnyű beleszuszakolni egy könnyen beazonosítható kategóriába, márpedig a konzumidiotizmus uralta felpörgött, felületes világban ez bizony nagy hátrány. A Helstar esetében például nehézkes értelmezni Rivera operás áriázgatásait a thrash-es alapok viszonylatában, és hiába hoznak a gitárosok az átlagnál jóval fifikásabb, ötletesebb alapokat, ez a karakteres orgánum sokaknak nem jön be, főleg ebben a stílusban, ahol a faék egyszerűségű énekdallamok váltak sztenderddé.
Ha csak úgy beestél az utcáról (haha), nem ismerve Blaze abbéli filozófiáját, mellyel a sziruposságot, a direkt hatásvadászatot teljességgel kiüldözte munkásságából, akkor az lehetett az érzésed, hogy itt egy leértékelt House Of Lords, akikben ott van ugyan a potenciál nagy slágerek legyártására, de valahogy mégis hiányzik ezekből az átütő erő... A gitáros fickó mindig valami érdekes témát játszik, és nem a sztenderd, fülbe mászó riffeket, a ritmus valahogy mindig olyan fura, és egy picit lassabb, mint kellene, az énekes pedig jó ugyan, de valahogy nem az átlagos, azonnal ható dallamokat hozza. Elárulom, ez az egész pont ettől szép!
