Kiadó:
Icewarrior Records

Honlapok:
www.tommyvitaly.com
myspace.com/tommyvitaly

Ha az első Tommy Vitaly lemezt úgy jellemeztem, hogy "Malmsteen teker a Helloween-ben", akkor a jelenleginél a tökfejeseket időlegesen sarokba zavarva szólítom fel a hívőket: imához, mert itt vannak Júdás papjai. Nem, kérem, nem Halford mester vette át a bérdalnokok ligája jól fizetett fekete övesének, Thomas Vikströmnek a helyét, de a megidézett zenei világ hallatán rögtön eszünkbe juthat a "Metal God"-nak szóló zsoltárgyűjtemény.

Nem azért, mintha hiányozna innen egy igazi "Resurrection"-ön túljutott fémisten, mert egy helyett rögtön ötöt kapunk: Mats Levén, Carsten Lizard Schulz, Thomas Vikström és Michelle Luppi mellől már csak Tim Ripper Owens hiányzik, hogy a leggyakoribban foglalkoztatott zsoldos-pacsirták csiripeljék el a talpalávalót, ám helyette megkapjuk a Crimson Glory jelenlegi énekesét, aki mellett olyan ismertebb nevek próbálják a színvonalat emelni, mint David DeFeis és Zak Stevens.

Nos, a zene tehát annyiban változott az előzőekhez képest, hogy a neoklasszikus tekerések alapjait nem az eu-power mézes-mázas dallamvilága, hanem a Judas Priest keményebb vonulata adja, ikergitáros barázdabillegetés helyett shred-művész barátunk virgáival. De hogy ne kelljen tamáskodnunk Tommyval, mindenki nyugodjon meg, mert működik a dolog. A dalok jók, az énekesek könnyen bizonyítják, hogy több fémisten is létezhet ugyanabban a dimenzióban, Vitaly pedig rendelkezik elegendő zenei alázattal, hogy ne próbálja az elhívott vokál-haverokat amúgy Malmsteen módjára a háttérbe parancsolni. Oké, persze a vendégek a maguk nemében és nevében nagyobb tehetségek, mint Tommy, akire az "ügyes, ügyes" jelzőt használja az ember, ahelyett, hogy a térdére borulna a lángelme (illetve esetünkben lángkéz) láttán és hallatán, de nyugodjanak meg azok a kan hívők is, akiknek gondot jelenthet, melyiket helyezzék életükben előtérbe, a falloszt, vagy annak zenei megtestesülését. A kipengetett szólókért a céhmesterek azonnal prezentálták volna az iparengedélyt kobzos barátunknak, persze csak akkor, ha a középkorban nem a kóbor trubadúroké lett volna az a hálátlan szerep, hogy elcsábítsák a céhesek feleségeit. No, hát ezért nincs ma sem gitáros szakszervezet.

A lemez egyetlen gyenge pontját David DeFeis produkálja, aki sajnos folytatja a művészi beteljesülés felé vezető utat, és újra eljátssza Ingmar Bergman örökbecsűjét, a "Suttogások és sikolyok"-at, bár azt is csak lightosan, mert a sikolyokat az a gaz mozigépész kivágta a filmből.

Ajánlom azoknak hát az albumot, akik kíváncsiak arra, milyen is lenne a Judas Priest egy neoklasszikus virgahőssel, és szeretnének új "Heavy Metal God"-ot avatni Carsten Lizard Schulz személyében.

Garael

Kiadó:
Century Media

Honlap:
www.myspace.com/3iob

Baj lesz itt! Ez volt az első gondolatom, a nyitó "Metal Woman" halatán. Ahogy azt az előző korong kapcsán is megírtam, ezek a full klisé, középtempós számok nem állnak valami jól a bandának, pontosabban semmi extrát nem tudnak nyújtani az amúgy sem túl izgalmas retro hullám bandáihoz képest. Ezekkel még az undergroundban is max. középszerre ítélik magukat.

Aztán nem lett. Mármint baj. Mert a folytatásban felpörgetik a tempót rendesen. Innen kezdve leginkább egy jól beszpídezett Judas Priestre hasonlítanak, a mikrofonnál Udo és Boltendahl még mutáló szerelemgyerekével. Belátom, ez így nem hangzik valami jól, a valóságban azért ez nem olyan rossz ám, de legalább ahhoz elég érdekes immár, hogy végighallgassuk a lemezt.

Elégedetten konstatáltam tehát, hogy minden bizonnyal olvasták és megfogadták a tanácsaimat. Visszacsempésztek némi black metalos hörgést és sikálást a muzsikába – van ám abban valami meghökkentő, amikor ebbe a közegbe megérkezik a Deep Purple, egy olyan uniszólóval, amit (legyünk jóindulatúak - amilyent) utoljára Blackmore és Lord előadásában hallottunk. Akárhogy is, engem éppen azzal a "Look Out"-tal vettek meg végül, amiben ezt az ominózus poént ellövik.

A zenekar nem árul zsákbamacskát: itt a tradicionális heavy metal éltetése zajlik ötven percben. Korántsem kötelező anyag, de nyugodtan odatehető az Accept mellé, mint olyan hagyományápoló cucc, ami azért 2012-ben sem ciki. (Vagyis dehogynem, csak nem úgy. Hanem direkt. Nagy különbség!) Ennyi pedig talán elég ahhoz, hogy kiemelkedjenek abból a bizonyos középmezőnyből - az undergroundban legalábbis.

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.kissin-dynamite.de
myspace.com/kissindynamiterocks

Úgy látszik a németek nem tudnak úgy lelazulni mint az északi szomszédaik. Nekik még a glambe is muszáj némi szögletes-menetelős, irányba állós póvert keverni. A jelenség természetesen nem új, a "Rocket Ride"-os Edguyban, vagy az újabb kori Avantasiában is frigyre lépett már a nyálas amcsi hard rock (meg a kevésbé nyálas kontinentális) és az europower, némileg vérfertőző kapcsolatban egyesülve, hiszen amúgy meglehetősen magas a rokonsági fok kettejük (hármójuk?) között. A party- és a speed metal végletei között újabban vergődő Freedom Callról nem is beszélve. És lőn, itt a mutáció csúcsa, egy tökéltes euroglam korong, New Wave Of German Glam Metal, vagy mifene, már ha lett volna old wave arrafelé valaha is.

A pofátlanul fiatal Kissin' Dynamite (átlagéletkor 21 év, és ez már a harmadik CD-jük) esetén persze nem meglepő ez a kettősség, az ezt megelőző két albumon is keverték már ezeket a stílusokat, hol a játékosság (első lemez), hol a heavy/power metal (második lemez) enyhe túlsúlyával. De három a porosz igazság, ilyenkor dől el a tuti, szokták volt mondani – jelentem, a kimondhatatlan nevű kisvárosból származó brigád megugorta a szintet és kvalifikálta magát a lejátszómba, no meg a nemzetközi másodvonalba. Ez is valami.

Összeért a mutatvány, a fizika tételeit cáfolva, a dög is megmaradt, de a dallamosság sem veszett el. Pedig a borító láttán még erős kételyeim voltak – ez a cím például több mint klisé, az ilyen már fájni tud. Ehhez képest mindjárt a nyitó (és egyben címadó) nóta jól farba billentett a tökösségével, mindamellett az év egyik nagy slágerét is megkapjuk rögvest. Mindig is bírtam ezt azt összetételt. Tulajdonképpen a színvonal marad is ezen a szinten a produkció nagy részén, úgyhogy nyugodt szívvel jelentem ki, a német glamsterek - a mellett, hogy helyenként valóban kicsit szögletesek, bugyuták - kétséget kizáróan tehetségesek is egyben.

Kotta

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.outloud-rock.com
myspace.com/outloudtheband

Sokszor úgy tűnik, hogy Görögország a Nemzetközi Valutaalappal való megalázó egyezkedés helyett jobban tenné, ha újra bevezetné a saját nemzeti valutát. A 100 drachmásra pl. nyugodtan rátehetnék Bob Katsionis (Firewind, Outloud) képmását, ez már önmagában is biztosítaná a fizetőeszköz értékálló mivoltát. Persze tudom, hogy ez közgazdasági szempontból égbekiáltó ostobaság, de legalább frappáns kezdés.

A Firewind billentyűs-gitárosa sohasem rejtette véka alá, hogy lelkesedik a '80-as évek hard rock zenéiért. Szólólemezein is szerepeltek ilyen hangulatban fogant, hasonló hangzásképpel rögzített szerzemények, de ezirányú hajlamainak kiélésére saját bandát is alapított gitár tanítványával, Tony Kash-sel és a tehetséges, Amerikából importált énekessel, Chandler Mogellel (Talon). A 2009-es bemutatkozás után tavaly jelentették meg "Love Catastrophe" című lemezüket. Karácsony környékén digitálisan letölthetővé tettek egy "The Last Days Of December" című, ünepi hangulatú dalt, most pedig előálltak egy hat nótás EP-vel. Úgy látszik szeretik addig ütni a vasat, míg meleg.

A "More Catastrophe" első három száma teljesen új szerzemény, de nem világos előttem, hogy az előző lemezről lemaradt nótákkal van dolgunk vagy azóta komponált darabokkal. A végeredményt tekintve ez mindegy is, jóllehet a kellőképp húzós dalok, különösen a kétlábgépes "Mr. Long Gone" jól jöttek volna a tavalyi album végére, hogy a szükséges vérbőséget fenntartva, a végére azért mégse legyen belőle szerelmi katasztrófa (azt a poént Garaelnek ajánlom!). A már említett karácsonyi balladát, a "The Last Days Of December"-t érték bizonyos kritikák nyálassága miatt, de én ezt frivol beszólásnak tartom, mert aki zúzós, rideg karácsonyi dalt várt, az vagy érzelmileg katatón vagy gyűlöli a karácsonyt. Az utóbbi kategóriát hadd ne minősítsem.

Az EP végére jutott két akusztikus földolgozás, egy "flamenco" stílusban fogant újjraértelmezése a tavalyi "Falling Rain"-nek, illetve az első lemez kiváló slágerének, a "We Run"-nak zongorás változata. Általában fázni szoktam ezektől az akusztikus földolgozásoktól, de most történetesen mindkettő jól sikerült, különösen a "We Run", amelynek fejrázós, léggitározós eredetijéről nehezen tudtam elképzelni, hogy akár első osztályú ballada is lehet belőle. És lőn.

A kedves kis ajándék egyelőre az AOR Heaven honlapjáról letölthető digitálisan, de hamarosan lemezen is megjelenik. A dallamos hard rock és sleaze rajongóknak ajánlott, ha nem is kötelező anyag.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.projectphenomena.com
myspace.com/tomgalleysphenomena

Nehéz lehet az élete annak, akit úgy hívnak, hogy "Tudod, a Trapeze gitáros testvére!" Az ember előbb-utóbb bedilizik. De legalábbis rémálmai lesznek. Ám ha úrrá tud lenni rajtuk, netán még le is jegyzi azokat és megírja egy történetben, akkor ő is lehet VALAKI. Tom Galley-ben szerencsére megvolt az erő ehhez, és megírta rémálmait egy történetben, ez lett a Phenomena, amely eredetileg egy 3 lemezes koncepció volt. Első lemezére (1985) egy igazi szupergoup-ot sikerült összevarázsolni. Glenn Hughes hangja mögé Mel Galley, Don Airey, Neil Murray, Cozy Powell és Richard Bailey és Ted McKenna sorakoztak fel. Akkoriban egy ilyen csapat nagy tömegek figyelmét tudta felkelteni. A második lemezre (1987) bővült az énekesek köre, Glenn Hughes mellé Ray Gillen, John Wetton, Max Bacon is csatasorba állt, változott a háttérzenészek csapata, de továbbra is tobzódtunk a nagy nevekben (Kyoji Yamamoto, Neil Murray, Leif Johansen, Michael Sturgis, Mel Galley, Scott Gorham). Ez az album még inkább a rádióbarát rock irányába vitte el a zenét. Ennek megfelelően - bár zeneileg az első magasabb színvonalú volt, - a második még jobban fogyott. A harmadik részre (1992) megcsappantak a nagy nevek, Keith Murrell maradt az egyetlen énekes, Scott Gorham és Brian May gitározott, Leif Johansen billentyűzött és Michael Sturgis dobolt. Elmaradt a siker és abbamaradt a projekt is.

2006-ban az Escape Music kiadta a trilógiát egy háromlemezes digipak csomagolásban, majd ezzel párhuzamosan útjára indította új sorozatát, a "From Tom Galley - The Creator Of Phenomena" trilógiát. Rafkós marketing fogás! A feliraton a Phenomena előtti szakasz az apróbetűs rész, amit mint tudjuk, soha senki nem olvas el. Én is bedőltem ennek egyszer, de a második albumnál már nem. Az, hogy most harmadjára megbocsájtom a kiadónak ezt a csúnyaságot, csak annak köszönhető, hogy a lemezt hallgatva valóban úgy éreztem, hogy végre felébredt a Phenomena projekt két évtizedes álmából.

Hiába szerepeltek az előző két lemezen is olyan nagyágyúk, mint Glenn Hughes és Keith Murrell (az első és harmadik rész igazi főszereplői), Lee Small és Tony Martin, továbbá Rob Moratti, Chris Ousey, Steve Overland, Robin Beck, Terry Brock, Mikael Erlandsson, szóval az AOR krémje. A keményebb hangokat Mike DiMeo és Ralf Scheepers ütötte meg. De valahogy nem került elég közel a szívemhez egyik album sem. Ám az idei lemeznek sikerült felvennie a 20 éve elejtett fonalat, és onnan folytatni, ahol abbahagyták. 2012-ben ismét "phenomenálisan" érzem magam! 

Lee Small, Rob Moratti, Terry Brock, vagy a Coldspelll-es Niklas Swedentorp méltó örökösei Ray Gillennek, John Wettonnak és Max Baconnak, szóval a második lemez változatossága köszön vissza ránk, de csupán Toby Hitchcocknak sikerül Glenn Hughes zsenialitását visszaidéznie.

A lemezen egyedül Mike DiMeo keménykedik a "Shake"-ben, Ralf Scheepers ellenben nem szakad meg a "Turbo Lover" típusú reszelésre előadott "Gotta Move" című nótában. James Christian meg annyira önmagát adja (ahogy a valóságshow-kban mondani szokták), hogy a "Going Away" igazi kakukktojás a lemezen. Sokkal inkább HOL, mint Phenomena. A záró "Stand Up For Love" a gospel kórussal meg már annyira nyálas, hogy Garaelnek elment a kedve megírni ezt a cikket!

Hiába a nagy nevek a gitároknál (Magnus Karlsson, Tommy Denander, Mike Slamer, Martin Kronlund), a legemlékezetesebb gitárszólót mégis Michael Larsson, a Coldspell gitárosa követte el, amidőn a "Kiss Of Fire" (Phenomena I nyitó dala) gitárszólójának vezérszólamát is belekomponálta a "Dancing Days" szólójába. Telitalálat!

Itt lehet belehallgatni a dalokba:

Tényleg, nincs valakinek Totózhatnékja a Rob Moratti nótát hallgatva?

CsiGabiGa

Kiadó:
SPV

Honlap:
myspace.com/madmaxmusic

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.acceptworldwide.com
myspace.com/accepttheband

Hogy a népek vére folyjék patakokban, vagy egy még jobb felütésként: utánunk a vérözön – (bazze, de poénos kedvem van ma): az Accept nem sokat lacafacázott, és alig egy évvel a felvarrós farmermellényt újra divatba hozó feltámadás után újra itt a parancs: Fel! Támadás! Méghozzá egy, mondjuk meg őszintén, német bandától szokatlan "hirig"-gel, jóllehet a filmművészetben már készült Germánia hadihistóriájának egyik legnagyobb vereségéről teuton-nézőpontú mozi, méghozzá meggyőző eredménnyel. Érdekes egyébként a csapat és UDO történetében a német-orosz barátság zenei ápolása, emlékezzünk csak: "Russian Roulette", "Live From Russia", "Trainride in Russia (Poezd po Rossii") – úgy látszik, a zenében könnyebben megy a jóvátétel, mint gazdasági területen, ezért is mondogattam mindig – metál zenészeket a kormányokba! De visszatérve Sztálingrádra és az alapkérdésre, miszerint a reaktiválódott csapatnak zenei téren sikerült-e megfelelőképpen tolmácsolni a sztálingrádi sztorit? Nos….IGEN! Igaz, ezúttal a bomba nem robbant akkorát, mint az előző esetben – ahhoz hiányzott az a puskapor, amivel a "Blood Of The Nations" a rácsodálkozás értékteremtő ereje lévén igencsak rendelkezett, és hát ennyi robbanóanyaggal ugye folyt is a népek vére rendesen. A lemez persze megjárta a maga hadainak útját, és az elmúlt évtized legsikeresebb visszatérő albumává avanzsált - talán Halford "Resurrection"-je lephette meg annyira a szkeptikusok társaságát, mint az "Udotlanított" Accept feltámadása.

Hoffmanék felmérve az újabb támadás kockázatait, úgy gondolták, a kísérletezgetésnek még nincs itt az ideje, egyébként is, a jól bevált haditaktikán ne változtass – így aztán a "Stalingrad" ott kezdődik, ahol az elődje abbahagyta. Talán kicsit több a dallamos gitárszóló, kevesebb a reszelés – aminek én momentán örülök –, és ebből a szempontból inkább a Wolf-Frank kettőssé a dicsőség, mintsem az egyébként most is remekül teljesítő, ám biztonsági játékot játszó Tornilloé. Iszap helyett biztos könny szökik az öreg ráják szemébe (follyjék az is, ne csak a vér), ahogy a riffmező aknáinak sorozatos robbanását hallják, itt bizony nincsen áldozat, legfeljebb egy-két grunge banda neve említődhet fel, akik egész diszkográfiájukban nem voltak képesek annyi egészséges riffet összehadakozni, mint amennyivel a német csapat egyetlen sztálingrádi etapban rendelkezik. És hogy ki lehet, aki még sírva fakadhat? Ha gonosz lennék, akkor Udora tippelnék, aki jóllehet, elválaszthatatlan és kitörölhetetlen része az Accept sztorinak, momentán csak a múltat jelenti, akkor is, ha Hoffmann még mindig inkább a hagyományosabb fegyverzet híve és nem szégyenli egészséges gitárszólókkal megbolondítani a muzsikát "techno-krata" minimálütemezés helyett.

Most persze felerősödhetnek azok a hangok is, melyek az innováció hiányát kérhetik számon az Accepttől – számukra csak annyit: Nakamuráról, a '80-as évek dzsúdóbajnokáról mindenki tudta, hogy a válldobás specialistája, mégis szinte minden meccsét ezzel a technikával nyerte meg. Hogy miért? Mert amit csinált, az megszokottságában is mesteri volt és kivédhetetlen. S hogy mi lett a Sztálingrád sztori vége? Ne kiáltsunk történelem hamisítást, mert távol álljon tőlem, de ez a csata heavy metal fronton győzelmet hozott a német csapatoknak. Még szerencse, hogy a zenében csak pozitív következményekkel.

Garael

Kiadó:
FC Records

Honlapok:
www.imminentsonicdestruction.com
myspace.com/imminentsonicdestruction

Portnoynak csak igaza lett. Sajnos. Az önismétlésből kiutat kereső progmetal szcéna egyre gyakrabban nyúl a modern metalhoz megújulást remélve. Végül be kellett engedni ebbe a stílusba is a Meshuggah céltalan, lehangolt őrléseit, a Muse furcsán popos elvontságát, a Between The Burried And Me és társai zakkant pszichéjének matekozásáról nem is beszélve. Legalábbis, mintha egyre több ilyen kísérletbe futnék bele mostanában. Meghallgattam már legalább 8-10 progos lemezt idén, de még egy sem volt olyan, ami igazán tetszene. Már előre látom az éves listámat: a végén olyan lesz, mintha '82-ben születt volna, Accepttel és Van Halennel a dobogón :D.

Ismerős a borító képi világa, hangulata, ugye? Akkor nem fogsz meglepődni, ha itt a Dream Theater erős jelenlétét fogod érezni. Megspékelve egy jó adaggal a fent említett modernkedésből. Ergo, pont olyan, mintha az Álomszínházban szabad kezet adtak volna őrült Mike görcsös erőlködésének, hogy trendik maradjanak.

Túl jó ez a lemez ahhoz, hogy lehúzzam, mégsem tudok maximálisan lelkesedni érte. Elindult a kedvenc stílusom egy olyan irányba, amibe nem biztos, hogy követni akarom. Oké, ezért ne a detroiti gárdát hibáztassam, nem ők tehetnek róla, ők csak újítani szeretnének, megmaradni izgalmasnak, felkelteni a figyelmet. Úgyhogy ajánlom ezt a cuccot mindazoknak, akik számára az új Dream túl kiszámítható és túlontúl múltba révedő lett. Azoknak, akik kedvelték Petrucciék azon albumait, amiken kikacsintgattak a futó irányzatokra. Mert néhány hibája ellenére – például a "hörgések" egyenesen nevetségesek – azért van néhány igen erős dal ezen a Roy Z. által kevert korongon. Aki pedig leragadna inkább a dicső múltban, az csatlakozzon hozzám nyugodtan a Van Halen – Accept éltetésben!

Kotta

Kiadó:
Earmusic

Honlapok:
www.unisonic.de
myspace.com/unisonic

Majdnem – de csak majdnem – biztos vagyok benne, hogy a templomba járó metálfanok imáinak egyik legtöbbet elhangzó sora az "És add meg nekünk, hogy Kiske és Hansen újra együtt zenéljen" kívánságot közvetítette a Mindenható felé, főleg azután, hogy Misi hosszú évek alternatív-nyavajgásos, kurvaléttől mentes időszaka után Tobiás barátunk kérésére csak hajlandó volt kiváltani az euro-power bárcát.

Az Avantasia sikere és a rajongók "lassú víz partot mos" attitűdön alapuló taktikája aztán úgy látszik, Kiskében is működésre késztette a nosztalgiát aktiváló gént és az együttműködési hajlamot, főleg annak fényében, hogy mint jól tudjuk, aranytorkú barátunknak nem igazán Hansennel volt a legnagyobb baja. (Emlékezzünk csak, 1995-ben már együtt ropták a csárdást a Gamma Ray "Land Of The Free" klasszikusán.)

No persze, a hívők legtöbbje minden bizonnyal egy amolyan vérbeli, Gamma Ray-Helloween-féle kollaborációra gondolhatott, úgyhogy előre intem az üdvrivalgásra készülőket: az Unisonic album, még ha tartalmaz is némi germán-metál jelleget – már csak az énekes kedvelt padlásjárása és a Hansen jellegzetes gitárjátéka folytán –, igazából sokkal közelebbi rokonságban áll a Place Vendome-mal, vagy Kiske első szólóalbumával, mint a klasszikus "Keeperek" speedelős világával. Ennek ellenére úgy gondolom – és felelősséggel gondolhatom, mert metálzenei vonzódásom alapköve a Helloween/Gamma Ray „alaprakta” eu-power, és ha mesehőssé válhatnék, minden bizonnyal én lennék a hét kulcs őrzője –, hogy senki sem járt rosszul, és még azok is kedvtelve fogják hallgatni az albumot, akiknél Kiske szólóműködése messzire dobta a kulcs, izé, a metál kalapács nyelét!

Aki meghallgatta az albumot felvezető Ignition EP-t, az a "My Sanctuary" által nagyjából belőheti az egész lemez stílusát: könnyed metál alapokon nyugvó hard rock, ahol nem igazán a riffeken és a szólókon, hanem a dallamokon van a fő hangsúly. Naná, hiszen Kiske hangja – mint ahogy a legutóbbi élő felvételek is bizonyították – nem kopott meg az évek folyamán, és hát ez a hang kétséget kizáróan királyi bánásmódra rendeltetett: a hosszan kitartott, vibratóval kivezetett dallamok kupolaként ívelik át a dalokat, ráadásul a szólólemezeket jellemző borús, depresszív és merengő érzelmi töltés nélkül. Kiáltsunk hát háromszor hip-hip-hurrát, hiszen már régen halhattunk Kiskétől olyan, már-már helloweeni bolondozásra ütő dallamot, mint a "Never Too Late".

Igen, kérem, itt bizony 10, örömtől duzzadó himnusszal találkozhatunk, még ha nem is olyan kardcsörtető stílusban, mint amit a jó öreg, poroszos katonafegyelem megkívánna, de ezt ugye az egyik dalszerző Dennis Wardtól nem is várhatja el az ember. Mert nyúlhatunk bármelyik darabhoz, legyen az az "I've Tried" szinte filmzenés slágere, a "Renegade" ősrock-riffből táplálkozó meséskönyve, a kislemezes bomba "My Sanctuary", vagy az Avantasia ihletésű "King For A Day", a dallamok a biológiai kalendáriumból kikukkantó fülbemászók módjára fészkelik be magukat a hallójáratokba, hogy aztán a rájuk jellemző csiklandozással késztessék áldozatukat az újbóli és újbóli hallgatásra. Még ilyet!

Persze hiba lenne a dicsőséget kizáróan Kiske "nyakába varrni", Hansen ugyanis egy gáláns lovag módjára vonul a háttérbe, hogy sziklaszilárd untermanként dobja fel a leütésre kívánkozó poénokat – ez pedig egy más nézőpontból legalább akkora teljesítmény, mint Misi "mindent viszek" bravúrja, sőt. Mert hát ilyen hanggal könnyű birodalmat alapítani, de az igazi tudomány, mint tudjuk, a szürke eminenciások kezében volt…

Kevés olyan lemez van, ahol minden szerzeménnyel elégedett vagyok: az Unisonic azonban ilyen. Kár, mert ami ennyire tetszik, arról nem tudok túlságosan szórakoztatóan írni, az esetlegesen az elfogultságból eredő ömlengésnek pedig nincs sok értelme. Annál inkább az albumnak, már ha a felhőtlen szórakoztatásban értelmet keresünk. Keressünk hát, talán kincsre lelhetünk!

Garael

Honlapok:
theomegaexperiment.bandcamp.com
myspace.com/1omegaproject

A Lord Of Mushrooms kritikámmal kapcsolatban jegyezte meg Kotta kolléga, hogy szinte érthetetlen, honnan kukázom ezeket a lemezeket. Hát igen, ezeket a zenéket tényleg kukázom, a cyber-téri nagy szemetes konténerekből bányászom ki, csak jó érzék és némi gusztus kell hozzá. Az Omega kísérlet is egy ilyen virtuális lomtalanítást követő portya származéka, és konkréten két hónapja (vagy több?) van nálam elfekvőben.

Ez a kísérlet két michigani fiatalember nevéhez kötődik, akik 2009 óta dolgoznak együtt a lemezen; az ötletgazda, Dan Wieten meggyőző kompetenciával kezeli a gitárokat (beleértve a bőgőt is), ő felelős továbbá a dob-programozásért és a hangmérnöki munkáért. Ryan Aldridge pedig a billentyűket és a többi kütyüt kezeli, megteremtve ezzel az ambientes, elektronikus alapokat. A programozott dobok, miközben jelentősen lecsökkentik a produkció anyagi kiadásait, sok embert elriasztanak. Én is ebbe a kategóriába tartozom, jóllehet jelen esetben tényleg nem annyira zavaró, mint mondjuk David Guetta táncos kis szösszeneteiben. A mikrofon mögé nem kevesebb, mint három énekest állítottak, bár őszintén szólva nem válnak el karakteresen egymástól az itt vendégeskedő Victor Lazareus, Bob Guthrie és Jeremy DeWitt témái. A passzio.hu-n megjelent Pjuan tollából származó kritika (itt) találó megjegyzése, hogy Wieten legfőbb példaképe, Devin Townsend egyedül, egyetlen torokkal megoldja azt, amihez itt három dalnok kellett, sőt Townsend hangképző szervében még ott lakik jó pár további trükk is.

Az Omega kísérlet lényegében Devin Townsend agyament, kísérleti zenéjének és a dán Anubis Gate digitális hangzású progressziójának ötvözete némi djent behatással és jelzésértékű hörgésekkel. Van itt totál elborult aprítás (Furor), de bizony akadnak über-dallamos, kidolgozott kórustémákkal rétegzett direktebb szerzemények is (Gift, Karma, Terminus). Véleményem szerint hosszútávon inkább az utóbbi irányt kéne erőltetni, s akkor a következő anyagot talán nem kell majd magánkiadásban, programozott ritmusokkal megjelentetni. Bár tartok tőle, hogy a mostanában egyre népszerűbb, számomra azonban idegesítően egynemű, "zajos" djent és a dobprogramok között egyfajta természetazonosság áll fönt.

Tartuffe