Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlapok:
www.axel-rudi-pell.de
myspace.com/axelrudipellofficial

Axel Rudi Pell egy tehetségtelen kutyaütő és ha lenne igazság a Földön, a zenekarban a szólógitáros helyén egy hazánkfia fenoménnak kellene megmutatnia, hol is terem a magyar virtus! Nos, a Dionysos Rising által meghatározott kötelező kört megfutva kissé pihegve állíthatom, hogy ha Rudi barátunk nem is a fémtemplom felszentelt gitárpapja – sőt, lehet, hogy még ministráns fiúja sem -, azért aki ÍGY tudja újraértelmezni Dio "Holy Diver"-ét, azt nem lehet egy egyszerű "ilyen bot-kézzel jobb lennél faszállítónak!" felkiáltással Kukutyinba zavarni. Mert hát ugye az vitathatatlan – és erről a tények beszélnek – hogy Axel pályája során három olyan énekest is összeszedett alájátszónak a zenekarába, akik szigorú mércével nézve is ott tanyáznak a TOP 10 előkelő helyein, és az, hogy a köztudottan nehéz természetű Terrana képes most már lassan 15 éve az ARP-ben aprópénzre váltani a tehetségét, a legrosszindulatúbb kritikusban is felkeltheti a tehetség meglétének gyanúját. Rendben, a metál zenében a csapatépítő tréning fontossága talán nem annyira nyilvánvaló, ám ha jobban utánagondolunk, mennyi, de mennyi csapat is ment tönkre, vagy roskadt ígéretes karrierjének romjai közé az emberi viszonyok kezelésének hanyagolása miatt, akkor egyből felértékelődhet Pell konszenzus teremtő képessége.

A stílust szerető kritikusok zöme persze a dalszerzői tehetséget is megemlíti, én azonban ezen a területen már nem vagyok annyira biztos a "csodateremtés tudományában", főleg az utóbbi három albumot tekintve. Állítom, ha nem egy olyan énekes áll a mikrofonok mögött, mint Gioeli, akkor az átlag metálfan jobb esetben egyszeri hallgatás, rosszabb esetben pedig a harmadik rétestészta ballada után teszi szép ívben a süllyesztőbe az említett lemezeket, még akkor is, ha egy-két momentum mindegyiken megütötte a fincsi kategória mércéjét.

Nos, igen, Gioeli. Ő az az énekes, akiről csak eposzi stílusban lehet – kell! – írni: hangjától megremegnek a hegyek, a csöndes tavak hullámzani kezdenek és az ezeréves fenyőfák lángoló csúccsal írják az égre, hogy hajrá Fradi – ja, bocs, hajrá Gioeli. A talján ősökkel büszkélkedő fenomén minden bizonnyal Dio felkent örököse, és ha Iommi helyében lennék, Hughes után vele is csinálnék egy szólólemezt, csak hogy a világ is felfigyeljen a nyolcadik csodára.

De ideje van most már annak is, hogy végre szót ejtsünk az albumról. Nos, ha van is néhány apróbb módosulás, kb. ugyanazt kaphatjuk, mint amit eddig is. Axelnek ugyan jellegzetes – és vitathatatlanul szenzitív – dallamvilága van, ez a dallamvilág azonban nem annyira rugalmas, hogy a 15. soralbum tájékán is fenntartsa a figyelmet, főleg úgy, hogy az utóbbi években Rudi rétestészta módon nyújtja el szerzeményeit, melyek nem tartalmaznak annyi témát, hogy ne tűnjenek unalmasnak. Igazán felvilágosíthatná már valaki barátunkat, hogy az epikus nem jelent egyet a felesleges ismételgetéssel, és a heavy metalban még az Iron Maiden sem teheti meg büntetlenül, hogy a lemezére két majd tízperces szerzemény mellett még három középtempó alatti monolittal is megterheli a szórakozásra vágyó emberfiát.

Pedig a lemez első fele viszonylagos frissességgel tolja ki maga előtt az áporodott levegőt, tetszik a rock n' rollos "Before I Die", amiben az AC/DC lejt táncot Blackmore mesterrel, sőt, még a "Circle Of The Oath" western n' blues nagyepikája is kellemes percekkel ajándékozhatja meg a hallgatót, ám a "Bridges Of Nowhere"-től már a szokásos, és sokszor megcsócsált Pell témákat kapjuk, némileg újramelegítve, csak hogy gusztusos legyen.

Ettől függetlenül Gioeli ismét elviszi a hátán a balhét, aki feltehetően a telefonkönyv felolvasásával is le tudná kötni a figyelmemet, és ha az utolsó, szerintem felesleges, és tulajdonképpen újraírásnak minősülő "The Masquerade Ball II" helyett két rövid, intenzív szerzemény – mint amilyen a remek "Fortunes of War" – hasítaná le a fejemet, most széles szájjal vigyorogva mutathatnék Túrisas barátomnak fityiszt. Így azonban csak a szokásos rossz szájízzel írhatom le: jó-jó, de lehetne ez kiváló is, mert az embert csak egy valami zavarja jobban a rossznál – az eltékozolt lehetőség tudata.

Garael

Kiadó:
Verycords/Warner Records

Honlapok:
www.yossisassi.com
myspace.com/orphanedyossi

Yossi Sassinak, a képtelenül hosszú "progressive oriental folk/death metal" címke alatt futó Orphaned Land (itt és itt és itt) gitárosának szerencséje van, hogy nem angolszász nyelvterületen született, mert családneve miatt folyamatos zaklatásnak, csúfolódásnak lett volna kitéve; a "sassy" (így, y-nal) ugyanis azt jelenti: "pimasz, pikírt, kihívó". De Yossi Izraelben született, s ez nemcsak neki jó, hanem nekünk is, mert abban a kulturális olvasztótégelyben - ami a Szentföld mindig is volt - számtalan zenei hatás érte: európai, zsidó, arab; komoly zene, könnyű zene, kemény zene, jazz, meg még ki tudja mi más.

A "Melting Clocks" Yossi első szólólemeze, amivel bele is húzta a pertlit a fanatikus Orphaned Land rajongókba, akiket kivert a hideg veríték a puszta gondolatára is annak, hogy a kultikus banda története itt véget érhet. A gitáros sietett is megnyugtatni őket, hogy nincs szó külön utakról, csupán az idők során fölhalmozódott benne egy csomó olyan zenei ötlet, ami nem igazán fért bele az Orphaned Land koncepciójába. A friss hatás érdekében ezúttal teljesen más, a nagy közönség előtt ismeretlen muzsikusokkal dolgozott, csupán világraszóló nagy cimboráját, Marty Friedmant kérte meg némi vendégszereplésre.

Az album jobbára instrumentális, bár Yossi gyengécske, de azért vállalható hangján néha belegajdol egy kicsit (pl. a videoklipes "Numbers' World"), sőt rövid időre egy füstös hangú hölgyemény is szerepet kap (Melting Thoughts). A nóták egy koncepció zsinórjára vannak fölfűzve, melynek lényege, hogy zenei keretezésben fölvillantsa egy hétköznapi ember átlagos napjának életképeit, a reggeli munkahelyre autózástól kezdve egészen a sivatagi naplementéig. Örvendetes, hogy a dalokból megannyiszor pajkosan, de diszkréten kikacsintanak a közel-keleti hatások; előkerülnek a népi húros hangszerek is: a szaz, bouzouki, oud és csumbus, stb.

Yossi egyáltalán nem középszerű szobagitáros, a dalokban mégsem virgázik, a többnyire melankolikus hangulathoz nem is igazán illene a folyamatos rongyolás (shredding). Inkább a hangulatteremtésre koncentrál, s ez megy is neki. A sound tekintetében sem lehet panasz; tiszta, dinamikus, bár érezhetően törekedtek a természetes, nem agyondigitalizált hangzásra. Túlnyomórészt instrumentális lemezként a "Melting Clocks" nem válik majd mérföldkővé, de a reggeli forgalomban ragadva járművünkkel (The Calling: Rushhour), vagy hosszú utunk végén a naplementébe autózván (Sunset) ideális hallgatnivaló lehet.

Tartuffe

Kiadó:
Blaze Bayley Recordings

Honlap:
www.blazebayley.net

Nem tudom, mert nem nézem, de azt mondják, a Jóban Rosszban részeiben rendre elsírja magát valamelyik faszi újabban. Trendi lett az érzékeny férfi. Nos, ebből a szempontból a "The Kings Of Metal" divatosnak nevezhető. Az már nem újdonság, hogy Bayley – akinek a szólókarrierjét meglepő szimpátia övezi, annak ellenére, hogy a Maiden-beli tevékenységét egyöntetűen kritizálta mindenki – az őt ért személyes tragédiákat úgy dolgozza fel, hogy kiénekli magából azokat, de amíg az előző lemezén leginkább a dühöt éreztem felszínre törni, ezúttal a lelkének legsötétebb bugyraiba engedve bepillantást, az őszinte és mély bánat az, amit ott találunk.

"Play it loud, mutha!" Efféle felhívással a '80-as évek minden második metal albumán találkozhattunk. Erre is nyugodtan rányomtathatták volna. Fel kell tekerni ugyanis a hangerőt rendesen, hogy élvezhetően dörrenjen meg a cucc. Már előre látom a negatív kritikák tömkelegét, melyek a hangzás mellett Blaze énekteljesítményét, a korong összecsapott, klisékkel teli voltát emlegetik majd előszeretettel, és el kell ismerjem, lesz ezekben igazság bőséggel.

Mert a CD tényleg úgy szól, mintha '86-ban rögzítették volna. Bayley pedig tényleg úgy énekel, mintha a kocsmából esett volna be a felvételekre, sőt, még inkább úgy, mintha kissé kapatosan még ott, a krimóban gajdorászná el a bánatát a szesztestvérei gyűrűjében. Félreértés ne essék, hamis hang nincsen rajta, de az énekdallamok, a hajlítgatások meglehetősen esetlegesnek hatnak, mintha Blaze éppen most improvizálná őket, melegében. Félelmetes, hogy mennyire lekakilja a csávó a műfaji elvárásokat, ami a múltja tekintetében igazán punkos hozzáállásra vall.

Merthogy a zenei alapok leggyakrabban azért a Maidenre hajaznak (amikhez jól kidolgozott, nagy ívű dallamok dukálnának, ugye), még ha nem is mindig. Éppen a címadó például egy modernebb durvulat, a "The Black Country"-ból pedig csak úgy süt a danziges fíling, akinek a lazasága és vonzódása a retróhoz amúgy eléggé jellemző az album egészére nézvést is. Merthogy az érzékenységet leszámítva semmilyen más szempontból nem nevezhetjük ezt a produkciót modernnek, divatosnak. Sokkal inkább idézi fel a hősidőket, amikor egy tehetséges banda évente akár többször is bevonult a stúdióba, és néhány nap alatt, különösebb agyongondolkodás nélkül rántott fel klasszikusokat. Amikor még nem kellett 4-5-7 évnyi szöszölgetéssel, csiszolgatással elfedni a kreativitás lángjának kihunyását.

És láss csodát, nálam – a nyilvánvaló hibái ellenére – működik a dolog. Fene tudja, lehet, hogy a korral én is egyre szentimentálisabbá válok, de engem ez a nagy őszinteség, kitárulkozás most megérintett. Csak el ne bőgjem magamat még itt a végén...

Kotta

Isten látja a galamb lelkem, nem kenyerem a fikázás. Illetve de, valójában egy ellenszenves, cinikus gyökér vagyok, viszont rockzenék és rockzenészek esetében vajból van a szívem bal pitvartól jobb kamráig, és tényleg csak akkor rázom meg a virtuális pofonfát, ha valamiért nagyon rászolgálnak. Évtizedek óta megingathatatlan és öntudatos Hammerworld-vásárlóként jónéhány szar/középszar, ritkább esetben színvonalas anyag került újságmellékletként hozzám, de a legutóbbi ELFSONG kapcsán elszakadt a cérna és nem tudom megállni, hogy néhány keresetlen gondolatot ne vessek "papírra".

Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy az írott és netes szaksajtó is hosszú évek óta úgy kezeli Somlói Ferencet (ők csak lazán Fecának hívják), mint  a hazai fantasy metal felkent királyát, aki "bombasztikus", "nagyívű kórusokat", "sziporkázó hangszeres megoldásokat" felvonultató "epikus" zenéjével egyedülállóan hitelesen és hűen ápolja hazánkban a Tolkien-örökséget. Tudom, a Gyűrűk Ura a legeslegkultikusabb téma ever,  és ha egy seggszőrön ülő betyárkörtét összefüggésbe tudunk hozni valahogy az említett Tolkien-örökséggel, akkor már illik arra a körtére egy kicsit büszkén nézni, de azért álljon már meg a menet!

Tudom, hogy van (?) saját stúdió (ONERING), van zenei előzmény (Cross Borns zenekar egy rakat lemezzel, pl. itt), van őszinte lelkesedés és van fanatizmus. Nincs viszont realitásérzék,  nincs tehetség és nincs – ezek szerint -  Rhapsody Of Fire, Blind Guardian CD a gyűjteményben. Mert ha utóbbi lenne pl., akkor azért lehet, hogy legalább az ifjabb Feca, aki most társszerző, társgitáros és társtulajdonos (ja, mert a lemezborítón soronként kiemelik ám, hogy minden jog az övék, nehogy valaki ellopja ezeket a lenyűgöző ötleteket…) csak szólt volna, hogy „Te, Fater, kagylózz már bele, ezek valahogy nem úgy szólnak ám, mint mi…"

Ismét ott tartunk, hogy senki ne várjon tőlünk elnézést és lojalitást a magyar zenész szakma irányában, ha a magyar szakma magasról szarik arra, hogy megnézze és figyelemmel kövesse esetleg, hol is tart a nemzetközi színvonal. (Tony MacAlpine és 100 fizető néző pl.)

Hiába a meghívott sok jóhangú énekes vendég, ha a főszerepet a végig modorosan és mély fahangon gajdoló idősb "Feca" viszi. Az általam olvasott egyik kritika szerint e zenei utazást vastagon átitatja a reneszánsz és klasszikus muzsika. Ezen a ponton aztán tényleg elakad a hangom, kiszárad a torkom és levegő után kapkodok. Nem kérem, ezt itt nem hatja át semmiféle reneszánsz hangulat. Ha a Blackmore's Night szerelmes andalgását ócsított vásári reneszánsznak nevezzük (némileg jogosan), akkor erre a filléres hangzású vacakra ezt ezerszeres hígítás esetén sem mondhatjuk. Azért, mert a torrentoldalról lejött zenei szoftver tartalmaz "renaissance drum" effektet is és kétszer nagylelkesen ráklikkelünk, még nem lesz korhű a zenénk, ugye…

Ez nem rock, ez nem metal, ez nem musical. Ezt én nem tudom definiálni és főleg nem a fantasy rock/metal stílus elvárható minimumai szerint értékelni. Úgy ugyanis nem lehetséges. Együtt értelmezhető állítólag az opus egy hét éven át tartó szerzői aktivitás eredményeként létrejött, ugyanezt a címet viselő regénnyel. Oda lehetett volna csapni hozzá és hangoskönyvként eladni, de önmagában álló zenei alkotásként ez közel elégtelen. Minden szempontból.

Túrisas

Kiadó:
Benglen Music

Honlap:
www.soulsign.us

Emlékszik még valaki a Leatherwolfra? Ők amolyan kult csapat voltak a '80-as évek végén, méghozzá azért, mert a honfitársaiktól eltérően nem glam/sleeze vonalon nyomultak, hanem a jó öreg brit heavy metalt importálták a tengeren túlra. Amit persze jó amcsihoz méltó lendülettel és dallamossággal toltak. Én is előveszem néhány évente az első két lemezüket bakeliten, megsimogatom és kicsit áttörölgetem azokat, mély áhítattal átitatva, természetesen.

Ezért csillant fel a szemem, amikor megláttam Michael Olivieri nevét Bjorn Englenével egy albumon. Hű, meg ha, de hát ki a rosseb is ez a két csóka? Olivieri természetesen a bőrfarkasok legendás énekese, Englen pedig Tony MacAlpine turné-basszerosa, de játszott ő már Malmsteennal és Uli Jon Roth-tal is együtt. Őket egy másik igen keresett stúdiózenész egészíti ki gitáron (Rob Math – Seal, Tony Braxton, stb.), a dobokat pedig az a Mike Taylor püföli, aki McAuley mellől lehet ismerős. Egy underground szupergroup féleség jött itt össze tehát, hogy játsszon nekünk egy kis jófajta... mit is?

Nos, semmiképpen sem azt, amire számítottam a névsor láttán. Földalattinak ugyan földalatti a cucc, mert le vannak hangolva a pincéig (ilyen szempontból találó az album címe), de hogy sem a tradicionális heavy/neoklasszikus metalnak, sem a melodic/hard rocknak – amit a zenészek múltja alapján várna az ember fia - az írmagja sincsen itt a bitek között elkeveredve, az már tuti. Vannak helyette groove hegyek és fájdalmat világba kiáltó énektémák, amúgy Alice In Chains módra. És mivel Englen bund nélküli basszusa is jó előre van keverve, úgy bugyognak fel a súlyos hangok a föld mélyéről, ahogy – a legenda szerint – az ördög haragjának kénköves bűze Harkányban. Természetesen, ha odafigyelsz a részletekre (gitár- és basszerszólók), akkor kifejezetten élvezetes ez a cucc, de azért az mégiscsak fura kissé, hogy Olivieri ilyen grunge-os muzsikával próbál visszatérni a zenei életbe 2011-ben!

Bjorn vasalt szépfiú-rocker kinézete megtévesztő amúgy, főleg, hogy első blikkre meglehetősen hanyag hangszerkezeléssel párosul: a koncerten azt tűnt fel először vele kapcsolatban ugyanis, hogy amíg az Agent Cooper basszerosának bal keze nem sokkal korábban folyamatosan leltározott a gitárnyakon, Englen csak úgy alibizve, teljes tenyérrel tapicskolt a húrokon (a nem éppen habkönnyű témák alatt), és mindeközben a jobb kezével sem brillírozott különösebben. Kiderült azért hamar, egy rövidke szólón keresztül, hogy nem véletlenül szeretnek vele játszani a gitáros-legendák: ő az "old school" alapozás híve, nem a gitár- és billentyűtémákat követi le, hanem inkább a dobbal együttműködve, saját, független futamokat pengetve teszi a ritmust és a mélyeket a muzsikába.

Ha már a doboknál tartunk, Aquiles Priester (Angra, Hangar) elképesztő energiával és pontossággal tolta végig a közel két órát, gyakorlatilag megállás nélkül. Nagyon metál a csávó, de ilyen névvel ez nem is csoda, ugyebár. A dobszólója tökéletesen kifejezte a stílusát: technikás volt és lényegretörő.

Ezzel a végére is értünk a többfelvonásos, rendhagyó koncertbeszámoló-lemezbemutató kombónak (előző két rész ITT és ITT). Remélem, amellett, hogy így be tudtam mutatni nektek néhány különlegességnek, ritkaságnak számító lemezt, sikerült egy klassz buli hangulatát is valamelyest érzékeltetnem. De ha nem, hát úgy is jó. Élő fellépésről írni amúgy is olyan, mint kiselőadást tartani a gruppen-szexről: aki nem vett részt benne, az úgysem tudja elképzelni, milyen jó is az.

Kotta

Kiadó:
MS Metal Records

Honlapok:
www.msmetalpress.com
myspace.com/ageofartemis

A dél-amerikai kontinensre transzportálódott Helloween-féle euro-power tökmagokat nemhiába öntözte olyan szorgalmasan egy egész patak (portugál nyelven: Angra), az eredmény azokat is lenyűgözheti, akik számára csak a hazai termőföld képes rekord mennyiségű termést hozni. Mert Brazíliában bizony még a hátsó keretekben is olyan tökfejek teremtek, melyektől az európai kisgazda maga alá csinálna a gyönyörűségtől. Itt van hát ez a "tök" ismeretlen brazil csapat, akik úgy voltak képesek az európai hagyományokat a latin mágiával ötvözni, ahogy azt efelé már megszokhattuk, vagyis: a megszokott speedelős-szimfonikus alapokon a germán sördallamok helyett egy másfajta slágeralkotással egzotikummá varázsolt világteremtéssel, melyben egymás mellett békés szintézisben fér meg a kiszámítható dallamfordulat és a progresszív gitárbűvölde.

No, azért nem véletlen a minőség és az órák alatt megteremtett magas harckészültség, az album producere ugyanis a brazil veterán, Edu Falschi volt, akinek keze nyoma minden egyes hangjegyben érezhető, még akkor is, ha az Age of Artemis a neoklasszikus csavarok miatt talán az Angránál progresszívebb oldalra húz. Jóllehet, a dallamok forrása eltér, de a koncepció valahogy a csupán két lemezt megért, ám számomra azóta is etalon svéd Tears Of Angerre emlékeztet: ott volt ennyire erős szimbiózisban a sláger és az enyhe progresszió, ami ugye egy külön tudomány. Mert azért nem semmi, ha egy csapat úgy tudja megszólítani a direktebb stílusok rajongóit, hogy azok észre sem veszik, mit is hallgatnak igazából. No, nem kell azért elborult djentre gondolni, a refrének erős kézzel vezetik végig a hallgatót a megbolondított gitárszólókon – mert hogy mondani, illetve írni ne feledjem, a csapat inkább a húros, mint a billentyűs hangszerre támaszkodik, ha megkezdi a csavart szinkópákat leütni a (tök)fejekben.

Az instrumentális szekció mellett – természetesen – a stílus sikerét meghatározó énekes helyén is egy ismeretlen klasszis áll, akinek torkába olyan létrát épített a Teremtő, melynek alsó fokai igen szálkásak, de hossza az égbe nyúl. Eleinte talán furcsa is az euro-power releváns férfi-szoprán helyett egy igazi, rekedtes hangot hallani, ám a dallamok kívánta hangakrobatika gyorsan kihozza hősünkből is a denevér iskolában elsajátítottakat.

A lemez csúcspontja a majd 10 percesre sikeredett "God, Kings And Fools", itt aztán sikerült is mindent összesűríteni, amiben annyira kiválóak a fiúk, ráadásul a szokásos szimfonikus prológussal felvezetett nyitó szerzemény olyan orbitális – és kissé direktebb – sláger, amit a Helloweennek is maximum négyszer-ötször sikerült egész pályája során írni, pedig már nem fiatalok ők sem, ugye?

Ajánlom hát minden Angra, Shaman, André Matos fannak az Age Of Artemist, garantálom, hogy a brazil kedvencek térképére a csapat is fel fog kerülni. Közvetlen a patak mellé, mert Artemisz, mint tudjuk, szereti a természetet.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.xandria.de
www.myspace.com/xandria

Az egyszeri "szőrös tökű", izé, fülű metálkan könnyen intézi el a gótikus-death szférából lányba szökkenő bandák tucatjait: Nightwish klónok! Ez persze nem igaz, no, de mi van, ha mégis? Mert jóllehet, Tuomasék trónpozíciója egyelőre megingathatatlannak tűnik, az őket istenítők egy része aggódva figyelheti, hogy Tarja kiválása után kissé más irányba áriázott a csapat. Nem is igazán a legutóbbi album filmzenei túlhangsúlyozására gondolok, az "Imaginaerum" ugye direkt egy fantasy (vagy horror?) mozihoz készült, amiért botorság is lenne elmarasztalni őket (hogy én megtettem? – oké, botor bátor vagyok), ám aki a kezdetektől figyeli a csapat tevékenységét és zenei fejlődését – egyesek szerint visszafejlődését, de őket nevezzük nyugodtan rosszindulatúnak –, az világosan hallhatja a "popósodás" gyermeki dallamait. Anette ugye nem Tarja, bármennyire is jól énekel, az ő fazonához nem illik a metal-díva szerep – és az annak megfelelő dallamvilág. Hiába tehát a hangsúlyozott borús jelleg, a Nightwish útközben éppen azt a rideg, de fenséges távolságtartást vesztette el, ami paradox módon rajongók ezreit vonzotta a muzikális domina bőrtopánja elé.

No, de lőn csoda, és a Xandria énekesnő váltása éppen a fentiek inverzeként hozta vissza a Tarja-érás bombasztot, Manuela Kraller, ahogy az ember egy Manuelától elvárja, poroszos szigorral számol le a kislányos-barbies attitűddel, szinte hallani az ostorcsattogást, ahogy katonás rendre oktatja a csapat fiútagjait, ami nem baj, sőt, esetünkben egyenesen kívánatos. Azok a rajongók tehát, akiknek túl operettes a mostani Nightwish nyújtotta kínálat, és a Csárdáskirálynő helyett Wagnert szeretnének hallgatni, itt van hát a Xandria, a maga operás pózaival, manírjaival, és persze elvitathatatlan érdemekkel. Mert van itt minden, ami a Tarja érát jellemezte, a kezdeti, gótikusabb vonaltól a poweres durvuláson keresztül a szaggató gitárriffekre és billentyűtémákra épülő slágermetálig, ráadásul olyan eltalált arányban, hogy még azok sem ingathatják a fejüket, akiknek egyébként semmi sem szokott elég jó lenni. Az igaz, persze, hogy néha egy dívához méltatlan ordenáré lopásokkal találkozhat az ember, de egy úriember ilyen szavakat nem használ hölgyekkel kapcsolatban, így maradjunk tehát az "ihletforrások" elnevezésnél. A dalok persze jók, talán kissé menetelősebbek, mint azt az egyéb gótikus cicáktól megszokhattuk, de a "Cursed" például lecsupaszítva a szimfonikus váztól, nyugodtan szerepelhetett volna valamelyik folkosabb Dickinson szólón is, a "Soulcrusher" pedig szinte death-es kapkodásával tágítja a jó öreg heavy metal univerzumot a sötétebb oldal felé.

Kópiabanda, mondhatjuk, de ha van rá igény – és van –, akkor ott egye a fene az eredetiség hiányát, amíg ilyen minőségi produkciókat kap az ember pótlékként, addig nem zavarja, hogy Sony helyett Sany televíziót néz, vagy hogy Adidas helyett Adidaas cipő feszít a lábán. Esetleg, hogy Tarja-féle Nightwish helyett az új Xandriát hallgatja.

Garael

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.lordofmushrooms.net
myspace.com/lordofmushroomsprog

A hallucinogén, pszichoaktív gombáknak nagyon sok fajtája létezik, kb. egy hete fölfedeztem még egyet, ez ráadásul minden "mágikus" gomba közül a király (Lord Of Mushrooms). Kémiából konkrétan kettes voltam a gimiben, ezért aztán nem saját kútfőből merítettem, hogy a "bolondgombák" hatóanyaga egy bizonyos pszilocibin nevű alkaloid, amiből az emésztés során tudatmódosító hatású pszilocin keletkezik.

Ez kicsit tudományosan hangzik ugyan, de kiváló hasonlat annak érzékeltetésére, hogy tulajdonképpen hányadán is állunk (pontosabban állok) ezzel a francia progresszív rock formációval. Szóval az úgy van, hogy ránézésre ez az anyag nem túl étvágygerjesztő, nem is hat azonnal, sőt elsőre talán a keserű ízek dominálnak. Kell némi kísérletező kedv a kóstoláshoz, erős gyomor az elfogyasztáshoz, de a megszenvedett emésztés furcsán varázslatos, elbűvölően meghökkentő élményt eredményez… Pont, mint a hegyes badargomba (psilocybe semilanceata), amit persze eszem ágában sincs reklámozni…, annál inkább a Lord Of Mushroomsot!

Bár a csapat a kétes körülmények között 1790-ben bevezetett kék-fehér-piros trikolór alatt fut, ma már csak a dalszerző-alapító páros, Laurent James gitáros – nem is akármilyen gitáros! – és Julien Negro bőgős francia nemzetiségű (pontosabban nizzai). A billentyűs, Luca Mariotti és a dobos, Marco Talevi taljánok; az eredeti gall dalnokot, Julien Vallespi-t fölváltó Gus Monsanto pedig brazil. Mellesleg egyáltalán nem ismertem föl a hangját, egészen más stílusban énekel, mint a korábbi lemezeken (Adagio, Revolution Renaissance).

A rögzült hagyományt követve (Lord Of Mushrooms – 2002; Seven Deadly Songs - 2005) a "Perspectives" is koncept lemez, de a történet legalább olyan szokatlan, mint a muzsika, így igen nagy bajban lennék, ha egy rövid szinopszist kellene róla összeállítanom. Zeneileg annyi változás történt, hogy a dalok valamelyest direktebbek, borongósabb hangulatúak lettek, mint korábban. A hangzásért két neves szakember felelős: a kanadai Richard Chycki (Rush, Aerosmith, James La Brie, Dream Theater) mixelte, a maszterelést pedig az USÁ-ban jó nevű Andy VanDette (Rush, Deep Purple, Porcupine Tree) végezte. Ebben a tekintetben nem is érheti kifogás az albumot.

Nem nagyon tudom mihez hasonlítani ezt varázsgomba-ihlette muzsikát, benne van az alapvető Dream Theater hatás, kihallható belőle a korai Pain Of Salvation, de a nehezen követhető, mégis hiper-dallamos énektémák miatt érzek némi rokonságot az általam manapság igencsak favorizált Sun Caged-del is. Mégis óvva intem az átlag progresszív metal rajongót a meggondolatlan beruházástól, mert ehhez kell egyfajta "perspektíva". Csak az ugorjon neki, az rendelje meg, akiben megvan a kellő pszichedelikus art-rock hajlam. Az meg nem terem minden kertben. Mint ahogyan a rekreációs pszichotróp "varázsgombák" se…

Tartuffe

Kiadó:
Binary/Universal

Honlapok:
www.agentcooper.com
myspace.com/insideagentcooper

A Twin Peaks rajongó bandáról még életemben nem hallottam, de nem is csoda, mert nem vagyok otthon a Stuck Mojo háza táján. MacAlpine előzenekarának tagjai ugyanis legutoljára Rich Warddal (Stuck Mojo, Fozzy) készítettek lemezt (The Duke: My Kung Fu Is Good), azt is már vagy hét éve. Mike Martin gitárossal megerősítve (aki szintén ott söpröget a Mojo és a Fozzy környékén, de instu szólóalbuma is van), most úgy érezték, itt az ideje – két elfeledett CD után (1999 és 2005) - újra megpróbálni.

Martin elég jól ismerheti a klasszikus heavy metal korongokat, mert szinte minden nótát egy igen jól eltalált, azonnali bólogatásra késztető riffel indít. Erre hozza Eric Frampton billentyűs az ELP, Yes hatásait – eddig nem hangzik nagyon rosszul, ugye? A barátaimnak mégsem tetszett, azt mondták, hogy a zene jó, de az ének egyáltalán nem illik hozzá. Nézőpont kérdése. Doug Bushbee – egyébként kifejezetten szimpatikus, kommunikatív - frontember ugyanis tényleg érdekes, country-szerű hatásokat hoz a muzsikába. Szerintem viszont éppen ettől válnak érdekessé, egyedivé.

Ami nagyobb baj, hogy a számok közepe táján időnként eltűntek a riffek, és az énektémák alatt ment a modernebb, divatosabb maszatolás a hathúroson. Ezzel összhangban szólók se voltak nagyon... Szinte az utolsó nótáig kellett várni, hogy Martin egy igazán nagyot tekerjen, igaz, akkor odatette magát rendesen.

Érezhetően a tengerentúli ízlésre van tehát hangolva a csapat, de azért nem kell hozzá nagyon erőlködni (főleg élőben), hogy ráhangolódj a kicsit délies, kicsit progos, kicsit érzelmes, de a felszín alatt nagyon is metalos muzsikára. Nekem legalábbis könnyen ment. A műsor gerincét ezen az újrakezdő EP-n szereplő nóták adták, nekem ez még most is tetszik, úgyhogy várom a teljes nagylemezt.

Kotta

Kiadó:
Die Hard Records

Honlap:
www.maestrick.com
myspace.com/maestrick

Gyermekkorom egyik kedvenc játéka volt a púzdle – oké, hát így volt neki értelme, az orosztanárt meg hiába kérdeztem, hogyan ejtsük a szót – nos, ezek a brazil fiúk gondoskodtak arról, hogy mintegy huszonöt év után ismét nekiálljak egy kirakós játéknak, még akkor is, ha ennek egyes darabjai kissé kilógnak abból a metál-képből, melyet a zenészek összerakosgatni szándékoztak.

Már korábban is jeleztem, hogy a Brazília nemcsak a fociban, hanem a metálban is nagyhatalom, még szerencse, hogy ebben nem rendeznek bajnokságot, mert Európa lehet, hogy kupa nélkül maradna. Itt van hát ez a szemtelenül fiatal csapat, akik úgy játszanak a stílusok mozaikdarabkáival, hogy az még azokat is elismerésre késztetheti, akik szerint a metál egyáltalán nem játék, főleg, ha olyan szabálytalanságok is történnek, mint a pop, folk, és a Chaplin filmzenéből kibújó gengszter jazz pályára vitele… Ebben a játékban viszont a zenészek alkotják a szabályokat és meg kell mondjam, jóllehet, az alapok igencsak ismerősek, a végeredmény mégis annyira izgalmas, mint a paintballal megbolondított bújócska. Azok, akik egy progresszív-power metal csapat esetében a Dream Theater szó említésekor rosszul lesznek, most hagyják el a termet, mert itt bizony erős színházi légkör lengi be a dalokat, no persze nemcsak a fő hatás miatt. Ezen a színpadon ugyanis minden megtörténhet – és meg is történik: James LaBrie (+ egy oktáv) hirtelen kedvet kap a hörgéshez, majd a Berklee büszkeségei egy Queen-szerű többszólamú vokálban mutatják meg, milyen is lenne, ha Freddie a progresszív metálhoz kapna kedvet, sőt kapunk egy kis mintát abból is, mikor a Dream Theater vokalistája már igencsak nem szomjas állapotban jazzes-bárzenés énekelgetésre adja a fejét, egy kis flamenco gitáros betéttel megspékelve – még ilyet!

Nem tudom, hogy minek szánták a fiúk ezt az albumot, poénnak, vagy fiatalos erőfitogtatásnak, ám az biztos, piszok jól sikerült, kár hogy az album vége felé a stílusbéli játszogatást a hagyományosabb progresszív metál klisék váltják fel. No, nem mintha ebben nem bizonyulnának mesternek, de valljuk be őszintén, a kópia bandák tucatjaiból azért van egy-kettő, akik hasonló színvonalon játsszák ezt a fajta "focit". A Maestrickben, – már ez a név is mennyi játékosságot és ravaszságot rejt magában – azonban nagyon erősen ég a bizonyítási vágy, így még arra is képesek, hogy az album végére egy több mint húszperces miniorgiát rittyentsenek, csak hogy ne legyenek kétségeink afelől, hogy a trükkös tanítványok megtanulták a leckét.

Ha nem néztem volna meg az együttes adatlapját, talán arra gyanakodnék, hogy a Diablo Swing Orchestra kreatív fele kapott kedvet a színházasdihoz – utoljára ott találkoztam ilyen meghökkentő, de valahogy mégis működő stíl-mixszel – de biztosíthatom a gyanakvó hallgatókat, ez bizony egy egészen új játékmester Brazíliából. Ajánlom hát mindenkinek, próbálja ki a rakosgatást, minden bizonnyal jót fog szórakozni.

Garael