Nem túl sűrűn, de előfordul, hogy megkeresnek bennünket zenekarok, menedzserek, hogy írjunk egy-egy csapat megjelenő, aktuális anyagáról. "Dicsőség a bátraknak!" mondhatnák a Hammerfall, de akár az éppen regnáló politikai erő után is szabadon. Azért addig örüljünk, amíg a Hatalom a Hammerfall és nem a Cannibal Corpse lemezcímekből (Butchered at Birth, Tomb Of Mutilated, Hammer Smashed Face, stb.) kölcsönzi politikai jelmondatait.

És tényleg bátrak, mert a Dionysos-csapat nem a politikai korrektségéről híres, ahogy ezt a Leander-kirohanásomban le is írtam. Az Overcast meg különösen bátor, mert az kb. sejteni lehet, hogy itt kényes ízlésű zeneínyencek turkálják fanyalogva a prédát, a dirty rock 'n' roll stílus pedig nem a zeneínyenceknek találtatott ki.

Az Overcast pedig ezt a stílust űzi, ráadásul elég földhözragadtan. Az igazság az, hogy semmilyen tekintetben nem érzem kiugrónak a produkciót. Sem szövegek, sem megszólalás, sem hangszerkezelés terén. A prózaközeli ének pedig talán a leggázabb mind közül. Az viszont mindenképpen mellettük szól, hogy (egyrészről bátrak, ugye...) vélhetően maguk is úgy gondolják, hogy a négyszámos EP-t nem otthon kell a hi-fin fülesen keresztül kielemezni, papíron megfejteni és összeszámolni a hangnemváltásokat és ritmusképleteket, hanem egy koncerten sörrel a kézben üvölteni pl. az "Örömlány" veretes sorait, hogyaszongya: "valakinek élmény, ha zsíros seggedbe marhat."

Adott közegében tehát simán működőképes lehet a produkció, nagyobb áttörést az EP viszont egyelőre nem hozhat. Ha ez elég, akkor hajrá skacok, egyébként meg Glory To The Brave!!!

Túrisas

Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.leandermusic.com
myspace.com/musicleander

Néhány évvel ezelőtt azért kezdtük el írni ezt a blogot Tartuffe cimborámmal, mert úgy éreztük, sőt mit több, szent meggyőződésünk volt, hogy jónéhány éves rockfanatizmussal a hátunk mögött tévedhetetlenül fogjuk kinyilatkoztatni egy zenéről, hogy igényes-e, zeneileg színvonalas-e, azaz minőséget képvisel-e vagy sem. Sőt még azt is gondoltuk, hogy mindezt a saját stílusunkban, olvasmányosan, szórakoztatóan le is tudjuk írni. Személy szerint most is ezt gondolom, de talán Tartuffe is. Az időközben csatlakozott kollégák nevében nem szívesen nyilatkozom, de a szerénységük mögött vélhetően ugyanez a küldetéstudat lappang. Nyilván ezért fordulhat elő, hogy néha bicskanyitogató stílusban intézünk el egy-egy produkciót, pedig akkor sem történik más, minthogy kimondódik egy kutyaütőről, hogy kutyaütő, urambocsá' a szarról, hogy szar. Ez van, a politikai korrektség és beszédkódok alkalmazása itt nem szerepel az elvárások között, eleget kényelmetlenkedik ezekkel az ember úgyis a civil életben.

A Leander debüt megjelenése kapcsán nem véletlen jutottak eszembe ezek a gondolatok az eddigi netes reakciókat olvasva. Szinte el sem hittem, hogy rockrajongók, köztük olyanok is, akik (tök fölöslegesen) néha még cíkkírásra is vetemednek, képesek ekkora kapitális hülyeségeket pötyögni a klaviatúrába az ujjukkal bele. Előre szólok, hogy senki ne égesse le majd magát olyan tartalmú kommentekkel, hogy minden zenével kapcsolatos kritikai észrevétel szubjektív, mert ez a létezhető legnagyobb ostobaság, közvetlen az Astro TV-n kamera elé engedett Boszi Kata kristálygyógyításába vetett vakbizalom után.

Szinte én érzem kényelmetlenül magam, hogy ilyen méltatlanul mélyre kell süllyedni, és innen cáfolni olyan kijelentéseket, hogy a Leander "mai felkapott tucatmetál" lenne, amelyben "semmi különleges" nincs és amely csont nélkül a mainstream Road, Depresszió képviselte zenei vonalba illeszthető. Ha valaki lelkiismeretesen meghallgatta a lemezt és mindebből ezt hallja ki mind a két kajla fülével, az menthetetlen, felesleges is vitakozni vele, mert ebben a mélységben már hatástalanok az érvek. Ám legyen, úgyis most van a Titanic elsüllyedésének 100 éves évfordulója, hát alámerülök. Az is tragédia, de bizonyos értelemben ez is az. Incompetentia hungarica!

A magyar heavy metal minden szimpátiánk ellenére máig kissé röghözkötött, így egyszerűen bűn nem örülni kollektíve, ha valaki tehetséggel és muzikalitással, a kezdetektől professzionális hozzáállással akar a hazai fém pállott hónaljába némi frissítő illatanyagot juttatni. Köteles Leander és már nemzetközi szinten is bizonyított kiváló muzsikus harcostársa(i) ezt teszik, elvitathatatlan és magas színvonalon, minden tekintetben. Minden más állítás szimpla hozzá nem értésből butaságból és/vagy irigységből fakad. Ezek a tények.

Ha ide eljutottunk, akkor lehet arról vitát nyitni, hogy Leander szövegeivel azért nem mindig könnyű azonosulni, vagy arról, hogy a verselést tekintve is  lehetnének itt-ott talán jobbak. Az is ízlés kérdése, hogy durva (mélyebb hangolású) riffelés és gitárhangzás és ének és a néha már szinte sziruposnak ható "pop" melódiák kontrasztja kinek és mekkora dózisban elviselhető. Ezek jogosan feltehető kérdések, amelyre majd minden érdeklődő megadja a maga válaszát, és ezek szerint fogja szeretni, elviselni, vagy elkerülni a zenekart.

A jutyúbról már megismert és eddig is kiváló hangzású dalaikat is újra felvették, egy-két állkoppantós szólóval (Jozzy és Vörös Attila egyaránt) feltúrbózták, hihetetlen mekkorát dörren az anyag. Hangszeres felkészültségüket, tehetségüket, profizmusukat pedig kizárólag Tökmag Jankók vonhatják kétségbe. Úgyhogy legyetek óvatosak, feleslegesen ne szaladjatok bele óriási önpofonba egy elsietett, zsigerből érkező minősítéssel, csupán azért, mert a maguk erejéből mernek népszerűek és sikeresek lenni!

Túrisas

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.dragonforce.com
myspace.com/dragonforce

Basszus, elromlott ez a rohadt távirányító, és ez az átkozott mese gyors előre üzemmódban pörög! Nézd csak, jön a sárkány, úgy verdes a szárnyaival, mint a kolibri, suhogtatja a farkát, aminek sebességét egy helikopter is megirigyelhetné, aztán jön a királyfi, az is suhogtat – no nem a farkával, hanem a kardjával –, 10 pörgettyűs nindzsa sem tudná utánozni, a királynő sikongat és össze-vissza szaladgál amúgy burleszk üzemmódban, már csak a repülő torták hiányoznak. Csata, sárkányölés, királynő szeretgetés, lakodalom, Óperenciás tenger, meg vége felirat. Mindez két percben, egy órányi történést zanzásítva a negyedik dimenzióval. Rohadt idő, hogy rohan. De minek, hogy gyorsabban megöregedjünk? Mi? Hogy ez nem is mese? Számítógépes játék? Tudtam, azok a kurva chipek a felelősek mindenért. Vagy hogy mégsem a gépek? Hogy a Dragonforce új lemeze? Na basszus, most aztán mosakodhatok. De tudjátok mit? Nem fogok.

Az új énekessel felálló, mit álló, felpattanó extrém metal brigád – mert nem csak azzal lehetünk ilyenek, hogy kezdésként vérrel hányjuk le a nagymamát, vagy hogy a ritmusokat mozsárral összetörjük, aztán turmixgéppel keverjük össze – természetesen a legváltozatosabb albumát ígérte pályafutásának (pályarohanásának), és az, hogy én nem igazán találom az ígéret igazolását a számokban, legyen az én bűnöm. Biztos pislogtam egyet, oszt’ elhúzott előttem a csapat. De ne ijedjenek meg a fanok, azért valóban történt némi változás, mert a majdhogynem konstans sebesség megmaradt ugyan, de Marc Hudson, az új vokalista mindenképpen tehetségesebb elődjénél, és nem csak hangi adottságaiban, de dallamtémáit tekintve is. Mert aki úgy köszön be egy új albumba, mint Marc teszi a nyitó szerzeményben, az mindenképpen kalapemelést érdemel attól a kritikustól, aki szereti a denevér iskola padlásjáró tanoncainak formagyakorlatait. Érdekes, hogy az elképesztő hangterjedelem aztán nem igazán nyilvánul meg – sajnos –, és igazából Hudson orgánuma sem jobb egy átlag skandináv dalnokénál (amiért persze sokan a hangszálaikat adnák), no, de biztosan szereti a képregényeket, meg a számítógépes játékokat, és Dragonforce-éknál ez mindenképpen előny.

Visszatérve a változásokra, a csapat biztosan az olyan momentumnyi nüanszokra gondolt, mint a tényleg szokatlan, Queenes felütéssel örjöngésbe csapó "Wings Of Liberty" belassulása, a bespeedezett vak gárdistát idéző "Cry Thunder", vagy a "Seasons" szinte Sonata Arcticás mézes-mázossága – szinte hallom is a védjegyszerű csembalós szintit -, de megmondom őszintén, én inkább a dallamosságban hallom a különbséget. Herman Lee továbbra is egy gitárhoz kötött varrógép, akiben hibásan állították be a sebességet vezérlő-processzort, még szerencse, hogy a tehetség memóriáját jó bőre szabták, már ha varrodás metaforákban utazik a kritika írója. Nem tudom, de engem a hongkongi fiú valahogy mindig egy olyan tenyészménre emlékeztet, akit a gazdi mutogat a vendégeknek, hogy nézzétek csak, mire képes… Ez persze van, akiből méla undort, van, akiből meg tenyeret összeverő csodálatot vált ki – én az utóbbiak közé tartozom, mert egyrészt szeretem a lovakat, másrészt becsülöm a teljesítményt.

Nos, ajánlom az albumot azoknak, akik a zenére szoktak kocogni – a Dragonforce-szal biztos csúcsot javítanak, csak nehogy infarktus legyen a vége – és nem ajánlom azoknak, akik nem szeretik a burleszket, meg a szaladgálós sárkányeregetést.

Garael

Kiadó:
Silverwolf Pruductions

Honlap:
myspace.com/dreamscapeofficialsite

A Túrisas által nemtelen (de találó) egyszerűséggel csak Dreamscape Theater-nek csúfolt müncheni progresszív metál csapat vagy irdatlan rossz menedzsmenttel rendelkezik vagy a szakma egyik legpechesebb együttese. A '80-as évek végén alakultak, de több, mint 10 évet kellett várni az első hanghordozó megjelenéséig, a valódi áttörés pedig máig várat magára. Folyamatosan énekes-gondokkal küzdöttek, hiába Wolfgang Kerinnis kiváló gitártudása és zeneszerzői érzéke, valahogy a frontember-fronton mindig elvéreztek. A sajátos orgánummal és nem kis színházi rutinnal rendelkező Mischa Mang (Ivanhoe) igazolása fölpörgethette volna az együttes karrierjének lusta motorját, de sajnos az együttműködés nagyon rövid életűnek bizonyult, kifulladt egyetlen közös dalban (Breathing Spaces - Revoiced, 2005-2008).

Az utolsó, Roland Stoll énekessel megjelent album (5th Season, 2007) szerintem nem sikerült olyan rosszul, viszont nagyon rosszul fogyott, így Kerinnis belátta, hogy változtatnia kell a képleten, elsősorban Stoll nazális orgánumát és laposkás dallamait kell fölfrissíteni. Először bejelentették, hogy Erik "EZ" Blomkvist (Platitude) lesz az énekes, majd gyorsan képbe került Titta Tani (DGM, Astra), hogy aztán még gyorsabban kikerüljön belőle, végül úgy döntöttek, hogy több neves énekest be fognak vonni a munkálatokba. Ez mindenképpen ígéretes elhatározás volt, különösen a lista ismeretében: Frank Marino (na, nem a Mahagony Rush-ból!), Arno Menses (Sieges Even, Subsignal), Herbie Langhans és Dilenya Mar (Beyond The Bridge), Mike DiMeo (Riot, Masterplan, Creation's End), Nando Fernandez (Hangar), Oliver Hartmann (Hartmann, Avantasia, Genius Project, Empty Tremor) és Roland Stoll.

Az elmúlt öt év nagy nyűglődések közepette telt, egyre jobban elhúzódtak a fölvételek, valódi kiadó sem támogatta őket, a német elszántság végül mégis meghozta az eredményt. Kerinnis valóban tehetséges és David Bertok billentyűs (Subsignal) személyében kiváló társszerzőre lelt; nem egészen értem, miért üldözi őket a balszerencse. Az "Everlight" - várhatóan - minden eddigi lemezüknél szinesebb, változatosabb lett, jóllehet azért hallatszik rajta, hogy még a szokásosnál is kevesebb pénz jutott a produkcióra. A jó nevű énekesek befűzése fogósabb dallamokat eredményezett ugyan, de kicsit "foltos", egyenetlen lett tőle az összkép, amit csak súlyosbít a három, töltelék-ízű instrumentális szösszenet. A "Revoiced" 2008-as újrakiadásán bónuszként szereplő (korábban már említett) "Breathing Spaces" újonnan rögzített változata is helyet kapott a lemezen.

Nekem éppen az a két epikus hangvételű nóta tetszik a legjobban, ahol egyszerre több énekes is hallatja hangját: az "A Matter Of Time Transforming" és a címadó záró tétel. Lehet, hogy egy kicsit bele is szerelmesedtem Dilenya Mar-ba (persze plátói értelemben); ennek az apró termetű kislánynak (valójában asszonynak) hatalmas hang lakik a torkában. Mar és Menses (bocs, mindig elröhögöm magam ezen a néven!) zseniális párost alkotnak, nagyon szeretném őket egyszer egy teljesértékű produkcióban együtt látni.

Az "Everlight"-tal Kerinnis és Bertok egyértelműen új irányt adtak a Dreamscape döcögő szekerének, de a gyenge hírverés, elhúzódó, nehézkes munkamenet, a nagy kiadó hiánya és az olcsó produkció miatt aligha van esélyük szélesebb ismertségre és elismertségre szert tenni. Nagyon sajnálom, mert többre érdemesek; a saját szerény eszközeimmel továbbra is népszerűsíteni igyekszem őket.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.running-wild.de

Hű, de nehéz helyzetben van a kritikus, ha egy olyan bandáról kell írnia, amely a hallgatói megítélés-skála két szélső pólusán is képes mutatni valamit: egyrészt fityiszt a kreativitásnak, másrészt példát a stílusteremtésnek.

Nos, igen, a Running Wild-ot – vagy inkább Rolf Kasparek-et és alkalmi társait – nem igazán lehet azzal vádolni, hogy jó kalóz módjára nem harcoltak meg a teljesen ambivalens pozíciókért azokon a bizonyos metál óceánokon. Mert ott van ugye egy jelentős és igencsak elkötelezett rajongói bázis, akik szerint Rolfék nélkül ma nem léteznének olyan csapatok, mint az Iron Fire, a Powerwolf, a Dream Evil, és a "Death Or Glory", "Blazon Stone", "Pile Of Skulls" lemeztrió egy olyan korszakban kövezte ki az utat a hősies epikát zenei és szövegi értelemben egymásra halmozó zenekarok számára, mikor az említett bandák még a grunge korszaktól fejbe kólintva űzték a látencia fogságába trappolós himnuszokra vonatkozó szenvedélyüket.

Persze meg tudom érteni azokat is, akiknek még röhögni sincs kedvük az olcsó képregények színvonalát is alulmúló képi (és szövegi) imázson, a zenéről nem is beszélve, amiről az említett úriembereknek legfeljebb a magas szárú PUMA cipő és PVC dzseki keltette láb, illetve hónaljszag jut eszükbe – és ezen Rolf egójának néha meghökkentő megnyilvánulásai sem segítenek. Olcsó poén volna ugye most előhozakodni, hogy a feloszlás hivatalos bejelentése és az új lemez között annyi idő sem telt el, amennyi alatt Angelo Sasso, a neve ellenére japán dobos, kicsit tovább képezhette volna magát – legalábbis jelen album hangzását alapul véve nem sikerült a programvezérlő chippet bonyolultabb és természetesebb ritmusokra bírni. Hiába, már a Terminátor sem a régi, pedig nem csak a fémvázon, hanem a dobokon is bőr van…

No, de itt van az új album, a maga minimalista borítójával, dobos feltüntetése nélkül – Rolf legalább nem reklámozza tovább a CASIO szar hangzását – és szomorúan kell tapasztalnom, hogy itt már a kritikus alapvetően rokonszenvező attitűdje sem segít. Jóllehet, a vezér nem borult bele az elektronikába, mint ahogy egy-két évvel ezelőtti nyilatkozatai sejtették, de némi stílusváltozás azért tapasztalható: ez azonban nem igazán jó hír az ortodox híveknek. És miért? Mert lehet, hogy van olyan rajongó, aki egyszerre szereti a klasszikus RW kalapálós világát, és mondjuk a Mötley Crüe-t, no de nem ugyanazon szerzemény keretein belül, márpedig a "Boys And Me" – a kínos, de lecsaphatatlan szexuális utalású poén felvetése mellett - megpróbálkozik ezzel. Milyen eredménnyel? Hát, ha a fekete lovagot veszem a Gyalog Galoppból, akkor egyezzünk ki egy döntetlenben. Hiába a rock világa felé kacsintás – halld az "Into The Black" stílusidegen, németesen merev próbálkozásait –, a szerzeményeken még az sem segít, hogy a refrének alapvetően fülbemászóak a maguk módján, ám a hívők nagy része szerintem szívesebben rázná az öklét a levegőben, mintsem csárdást ropva "rokizzon" egyet. Nem, kérem, Rolf világa nem az a hely, ahol az úri közönség táncol. Panelekből persze bőven kapunk, de ezekből a felturbózott epigonok már megépítették a saját váraikat, nem beszélve arról, hogy az említett építőelemek a korábbi Kasparek & Co. vállalat immár újrahasznosított pótdarabjai.

Hiába vártam hát, hogy minden zenei kalózok kapitánya visszatér az epikus-hero metálhoz, még a korai évek kalapálós ridegvasát sem kaptam meg, bánatomon pedig az sem segít, hogy a RW farvizén óceánra jutó csapatok ma már klasszisokkal jobban nyomják a pirate-indulókat. Kapitány, ideje lenne tényleg végleg szögre akasztani azt a falábat!

Garael

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.brotherfiretribe.com
myspace.com/brotherfiretribe

Nehéz a mi "szakmánk". Egyes olvasóknak fogalma sincs, milyen megerőltető tud lenni, ha úgy kell nekiállni egy recenziónak, hogy az ember nem lelkesedik annyira az előadóért. A Brother Firetribe különleges eset, mert bár az alapítótagok, Pekka Ansio Heino énekes (Leverage) és Erno "Emppu" Vuorinen gitáros (Nightwish) anyabandáit egyenként is sokkal jobban szeretem, a közös projekt mégis figyelemreméltó, ráadásul a maga kategóriájában elég sikeres is. Ezt igazolja, hogy bizony kevés össz-vissz két lemezes bandának adja meg a kiadó a lehetőséget egy DVD-vel való megjelenésre. Úgy látszik, a Spinefarm Recordsnak már összezenéltek annyit, hogy megérje egy költséges koncertfelvételt megfinanszírozni nekik.

A Brother Firetribe érdekes jelenség, hiszen vérbeli "amerikás" rádióbarát rockot játszanak, jóllehet finnek és még jócskán pelenkások voltak (talán még az sem), mikor nagy példaképeik, a Journey, Foreigner, Survivor és Styx népszerűségük csúcsán gyakorlatilag korlátlan "prime time" játékidőt kaptak az amerikai rádiókban. Emppu Vuorinen ugyan alapító tagja volt a Nightwishnek, de ott nem kap túl nagy szerepet, és az AOR iránti lelkesedését sem igazán élheti ki Holopainen mester mellett. Pekka Heino pedig egyértelmű választás volt, hiszen a csávó hangja egy az egyben Jimi Jamison-ra (Survivor) és Lou Gramm-re (Foreigner) emlékeztet.

A banda neve eredetileg False Metal volt, s ezzel - nem kis öniróniát csempészve a névválasztásba - a Manowar által halhatatlanná tett "Death To False Metal" szlogenre utaltak. Végül (valószínűleg a kiadó javaslatára) megváltoztatták a nevüket, lefordítva angolra Veli Paloheimo, finn teniszjátékos nevét, mintegy arra célozva ezzel, hogy a zenéjük olyan könnyed, mint a tenisz. Mondjuk, erről a könnyedségről én megkérdezném Nadalt vagy Federert, amikor a nem éppen barátságos klímájáról híres Australian Openen a negyedik szettben belefutnak egy tie-breakbe...

A DVD-t 2009. áprilisában rögzítették Helsinkiben, egy Apollo Club nevű színházteremben. A fölvétel kicsit kapkodó kameramunkával készült, de jó minőségű, a hangzásra sem lehet panasz. A finn közönség lelkes ugyan, de az északi vérmérséklet miatt hiába várunk akkora örjöngést, mint pl. egy riói koncerten. Az extrákhoz tartozik egy elég rossz minőségű és nem túl szórakoztató turnéfilm, illetve a "One Single Breath" egyszerű klipje.

A szetlista természetesen fölvonultatja a két album (False Metal / Break Out - 2006; Heart Full Of Fire - 2008) minden jobban sikerült tételét, a "Heart Full Of Fire"-ban pl. vendégeskedik egyet Anette Olzon (Nightwish), valamint eljátszanak egy "Chasing The Angels" című Mike Reno (Loverboy) nótát. E helyett talán jobb választás lett volna egy ismertebb Journey vagy Foreigner dal, vagy akár a Loverboy egykor igen népszerű slágere, a "Working For The Weekend". Persze engem senki sem kérdezett...

A végére érve ennek a körnek, most újra hangsúlyozom, nem vagyok Brother Firetribe rajongó, a stílus sem a szívem csücske, sőt Emppu és Heino AOR csapatánál mind a Nightwisht, mind a Leverage-et jobban szeretem, de a "Live At Apollo"-t végignézni kellemes szórakozás lehet olyanoknak, akik nagykanállal habzsolják a jól eltalált, dallamos refréneket, kidolgozott kórusokat, összeszedett gitárszólókat, és otthon a szekrényben komoly Foreigner és Survivor bakelit kollekciót őriznek.

Tartuffe

Kiadó:
Atco Records

Honlapok:
www.dreamtheater.net
myspace.com/dreamtheater

Rettentő közhelyes, de rendkívül tanulságos a kérdés: "Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?" Ismervén magamat, zene nélkül gyorsan bekotornék, ezért nem is kérdés, hogy a túlélő csomagban ott figyelnének kedvenc lemezeim, köztük – kiemelt helyen – a Dream Theater "Images & Words" című alapvetése. Szinte félve írom le, hogy amikor ez a lemez megjelent, én már egyetemista voltam (akkoriban éppen az USÁ-ban), és miután három hete folyamatosan ezt a lenyűgöző anyagot hallgattam, a kollégiumi szobatársam (egyébként békés, barátságos, mélyen vallásos ember) először ördögűzőt akart hívni hozzám, majd halálosan megfenyegetett.

Nem kis nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor egy friss megjelenés legapróbb részleteinek fölfedezésére hetek, sőt hónapok álltak rendelkezésre. A '90-es évek eleje-közepe volt az utolsó időszak, amikor még képes voltam kívülről megtanulni dalszövegeket, mert a rongyosra hallgatott dalok egyszerűen beleivódtak az agyamba. A Dream Theater esetében ez a korszak az  "A Change Of Seasons"-szel zárult le (ez az 1995-ben megjelent magnum opus is eredetileg az "Images & Words" session-jei alatt fogant!), azóta a koncerteken csak alibizek, vagy bölcsen, szó nélkül bólogatok…

20 év nagy idő, ennyi idő alatt az ember gyerekének is születhet gyereke, s ez minden túlzás nélkül elmondható az Álomszínházról, hiszen 1992 óta zenészek generációit ihlették meg; ma már az epigonok epigonjainak korszakát éljük. De 20 év különösen nagy idő egy zenekar életében, s ezt bizonyítják a nemrégiben nagy port kavart nyilatkozatháborúk, az együttes teljes szerkezetét megreccsentő változások. Ezekről itt méltatlanságuk és parttalanságuk miatt inkább nem szólnék… Most kivételesen dicsérni jöttünk Cézárt, nem temetni…

Az "Images & Words" megjelenésének történelmi részleteiről és a 2005-ben kiadott, sok érdekességgel megspékelt "official bootleg" demókról korábban már jelentek meg összefoglaló, retrospektív jellegű írások (pl. itt és itt). A lényeg, hogy a Gondviselő kegyelméből vagy a véletlenek szerencsés egybeesése révén öt zseniális zenész talált itt egymásra, akik kreatív energiáik csúcsán, fiatalos, forradalmi lendülettel, még komoly konfliktusoktól mentesen képesek voltak valami kivételeset, egyedülállót, stílusteremtőt alkotni. Tették ráadásul mindezt úgy, hogy bizonyos zenei hatások beazonosíthatók (gondolok itt főleg a Kansas-Rush-Queensryche triumvirátusra, de alighanem a Metallica munkássága és a Pantera "Cowboys From Hell"-jének 1990-es megjelenése is megérintette az Álomszínház művészeit), ugyanakkor a végeredmény még egy teljesen egyéni, nyúlásoktól, nyilvánvaló zenei gondolatkapcsolásoktól mentes remekmű, amit nyugodtan aposztrofálhatnánk a progresszív metál Bastille napjaként (az eredeti 1789. július 14-én volt).

Képtelen vagyok elfogulatlanul és elfogódottság nélkül emlékezni arra, hogy nekem, személy szerint mit jelentett akkor ez az album. Annak ellenére, hogy (szó szerint egy-két kivétellel) nagyon nagy becsben tartom a teljes Dream Theater életművet, és tisztában vagyok azzal, hogy az idő múlása bearanyozza egy letűnt kor emlékeit, az "Images & Words" egyszeri és megismételhetetlen varázslat VOLT, VAN és LESZ. Itt még működött egy olyan "kémia", beleértve Kevin Moore-t is (akit nekem sem az Iparos, sem az elborult Zseni nem tudott azóta sem pótolni), ami képes volt ezt a csapatot zenei etalonná, a progresszív metál Fároszává formálni. Ez a varázslat választópont volt életemben abban az értelemben is, hogy a "saját" műfajomon belül tartósan nyomasztó kisebbségbe szorultam, hiszen miközben legtöbben a "mainstream"-mé vált trutyiban fürödtek (grunge), én menthetetlenül beleájultam a progresszióba.

Emlékeztetőül és örökbecsű emlékül álljon itt egy video, amit a 2004-ben megjelent "Images & Words: Live At Tokyo" DVD-ről pakolt föl valaki a youtube-ra.  Az akkor még "Puppies On Acid" munkanévre hallgató, majd az "Awake" (1994) albumon "The Mirror" címmel megjelent nóta riffjei vezetik föl a zseniális "Take The Time"-ot, melyet az akkor még testileg és stílusában is kevésbé vaskos Petrucci álomszólója zár. Két egész évtized!!! Rocktörténelmi léptékkel mérve az egy millenium!!!

Tartuffe

Kiadó:
Melodik Records

Honlap:
www.neilzaza.com
myspace.com/neilzaza

CsiGabiGa

Kiadó:
- (magán kiadás)

Honlap:
www.facebook.com/Suspyre
www.myspace.com/suspyre

Na tessék! Épp minap fanyalogtam azon, hogy idén még egyetlen igazán ütős prog. metal lemezzel sem találkoztam, erre pár napra rá befigyel egy olyan, amely nemhogy az év, de talán még az évtized egyik legjobb alkotása címre is pályázhat majd. Kell persze némi idő és távolság, hogy ezt bizonyosan ki lehessen jelenteni, mert az is lehet, hogy ez az öndefiniáló album csak azért takarja ki a mezőny nagy részét most nálam, mert túl közel van. A hosszú és sok ezernyi albummal terhelt tapasztalat azonban ad annyi önbizalmat, hogy már most bátran állítom, érdemes erre a korongra odafigyelni és időt szánni.

Mert időt és figyelmet, azt bizony kíván. Mit kíván, követel! Kíván, mert a muzsika piszkosul összetett és rafinált, valószínűleg csak egy értő zenész képes felfedezni és igazán értékelni az összes olyan finomságot, hangnemváltást, szándékos dallamismétlődést és témavariálgatást amit Gregg Rosetti, a banda agya elrejtett a barázdák között. Követel, mert mindemellett tele van király (de korántsem egyértelmű, egyszerű) dallamokkal, riffekkel, melyek hallgattatják magukat és a play gomb újbóli megnyomására késztetnek, hiába a tömény muzikalitás több mint egy órában. Életveszélyes élmény, egy émelyítő tortaszelet, melyből mégis mindig kívánsz még egy kicsit, mély, komplex, erős bordói, melyet nem bírsz abbahagyni, pedig tudod, hogy csak kis adagokban kóstolva lenne szabad fogyasztani. Ha túl költői voltam: én háromszor pörgettem le egymás után, megállás nélkül, lefekvés után – bánta is a másnapom rendesen.

Tudom, sokan indulhatnak a világ legalulértékeltebb zenekara címért, de az tuti, hogy az New Jersey-beli Suspyre-nak is köztük a helye. Három lemez, melyből kettő igen jó, egy pedig kiváló. Illetve, most már négy, és kettő-kettes arány. Sehogy se fér a fejembe, hogy lehet egy olyan banda ennyire kevéssé ismert – leszámítva most annak zenei erényeit -, amiben Russel Allen hangszál-ikertestvére a frontember. Már csak a miatt a tény miatt, hogy Clay Barton a földkerekség egyik legjobb adottságú rockénekese, komolyabban fel kellett volna hívniuk magukra a figyelmet. De sebaj, mi tudjuk, hol vannak az igazi értékek, és ez a legfontosabb!

Zeneileg elég jól jellemeztük őket már korábban volt kollégámmal (ITT és ITT), most sem mentek ki a prog.-power/jazz-rock/klasszikus zene által behatárolt területről. Annyi változást azért mindenképpen érzek, hogy mintha bátrabban nyúlnának a direkt jazzes és komolyzenei elemekhez, konkrét utalások formájában is. Ez elsőre ugyan kicsit fura volt nekem, főleg az előző album fényében, de hamar meg lehet szokni, sőt, most már inkább a korong pozitívumának tartom, mintsem hátrányának. Egy biztos, muzikálisan több történik itt bármelyik dalban, mint jó néhány manapság felkapott – és újítónak kikiáltott – csapat teljes életművében, akik hangzásban talán valóban előre léptek egyet, zeneileg ugyanakkor kettőt hátra. Neveket szemérmesen nem említek, ahogy Tartuffe egy korábbi, meggondolatlan megjegyzésén - a negyedik vonalas erőlködésről – is nagyvonalúan átsiklok. Remélem, ez a lemez meggyőzi a kényes ízlésű főpapot is – a kétkedés főpapját, tudni illik...

Kotta

Fogalmam sincs, hogy mit jelentene nekem a Pretty Maids, ha a '87-ben nem kapok tőlük egy begörnyedős-levegőkapkodó  gyomrost, amit a "Future World" lemezzel osztottak ki, és amit rögtön utána egy álcsúcson elhelyezett horog követett Budapesten. Ezt már kvázi személyesen kaptam egy zseniális hangulatú  koncerten a zenekartól, noha szerencsére átvitt értelemben. Az pedig tényleg maga volt a  rock 'n' roll lazaság, ahogy a merev részeg Ken Hammer koncert után lehugyozott a Duna InterContinental Hotel teraszáról. Itt akkor még kommunizmus, gumibotos, rockerfóbiás köcsög BM- állománnyal, ott meg 100% rock 'n' roll a teraszon, mégha bunkóságnak is álcázva. Ez elég is volt az életre szóló élményhez. Hiába, ingerszegény környezetben a kevés is elég.

Terasz ide, terasz oda, azért a lényeg mégis az, hogy a Pretty Maids első két lemeze alapvetés, úgy ahogy van. Ezek a dalok semmit nem vesztettek zsenialitásukból, erejükből, pedig kevés muzsika tud évtizedeken keresztül friss maradni. Ken Hammer gitáros és Ronnie Atkins énekes nagyon egymásra találtak, főleg utóbbi tehetsége páratlan. A tiszta és "horzsolós" énekhang váltakozása manapság már nem nagy cucc, a nyolvanas években viszont az volt, és ahogy ezt Atkins műveli a mai napig, az senki máséhoz nem hasonlítható. Ehhez a hozott alapanyaghoz adtak zseniális dallamokat a dánok, amit az európai heavy metal és az amerikai hard rock stiláris jellemzőivel vezetnek elő, immáron 30 éve.

Nekem a Whitesnake "Live In The Still Of The Night" DVD-je jutott eszembe a képanyagot nézve, ami ugye azt jelenti, hogy ennél sokkal szebben és jobban már nem nagyon lehet filmezni egy koncertet. A hang is tökéletes és a svájci rockerek lelkesedését sem érheti panasz.

Talán mindent elmond, hogy a koncert közepétől, ahonnan a legnagyobb slágerek következnek (Back To Black, Yellow Rain, Rodeo, Love Games, Future World - húúúúú mekkora!, stb. állva néztem végig a DVD-t, pedig bennem volt egy egész napos utazás  (autó, repülő, vonat) összes fáradsága. Ezt a kiadványt nagyon összepakolták és nagyon megérdemelte a zenekar, akik fölött ugyan elszállt az idő (Ken Hammer fizimiskája szinte már gáz, sok-sok terasz-esemény lehet már mögötte...), de a zene az minden szempontból időtlen és friss. Köszönet a Frontiers kiadónak a nem feltétlen megtérülő befektetésért.

Túrisas