Kiadó:
M&O Music

Honlapok:
www.acyl.fr
myspace.com/acylband

A "tufa" heavy metalosok - na, nem a bántó, hanem a "garaeli" értelemben - most hagyják abba az olvasást, ugyanis a francia-arab Acyl bemutatkozó lemezén minden olyan van, amitől általában föláll a szőr a hátukon - hacsak nem gyantáztatják. Itt, kérem szépen, hörögnek, arab népi hangszereken játszanak, nincsenek gitárszólók (kivételesen ez nálam is brutális hendikep), viszont vannak algériai berber törzsi rigmusok. Konkrétabban fogalmazva, nem mainstream metal bandáról van szó, hanem egy progresszív ethno-metal formációról, ami még valamikor 2007-ben állt össze négy, titokzatosan "keresztnevük" mögé rejtőző algériai muzsikusból. Tényleg, akkor most a muszlimoknál mi van keresztnév helyett, "khitan"-név (a Mohammed által kötelezően előírt előbőr eltávolítás után)?

Az "Algebra" cím annyiban félrevezető, hogy közel sem annyira matekos ez a metál, mint amennyire azt a progresszív stílusmeghatározás sejteti. Inkább az arabos ritmusok és hagyományos berber hangszerek (bendirs, guellal, derbouka, gumbri, karkabous, oud, mandola, guesba, udu és tare - feléről se tudom, hogy mi), valamint a szokványostól eltérő dalszerkezetek teszik különlegessé. Az biztos, hogy a feszes fémkabátba öltöztetett hagyományos népzenei elemek miatt egészen elvont - hogy ne mondjam: alteros - az Acyl zenéje, de akármilyen "közérthetetlen", a kellőképpen nyitott metal-világpolgárnak tartogat néhány élvezetes pillanatot.

Nyilván elsősorban olyanoknak érdemes belehallgatni, akik az Orphaned Land-et is könnyen befogadják, illetve a Myrath sajátos stílusától sem idegenkednek. Én történetesen ilyen vagyok, ráadásul egy túlnyomórészt muszlim országban töltött hat hónap is kialakított bennem némi affinitást. Mindazonáltal egyáltalán nem bánnám, ha idővel több énekelt refrén, népzenei hatás, és mindenekelőtt legalább néhány értékelhető gitárszóló jelenne meg az Acyl zenéjében. Attól még hitelesebb, még eredetibb lenne az egész - a zenekar neve ugyanis éppen ezt jelenti. Nomen est omen - kedves "habibi" - nomen est omen...

Tartuffe

Kiadó:
ZI Productions

Honlapok:
www.zeroillusions.com
myspace.com/zeroillusions

Göteborgban a 2010-es népszámlálási adatok szerint kevesebb, mint 600 000 ember él. Ezzel Svédországban a második, Skandináviában az ötödik, az Európai Unióban pedig az 55. legnépesebb település. Magyarul Budapest minimum háromszor nagyobb város, mégsem tud fele annyi világszínvonalon teljesítő metal bandát fölmutatni (In Flames, Dark Tranquility, Soilwork, stb.), de még csak stílust sem neveztek el róla, én legalábbis nem tudok budapesti dallamos death metalról.

A ZerO IllusionS ebben a zeneileg inspiráló, vibráló klubélettel rendelkező svéd városban fogant 2004-ben. Nem a szülővárosuk nevével aposztrofált stílusban alkotnak, hanem egy dallamosabb power metal vonalat képviselnek, amiről nekem leginkább a Savatage-utód Circle II Circle jut eszembe (főleg a hangsúlyos, csattogó bőgőjátékról). Ugyanakkor a keményebb riffelés és a dallamvilág miatt az André Holmqvist dobos által rajongva tisztelt Pagan's Mind is fölmerül az inspirációk után szaglászó kritikusban, jóllehet a progresszivitás itt még nyomokban sem mutatható ki (mondjuk ez a legutóbbi Pagan's Mind lemezre sem volt igazán jellemző).

Az "Oblivion" a 2009-es "Enter Eternity" után a második teljesértékű album, amit saját kiadójuk, a ZI Productions jelentetett meg. Mind a hangzás, mind a dalszerzés tekintetében érezhető némi előrelépés, de azért a premier liga még mindig messze van. Persze élőben nagyon megnézném a csapatot, a hírek szerint ugyanis nagyon süti bulikat csinálnak; ez a macsó, "hell bent for leather" stílus amilyen mulatságos polgári szemmel nézve, olyan szórakoztató lehet a színpadon. A lemezt indító "Arise" riffje ugyan gyanúsan ismerős, de tuti jót bólogatnék rá mondjuk az A38-as hajó gyomrában. A Zakk Wylde-os csikorgatással dögösített "Who You Are" is tetszetős, ilyenből kellett volna még legalább egy fél tucat.

Tartuffe

Kiadó:
Progrock Records

Honlap:
www.dimensionact.com

A Dimension Act története 2008-ig vezethető vissza, amikor két ambiciózus norvég zenész, Marius Nilsen gitáros és Tom Vidar Salangli énekes egy közös projekten kezdtek el dolgozni. Miután megírtak egy lemeznyi anyagot, nekiláttak megfelelő muzsikustársakat keresni, hogy szerzeményeiket stúdióban is rögzítsék. A munkálatok a neves Oslo-i Lionheart Studios-ban folytak (Illusion Suite, Circus Maximus, Jorn), a "bérelt" session zenészekkel pedig a végére úgy összehaverkodtak, hogy a lemez elkészültére azon kapták magukat, hogy igazi bandává értek.

Zeneileg a koncepciót a Dream Theater, Evergrey, Pagan's Mind és Ayreon által kijelölt csapásirány határozta meg, tematikusan pedig alapvető exisztenciális és filozófiai kérdéseket jártak körül, melyeknek közös nevezője a tökéletességre való törekvés. A négy éves munka eredménye egy jellegzetesen skandináv ízlésnek megfelelő dallamos progresszív metál album lett, amiről első ránézésre azt hittem, hogy csak EP, hisz mindössze 4 szám kapott helyet rajta. Azután kiderült, hogy az utolsó tétel (Drawing The Lines Of Mortal Existence) több, mint 32 perces!

A Dimension Act fölfogásában és hangulatában talán az Aeon Zen, az első Darkwater és a Disdain lemezekhez hasonlítható, de sajnos a zenei összkép egy kicsit egynemű. A dalok gyakorlatilag egybefolynak és a témák nem elég tagoltak, ezért olyan benyomása van az embernek, mintha egy teljes egészében összefüggő koncept-albumot hallgatna. Nekem Salangi hangja és Nilsen gitárjátéka sem elég izgalmas, noha dallamérzékük vitathatatlan. Mindenesetre bemutatkozó anyagnak ez egyáltalán nem gyenge, és remélem, hogy a zenekar pályafutása (ha lesz neki olyan) igazolni fogja a címválasztást: így a jövőben egyértelműen a "fejlődés kinyilvánítása" várható tőlük.

Tartuffe

Kiadó:
Pure Steel Records

Honlapok:
www.krossfirebg.com
myspace.com/krossfirebg

Hát, ha nem tartanám valószínűtlennek, akkor azt mondanám, megvan az első olyan külföldi metal zenei album, ahol magyar együttes zenei világa volt az ihlet, ugyanis a bolgár Krossfire produktumát Kiss Zolival a mikrofonnál nyugodtan tarthatnánk a Nemesis – később Age of Nemesis – korai, de már az Abraxas utáni alkotói állomásának. Most az élesebb logikájú olvasók persze joggal támadhatnak nekem, hogy na persze, az említett hazai csapat sem amúgy Pallasz Athéné módjára, már születésekor teljes harckészültségben tette le védjegyét a hazai zenei asztalra, hanem lassan, olyan külföldi mintákból építkezve rakosgatta össze saját muzikális produktumát, amelyek valószínűleg – és persze ez is egy szerencsés konstellációja a csillagoknak – a bolgár csapatra is hatottak. Dream Theater, Iron Maiden, Kamelot, a korai Fates Warning – megfejelve mindezt azzal az énekessel, aki valószínűleg a bolgár klóntudomány vizsgafeladataként harsogja a világba a jeles eredményt, azt hiszem, nem kell sokat magyaráznom a kilencvenes évek közepén virágzó progresszív metál-suli jellemzőit – mi fél szavakból is megértjük egymást, ugye? Igen kérem, az akcentust leszámítva az Olaf Hayer és Bruce Dickinson-féle genetikai mixtúra csodálatos aránya jött létre a varázsműhelyben, s ha nem tudnám, hogy honnan származnak a fiúk, a dallamvilágot hallva kapásból egy, a slágergyártást genetikai örökségként magában hordozó olasz csapatra gondolnék.

Mert igen, kérem, itt bizony egymást követik a powerbe oltott, galoppozós ritmusokba kalapált, bő billentyűs támogatásba torkolló old-school progresszív metál slágerek – sőt, a "Learning To Fly" indulós, himnikus tételét egy Helloweenbe oltott rafinált Manowar is előadhatná –, és aki nem tartja antagonisztikus ellentétnek a dallamos, közérthető és a progresszív jelzőket, az minden bizonnyal jól szórakozhat az ismerős, de élvezetes megoldásokon, melyekben nem arcba mászóan, de ott vannak a nagy elődök instrumentális hatásai. No persze az éneket leszámítva nem azon a színvonalon, mellyel a példaképek etalont teremtettek, ám bőven az élvezhetőség alsó határait meghaladva, és ha a hangzás nincs is olyan acélos, amit a néha szaggató, néha csavarosabb riffek megkívánnának, a dalok annyi eredményfokozó doppingot tartalmaznak, mint a szocialista éra bolgár sportolóinak vizelete egy-egy olimpiai érem után.

Ha maliciózus lennék – visszakanyarodva a kezdő, ihletkölcsönös gondolatomhoz –, most azt mondanám, visszaadtuk azt a törzsanyagot a bolgároknak, melyet a kilencvenes években kaptunk, de ne tagadjuk a hivatkozás tényét, azok bizony ott vannak a hangjegyekben, fennen hirdetve az internacionalista szellemi közösség örökségét.

Garael

Kiadó:
Music Theories Recordings

Kevés olyan jó előre beharangozott megjelenésre vártam (várok) idén annyira, mint Mike "Restless" Portnoy új progresszív rock projektjének zászlóbontására (a "Flying Colors" névválasztás ugyanis erre utal) olyan hatalmas nevekkel, mint Neal és Steve Morse (nincs családi kapcsolat!), Dave LaRue és Casey McPherson (Alpha Rev). Sajnos a vállalkozásban rejlő szinte végtelen lehetőségek azok maradtak, amik: puszta lehetőségek. Amit ezen a lemezen hallunk, egy az egyben Portnoy brit pop-rock mániájának terméke, amolyan "Transatlantic-osított" The Muse zavarbaejtő, sőt szemérmetlen nyúlásokkal, amelyek messze túlhaladják a játékos zenei utalások illemhatárait. Tisztában vagyok vele, hogy ez vakmerő, sommás ítéletnek tűnik így, mindjárt az elején, de az indulatok még mindig dolgoznak bennem. Lehet, aludni kellett volna rá még egyet...

A Flying Colors egyénileg zseniális zenészek ideiglenes társulata, akiktől kitelik, hogy néhány napos intenzív próbatermi örömzene után csuklóból fölrántanak egy kiváló lemezt. Sajnos a ziccer kimaradt, egy valamirevaló lekvárra (úgy értem: jammelésre) egészen az "Infinite Fire" című záró tételig kell várni (!?). Az mindenképpen örvendetes, hogy Neal Morse most nem nyomtá rá a dalokra jellegzetes, azonnal fölismerhető bélyegét, ahogy azt eddig mindenhol tette, ahol csak megfordult. Ezúttal sem dallamvilága, sem billentyűmunkája nem domborít úgy, mint az Atlanti-óceánon túl (Transatlantic). Viszont druszája Steve dühítően szerényen húzódik meg a háttérben, pedig tőle most igazán egy kiadós Dixie Dregs-féle tobzódást vártam. Nagyjából úgy képzelem, hogy többnyire a folyóson szürcsölte a kávét, aztán Portnoy időnként beszólította a stúdióba, hogyaszongya: "Stevie, haver, nyomjál már ide egy szólót!" Kapufa két méterről az üres kapuba...

A Flying Colors főszereplői tehát a ritmusszekció (Portnoy és LaRue tényleg varázslatosak együtt) és McPherson, aki először a szupergrúp kakukktojásának tűnt, de már az első hallgatás után kiderül, hogy énekesként és dalszerzőként is komoly szerepet kapott, ráadásul Portnoy is nagyon célzatosan választotta ki a frontemberi posztra. Érzelemgazdag, férfias orgánuma nagyon meggyőző olyan dalokban, mint a "Blue Ocean" vagy a "The Storm", de azután rendre jönnek a brit pop-rock múzsa (érted, ugye?) által ihletett torzított énekhangok (Shoulda Coulda Woulda), falsettós refrének (Kayla, Everything Changes) és nyafka vibrátók (All Falls Down). Persze van, aki erre izgul, csak tartok tőle, hogy az ilyenek nem tudnak majd mit kezdeni Steve Morse gitárszólóival és Portnoy furmányos ritmusaival.

Nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg röviden és frappánsan. Ez egy k.rva jó lemez, amit valószínűleg sohasem fogok hallgatni, talán a nyitó és záró tételeket kivéve. Igazi l'art pour l'art, Portnoy különbejáratú zenei önmegvalósítása vajmi kevés tekintettel a rajongók elvárásaira. A "Love Is What I'm Waiting For" Supertramp-es nyálelválasztása pedig az abszolút mélypont. Van egy gyakorlatilag lefordíthatatlan angol kifejezés: "passing with flying colors", amit talán úgy lehetne visszaadni magyarul, hogy: "kiváló eredménnyel, ünneplésre méltóan vizsgázni". Na, ez az, ami szerintem most nem sikerült Portnoynak és zenei pszichoterápiájához asszisztáló cimboráinak.

Tartuffe

Most, hogy néztem és kerestem némi háttéranyagot a zenekarról, rájöttem, hogy az "Elviszlek magammal" című nagylemezük borítóját már láttam...

Kiadó:
Interscope Records

Honlap:
www.van-halen.com

Összefújja a szemetet a szél. Izé, a világgazdasági válság és a CD eladások ellehetetlenülése egy-egy kényszer szülte nosztalgia-turnéra összehozza még azokat is, akik amúgy egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást. Hiába, a szükség nagy úr, rocksztáréknál is kell a pénz a fényűző életmód fenntartására, anyagra, vagy éppen elvonóra. A Van Halen család esetén mindez akár halmozottan is érvényes lehet, a megszorító intézkedések egyik szembetűnő példája mindjárt az, hogy némi szervezeti átalakítással sikerült megspórolni a basszusgitáros költségét – így ez a gázsi is a családban marad.

Az énekesi posztra szerencsére nem tudták betolni valamelyik unokatesót vagy keresztgyereket, a népeknek ugyanis David Lee Roth kell. Parttalan lenne az a vita, hogy melyik énekes és a zenekar melyik korszaka volt jobb. Tény, hogy Hagar tehetségesebb pacsirta, Diamond Dave viszont Diamond Dave és kész! Nem csak karizmatikus frontember, de a banda korszakalkotó albumai is nagyrészt vele készültek. Ifjabb V. H. védelmében azért gyorsan hozzáteszem: remekül helytáll, már amennyiben valóban ő tolta fel a basszustémákat a stúdióban és nem apu.

Nagy kérdőjelként lebegett az újjáalakulás felett, hogy mennyire lengi majd be a pénznyomda koncert-körút kötelező kellékeként összedobott visszatérő albumot a fentebb említett hakniszag. Az érzékenyebb szaglásúak orrát ugyanis már a felvezető "Tattoo" slendriánsága is facsarta. Nekem speciel bejött az a nóta, igaz eléggé kikönyököl belőle az Extreme, már ha elrakhatja egyáltalán a lekvár a nagymamát. A giga-lazaság és a kikacsintás a '50-es, '60-as évek szörf rockja és rockabilly-je felé mindig is bennük bujkált, ha valakit ez épp most kezdett el zavarni, nem igazán vette le a virtuoso California Beach metal lényegét.

Egy szó mint száz, én pontosan azt kaptam ettől a tizennégy (ha csak a Roth érát számolom akkor 29) évnyi kihagyás után megjelent lemeztől, amit vártam. A (közel) klasszikus felállás egy (közel) klasszikus hangzással (2012-höz igazítva) megáldott korongot rögzített, a rá jellemző könnyedséggel (vagy legalábbis annak látszatával). Minőségét (a dalok színvonalát) tekintve ez a produkció simán születhetett volna a kreatív '80-as évek derekán is, sőt, jóval összeszedettebb, mint mondjuk a rendesen szétesett csapatot tükröző "Diver Down".

Ha Alex teljesen egyéni dobsoundja, a jellegzetes sikongatások, vagy az a tény, hogy Eddie most is csuklóból, különösebb erőlködés és magamutogatás nélkül lejátssza a mezőny kilencven százalékát (még ha volt ez valaha 99 is) nem dobogtatja meg szívedet, akkor tényleg nem tudok mást mondani haver, mint hogy hallgassál Mastodont - abban tutira nincsenek olyan zavaró tényezők, mint a gitárszóló és az a fránya dallam, vagy mi, amikre figyelni lenne érdemes. Magyarul, ez cucc leginkább az olyan őskövületeknek való, mint amilyen jómagam is lennék. Hovatovább, az én generációm még szeret(ne) a péknél, vagy a hentesnél vásárolni pláza helyett, abban a hitben, hogy egy családi vállalkozásnak is lehet létjogosultsága, még ebben a nehéz gazdasági helyzetben is. Ahogy azt a mellékelt példa nagyszerűen demonstrálja.

Kotta

Kiadó:
Hammer/HMP

Honlap:
www.nevergreen.hu

A pályájával két, kultikus filmes szlogent is – egy a gyűrű; kell egy csapat – prezentáló Nevergreen újjáalakulása óta immár harmadik albumát jelentette meg, és istók uccse, vérdoppingra gyanakodnék, ha mondjuk sportról lenne szó, mert a visszatérés óta még a fű is zöldebben nő a porta tájékán, ez pedig egy nomen est omen csapatnál több, mint kielégítő!

A Nevergreen metálra eszmélésem kedves állomásaként hagyott mély nyomokat zenei szocializációm kacskaringós útján, és hát az első benyomások több tudomány szerint is mélyebbre vésődnek, mint későbbi társaik. Alapvetően kételkedő személyiségem ellenére ezt a hipotézist csak megerősíteni tudom, mert valahányszor meghallom a Nevergreen nevet, rögtön megjelenik szemem előtt a ronda, zöld borító, és zenekar nélküli játékként csendül fel fülemben a "Game Over" újszerű, monumentális világa. Nem véletlen, hogy minden, újonnan megjelenő albumukban azt a varázst próbálom felfedezni, amit a debüt adott, jóllehet mai eszemmel tudom, hogy nem a zenét keresem, hanem az azóta eltelt mintegy húsz évet, és a huszonkétéves, világmegváltásra – de ha arra nem is, a szomszéd csinos lány meghódítására - vállalkozó önmagamat…

Nos, mielőtt fémlelkem ellenére nosztalgikus könnyeket próbálnék ontani – mert hát mikor is lenne autentikusabb zokogni, mint egy gótikus-doom album hallgatása közben – gyorsan ki kell jelentenem, hogy sírásra nincs itt semmi ok, a zenekar egészséges fejlődéssel lépett tovább a szerintem csúcs, poweresen megdörrenő "Új Birodalom" után. A már címében is ötletes új album egyrészt a korábbiaknál is szimfonikusabbra sikeredett, önkéntelenül is a Therio-párhuzamot vetve fel a kritikus kritikusban, másrészt a szaggató, mechanikus ütemek egy korábban nem tapasztalt, modern aspektust biztosítanak az alapvetően melódia-orientált, himnikus szerzeményeknek. Így aztán a számomra olyannyira kedves power elemek nem koptak át a gótikus mélabúba, ugyanakkor Simon Valentina "Tina" operaiskolában képzett hangjával kibővült dalnoki-duett a háttérben megdörrenő kórusokkal megtámogatva új dimenziókba helyezi a monumentalitás fogalmát – már persze a csapat szintjén, ami azonban több mint elegendő.

Mindez természetesen nem lenne teljes a Nevergreenre jellemző dallamfordulatok és szövegi képek nélkül, melyek a szokásos minőségben alapozzák meg a végtermék élvezeti értékét, ami az összetevők profi adagolásánál fogva bátran mondhatom, nem csak magyar mércével nézve magas. Az alapvetően 10 számból álló album ugyanakkor van annyira csalafinta, hogy jóllehet, konkrétan csak 6 új szerzeményt kapunk, mégsem érezzük magunkat becsapva. A "Dermedt Angyal Szárnyán" korábban a "Green Division", a "Halottlátó" pedig az "Ámok" albumán jelent meg, kissé más értelmezésben és persze más hangszereléssel. Ez utóbbi dal témaválasztásánál fogva meggyőződésem, hogy az egyik legapokaliptikusabb, legkiábrándultabb zenei vízió, ami valaha is született, igazi Nevergreen eszenciaként elegyítve a doomos málházást és a himnikus énektémát. Az "O Fortuna" szintén egy korábbi feldolgozás feldolgozása (az eredeti ugye a metálosok kedvenc komolyzenei tételéből, a "Carmina Burana"-ból származik) és helyet kapott a csapat dark vonzódását látensből a harsányba kiáltó Depeche Mode szeretet újabb megnyilvánulása is a "Policy Of Truth" nevergreenesített verziójával.

Az említett staccato riffelés mellett találkozunk még egy kakukktojással, mégpedig a deathes dobtémájában és a csapat mércéjével mérve száguldó ütemezésében unikumnak számító "Népünk Árnya Visszatér" képében – bár ezen mondjuk nincs is mit csodálkozni azon műfaj esetében, aminek két stílusában is olyan szavak szerepelnek, mint a temető és a halál…

Mindent összevetve modern, ám mégis hagyománytisztelő lemez a "Karmageddon", melyen mindenki megtalálja a maga örömét még akkor is, ha mást mond a karmája, vagy a megtisztulást váltó armageddont várja.

Garael

Rövid időn belül ketten, Király Pitta Mátészalkáról, Te pedig Békéscsabáról robbantottatok bankot (legalábbis nálam…) a lemezetekkel. Azt hinné az ember, hogy dalokban, megszólalásban és hangszeres játékban is ennyire kiváló anyagokat lehetetlenség csupán fanatizmusból elkészíteni. Mi kell még hozzá?

Hát igen, a fanatizmus önmagában nagyon kevés. Pittában is azt szeretem igazán, hogy nem csak egy bámulatos gitárost ismertem meg benne, hanem kiváló dalszerzőt is. A nóták, a hangszerelés és az előadásmód, minden "ott van" nála... és nem utolsó sorban egy baromi kedves, szerény fickó, jó társaság!!! Bárki írhat dalokat, de hogy abból igazán jó nóta lesz-e, vagy csak egy töltelék, az attól függ, az illető milyen szerzői vénával rendelkezik. Ez egy adottság, amit nem sok mindenre cserélnék el, az az igazság, még akkor is, ha ez szerénytelenül hangozhat a számból...

Mikor kezdtél gitározni és kik a fő inspirációid?

12-13 éves korom körül beíratkoztam a zeneiskolába, és egészen az érettségiig oda jártam klasszikus gitárra. Később rockzenekarosdi és vendéglátózás következett, majd jazz-t tanultam Pesten a Postásban, Kormos Janóhoz jártam nagyjából két évig. A legnagyobb hatással Tátrai Tibusz volt rám. Katona koromban hallottuk az első Tátrai Band és HBB lemezeket, óriási lelkesedést kiváltva. Később belevetettem magam a budapesti éjszakai blues életbe, és kb. öt évig éjjel-nappal a blues zenészek közt forgolódtam, jártuk a klubokat, jammeltünk, figyeltem Fekete Jencit, Little G. Gabeszt, Tibuszt, Török Ádámot, és még sorolhatnám. Rengeteget tanultam ebben az időben. A külföldiek közül pl. Robben Ford, Chris Cain, Duke Robbilard a kedvenceim.

Békéscsabán rendszeresen szerveztek élőzenés esteket az Elefánt Sörözőben, nem akármilyen fellépőkkel. Hogy sikerül ezt működtetni, amikor minden és mindenki élőzene-ellenes, és tudják-e a csabaiak, hogy ezáltal milyen kivételesen szerencsés helyzetben vannak?

A hőskorban (hat évvel ezelőtt) kb. három évig "önellátó" volt a söröző, önmaga finanszírozta a bulikat, nulla haszonnal, lelkesedésből, fanatizmusból. Épp kezdett volna elfáradni a dolog, amikor megalakult a Csabai Csípős Blues Club. Ez egy civil szervezet nagyszerű aktivistákkal, elnökséggel és tagdíjfizető tagokkal. Enélkül és a megfelelő pályázatok, lehetőségek kihasználása nélkül aligha lehetne rendszeresen élőzenés esteket, koncerteket szervezni. Illetve a legfontosabb: VAN KINEK csinálni, hiszen egy értő és lelkes közönség látogatja a koncerteket rendszeresen, akiknek érdemes játszani. Nélkülük szintén teljesen felesleges lenne... Csodálatos hely, varázslatos a hangulat. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer együtt játszom itt Tátrai Tiborral...

Szerintem nem feltétlenül élőzene-ellenesek a klubok, egyszerűen nincs pénz. Képtelenség fogyasztásból vagy belépőből finanszírozni a bulikat, gondolok itt az underground blues életre és nem az átlagos közízlésre, mert az a béka segge alatt van nagyon mélyen...

Némileg meglepett, hogy a sok-sok "gitárpárbajos" hangorgia után a lemezen némileg visszafogottabb a gitárjáték, noha semmiféle hiányérzetem nincs a  kompozíciók színességét és gazdag hangszerelését hallva.

Én nem akartam a "gitárpárbajosdival" elhíresülni, a közönség várta és követelte az újabb és újabb szeánszokat. Hálás is vagyok nekik, mert így együtt játszhattam szinte a teljes hazai élvonal gitárosával. A lemezen a muzsikából adódóan sokkal kevesebb a gitár, illetve a zenésztársaim olyan kvalitásúak, hogy hangszerelésben is sokkal nagyobb teret kívántak maguknak. Pfeff Márton basszista, Teleki Palika dobos, és Magda Lajos zongorista olyan kiváló muzsikusok, hogy folyamatosan vibráló jelenlétük a dalokban teljesen természetes dolog.

Én próbálkoztam a kritikámban hangulatilag belőni a zenédet, de jobban érdekelne, hogy Te személyesen mit gondolsz róla, hogyan írnád körül, határoznád meg az általatok játszott muzsikát?

Mindenképp érzékeny és érzelemgazdag. Habár most nehéz olyat mondani, ami nem közhely és nem tűnik öndicséretnek. Hangulatában finoman változatos, mégis van 

valami depresszív sötétség a lemezen, amin tulajdonképpen nincs mit csodálkozni, ha végignézek az elmúlt tíz évem történésein... Persze vannak vidám pillanatok is, főleg ha jófajta italokról, vagy a gyengébbik nemről szól a dal...ha-ha!!! Rengeteg zene hatott rám, gitározásban ugye főleg a blues, de zenében populárisabb műfajok is, ebből fakadnak a gazdag harmóniák szerintem. Ha be kéne határolni: élő, improvizatív soul-blues.

Személy szerint mennyire vagy elégedett a "Moonshine And Wine" lemezzel és szerinted meddig lehet eljutni reálisan ezzel az anyaggal? Érkeztek-e már visszajelzések, vagy ezt még korai megkérdezni?

Személy szerint elégedett vagyok, hogy végre elkészült! Ha-ha! Komolyra fordítva, tényleg örülök, ez egy lenyomata az életem egy periódusának, és annak, hogy játszottunk ekkor a srácokkal. Szerzőként úgy gondolom, van még hová fejlődni, de örömmel tölt el, hogy ilyen dalokat írtam. Szeretem őket, de már nagyon sok új dalom született, ezek jóval erősebbek a hallottaknál. Nincsenek illúzióim a CD-vel kapcsolatban, egy-két fesztiválmeghívásnak vagy klubkoncertnek azért örülnék. Szívesen írok dalokat másnak is. Annak is örülnék, ha a következő korongra nem az lenne írva: "szerzői kiadás".  Rendes terjesztés, külföldi bulik... Azt hiszem, nem túlzó vágyak...

Visszajelzés? Pittának nagyon tetszik!!! Ha-ha! Komolyabban: a lemezre eddig egy kivétellel csak pozitív kritika volt, már ha az lehet negatív, hogy nem lehet rá táncolni. :-)) Szerencsére eddig a hangzással is meg voltak elégedve a szakmabeliek, de egy pár hangot már hallottam, hogy komolyabb megszólalás illene a dalokhoz... azt hiszem, ez is pozitív, várjuk a további észrevételeket...

Megfordultál zenészként egy kereskedelmi televízió nagyköltségvetésű tehetségkutató produkciójában is. Érdemes erről beszélni vagy sok mondanivalód nincs (nem lehet) a történetről?

Tóth Ádámot egy nagyon tehetséges gitáros-szerzőnek tartom, aki ráadásul a barátom is, ő hívott, hogy menjünk vele, próbáljunk szerencsét... Mivel épp ráértünk, elmentünk. Ádám fiatal még, ráér egy karriert felépíteni, ami normális esetben legalább tíz év (gondoljunk csak a Magna Cum Laudéra). Nincs ezen mit szépíteni: úgy voltam vele, jópár évet spórolhatunk egy ilyen műsorral. Nem is sztárok akartunk lenni (én legalábbis biztos nem), csupán kitaláltunk egy baromi jó zenét, amivel szerettünk volna sokat koncertezni, igazán jó körülmények között. Ha ezt a zenekar elérte volna - hangsúlyozom: a saját számaival - akkor még mindig a tagja lennék. Mivel nem érte el, és saját dalokat sem játszhat, nem volt miért maradnom. A műsorba semmilyen szempontból nem passzolt az Adam's Comedy, ezért távoznia kellett, de hogy erről valójában mit gondolok, egy pohár sör mellett szívesen elmesélem...

A Borsodi Blue kitűnő lemezét az alábbi kontatkton keresztül lehet beszerezni. Én mindenkit erre bíztatok. Nyugodt, melankólikus estékre nincs jobb megfejtés.

borsodiblue@yahoo.com

Túrisas

Ez a Ken nem az a Ken. Nem Barbie Kenje, aki azért építette a Dojot, hogy elhálják benne szerelmüket valamiféle keleti rituálé hagyományai szerint. Ez a Ken Ken Kenje. A rockzene nagy mesemondójának, Ken Hensley-nek a gitárosa, Ken Ingwersen, és a Dojo arra szolgál, hogy megvívja harcát zenei gyökereivel és újjászülessen ebben a reinkarnációban.