Kiadó:
Edel/Ear Music

Honlapok:
www.devilstrain.com
myspace.com/devilstrain

Nem is tudom, hol kezdjem: a példásan élénk görög rockzenei élet méltatásával, R. D. Liapakis dalnok-producer termékeny elkötelezettségének dicséretével vagy a szokásos módon annak a nyomdafestéket nem tűrő szapulásával, hogy 2012-ben miként lehet ezzel a kénköves poklos, szarvas-patás ördögös szarral még mindig lejáratni a rockzenét. De tényleg. Az egy dolog, hogy a norvég black metal (pl. Mayhem, Burzum, Immortal, Emperor stb.) megragadt ezen a szinten, végérvényesen a "bentrekesztő" underground ketrecbe zárva a műfajt (hangsúlyozom, itt nem a zene fölött ítélkezem), de egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy az olyan dallamorientált, a Gorgorothnál lényegesen emészthetőbb stílusú rock bandák, mint a Devil's Train, miért éreznek még ma is késztetést arra, hogy jegyet váltsanak az "ördög vonatjára". Persze R. D. "Lia" Liapakis másik, tesztoszterontól duzzadó euro-power csapata, a Mystic Prophecy (itt és itt és itt) is ugyanebben a korszerűtlen idiotizmusban szenved, de az ott megszokott képtelen kép-világ importálása ebbe a bulizós hard rock közegbe teljesen indokolatlan.

Liapakisról eddig is lehetett tudni, hogy vonzódik a lazább, slágeresebb zenei formák felé, így annyira nem meglepő, hogy a mostanában sajnos gyengélkedő Jörg Michael dobossal (Stratovarius, ex-Running Wild, Rage), Jari Kainulainen bőgőssel (Symphonia, ex-Stratovarius, ex-Evergrey) és a számomra eddig ismeretlen Berklee-diplomás görög gitármágussal, Laki Ragazas-szal tető alá hozott egy jellegzetesen európai hard rock formációt, mely leginkább a Gotthard és a Shakra rokonságába utalható. Az eredmény egy Mystic Prophecy-nél dallamosabb, kevésbé zúzós zene, ami azért távol áll az AOR-tól, mert ahhoz a két tekintélyes méretűre duzzadt golyót rejtő bőrcsomag túl szőrös odalent.

Eredendően ez a műfaj nem a szívem csücske, de mostanság - főleg a hibátlan tavalyi Shakra album után - egyre jobban esik ezeket a kevésbé agyas, szilaj muzsikákat hallgatni: széles, stabil terpeszállás, kezek léggitár-pozícióba, és mehet a fejrázás (haj ugyanis már alig maradt a kobakon). Kategóriájában a Devil's Train igen jól sikerült anyag, még a rémes szövegek és "Lia" viszonylag szűk ambitusú (hangterjedelmű) éneke ellenére is. Azt el kell ismerni, hogy a hellén frontember nagyon jól "gazdálkodik" a hangjával, talán csak a balladás "The Answers"-t hallgatva merül föl bennem, hogy egy magasabb tartományokba is behatoló, nagyívű refrén jobban illene ide. A lemez végére jutott egy földolgozás is, a kanadai The Guess Who örökzöldjének, az "American Woman"-nek Lenny Kravitz-et megszégyenítően dögös változata.

Tartuffe

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.fox-music.ch

 Milyen az új Fox? Hát… olyan Shakrás. Kezdhetném és végezhetném így a Shakra ex-énekes lemezének ismertetőjét, és még örülhetnék is, hogy nem kellett a billentyűket sokat koptatni, ráadásul röviden, frappánsan és lényegre törően tudattam a potenciális hallgatókkal, hogy milyen zenét kell lekottázni a fejükben. Szép az élet, nemde?

Persze, ez így túl idilli lenne, mert egyrészt az élet csak a hollywoodi filmekben olyan mázasan csodaszép, másrészt Mark Fox egy róka ravaszságával kerülte el a "pót-lét" csapdáját, az amolyan "szegény svájci Shakrája" titulust… No, nem mintha feltalálta volna a svájci csokoládét, izé, a spanyol viaszt, mert hősünk nem vedlette le az eredeti hard rock bőrt, és vált harcos kiállású metal vitézzé, sőt, nem is kötött paktumot az ördöggel, hogy szarvat növesztve black metal átkokat szórjon valamikori csapatára (bár a borítón megjelenik a maja fémszívűek másik kedvenc száma, a 2012). A megfejtést nem is írhatnám le jobban, mint egy rébusszal: milyen az, mikor az egyenáram/váltóáram megb….a a süket leopárdot? Hát ilyen. Mint a lemezen található zene. Az énekes, aki hangi adottságainál fogva nyugodtan beállhatott volna a tragikusan elhunyt kollégája után a Gotthardba, és akit Michael Bormann vokális egypetéjűjeként tarthatunk számon, ügyes egyveleget hozott létre a Def Leppard/Kiss-féle aréna-rock és a delta-blues felé orientálódó AC/DC-ZZ TOP panelekből, melyek századszorra is kitolják az emberből a vadállatot, még ha süket is az a szerencsétlen.

Oké, nem éppen az agyas esztétikum az, ami az ilyesfajta zenénél az ember eszébe jut, de bevallom, nekem például 40 éves vén fasz létemre nehezemre esett nem felállni az asztaltól, és headbangelve jó nagyot ráhúzni a nejem hátsójára, csak úgy, kamaszos hevületből, és hát mi lehet szebb, mint az, amikor az ember hirtelen képes mintegy 20-25 évet visszafiatalodni? Ráadásul Foxék a zenei elemek ellenére egyáltalán nem hatnak avittnak, a szaggató, alapvetően egyszerű riffeket a gyomor mélyéről böfögik fel a gitárok, ami felett a rock n' roll-os, boogies dallamok rögtön táncba rántják az emberfia lábát. Természetesen vannak gyermekbetegségei is az albumnak, mégpedig annak a három-négy töltelék-számnak a képében, ami megfeküdte a róka gyomrát, és ami kicsit megtöri a lemez dramaturgiáját, de szerencsére korunkban igen egyszerű ignorálni a nekünk nem tetsző dolgokat a skip, vagy delete billentyűkkel, így a lemezből könnyen összeállíthatunk egy jó, félórás slágerpakkot.

Bevallom, én boldogan kiegyeznék egy olyan új Def leppard albummal, ami ilyen hatásfokban képes magából ontani a slágereket, még akkor is, ha ez tulajdonképpen önlopásnak számítana. Ezt azonban könnyen megbocsátja az ember ebben a műfajban, ahol nem kell új tudományos eredményeket elérni a próbálkozónak. Végül énekeljük hát hangosan együtt, hogyaszondja: "Azt mesélik róla, ravasz, mint a róka / Jön, lát, győz, fut. / Felragyog az ég is, felkiáltok én is: / Hipp-hopp, jön Fox!"

Garael

Akárki, akármit mond, Mangini azért nem Portnoy. Ahogy Rudess sem Kevin Moore. Az sem lehet vita tárgya, hogy LaBrie élő teljesítménye meglehetősen hullámzó, és akkor még kisasszonyosan finoman fogalmaztam. Petrucci bicepszét elnézve pedig az a benyomásom, hogy arra gyúr, ínségesebb időkben jó esélye legyen bekerülni a Manowarba, akik gazdasági válság és tufaság ide, vagy oda, zseniálisan menedzselik magukat a megváltozott környezetben is.

Myungról speciel semmi rosszat nem tudok mondani, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mindezek ellenére a Dream Theater még mindig a földkerekség egyik legfaszább rockbandája. Sokszor láttam őket élőben, így már nyilván nem csokizom le a bokámat az élménytől, de azt bátran merem állítani, hogy egy Álomszínház koncert a jegyár minden egyes forintját bőségesen megéri ma is.

A dolgok másik oldalát nézve ugyanis egy számjegyű lenne a nevek száma azon rockdobosok listáján, akik le tudnák játszani azt a bemutatót, amit Mangini tegnap este prezentált a nagyérdeműnek. Régen volt már, hogy a "hú, b...meg!" kiszaladt a számon egy dobszóló után, legalábbis pozitív értelemben, de most megtörtént. Ahogyan azt sem kérdőjelezheti meg senki, hogy a többi hangszeres is világbajnok a saját instrumentumán. Annak ellenére, hogy Petrucci és Myung már húsz éve is magasan a mezőny felett állt technikailag, jól hallhatóan továbbra is napi több órát gyakorolva fejlesztik magukat tökélyre. Én őket még sosem láttam rutinból játszani (pedig könnyen megtehetnék), estéről estére képesek úgy színpadra állni, mintha az életük múlna azon, hogy tökéletes fogjanak le minden egyes hangot..., sőt, lehetőleg egy kicsit tökéletesebben mint előző nap!

Persze mindez lópikulát sem érne nagyszerű nóták nélkül, amiből a DT életműben természetesen van éppen elég. Igen jól összerakott setlisttel készültek: ügyesen váltogatták - kerülve az egyértelmű, elcsépelt "slágerek" túlsúlyát - az egyszerűbb, energikusabb metallicás számaikat az elmélyültebb, Pink Floyd ihlette elszállásokkal és a matekozással. Jó érzékkel iktatták be pihenésképpen a lírai számokat, bárzongorás pillanatokat is, az első lemezről előkapott "A Fortune In Lies" hallatán pedig az ősfanok nyalogathatták – jobb híján - a szájuk szélét. Mindenki, kocadreamestől zenészkollégáig bezárólag kapott tehát valami csemegét. Ezt korántsem pejoratív értelemben mondom, őszintén örülök annak, hogy az ilyen intelligens muzsika képes több ezer embert megmozgatni. Zárójelben jegyzem meg, úgy tűnt, a "Scenes..." világában érzik legjobban magukat jelenleg, így – bár most biztosra mentek, és tettek egy gesztust az "Images..." irányába – legközelebb egy összetettebb, komorabb alkotás várható tőlük. Szerintem.

Hangzás, színpadkép tekintetében ugyanazt a végtelenül letisztult profizmust kaptuk, amit tőlük már megszokhattunk. A végére maradt azért némi fekete leves is: no igen, LaBrie, már megint. Ami lemezen nagyszerűen működik, az élőben egyre kevésbé. Világos, hogy a banda eredeti, post-kansasi víziójába ez a fajta melodikus orgánum illett, ami neki van, ellensúlyozandó a komplexitást, de egyre inkább érzem azt, hogy egy fiatal, megbízható, bika hangú pacsirtával hosszú távon jobban járnának. Kockázatos húzás lenne ugyan, de lám, Portnoy távozását is túlélték. Bántani azért nem szeretném, mert láthatóan igyekezett, és a lírai témákat még mindig nagyon szépen énekli.

Kotta

Régi megfigyelés, de örökérvényű igazság, vannak zenék, amelyeknek leülepedéséhez idő illetve megfelelő hangulat kell, de az sem árt, ha zavartalan nyugalomban, fülessel hallgatja meg az ember, belekerülve abba a lelki-szellemi "zónába", ahová "a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége" (1 Jn 2,17) miatt csak ritkán juthat el valaki. Lehetséges, hogy ez a keresztény aszketika-misztika világából kölcsönzött alapelv némileg erőltetett egy metal zenei tematikának szentelt blogon, de alighanem a szóbanforgó nótát ihlető buddhista filozófiával (vallásnak ugyanis jóindulattal sem igazán nevezhető) is csak érintőleges a kapcsolata.

Ezzel el is árultam, hogy nem csak a vallásközi békülékenység jegyében ügyeletes kedvenccé magasztosult nótát, de valamiképp az egész lemezt az Európában manapság divatos konzum-buddhizmus szelleme hatja át. A lótuszvirág mocsári iszapból való feltörése és virágzása - tudniillik - a nirvánába való eljutás szimbóluma. Buddhát - csakúgy mint egyes hindu istenségeket - gyakran ábrázolják lótuszvirággal, mint aki már fölülemelkedett az anyagi világ mocsarán és a fényre kijutva megtisztult, megvilágosult. Alkatából eredően és fizimiskája alapján akár Coenent is ráültethették volna egy jó adag lótuszlevélre, hogy amolyan cannabisfüstbe burkolózott, félrészeg modern holland Buddhaként kerüljön föl a lemezborítóra. Ezt a ziccert azonban kihagyták.

A lényeg mégiscsak az, hogy a "The Lotus Effect" elejétől-végéig káprázatosan jó lemez, briliáns technikai megoldásokkal, nehéz, de varázslatos dallamokkal, sajátos, semmi másra sem jellemző hangulatvilággal. Ha most értékelném, lehet, hogy a tavalyi Top 15-ben még előkelőbb helyezést ért volna el. De most nem is az album a téma, hiszen ezt a rovatot annak idején alapvetően egy-egy kiemelt nóta ajnározására alapítottam, mely ugyan egy adott élethelyzetre vonatkozik, mégsem vonja kétségbe (sőt föltételezi), hogy a darab maradandó értéket képvisel.

A "Lotus" mindössze hat perces, és mint ilyen, alapvetően a progresszív metal "örkényi" tömörségű, kevésbé elégikus szerzeményének minősül, de benne van a műfaj esszenciája, mint zigótában az egyed teljes genetikai információja. A dalt jobb híján a ballada kategóriába sorolnám, jóllehet kevés rokonságot mutat pl. a "Nothing Else Matters" vagy a "Wind Of Change" című, a nagyközönség számára is ismerős (valamint könnyen emészthető) slágerekkel. Tele van ritmusváltásokkal, hosszabb instrumentális elborulásokkal, és nem utolsósorban nehezen követhető dallamokkal. Mikor azt mondom "nehezen követhető", ez alatt nem azt értem, hogy értékelhetetlen. Sőt! Paul Villarreal dallamérzéke vitathatatlan, varázslatos, de egyáltalán nem hétköznapi. Sem a verzékben, sem a kvázi-refrénben nincs tulajdonképpen egyetlen változatlanul ismétlődő sor sem, mégis valahogy magával ragadó, szárnyaló az egész. Precíziós munka.

Coenen gitárszólója - magához képest - nem is igazán virga, egy keleties énekdallammal és egy fincsi gitár-billentyű uniszónóval fölvezetve mindössze néhány hangból áll, de azok úgy kitalálva, úgy lefogva, ahogy a "Gitárosok Nagy Könyvében" meg van írva. Ha gitáros lennék (mint ahogy nagyon nem vagyok az) tuti, hogy addig nem nyugodnék, amíg így nem szól a kezemben a hangszer. Mindent visz... bocsika, Steve Vai cimbora!

Hogy mennyire csipázom ezt a nótát, mi sem bizonyítja ékesebben, minthogy nekem kellett külön regisztrálnom és föltennem a tecsőre, mert a világ szégyenére ez senkinek sem jutott eszébe előttem. Ebből remélem, senki sem azt a következtetést fogja levonni, hogy "persze, mert gyenge"! Tessék, kérem, meghallgatni és úgy ítélkezni! Azt meg máig nem értem, miként fordulhatott elő az a csúnya eset, hogy ez az anyag nem került föl Kotta kartárs tavalyi Top 15 listájára!

Tartuffe

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
myspace.com/nealmorse

Erre nem nagyon van mentség. Karácsony is rég elmúlt, ráadásul a hagyományos karácsonyi dalok szirupos-ötlettelen földolgozásaiból is simán össze lehetne hordani egy akkora hegyet, hogy még szűkebb értelemben vett hazánk legmagasabb csúcsa, a Kékestető is eltörpülne mellette. De lehet, hogy még a történelmi Magyarország legmagasabb pontja, a Gerlachfalvi-csúcs is megszégyenülten sütné le szemeit. Valószínűleg nem lövöm le előre a poént, ha már most kijelentem, hogy Neal Morse karácsonyi lemeze sem igazán kivétel, de Neal Morse mégiscsak Neal Morse!

Szóval a Spock's Beard, Transatlantic és újabban Flying Colors zsenije azzal kényezteti rajongóit, hogy létrehozott egy Inner Circle (belső kör) nevű virtuális klubot, amihez az USÁ-ban lakók havi 10, a világ más tájain élők pedig havi 12 zöldhasúért csatlakozhatnak. Cserébe kéthavonta kapnak egy exkluzív CD-t vagy DVD-t, amihez semmilyen más fórumon keresztül nem juthatnak hozzá. Ez ám a rajongó-központú zenei marketing!

A kiadvány jellege és Neal Morse hihetetlen hangszeres fölkészültsége miatt nem csodálkozhatunk, hogy ő kezel minden hangszert. Sajnos a ritmusokat egy gép szolgáltatja, de ezen kívül a hangzásba nem lehet belekötni. Nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg az instrumentális és énekes szerzemények, amelyeknek alapját kivétel nélkül a lehető legtipikusabb - hogy ne mondjam: legelcsépeltebb - karácsonyi tételek képezik.

Akit viszont ilyen apróságok zavarnak, az minden bizonnyal amúgy is képtelen élvezni a karácsony semmi máshoz nem hasonlítható, varázslatos, szívet melengető hangulatát. Ha szorult belénk némi egészséges szentimentalizmus, nyugodtan tegyük oda ezt az albumot is a Trans-Siberian Orchestra, Steve Lukather (SantaMental), Merry Axemas és Neil Zaza (One Silent Night) lemezeink mellé. Sőt - és itt az ordas metallisták fogják be füleiket! - én ilyenkor a Brian Setzer Orchestrát (Dig That Crazy Christmas), a Spyro Gyrát (A Night Before Christmas) vagy akár Michael Bublét (Christmas) is szívesen hallgatom! A lényeg, hogy egyik sem fércmunka, és ez igaz az "A Proggy Christmas"-ra is.

Tartuffe

Kiadó:
Regain Records

Honlapok:
www.mustasch.net
myspace.com/mustasch

Azt tudjuk ugyebár, hogy némi southern ízt keverni tökös, dögös riffekkel nem egy rossz recept Redneckföldön - lásd Pantera, Mastodon, de ennek a trükknek a segítségével mentette át magát a Metallica is az új évezredbe. Ezzel azért is hozakodtam elő, mert a Load korszakos 'talicska találkozik a post-Sabbath stoner vonallal elég jó közelítés a svéd sludge brigád zenéjének jellemzésére, arról nem is beszélve, hogy Ralf Gyllenhammar énekes, gitáros szemérmetlenül levette még Hetfield stílusát is.

Ha jól emlékszem, 2007 óta követem a pályafutásukat, mert néhány éve felkapta őket a magyar rocksajtó is, de mindkét általam ismert sorlemezükről nagyjából azt gondoltam eddig, hogy olyan semmilyenek. Érezni lehetett bennük valamiféle egyéniséget, de az összhatás valahogy mégsem taglózott le. Mondjuk őket ez a legkevésbé sem zavarta, mivel amolyan skandináv Tankcsapdaként hazai pályán full sikeresek már jó ideje, köszönték szépen, ők elvannak, mint Marci Hevesen.

Valamiféle kiadói nyomás csak lehet rajtuk a nemzetközi ismertség növelésére, mert tavaly már a harmadik válogatásalbumukkal jelentkeztek. Az alapból rettentően izzadtságszagú kísérlet az újra felvett számokkal nekik bejött, mert sokan ezzel a dalcsokorral figyeltek fel a retro hangzású, über-laza csapatra – valóban, öt nagylemezből és számtalan EP-ből már nem annyira nehéz összeválogatni egy ütős szettet, bár szerintem még ez sem volt az igazi. A csuklógyakorlat mindenesetre elérte a célját, a tengerentúlra is eljutott végre ennek az ízig-vérig amcsi fílinget árasztó muzsikának a híre.

Az euro-cowboyok számára tehát nagy volt a tét, valószínűleg a komolyabb nemzetközi siker, a befutás kapuja előtt ácsorognak éppen a kissé dohos előszobában, ők pedig nem bíztak semmit a véletlenre! Összelopkodtak mindenfélét, ami odaát menő, szinte nincs olyan szám az amúgy pofátlanul rövid lemezen, amiben ne lehetne felismerni egy az egyben valamelyik jól ismert banda riffjeit, amiket ráadásul szemérmetlenül spékelnek meg – amolyan modern kori Kissként – a legbugyutább énekdallamokkal.

Haragudni mégsem lehet rájuk, mert az összkép mégis – végre – teljesen meggyőző. Mindegyik nóta egy-egy kortárs rocksláger, a soundjukból csak úgy süt a csöves erősítők és vintage hangszerek használata, a szövegeik relatíve viccesek és tényleg úgy tudják nyomni az AC/DC riffeket, mintha éppen a Metallica jammelne Mustaine-nel kiegészülve. Az se túlzottan zavaró, hogy mindezt a C.O.C. és a The Cult már eljátszotta egyszer, és hogy Glenn Danzig valószínűleg frankón bepereli majd őket, mert ezek a bandák már rég nem tudnak "Mother", "Clean My Wounds" és "Fire Woman" szintű slágereket gyártani. A Mustasch pedig most tudott. (Ha már a Danzignél tartunk, felhívnám ifjabb olvasóink figyelmét arra, hogy az Elvis-metal koncepciót nem a Volbeat agyalta ki ám!)

Szóval jó érzékkel célozták meg azt a réteget, amit például a QOTSA is, azokat, akik némi ál-intellektuális mázzal bevonva próbálnak megmártózni az egyetemi, főiskolás lét mocsarában. Értsd: a buli-pia-dugás "szentháromságát" hirdetni nem David Guettát hívják meg főpapnak, hanem egy fokkal értelmesebb háttérzenét keresnek a szertartások celebrálásához. Bizony, ők most új üdvöskét avathatnak! Más szóval: a recept ismét működött, a svéd tehenészfiúk tuti sikkere vannak ítélve ezúttal. Úgyhogy jó szórakozást nektek is a "na ki játssza ezt eredetileg" játékhoz!

Kotta

Kiadó:
Avenue Of Allies

Honlapok:
www.paradiseinc.net
myspace.com/paradiseincband

Ezen az oldalon már többször is szó esett a brazil metálélet példamutató egyenességéről, ahol bizony nem kell félni a nyíltszíni adok-kapokhoz szokott power vagy shred vitézeknek attól, hogy olyan alattomos és mindenre képes árulók fogják hátukba döfni a hangjegyet, akiknek csak két dolog hiányzik a művészi kiteljesedéshez: a zenei tudás és néha maga zene is. Ez utóbbit az említett amatőrök prezentálásban néhány nem annyira kifinomult helyen egyszerűen szarnak, a kifinomultabbaknál meg ügyes bűvésztrükknek nevezik, sőt, Sznobébiában képesek még értéket is tulajdonítani neki, de hát ez maradjon csak az ő bajuk. Az, hogy az említett országban, ha feldobunk egy követ, minimum egy OKJ 5.5, maximum pedig a zeneelmélet doktora (DLA) címmel rendelkező zenészre esik, természetesen H. Sanyi barátom áldásos tevékenységének köszönhető. Mi is bizonyíthatná ezt jobban, mint az, hogy egy ennyire távoli országban a metálzenei élet két fő mozgatórugója is magyar: Matos András és a rajongói szubkultúrát meghatározó Tribuzy – a művész az "y" elől jól felismerhetően hagyta el az „a” hangot – aki mint tudjuk, eredetileg magyar cimbalom-művész volt, és akinek túl sok volt a húr a népi hangszeren, ezért egy egyszerűbb instrumentumra váltott…

Nos, itt van hát az újabb brazil csoda, aminek hallatán az egyszeri Jaded Heart, Evidence One, Pink Cream 69 hallgatónál azonnal beindulhat a nyáltermelődés, főleg, ha van egy kevés ismerete a brazil zenei (ön)képzés színvonaláról. Persze a csalafintább olvasók most joggal kiálthatnak árulást, hiszen a felsorolt ihlet-csapatok hazájában legfeljebb alkalmazzák és nem teremtik a brazil gépsort. Igen, kérem, az eredmény a német hard rock legszebb hagyományait ápolja dicséretes szorgalommal, melyhez természetesen hozzájárul az is, hogy az énekes nem egy, az ültetvények mélyéről származó ismeretlen csodacsalogány, hanem a múlt év talán legtöbbet foglalkoztatott session dalnoka, Carsten "Lizard" Schulz. Nos, a gyík elnevezés, jól tudjuk, ebben a világban Morrison óta elismerésnek számít, amire a német hangakrobata teljes mértékben rászolgál – abban azonban biztos vagyok, hogy neki nem a farka nőtt újból és újból, hanem H. Sanyi módjára a hangszálai, genetikai ráspolyt és végtelenbe futó hanglétrát mutálódva hősünk torkában. Igen, ha lenne egy kis igazság a Földön, Schulz nevét a legnagyobb Deep Purple, Rainbow, Whitesnake dalnokokkal kellene együtt emlegetni, amit a brazilok hálából konkrétan meg is tesznek, hiszen a "Not In Paradise" c. számban maga a skót szivárványfestő, Doogie White ruccan át a Felföldről, hogy duettet daloljon a német atyafival.

A dalok pedig "sütik", mert igaz, hogy inkább az AOR oldaláról közelítenek a hard rock felé – ami csak az én ízlésemben dehonesztáló, egyébként meg hülyeség –, de a dallamok és a vokális teljesítmény mégis olyan feszességet kölcsönöznek a Time-daraboknak, hogy egy pillanatig sem jut eszembe elővenni a zsebkendőt. Nemhiába emlegetik a fiúk kedvencükként a Savatage-t – a "No More Mistakes" kezdő zongorahangjai a "Streets" metálopera (Tonight He Grins Again) törzsanyagából valók –, a keményebb kötésűek klubja megengedett anabolikumként hatott a brazilokra.

Az instrumentális szekció kellő alázattal játszik alá a főszerepben lubickoló Schulznak, sőt, én néha egy-két kiállós virgát is elbírtam volna, csak azért, hogy megmutassák, mi fán terem a magyar, izé, brazil virtus, de a nálam kifinomultabb hallásúak minden bizonnyal jobban megítélhetik a háttérben munkálkodó zenészek rejtett bravúrjait. Mindent összevetve, akinek a House Of Lords, és a The Magnificent bejött tavaly, az szenteljen egy kis time-ot a Time-ra, és akkor 45 percre a Paradicsomban találhatja magát.

Garael

Kiadó:
Lion Music

2011. március 11. cudar egy nap volt Észak-Kelet Japánban, ahol egy 8.9 erősségű földrengés után pusztító, több, mint 7 méter magas szökőár (tsunami) söpörte végig a partvidéket. A hivatalos adatok alapján kb. 16 000 ember halt meg, majdnem 4000 embert nyilvánítottak eltűntnek, és akkor még nem is beszéltünk a fukushimai atomerőmű sérülése által okozott károkról, hosszútávú élettani hatásokról.

Ha figyelembe vesszük, hogy a finn Lion Music kiadó stíluspreferenciái miatt valószínűleg Japánban adja el a legtöbb lemezt, nem is olyan meglepő, hogy a főnöknek, Lars Eric Mattssonnak eszébe jutott az a jótékony gondolat, miszerint saját "istállójának" művészeivel kiad egy dupla lemezt, amelynek eladásaiból a Japán Vörös Kereszt közvetítésével a katasztrófa áldozatait, túlélőit támogatják. Szerencsére nem egyszerű válogatás lemezről van szó, mert a Lion Music rosteren szereplő bandák szinte kivétel nélkül új vagy korábban soha meg nem jelent dalokat dobtak a közösbe, sőt néhány csapat itt mutatta be először új dalnokát: pl. az Ashent (Titta Tani), az Iron Mask (Carsten "Lizard" Schulz) és az Astra (Andrea Casali).

A dupla lemezen 28 nóta kapott helyett, ebből az utolsó és egyben címadó intrumentális darab "The Lions" név alatt futva több gitáros keze nyomát viseli magán (Milan Polak, Francesco Fareri, Daniel Palmqvist, Simone Fiorletta, Dave Martone, Borislav Mitic, Franck Ribiere és Lars Eric Mattsson), kár, hogy az olcsó produkció miatt igen gyengén szól. A Lion Music a progresszív hajlamú, gitárközpontú zenék otthona, számomra nagyon kedves formációkkal, így a  válogatás lemezekre jellemző, gyakorlatilag elkerülhetetlen töltelékek ellenére sem volt kérdés, hogy le kell vadásszam.

Túl hosszú és az olvasó számára túl unalmas lenne itt egyenként fölsorolni a projektben résztvevő bandákat, zenészeket, így inkább csak azokat emelem ki, akik magukhoz tényleg méltó szerzeménnyel és nem valami fércmunkával álltak elő. Az Anthriel, a hazai Dreyelands, Marco Sfogli (James LaBrie, Creation's End), Section A, Status Minor, Astra és Benny Jansson (Tears Of Anger, Ride The Sky) egytől-egyig kitettek magukért, de kedvükre csemegézhetnek itt a Grönholm, Jennifer Batten, Emir Hot, Mistheria, Tomorrow's Eve és Iron Mask rajongók is. Mondanom sem kell, hogy a színvonal nem éppen egyenletes, és sajnos - a projekt szomorú apropója miatt - túlsúlyba kerültek a lírai hangvételű szerzemények, ennek ellenére talán mégis érdemes beszerezni a kiadványt - ha nem elsősorban emberbaráti megfontolásból, márcsak azért is, mert ezek a nóták máshol nem jelentek meg.

Tartuffe

Kiadó:
Videoradio

Honlap:
www.strings24.com

A 3 MESTERLÖVÉSZ VISSZATÉR, AVAGY ÚJRA SZÓL A NYOLCLÖVETŰ! A spagetti westernek legújabb gyöngyszeme került a látómezőnkbe! A főszerepben Franco Caruso, akit a Pókok (Arachnes) című alkotásokból ismerhetünk, Stefano "Sebo" Xotta, aki majdnem druszája a mi Kottánknak, és a Gianluca Ferro-t váltó Gianni Rojatti, aki a számomra megfoghatatlan definíciójú "pop-prog-shred metal band" gitárosa, amit úgy hívnak: Dolcetti. A káromkodós mellékszerepekben (basszus) Dino D'Autorio és Lorenzo Feliciati, a verekedős kaszkadőrök (ütősök): Roberto Gualdi és Gabriele Baroni. A "special guest" kategóriában felbukkannak (a sztárvendégek kifejezés annyira Lagzi Lajcsis, hogy maradok az angol verziónál): Andy Timmons, Kiko Loureiro, Rob Balducci és Mattias IA Eklundh.

A történet 2009-ben ott ért véget, hogy a 3 mesterlövész szanaszét lövöldözött a neoklasszikus gitártémáktól a prog-rockosabb melódiákig és az egész egy olyan megfoghatatlan valamivé csúcsosodott, mint a MacAlpine/Sheehan/Donati trió Devil's Slingshot című alkotása, ami zseniális ugyan, de hosszútávon fárasztó. (Ők is beleuntak egy lemez és az azt követő koncertkörút után.) Az első lemez elborultságát mutatják az olyan dalcímek is, mint az "Outraged Dimensions" vagy a "Schizophrenic Disorders". Így esett, hogy a kiadójuk, a Lion Music rövid úton megszabadult tőlük, és új lemezüket egy kis olasz kiadó, a Videoradio vette szárnyai alá. Talán ennek is köszönhető, hogy a tavaly júniusban megjelent album híre csak most jutott el hozzánk.

Pedig a 3 gitárakrobata (mert mi másnak nevezhetnénk azokat, akik a még Steve Vai-t is visszarettentő nyolchúros gitáron vezetik le a napi feszültséget) sokkal kiforrottabb alkotást tett le az asztalra, mint korábban. Azon ritka pillanatok egyike ez, amikor a második rész sokkal jobb, mint az első (de nem egyedülálló ez a tendencia, a Chickenfoot is sokkal összeszedettebb lett a második lemezre). Mindjárt az egyik leglényegesebb különbség, hogy a vég nélküli tekerést megszakítják két énekes nótával. Ezzel annak idején Satriani is próbálkozott, de hamar rájött, hogy nincs értelme az énekesi karrier kedvéért feladni a gitározást. :) Itt viszont maga Caruso énekel, ha nem is Enrico, de Enzo (a Franco tesója, de frankón!) A másik különbség, hogy a 24 húrt 30-ra növelték néhány dalban, pár - 6 húrnál leragadt - "amatőrrel" kiegészülve (itt utalnék vissza a "special guest" kategóriára.) A harmadik és leglényegesebb azonban az, hogy a muzsika letisztult, kicsit olyan, mintha a Satriani/Vai/Malmsteen felállású G3 produkció leült volna számokat írni. A gitározás Malmsteenosan neoklasszikus, időnként egy-két Vai-os trükköt elrejtve a nyolc húr között, a dalok azonban Satriani-san megírt kerek kompozíciók.

Remélem, újra felfedezi őket egy nagyobb kiadó, hogy megjelenhessen a harmadik rész, mert bár az első rész után csupán enyhe kíváncsisággal tekintettem a következő akrobatamutatvány felé, most, hogy a show is felépült az akrobatika köré, mint a Cirque du Soleil-ben, alig várom a folytatást! Végezetül álljon itt Franco Caruso (aki ennek a westernnek kétségtelenül az igazi főszereplője) 10 kedvenc albuma, ami megmutatja, hogy milyen hagyományokból épült fel az ő gitártechnikája és valahol ennek az albumnak a zenéje is:

01) Rainbow - Long Live Rock 'n' Roll
02) Dream Theater - Awake
03) Deep Purple - Made in Japan
04) Van Halen - Van Halen
05) Queen - A Night At The Opera
06) Vinnie Moore - Mind's Eye
07) Queensryche - Rage For Order
08) Whitesnake - Come An' Get It
09) Y. J. Malmsteen - Marching Out
10) Joe Satriani - The Extremist

CsiGabiGa