Honlapok:
www.x-panda.net
myspace.com/xpandaband

Megint kénytelen vagyok előállni a száraz néprajzi adatokkal. Észtországnak mindössze kb. 1,3 millió lakosa van, a történelemben Európa többször is elfeledkezett arról, hogy ők is a világon (mi több, a kontinensen) vannak, így nem lehet csodálkozni azon, hogy enyhén szólva seggre ültem, amikor véletlenül belefutottam az X-Panda nevű progresszív rock banda saját költségen megjelentetett albumába.

Mert nem amatőr garázsbandáról van ám szó, hanem az alacsony átlag életkor ellenére hihetetlenül fölkészült zenészekről, akik rendkívül jó érzékkel nyúlnak egy nem egyszerű műfajhoz. Pedig eredetileg csupán ideiglenes projektként indult a dolog egy 2009. áprilisában rendezett zenei dalszerző verseny alkalmából. Azután a tagok mégis úgy gondolták, hogy érdemes együtt maradni és folytatni, és mennyire igazuk volt! Igaz a basszer-énekes pozícióján közben volt egy őrségváltás, de a lelkesedés töretlen, s ennek eredménye a magánkiadásban megjelent "Flight Of Fancy".

Ahhoz képest, hogy a stúdiózást, hangmérnöki munkát, kiadást stb. mind maguk voltak kénytelenek finanszírozni, a lemez nem is szól rosszul, bár némi plusz dinamika azért nem ártana. Ettől az apró és emberileg érthető hátránytól eltekintve azt kell mondjam, hogy az anyag zseniális. Kaarel Tamra billentyűs elképesztő atmoszférát varázsol jó ízléssel kiválasztott hangszíneivel, Risto Virkhausen gitáros pedig le se tagadhatná, hogy az ős és neo-prog mesterek (David Gilmour és Steve Rothery) mellett rengeteg Joe Satrianit és John Petruccit hallgatott. Karl-Juhan Laanesaar dobos ritmusai mindvégig összetettek, érdekesek, Tamar Nugis basszer-énekes hangja pedig (bár elsőre szokatlan) egyáltalán nem gyenge megfejtés ebben a stílusban.

A kritikussal szemben nyilván elvárás, hogy hasonlatokkal éljen, de olyan sok minden jut most eszembe, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Alaphangon a Karmakanic jár a fejemben, de az X-Pandában ott lappang a brit neo-prog, a Dream Theater-féle keményebb alapokra épülő progresszió, a Liquid Tension Experiment által fémjelzett metál fúzió, sőt (talán eretnek gondolat), nyomokban még a Nightwish. Szerintem nem rossz keverék, és a hosszú, kifejtős instrumentális részek kiváló lehetőséget biztosítanak a fiúknak a bizonyításra. Lehet, hogy nem rockfazonok (tessék megnézni a csatolt YouTube videót!!!), de mocskos ügyesek, és még azt is elérték, hogy azt kívánom, bárcsak lenne egy fikarcnyi igazság abban a halszagú finnugor rokonságban!

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.ozofficial.com

Toto és Dorothy ezúttal olyan útra tévedt, amit igen régóta és sokan kitapostak már, így véletlenül sem állt fent a veszélye, hogy olyan területre jutnának, ami Oz birodalmának modernizált részéhez tartozik, ráadásul azoknak a fránya sárga köveknek mintegy felét már akkor lerakták a varázsló építőmesterei, mikor az emberek nagy része azt sem tudta, hogy mi fán teremnek a mesék.

Hát az biztos, nem semmi egy címe van az elkészült új-régi Oz albumnak: mintha találomra odaböktünk volna a NAGY HEAVY METAL szótár két címszavára, hogy aztán mit sem törődve a jelentéssel, szókapcsolattá fűzzük össze, bár nincs mit ezen csodálkozni, a heavy metal csapatok egy része egész albumnyi dalszövegeket ír a random-géppel. Nem gond ez, én úgy vagyok vele, hogy egyelőre kevés neves közgazdász, filozófus és politológus válik rocksztárrá, tehát nem az éppen aktuális kedvenc zenésztől várom a világbéke és a gazdasági recesszió megoldási javaslatait. Az viszont inkább zavaró, hogy a szövegek mellett a zenei panelek is annyira elkoptatottak, hogy azokat még az Albán Építőipari Vállalat is visszalökné a minőségi szabványok előírásainak be nem tartásáért.

Ráadásul Ozék meg sem próbálták aktualizálni a nyolcvanas évek elején már megcsócsált témákat, mert hát ha retro, akkor legyen tényleg az, és a dögös hangzás csak az olyan nyálas szájú ficsúroknak való, akik egyébként is a metal árulói. Így aztán az újonnan kiadott lemez a hangzást tekintve nem sokban különbözik a nyolcvanas évek elején kiadott elődjétől, ahol az új albumon fellelhető számokból hat már akkor hirdette, hogy a skandináv/finn metal akkoriban is képes volt felvenni a versenyt a brit és amerikai vetélytársakkal. Írom ezt annak tükrében, hogy ha nagyon megkaparjuk, a "Burning Leather" a maga idejében tulajdonképpen pompásan beillett volna a Judas Priest "British Steel" és "Screaming For Vengeance" közötti korszakába (néha visszanyúlva "Sin After Sin" rockosabb megközelítéséhez), bár ebben az esetben joggal vonhatták volna a csapatot kérdőre, hogy ugyan miért is kellett a "Metal God" alaptémáját a "Seasons Of Darkness" című számban újrahasznosítani?

Csak hát azóta ugye eltelt mintegy harminc év, és hiába az énekes csodaszámba menő, Halford minőségű hangja, és az ikergitáros támogatás biztosra menő professzionalizmusa, ha a dalok minden hangját hallottam már korábban, nem egyszer, nem kétszer, ráadásul az sem túl szimpatikus, hogy az új album mintegy fele a régi szerzemények újra felvett változata. (Azt meg sem említem, hogy a borító koncepciója a korábbi lemezek (egy teljes album és egy EP) szellemét tükrözi, melyek megalkotását maga Quorthon (Bathory) nagymester vállalta magára, megerősítve azt a tényt, hogy annak, aki jó a zenében, még nem biztos, hogy nem csiszolható tovább a szépérzéke.)

Szeretném azt írni, hogy nem olyan nagy baj ez, mert hát a rock örök és elpusztíthatatlan, de sajna, itt azért elkelt volna egy alapos ráncfelvarrás vagy botoxkezelés, még akkor is, ha a retro korszakát éljük. Persze ha a zenekar képes lett volna még három-négy olyan minőségű számot írni, mint a nyitó "Dominator" – ami a maga paneljeivel is az év egyik heavy metal himnusza –, akkor minden bizonnyal én is leborulnék az új metal istenek előtt, így viszont csak az elszalasztott lehetőséget hallom a bandában, amin sajnos nem segít sem koponya, sem fekete mágia, sem a nosztalgia által megpuhított dejá vu.

Garael

Kiadó:
Progress Records

Honlapok:
www.magicpie.net
myspace.com/magicpiehome

Valami azt súgja, hogy a norvég progresszív rock banda, a Magic Pie névválasztását nem a balhés, IQ-bajnok Gallagher testvérek-féle britpop "ephemerida", az Oasis azonos című dala ihlette (Be Here Now, 1997), hanem a (legalábbis bizonyos körökben) ismert The Flower Kings ballada (Flower Power, 1999). A Magic Pie ugyanis egyértelműen a Spock's Beard, The Flower Kings, Transatlantic és Kaipa által képviselt progresszív rock mozgalom gyermeke, amennyiben egyszerre jelenik meg benne a klasszikus Pink Floyd, Genesis és Yes vonal pszichedéliája, a Marillion és Pendragon-féle neo-prog érzékenység és (alkalomadtán) a Dream Theaterhöz köthető tekervényes, jól időzített keménység.

Az együttes 2001-ben alakult meg, és 2005 óta a "The Suffering Joy" már harmadik lemezük. Erre a megjelenésre három évet kellett várni, s ez egyrészt az énekesváltás (Allen Olsen ki, Eirikur Hauksson be), másrészt a stúdiójukat elpusztító tűzvész eredménye. Talán a megpróbáltatások miatt, talán egy természetes fejlődési folyamat eredményeként, de az új anyagot valamelyest összetettebb, keményebb megközelítés jellemzi.

A formáció zenei agya kezdettől fogva Kim Stenberg gitáros, akinek éppúgy a "kezében van" David Gilmour, mint Steve Vai szinte teljes zenei eszközkészlete. A vokális témákban bizonyos Spock's Beard párhuzamok is tetten érhetők, amennyiben a bandában gyakorlatilag mindenkinek jó hangja van, Eirikur Hauksson énekes mellett még vagy hárman viselik a "lead singer" titulust a lemezborítón.

A kb. 70 perces lemez címét a nagyszabású, négy részes nyitó szerzemény utolsó tétele szolgáltatta, és azt kell mondjam, hogy az album hallgatása legföljebb annak lehet szenvedés (suffering), aki tökéletesen érzéketlen az aprólékosan kidolgozott, de összetett dallamok, a stílusok közti szabad zenei asszociáció és a kiemelkedő instrumentális teljesítmény örömére (joy). A bizonytalanság leghalványabb érzése nélkül mondom, hogy idén ez a műfaj egyik legértékesebb kiadványa, rögtön az új Haken és Karmakanic anyagok után.

Tartuffe

Kiadó: Universal

"Tributolni" divatos (jé, nyelvújító lettem! Bár ezért nem kapok Kazinczy-díjat). Nem kell nagy marketing hozzá, a feldolgozott neve eladja a lemezt. És a rajongók mindent bekajálnak, ami a kedvencükkel kapcsolatos (lám, én is hogy benyeltem a Siggi Schwarz-féle Gary Moore tribute lemezt). Jó esetben Jorn (vagy épp az előbb emlegetett Siggi) mintájára zenészek összeállnak és feljátszanak egy albumnyi dalcsokrot, egy amolyan best of-féleséget az illető előadótól. Rosszabb esetben a kiadók az istállójukban szereplő előadók albumairól összemazsoláznak egy tribút-nyit. Erre tehát még kevesebbet kell költeni. Ezeknél általában a dalok között még hangzás- és hangerőbeli hullámzások is előfordulnak. Szörnyű!

Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
www.theband3.com

Mert megérdemled. Mint a marketing menedzserként karriert építő szingli a wellness hétvégét. Jár neked. Nem úgy, mint az önkéntes nyugdíjpénztárba félretett pénzed. Bár utóbbi járni talán még járna is, csak éppen jutni nem jut – ahogyan azt a klasszikus vicc mondja a cigányzenész aznapi javadalmáról.

A reklámokat elnézve, az élet egy nagy szívás, és csak egy szelet csokoládé (csésze kávé, új mobiltelefon, magasabb felszereltség, stb.) képes némi múló örömet becsempészni a stresszes mindennapokba. De nem akármilyen örömet ám, minimum dupla orgazmust kell érezned az első nyalás után, amit még akkor is erős túlzásként értékelnék, ha nem egy nyamvadt jégkrémről lenne szó éppen.

Ettől eltekintve, tulajdonképpen az állítás mindkét felével egyet lehet érteni: a modern élet felgyorsult ritmusát nem könnyű felvenni, és meg kell törni időnként a pörgést a modern világ által felkínált számtalan lehetőség valamelyikével (jól ki van ez találva...). Szüneteket kell beiktatni, mielőtt teljesen beleszédülnénk a tempóba, a gondoltainkat pedig nem árt ilyenkor elterelni arról, hogy hová is rohanunk tulajdonképpen.

Nos, a könnyed kikapcsolódásra, pillanatnyi figyelemelterelésre vágyók hada itt abba is hagyhatja az olvasást, mert a világ legbénább együttes-nevére pályázó brigád (próbáld csak meg beütni a Google-ba, hogy infókra vadássz velük kapcsolatban) idei albuma nem nekik való! Nem könnyű ugyanis megérteni és megkedvelni az amerikai proggerek sajátos, beskatulyázhatatlan zenéjét, de hidd el, még mindig sokkal könnyebb, mint írni róla.

Ilyenkor jön jól az összehasonlítás! Nos, a Three (így is írták egy időben) a Coheed and Cambriával egyetemeben a Rush vonalat képviseli, már amennyiben nem az instrumentális betétek és a hosszú kompozíciók teszik előremutatóvá a muzsikát, hanem az egyéni hangzás és látásmód. Nagyjából ugyanúgy, mint a kanadaiak, játszhatnak gyakorlatilag bármit, olyan sajátosan kezelik a hangszereiket, hogy a végeredmény mindig egészen egyedire, összetéveszthetetlenül "hármasosra" kerekedik.

További párhuzam, hogy Joey Eppard hangjával valószínűleg éppen úgy ki lehet üldözni a világból a föld népességének nagyjából kilenc tizedét, mint ahogyan Geddy Lee-jével is. Ha már itt tartunk, számomra az élet egyik nagy rejtélyét éppen a Rush jelenkori népszerűsége szolgáltatja, mert ha jobban belegondolsz, sima rockzenének túl kemény, de metalnak túl popos, progresszív rocknak nem elég összetett, hard rocknak viszont nem elég egyszerű. Úgy látszik, nekik bejött a hosszú karrier alatti kísérletezés, így a különböző korszakaikkal más és más közönséget tudtak megfogni, metalosoktól a yuppie-kig elég sok mindenkit, aki hajlandó volt túllépni a sablonokon.

Úgyhogy talán van remény a 3 számára is, még elzenélgetnek ezen a szinten úgy 25 évig, és reméljük, megismerik őket is néhányan. Amit lehet, azt ők megteszik: popot, dzsesszt, flamencót vegyítenek az acélos riffek köré, hogy valamelyest piackonformmá tegyék a muzsikájukat, valahogy mégis úgy érzem, hiába játszanak éppen The Police-t (Afterglow), vagy Muse-t (Numbers), szirupos country-rockot (The Barrier), és hiába írtak piszok jó, intelligens számokat erre a korongra (is), mégsem lesz meg az a nagy áttörés soha. Talán a világ változott meg, talán a feltételek mások, de a hatodik lemezénél járó zenekar ismertsége egyelőre fordítottan arányos a produktumaik minőségével. Nem baj, majd zenélnek csak nekem. Mert megérdemlem.

Kotta

Kiadó:
Roadrunner

Honlapok:
www.nickelback.com
myspace.com/nickelback

A "Dark Horse" a legjobb Def Leppard album, ami az "Euphoria" óta elkészült. Nem, nem kell amolyan sötét lóra gyanakodni a csapat lexikon-agyú híveinek, hiszen nem egy, a diszkográfiában elrejtett kincsről van szó: az album alkotója a producer, Robert Lunge révén ugyan a ragadozó alom tagja, ám nem a brit szupersztár csapat. Bevallom, egy petákot – illetve autentikusan ötcentest (nickel) – nem tettem volna arra, hogy éppen egy, a post-grunge érából érkező csapat fogja a jó pár évig alkotói válságba került hallássérült nagymacskákat helyettesíteni a trónon, de jól tudjuk, Lunge még Bryan Adamsből is képes volt leopárdot gyártani, ha nem is süketet, de legalább kasztráltat. Nem véletlen hát, hogy a producer kezei alatt Kroeger és csapata megalkotta az új évezred legjobb Leppard albumát – vagy annak összebűvészkedett zenei replikánsát –, ami ugyan tartalmazott valamit a kanadaiak génkészletéből, ám csak annyit, hogy a leopárd a brit akcentus helyett kanadai angolsággal üvöltse világba a jellemző melódiákat.

Nem hiszem, hogy restelkednem kellene azon, hogyan vett meg kilóra az album (bár az én 55 kilómmal nem biztos, hogy jóllakott), ezért vártam olyan türelmetlenséggel az új Nickelback opuszt, még akkor is, ha a csapat self-produced albumként hirdette meg a "Here And Now"-t, ám sajnálattal kell közölnöm, hogy nem ártott volna kis ideig még foglalkoztatni a jól bevált idomárt.

A "Here and Now" ugyanis nem tudja hozni azt a színvonalat, amit elődje. Pedig az alapok azok az egyszerűnek mondható, pulzáló ritmusok, melyek védjegyként rögzültek a Leppard fanok hallójárataiban, azonban Kroeger képtelen volt felnőni ahhoz a dallamalkotási elváráshoz, melyet egyébként olyan kiválóan abszolvál a saját, megszokott muzikális közegében. Bizonyítékul hallgassuk csak meg a videoklipesített  "Bottoms Up" jellegzetes, leppardos ritmizálásra ráülő, modernnek szánt, ám primitív, kiabálós refrénjét, ami olyan, mint a megszakított közösülés: az ember várná a csúcspontot, de orgazmus helyett csak egy elnyújtott sóhaj a dolog vége. Tulajdonképpen ez a bajom a többi, lendületesnek szánt dallal is: a refrének egy gyerekmondóka ritmizálására emlékeztetnek, nyomokban sem tartalmazzák azokat az íveket, melyek meghatározhatják a sláger jelleget, és ez bizony baj. Baj, mégpedig azért, mert a szinkópázásból a ritmusszekció is eleget ad, amihez az énekes sajnos permanens ásítást okozó módon szórja az "ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz" bonyolultságú dallamtöredékeket, azt pedig már az első világgazdasági válság során is felismerték, hogy a túltermelésből sok jó nem fakad.

A lassú szerzeményekről sokat nem írnék: alapvetően kellemes, ám megszerkesztettségükben is művi, rádióra szánt dalok, a feszültség, vagy izgalom minden jele nélkül, ráadásul az album végére már úgy torlódnak egymásba, mint a mesebeli nemzetgazdasági miniszter a szokványostól eltérőnek titulált gazdasági víziói. Kár, hogy Nickelbackék sem maradtak az ortodox megközelítésnél, mi is, és Meseország lakói is minden bizonnyal jobban jártak volna vele.

Garael

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.siggi-schwarz.de

Na tessék, már megint egy "& Friends" lemez! Éppen most elmélkedtem ezeknek az idegesítő voltáról és erre megint a kezemben egy ilyen. Siggi Schwarz kiváló üzletember: gitárkereskedő, koncertszervező, producer, zeneszerző. És hobbigitáros. (Ezt remélem nem olvassa, de az, hogy manapság egy évben csupán néhány koncertet ad, azt is lakóhelyén, Heidenheimben vagy közvetlen közelében, arra utal, hogy nem ez a fő csapásirány az életében.) Ahhoz képest nem nyomja rosszul, de sosem szerzett volna nemzetközi ismertséget, ha nem találja ki, hogy összehívja néhány zenész barátját, és csinál velük egy feldolgozáslemezt.

Így született 2004-ben a "Siggi Schwarz & The Elctricguitar Legends" című kiadvány, amelyen olyan blues klasszikusokat dolgoztak fel, mint a "Good Morning Little Schoolgirl" Sonny Boy Williamsontől, vagy az "I Just Wanna Make Love To You" Willie Dixontól, hogy a "Born Under A Bad Sign"-ról ne is beszéljünk, amit annak idején Albert King vitt sikerre. A közreműködők között szerepelt Michael Schenker (értitek már, miért vagyok ennyire képben Siggi Schwarz-ügyileg?) ex-Scorpions, ex-UFO gitáros, de főállásban gitárhős (az én hősöm) és Geoff Whitehorn, aki 1991 óta a Procol Harum gitárosa. A következő évben csinált egy "Woodstock" című lemezt, az előbbi úriemberekhez csatlakozott a Hendrix feldolgozásokban kiváló Steve Lukather, énekesként pedig megnyerték Chris Thompsont. Na, az sem piskóta! Örömzene a javából! Chris Thompson mellé Chris Normant hívta meg a következő lemezére, melynek címe "Soul Classics" lett, és itt el is vesztettem az érdeklődésemet Siggi Schwarz iránt.

Aztán jött 2011, Gary Moore szomorú halála, és Siggi-ből kibújt az üzletember: csináljunk tribute lemezt! Geoff Whitehorn még mindig együtt muzsikál vele, ahogy évek óta Romi Schikle billentyűs is. De ehhez a kezdeményezéshez sikerült megnyernie Neil Murrayt basszusgitáron (ex-Black Sabbath, ex-MSG, de itt főképpen ex-Gary Moore), Bodo Schopfot (ex-Eloy, ex-McAuley Schenker Group, ex-Andy Scott's Sweet), és egy "Parisienne Walkways" szóló erejéig Steve Lukather (Toto) is tiszteletét teszi a lemezen. Énekesnek egy kevésbé ismert arcot, Tom Croelt választottak, akinek eléggé Gary Bardenes (na még egy Schenkeres utalás, és lehúzhatom a rolót) hangja van, ennek megfelelően a hard rock feldolgozások állnak jobban neki, de a blues dalokban is tisztességgel helyt áll. Csak azt a "Parisienne Walkways" négysorost ne rontotta volna úgy el! Lukather szólójával az lehetne a lemez fénypontja!

Így viszont az "I Can't Wait Until Tomorrow" / "Over The Hills And Far Away" / "The Loner" mesterhármast tekintem annak. Ez a lemez második felében szerepel (ha bakelit lenne, mondhatnám, hogy a hátsó fertályán). De az első résznek is megvan a maga hármasfogata: "Out In The Fields" / "Empty Rooms" / "Don't Believe A Word". A blueskedvelők pedig kiélhetik magukat a nyitó "Cold Day In Hell", a címadó "Still Got The Blues", vagy az örök koncert sláger, a "Walking By Myself" hallgatása közben.

Egy feldolgozáslemeznél mindig azt szoktuk mondani, hogy az a jó, ha valami pluszt tesz hozzá és nem szolgaian másolja az eredetit, de egy gitáros emlékére készült lemeznél mégis hogy lehetne eltérni az eredetitől? Más szólókat mégsem játszhatnak fel, mert akkor már nem emléklemez! Azt hiszem, ez esetben sikerült egy kellemes egyensúlyt találni az "én is el tudom játszani" és a "mindenáron tovább kell gondolnom" között.

A kezdeményezést felkarolta a Sony Music, így remélhetőleg végre nemzetközi szinten is nagyobb elismertséget kap a német gitáros. A lemez természetesen a Gary Moore rajongói klubon (és Csillag Zolin) keresztül jutott el hozzám, aki megsúgta Sigginek, hogy valószínűleg Magyarországon nekem van a legtöbb (3 db) Siggi Schwarz lemezem, és ez lesz a negyedik. Ezen a maestro annyira elérzékenyült, hogy könnybe lábadt szemmel dedikált nekem egy példányt. Ezúton is köszönöm, és még egyszer bocsi a hobbigitárosért! A lemezen szereplő játék szerencsére ellentmond ennek.

CsiGabiGa

Kiadó:
Eagle Vision

Honlap:
www.paulrodgers.com

Először is: utálom az ilyen "& Friends" típusú megjelöléseket. Még bakelitgyűjtő koromban került a kezembe a "The Royal Philharmonic Orchestra & Friends Presents The Music Of The Police" lemez. Már mentem is volna tovább, megint egy szimfonikus feldolgozás lemez, és ki a tököm kíváncsi rá, hogy a másodhegedűsnek ki a barátja? Aztán mégiscsak kezembe vettem és a hátsó borítót olvasva leesett az állam. Chris Thompson és Graham Bonnet énekel rajta, Gary Moore gitározik, Don Airey a billentyűs (testvére Keith Airey pedig szintén lefog pár akkordot a lemezen), Neil Murray basszusgitározik és Ian Paice dobol. Bakker, ha ilyen barátaim lennének, akkora betűkkel írnám ki, hogy el se férne a borítón!

Az már a dolog szomorú lecsengése, hogy CD-n ez az anyag csak a low budget kiadók repertoárjában jelent meg "The Royal Philharmonic Orchestra Plays The Police" címmel, egész más borítóval, elmaradt a Friends és nem is utal semmi a neves közreműködőkre. Így aztán nem is veszi meg más, csak a magamfajta tudálékos lexikonrocker, aki kívülről fújja a kedvenc bandái összes felállását oda-vissza. És most megint itt van egy "& Friends" névvel beharangozott album, illetve DVD. De legalább most ráírták a borítóra, hogy itt bizony komoly arcokkal kell számolni.

Paul Rodgerst nem kell bemutatni senkinek. Vagy ha igen, az bizonyosan rossz linkre kattintott és tévedésből került erre az oldalra. A Free és Bad Company énekeseként olyan meghatározó dalokat tett le a rocktörténelem-író asztalára, mint az "All Right Now", a "Wishing Well", a "Can't Get Enough", "A Feel Like Makin' Love", vagy vegyük például azt a nótát, amelyet a Mr. Big zenekar névadójául választott.

Szólókarrierjének ékköve az 1993-as Muddy Water Blues című lemez, melyen olyan gitárosok segítették, mint Neal Schon, Slash, Brian May, Buddy Guy, Trevor Rabin, Brian Setzer, Jeff Beck, Steve Miller, David Gilmour, Gary Moore, Richie Sambora. A lemezt követő turnénak sajátossága volt, hogy igyekezett ezt az előadói sokszínűséget legalább részben prezentálni a színpadon.

Így került az éppen zenekar nélkül kallódó, s így ide-oda csapódó (Carlos Santana, Paul Rodgers, Hardline) Journey gitáros Neal Schon mellett a Montreux-i Jazz Festival színpadára a "Back To The Light" szólólemezével épp újra a reflektorfénybe került Brian May és a Candyman-nel szólókarrierje csúcsára jutott Steve Lukather. Kering a neten olyan bootleg felvétel is, ahol Brian Setzer, Slash és Trevor Rabin egészíti ki a gitárszekciót. Mindehhez az alapokat a Bonham szolgáltatja, Jason Bonham vezényletével, Ian Hutton gitáros és John Smithson basszer hathatós közreműködésével. Jó kis csapat! Jó kis barátok!

A Muddy Water Blues album dalait és a korábban említett slágereket megfelelő adagolásban kapjuk, a szólóalbum címadó dalában még maga Paul is (Paul, mi? Már szinte én is a barátjának érzem magam) akusztikus gitárt kap a kezébe, hogy a nóta végén letéve a lantot színpadra invitálja Brian Mayt. Később Steve Lukather is szerepet kap, akivel a "Let Me Love You Baby"-ben egy remek ének-gitár párbajt prezentálnak. Elárulom, a győztes, szerintem, Luke.

Aztán jön a mindent elsőprő "All Right Now". Brian May és Neal Schon annyira sütkéreznek a közönség szeretetében, hogy még össze is koccannak, mint egy rutintalan középiskolás banda gityósai. (Ez a momentum egyébként a menübe is bekerült.) Még egy fergeteges "Crossroads" és vége a koncertnek.

De ha azt hittük, hogy "Micsoda örömzenélés volt ez!", akkor kapjunk a fejünkhöz, mert a ráadásban színpadra lépnek az aznapi fellépők közül még Luther Allison, Eddie Kirkland, Kenny Neal, Sherman Robertson, és Robert Lucas, aki ezt követően került a Canned Heat énekesi posztjára. Egy nagy közös "Hoochie Cochie Man", az örökzöld blues-sláger Willie Dixontól bő 7 percben, mindenki énekel, szájharmonikázik, gitárszólózik, (a közönség léggitározik) jól elfárad és boldog mosollyal az arcán hazamegy.

Hogy miért kellett a kiadással 17 évet várni? Talán mert a Montreux-i Jazz Festival egyébként kiváló technikusai aznap szabadságon voltak és a szomszédos kricsmiből hívtak át pár - akkor már erős alkoholos befolyásoltság alatt leledző - kisegítőt. Legalábbis nem találok más magyarázatot arra, hogy a fénytechnika egy vidéki művelődési házban lenyomott hakni színvonalán van, a keverőpultnál ülő pedig rendre csak több másodperces késéssel veszi észre, hogy a színpadon tobzódó sok gitáros közül melyiknek a potméterét kellene egy kicsit feljebb pöckölni a szólónál.

És hogy miért kellett akkor most mégis kiadni? Mert egyrészről a nagynevű és nagyszámú közreműködők és az egyébként kiváló muzsika miatt gyűjtőknek kötelező darab, másrészt talán Claude Nobbs-t is elérte a gazdasági válság és kénytelen mindenből pénzt csinálni, hogy el ne vigyék a feje felől a házat. 

CsiGabiGa

Kiadó:
NoiseArt Records

Honlap:
www.mortalsin.com

Nos, egyrészt azért írok erről a lemezről, hogy anekdotázhassak egy kicsit: annak idején ilyen albumokat lehetett kazettára venni a magyar rádióból, mint ennek az ausztrál thrash bandának a '86-os bemutatkozója, a "Mayhemic Destruction" (amit mellesleg bónuszként ehhez is hozzácsaptak). Másrészt azért, hogy elmondhassam: ilyenkor érezhető igazán, hogy a Brainstorm mennyire elkalandozik időnként az USA power és a thrash irányába, mert az itt szereplő nóták egy része akár az ő új korongjukra is felkerülhetett volna Andy B. Franck énekével. Sőt, mintha még a számcímeket ("Burned Into Your Soul", "Kingdom Of Pain", "Down In The Pit") is ugyanabból a "Heavy metal dalok ajánlott témái - 100 jól hangzó frázis” c. nagykönyvből keresnék ki.

Ha történetesen Andy vonyította volna fel ezt a CD-t, akkor azt hiszem, most sokan csettintenének elismerően: ez igen, végre egy igazán tökös, odabaszós Brainstorm cucc (gondolatban felidézve azt, amikor néhány éve egy harmadik szólógitárossal kiegészülve zúztak egy irtózatosat Pesten), és örömmel konstatálnák, hogy a teuton brigád újra meglelte a dögöshimnusz-író vénáját. De nem Andy énekel, és ez nem az új Brainstorm sorlemez, sajnos Mat Maurer korántsem olyan jó pacsirta, mint a germán langaléta, így az összbenyomás inkább hajaz az Overkillre at the end of the day – ahogyan azt a német mondja. Csak azért időztem el ennél a hasonlatnál-gondolatkísérletnél eleddig, hogy azokat is rábírjam egy belefülelésre, akik a thrash szócska láttán már kattintan(án)ak is tovább, ugyanis korántsem olyan ártalmas ez a produkció, ahogy azt a stílusmeghatározás (és a címe) sugallja.

A harmadvonalas Mortal Sin amúgy újjáalakult már egyszer, kábé éppen akkora vizet zavarva, mint most fog. A bandában már csak két eredeti tag bazsevál, az énekesen kívül még a basszeros volt ott a kezdeteknél - ehhez képest igazán ügyesen felidézik a klasszikus MS hangzást (már ha valaha is volt olyan); modern, 2011-ben is vállalható hangzással persze, úgyhogy gond egy szál se. Még vissza is utalnak a debütre, amennyiben egy lassabb intro-féle vezeti fel ezt az albumot is – aztán persze nincs megállás többet, tömény energiabombát kapunk az arcunkba a röpke negyven perc alatt. Mindeközben ügyes, bár korántsem korszakalkotó riffekkel és dallamokkal operálnak – ugye senki sem fog meglepődni, ha most kibököm végre, hogy nem ők fogják megújítani a műfajt?

Ugyanakkor egy kis nosztalgiára nagyon is renden lévőnek találom ezt a munkát, így elmondhatom, hogy harmadrészt azért firkantottam éppen erről a megjelenésről egy – a korong hosszával összhangban lévő - rövidke írást, mert megérdemlik. Egy pici figyelem talán nekik is kijár, ha már ilyen kitartóan próbálkoznak újra meg újra a felszínen maradni, és az árral úszva belavírozni magukat a stabil másodvonalba. Éljen az állhatatosság, és halál a hamis metalra! Ugye?

Kotta

Kiadó: -

Honlap: www.noctisband.hu

Mortonos morcos kritikám hatására egyik állandó olvasónk – vannak vagy öten, bocs, most, hogy láttam Túrisas kolléga "metalindexes" melldöngetését, lehet, hogy számuk már a hatot is eléri – felhívta a figyelmemet a recenzió alapfelvetésének hibájára, miszerint kis hazánk heavy metal közösségének még a minden bizonnyal nagy múltú, és a nyugat-európai fémtemplomokban már régóta hivatkozási alapként szolgáló Ukrajna is példát tud mutatni, már ami a színvonalat illeti. No persze, könnyű nekik, hiszen pár évtizeddel ezelőtt arrafelé még a bölcsők is kicsiny olvasztótégelyeket formáztak, és ki tudná autentikusabban játszani a heavy metalt, mint egy, a sztahanovizmusban nekilelkesedő kohász brigád…

Hiszem, ha hallom, gondoltam, és a kritikus "mindig igazam van a saját blogunkon" attitűdjével veselkedtem neki a Pepetron nicknevű olvasónk által küldött bizonyítéknak, mégpedig a Noctis együttes két tecsős dalának, hogy aztán tévedésemet belátva örvendezzek. S hogy miért is? Mert a banda, melynek olvasónk tagja, tényleg olyat mutatott, amit igazán nem kell rejtegetni, és ha Pepetron – becsületes nevén Sütő Péter – is ilyen esztétikai érzékkel van ellátva, mint amit a mutatott dalok képviselnek, igazán örvendezhetünk, hogy a Dionysos Risingot olvassa. (Csabikám, így kell magunkat fényezni, nem a ranglistás 52-ik helyezésünkkel!). Ennél persze csak egy dolognak örültem volna jobban, ha ez az esztétikai érzék a blogírók külalakjára vonatkozott volna, és Peti nem egy marcona metálkan, hanem egy szende gótikus nősténycica.

Nos, a Noctis zenekar históriájáról és tagjairól kimerítő információt kaphattok az együttes honlapján, én csak annyit tennék hozzá, hogy veszprémi lévén kellemes emlékekkel és egészséges lokálpatriotizmussal gondolok a Without Face zenekarra, melynek Péter is tagja volt, úgyhogy ha túl sok jót írok a következőkben, ne bízzátok el magatokat, mert lehet, hogy csak a nosztalgia édesíti meg a tollamból egyébként folyó epét. A banda által játszott zene blogunk berkeiben "number one" alstílust képviselő prog-power, jófajta Iron Maiden, Bruce Dickinson szóló alapokon, de én olyan együttesek nevét is meg merem említeni, mint az Eyefear (aki nem ismeri, nézzen csak utána), vagy ha magyar példát kell hozni, a korai Ewerwood, és nyomokban a megboldogult Nemesis szelleme is kísért. A vasszűz hatásról persze lehet, hogy csak az énekes, Lévai Sándor, a Dickinson iskolán legalább négyesre, ha jószívű vagyok, akkor jelesre végzett hallgatója tehet, de úgy érzem, hogy nem lövök nagy bakot, ha – főleg a korábbi demo lemezt hallgatva – a jófajta galoppra ráülő dallamokon vigyorgó Eddiet látom magam előtt, ahogy magyar zászlót lengetve hergeli az anyacsapat kiműveltebb, a progressziót sem elutasító, felvilágosult részét.

S ha már Eddie, akkor sajnos meg kell említenem, hogy a hangzásból nem sikerült kicsalogatni a bestiát – vagy más néven dögöt –, pedig a két gitáros igencsak igyekszik, és bizony, Péter, neked is combosodnod kell még, ha akkorát akarsz ütni arra a fránya dobra, hogy a hallgató is teljes mélységben élvezhesse a produktumodat. Ez azonban ne vegye el a kedveteket semmitől, jelenleg olyan stílust képviseltek, amit Magyarországon jelenleg nem nagyon vállal fel ilyen minőségben senki – pedig ez a fajta, erőt és hangszeres tudást igénylő progresszív-power a németeknél csapatok áradatát szabadította az igen erős versenyben izzadó germán színtérre.

Összefoglalva: jóllehet, a fránya Mortonékra nem tudtatok ráverni, ám egy egészséges hangzással és egy leheletnyit cukrosabb refrénképzéssel minden bizonnyal arra fogjátok késztetni az ukrán újságírókat, hogy ők meg a magyarokkal példálózzanak – már ami a heavy metalt illeti. Hajrá, a tehetség megvan, sőt, a médiatámogatás is, már ha nem növitek ki hamarosan a Dionysos Rising blogot…

Garael