Kiadó:
Liljegren Records

Honlap:
myspace.com/goldenresurrection

Svédország Európa egyik legszekulárisabb állama, ugyan 2010-ben még kb. 70 százalék kereszténynek vallotta magát, valójában csak 2 százalék gyakorolja vallását rendszeresen. Épp ezért furcsa, hogy éppen itt működik a legaktívabb Stryper-ihlette rock misszió, melynek lényege, hogy a rockot evangéliumba csomagolva, az evangéliumot meg rockba csomagolva adagolják a gyanútlan rajongóknak. A viking "metál egyház" pápája Christian Liljegren (Narnia, Divinefire, Audiovision), aki önmagáról elnevezett kiadóján keresztül terjeszti nem csak a krisztusi örömhírt, de az igényes, neo-klasszikus ízű, dallamos heavy metal "igéit" is.

Liljegren a Reinxeed szemtelenül fiatal, de annál tehetségesebb gitárosával, Tommy Johanssonnal lehelt életet újkeletű  "white metal" projektjébe, a Golden Resurrectionbe. Tavalyi debütációjuk, a "Glory To My King" szerintem nagyon jól sikerült, gyorsan rendeltem is tőlük egy dedikált példányt. Időközben Tommy Johansson svéd pop-rock klasszikusok földolgozásával (kritika itt) lett hazájában szinte egyik napról a másikra médiasztár (persze, mi meg hallgathatjuk az X-Faktor nyálas rocktenorjait!).

Tartok tőle, hogy Tommy barátunk túlságosan is beletemetkezett az ABBA, Roxette és Ace Of Base dalok hangulatába, mert a dögös, erőteljes bemutatkozás után most egy herélt, popos hangzású lemezzel rukkoltak elő, ami nem is lehetne távolabb az album borítóján szereplő marcona keresztes vitéz által sugallt harcos elszántságtól. Szirupos, műanyag hangzású anyag ez, a dobok bágyadtan puffognak és olykor még a billentyű-hangszínek is a "lakodalmas" kategóriába sorolhatók (Teremtőm! Az a vásári szóló a "Finally Free"-ben!). Sajnos ezeket a langymeleg, középszerű nótákat a szárnyaló kórusok és a káprázatos, neo-barokk gitárszólók sem mentik meg az érdektelenségtől.

A tavalyi ígéretes bemutatkozás után a "Man With A Mission" bizony nagyon hervasztó folytatás, pedig a lehetőség, a képesség, a tehetség megvan a csapatban (főleg Johanssonban). Őszintén remélem, hogy Liljegren rövid úton tesztoszteron és karintin pótló kúrára fogja a bandát, hogy újra olyan Tony Martinos Black Sabbath himnuszokat írjanak, mint a "Proud To Wear The Holy Cross".

Tartuffe

Kiadó:
Favored Nations

Honlapok:
www.andytimmons.com
myspace.com/andytimmonsband

Andy Timmons éppen két hónappal ezelőtt, szeptember 11-én szerepelt nálunk az "Ügyeletes kedvenc" rovatban a new york-i ikertornyok tragédiájában elhunytakhoz írt rekviemjével (itt). Akkor még nem tudtam, hogy Timmons, aki Mike Portnoyhoz, Neal Morse-hoz és Paul Gilberthez hasonlóan fanatikus Beatles rajongó, két éve dolgozik azon, hogy a korszakalkotó Beatles klasszikus, a "Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band" (1967) instrumentális földolgozását elkészítse.

Timmons sokat mókolt a fölvételekkel, állítólag szándékosan nem is hallgatta meg a lemezt, csupán emlékezetből játszotta föl a dalokat, hogy ne szolgalelkű tribute szülessen. Ha ez igaz, és nem csak amolyan reklámduma, akkor Timmonsnak elképesztő zenei memóriája van, és a Sgt. Pepperst annak idején tényleg rongyosra hallgatta.

Sosem voltam nagyon bogaras típus (azaz egy fanatikus beatle), de azt egy zeneileg átlagosan művelt kritikus (még ha önjelölt is) sosem vonhatja kétségbe, hogy a "Bors őrmester" Lennonék csúcsteljesítménye volt, amivel valóban korszakalkotó alapművet hagytak a hálás utókorra. Ettől persze független az az egyébként teljesen jogos kérdés, hogy van-e értelme instrumentális gitáralbumot készíteni belőle. Meglátásom szerint, akármilyen jó munkát is végzett Timmons, sokszor kilóg a lóláb, hogy a vokális melódiákra épülő darabok nem gitárra íródtak. Timmons keze azért így is alaposan megszalad néhány számban, amit pl. a Harrison által jegyzett "Within You, Without You"-ban művel, egészen káprázatos.

A modern hangzás és gitárjáték felé nyitott Beatles rajongók igazán nem panaszkodhatnak, mert Timmons főhajtása a brit világsztárok előtt tiszteletteljes, zeneileg változatos és olyan dögöt kölcsönöz egy időtlen klasszikusnak, ami az akkori fölvételeket még nem jellemezhette. Egészen biztos vagyok benne, hogy George Harrison (Isten nyugosztalja!) elismerőleg nyilatkozna róla. A Sgt. Pepperről lemaradt kislemezes "Strawberry Fields Forever" jól eltalált, kellőképpen pszichedelikus földolgozása és bónuszként való szerepeltetése a tribute album végén pedig igazi hab a tortán.

Tartuffe

Kiadó:
Sleaszy Rider Records

Honlapok:
www.theodoreziras.com
myspace.com/theodorezirasguitar

Theodore Zirasról, a görög shredderről már két alkalommal is szót ejtettünk ezen az oldalon. Egészen elképesztő sebességével, neo-klasszikus hajlamaival a '80-as évek nagy gitárhőseinek (Yngwie Malmsteen, Tony MacAlpine, Vinnie Moore, stb.) hagyományait ápolja. Stílusában tehát ma már meglehetősen maradi jelenségnek hat, ugyanakkor folyamatosan törekszik technikája, megszólalása fejlesztésén. Most éppen átállt a 7 húros gitárokra, s ez a riffek kövérségéből, a teltebb hangzásból azonnal ki is derül. Ilyen dögösen még nem szólt Ziras lemez.

Ziras jó szokása volt eddig, hogy neves zenészeket vont be lemezei fölvételébe (Brian Tichy, Derek Sherinian, Alex Argento), most azonban relatíve ismeretlen tagokkal készítette el a lemezt; a dobokat egy ausztrál session zenész, Christian Nativo püföli (Vanishing Point), a billentyűknél pedig egy orosz származású, de észt illetőségű parafenomén, Sergey Boykov szorgoskodik. Boykov - az észt "Vitalij Kuprij" - figyelemreméltó jelenség; egy Shadow Cry nevű nem tehetségtelen észt progresszív metál banda tagja, és éppen most készül fúziós szólólemezt kiadni, amelyen olyan muzsikusok működnek közre, mint Marco Minnemann és Alberto Rigoni (nem mellesleg Jónás Tamás gitárosunk második lemezén is vendégeskedik).

Egy Petrucci által ihletett progosabb lemez (Hyperpyrexia) és egy fúziós hatású kitérő (Territory 4) után a "Monster 5" határozottan visszatérni látszik a "hallga, egy másodperc alatt hány hangot pengetek ki" típusú, gitárhős mentalitáshoz (nem mintha azt Ziras egy pillanatra is komolyan maga mögött hagyta volna). Manapság egyre kevésbé tudnak meghatni az instrumentális lemezek, főleg ha ebben a szellemben fogantak, ennek ellenére vannak itt is szép pillanatok. Az album két legjobb nótája, a görög Trianonnak emléket állító "1923", melyben Ziras mester Sergey Boykovval vív hangszereres párbajt, illetve a címadó dal, melyben a méltó "ellenfél" Andy James, angol bárdista.

A lemezt hallgatva egyre azon filóztam, hogy Zirasnak milyen jót tenne egy rendes bandában pengetni, ahol van énekes is. Miközben a recenzióhoz böngésztem a háttér információkat, rájöttem, hogy lottóznom kéne, mert - ki gondolta volna? - Ziras nemrég összehozott egy csajos metál projektet (Hand Of God). Mondjuk, én nem pont erre gondoltam, de kezdetnek ez is jó lesz.

Tartuffe

Kiadó:
Nightmare Records

Honlap:
www.officialvangough.com
myspace.com/officialvangough

Miközben ezt a lemezt hallgattam, az a képtelen ötlet jutott eszembe, hogy mi történne, ha Vincent van Gogh, holland posztimpresszionista festő és Lewis Carroll (alias Charles Lutwidge Dodgson), az angol gyermekirodalom nagy figurája föltámadnának és progresszív rock zene írására adnák a fejüket? Nem lehetetlen, hogy éppen olyan muzsika kerülne ki a kezük alól, mint az Oklahoma Citybe való gitáros-énekes-hangmérnök-producer Clay Withrownak, aki egyszemélyes projektből mára már stabil együttessé alakította a Vangough-ot. A "Kingdom Of Ruin" ezen a néven a harmadik lemez, de hozzám csak most jutott el a nemrégen Nightmare Recordshoz szerződött formáció híre.

Ezen az oldalon már többször értekeztem arról, hogy a progresszív metál súlypontja jó néhány éve áttevődőtt Észak-Amerikából az Öreg kontinensre, így az USÁ-ban többnyire durván alulfinanszírozott underground körülmények között tengődik a műfaj, amiért is - néhány tiszteletreméltó kivétellel - csak sokadrangú produkciók születnek. Úgy ítélem, hogy a Vangoughnak sikerült a mostoha körülmények ellenére is valami érdekeset, egyénit létrehoznia, jóllehet egészen nyilvánvalóan a műfaj európai képviselőinek hatásaira építve formálta meg saját arculatát. Elsősorban a Pain Of Salvation, azaz Daniel Gildenlöw befolyása érződik, de Withrow dallamairól gyakran eszembe jut Marcel Coenen (Lemur Voice, Sun Caged) és a brit Haken dallamvilága is.

A "Kingdom Of Ruin" hosszú (15 nótás), komótosan hömpölygő, mesélős lemez, amely tényleg lehetne van Gogh darabos, mégis színes impresszionizmusának zenei megfelelője, mint ahogy a dalszövegeket ihlető szürreális "Nyúl birodalom"-tematika is pontosan illene Lewis Carrolhoz, az "Alice Csodaországban" szerzőjéhez. Olyannyira, hogy a lemez koncepciója tulajdonképpen egy újraértelmezett változata az angolszász meseirodalom e klasszikusának.

Az album jól hallhatóan két részre osztható, melyeket éppen középen választ el egymástól a "The Transformation" című (ál)szimfonikus instrumentális közjáték (track 7). A lemez első fele metálosabb, karcosabb hangvételű, míg a második rész már érezhetően a dallamorientáltabb (néha szinte csöpögős, pl. "A Father's Love") rock kategóriába tartozik. Kicsit skizofrén az eredmény, de ez minden bizonnyal a koncepció része.

Withrow volt az anyag hangmérnöke, és a hangzásra nem is lehet panasz, már amennyiben valaki szereti a kicsit természetesebb, de épp ezért szikárabb megszólalást. Az én ízlésem ebben a műfajban valamivel több billentyűt (főleg szólóra gondolok) kívánt volna meg, és a gitármunka is lehetett volna technikásabb. Withrow megbízható, korrekt gitáros, de egy ilyen típusú zenében az ember valahogy mégis igényli az átlagon fölüli virtuozitást.

Ha meggondolom, talán Clay Withraw lehetne az amerikai "Daniel Gildenlöw", de biztos vagyok benne, hogy fele annyi támogatást vagy figyelmet sem fog kapni, mint amit megérdemelne. Kíváncsi vagyok, hogy a Pain Of Salvation hazai rajongói ("Will the real shockmagazin, please, stand up?") megadják-e Withrownak az esélyt. Az biztos, hogy aki alámerül ebben a nyúlodúban, furcsa, de káprázatos zenei utazásra számíthat.

Tartuffe

Egy fórumbejegyzés szerint megjelent az év kétség kívül legjobb zenei DVD-je. 10/10. Tényleg így van. Megjelent, igaz, azt az AC/DC jegyzi, és "Live At River Plate" a címe… De fórumbejegyző úr nagy bakot azért nem lőtt: ez a DVD a lassan már szerkesztendő éves listák élbolyában lesz, ez borítékolható. A Kevin Shirley által producerelt anyag mind hang-, mind képminőségét és kameramunkáját tekintve brutálisan jó. Pedig általában az ilyen többhelyszínes, ráadásul többnyire nappali fényben forgatott koncertfelvételek egymáshoz ollózása a legfrappánsabb válasz a "Hogyan ne készítsünk koncert DVD-t?" kérdésre.

A rockzene állandó megújulásáért lihegők és kesergők különösen tapadjanak a képernyőre és keressék bőszen azokat a zenei megoldásokat, amelyeket nem játszottak már el ezerszer a Led Zeppelin és a Deep Purple óta. Nincs itt olyan, és mégis működik, nem is akárhogy. Felemel, legyűr, szétlapít, kinyújt, kivégez, de a legvégén mégis meggyógyít. Egyszerűen az első hangtól a legutolsóig átgázolnak rajtad. Közben sírunk is, nevetünk is velük, de végig libabőrözünk a tökéletesen megírt és előadott dalok hallatán.

Félreértés ne essék, magam is érdeklődéssel, sőt szimpátiával figyelem az új hangzásokat. Kíváncsian lesem, hány további mélyhúrt bír el még a gitárnyak, addig, amíg az emberi fül számára már érzékelhetetlen lesz a hang, és ennek okán már csak az infrahangot jól viselő szilás cetek és elefántok fognak majd rockkoncertre járni, de be kell lássam: akkor sem lehet semmi már zenei értelemben sokkal súlyosabb, mint pl. az "I Can See Your Spirit" nóta zeppelines indítása, ami aztán egy Hughes-korszakos bíborban (bársonyban, gyöngyös koszorúban) teljesedik ki.

De ugyanez az erő és vitalitás áll a tagságra is. A hatvanon túli Glenn Hughes eszelős frontember. Hangja, bőgőjátéka és elementáris hangszer soundja mindent visz. Döbbenetes a faszi! Látni is kell, nem elég hallani. (Mondjuk erre jó megfejtés a DVD…) Jason Bonham az apu génjeivel felszerelt gőzmozdony, Sherinian meg Derek. Ez önmagában is elég derék...

A végére hagytam Bonamassa mestert. Totálisan semmi muzsikus fazonja nincs; leginkább egy magánklinika menő fiatal dokijára hajaz, így el lehet képzelni, hogy az ördögvilla, amit a játék hevében kezével megformáz, tőle legalább annyira idegen mozdulat, mintha a Deicide-os Glenn Benton dobna némi aprót a Szent Antal perselybe. Ezzel együtt gitárjátéka és énekhangja is tökéletes, bár azt még most sem teljesen értem, hogy milyen alapon kiáltják ki sokan napjaink legnagyobb élő gitárosának.

Van még egy kötelező "Hogyan készült?" bónuszlemez is a tokban, hasonlóan a főmenühöz, szintén igényes munka.  A BCC első DVD-je tökéletes bizonyíték a minőségi hard rock zene elsöprő, élő erejére és időtlenségére. Beszerzése természetesen kötelező.
 
Túrisas

Történt pedig az Úrnak 2011-ik esztendejében, hogy a Pécsi Dávid (David Paich) és Lukács Pisti (Steve Lukather) által alapított, sportfogadási szelvényről elnevezett zenekar valahavolt dalnokai úgy döntének, hogy összemérnék (hang)erejüket. Mivel az X-faktor selejtezőjén kiestek - lévén, hogy Y kromoszómájuk is találtatott és diszkvalifikálva lettek - más módot kerestek az összehasonlításra. S lőn világosság az elméjükben: "csináljunk albumot!" - na, nem egymással, hanem ez is egy mással, meg az is egy mással.

Az originális fiú (a Toto-alapítótag Bobby Kimball), miután a szókirakó vetélkedőn elvérzett a teljesen értelmetlen Yoso szóval, némethon felé vette az irányt. A nagy zeneipari mágus, Bűnös Máté (Mat Sinner) vette szárnyai alá, aki megmondá vala a tutit: össze kell állni egy másik - régi nagy dicsőségén ábrándozó - mesterdalnokkal (Jimi Jamison), s midőn a Hold a Rák jegyébe lépett (október 18-án), és a szentimentalizmus eluralkodott vala a Földön, elérkezettnek látták az időt, hogy megjelentessék a két "öregecskedő" bárd fiatal lányok utáni vágyakozásáról szóló, videoklippel beharangozott albumot.

Sokan kritizálták is érte őket, mondván: nem vénnek való már ez a szentimentális ábrándozás, de hát a nagypapa korú urak is lehetnek szerelmesek, legfeljebb ma már más tempóban nyomják. (Kedvenc öregemberes viccem a kliphez aktualizálva: A felvétel szünetében Jimi megkérdi Bobbyt: - Mondd, te szoktál vizelni két közösülés között? - Naná, ki bírná ki két hónapig!)

A nagy mágus tehát összetrombitálá szolgáit, a Primal Fear-ben muzsikáló két kobzosát, Alex Beyrodt-ot és Magnus Karlsson-t, valamint Martin Schmidt-et, aki a Goddesss Shiva-ban ütötte a ritmust a varázsló speciális szetartásai alatt, továbbá Jimmy Kresic billentyűnyomogató kisiparost, aki egy másik szertartás, a Voodoo Circle alatt kísérte a muzsikacsináló gurut. Ő maga a basszusgitárt ragadá meg, hogy játékával emelje a produkció ázsióját. A zenét nagyrészt a vikingekre bízá, a svéd Toto-árus Robert Säll-re (Work Of Art), és a napfogyatkozásban utazó szemfényvesztő Erik Martensson-ra (Eclipse). De itt lábatlankoda a felvételeknél a Jimi Jamisontól egykor elválaszthatatlan Jim Peterik, úgymint Steve Lukather rendszeres szerzőtársa, Randy Goodrum is, hogy a Mr. Mister megálmodójáról, Richard Page-ről, és a The Babys vagy a Bad English énekeséről, John Waite-ről ne is beszéljünk.

Egy számot még a brazil szappanoperába illően befutott Auras is küldött a messzi Dél-Amerikából, hogy a modern varázslatoknak köszönhetően a germánföldön feljátszott zenei alapokra a két hangművész hazatérve, a los angeles-i stúdióban énekelje föl a dalokat, miután a tengerparton feltöltődtek napsugárral és a baywatch-lányok látványával.

Azt kell mondanom, a "Born To Be My Baby"-koppintástól eltekintve (Kicking And Screaming) igen egyedi és változatos lemezt sikerült teremtenie ennek a válogatott csapatnak, de a nyitó két Robert Säll-nóta kivételével inkább a biztos túlélésre törekedtek (Survivor), mint hogy a szerencsére bízzák magukat (Toto). Pedig a totózás jobban áll nekik!

A marginális fiú (a csak egy lemezen szereplő Fergie Frederiksen) megküzde a maga sárkányával, akit a gonosz varázsló rák képében küldött elébe, s midőn legyőzni látszék a gonoszt, máris lemez felvételébe kezde, hogy örök emléket hagyjon maga után. Ehhez egy másik, teutonhonba szakadt újvilági varázsló, Dennis Ward segíté hozzá, aki szintén basszusgitárosként híresült el a Rózsaszín Bombázók germán megfelelőjében,a Pink Cream 69-ban.

A feszes ritmusokat Dirk Bruinenberg biztosítá, aki már az Adagioban, majd David Readman szólólemezén is dolgozott vala a rocksámán kezei alatt, a varázsszőnyeget az ének alá a nagy kövér ember, Eric Ragno billentyűs helyezé el, őt szintén ismerhetik a David Readman rajongók, de ellátá szintetikus hangokkal a Ramos & Hugo, a Takara és még sok más kellemetes muzsika hátterét. Jómagam a Graham Bonnet koncerten láthatám őt élőben (bár be kell valljam, nem az ő lábai elé borultam le, sokkal inkább az énekes, vagy a gitáros Taz Taylor vonta magára a figyelmemet.

Az ügyes fiatal gitáros, Nathan Eashman ellátá a feladatát, de semmi extrát nem tett a produkcióhoz. Ellenben itt is felüték fejüket a brazil fiúk, akik saját szerzeményüket ezúttal fel is játsszák, és egy "Home Of The Brave"-szerű lüktetéssel megáldott nótát csinálnak. Már értem, miért hívják őket úgy, ahogy: AOR óriások ők, csak hát törik a magyart rendesen, ezért lettek Auras. A lemez legjobbjának kiáltom ki ezt a sorból kilógó "Lyin' Eyes"-t!

Érdekes, hogy a varázslóknak mennyire egy rugóra jár a homokórájuk: itt is fel-, majd eltűnedezik Robert Säll és Jim Peterik neve, mellyel nem mellesleg kellemes perceket szereznek nekem (ennyi elég az eszperentéből!). Bár a címadó "Happiness Is The Road" mintha inkább Toby Hitchcocknak íródott volna, csak valahogy lemaradt az utolsó Pride Of Lions lemezről, és végül itt kötött ki. Säll pedig hozza formáját, és a "Milyen Toto-dalcímet adjunk születendő lányunknak?" adatbázist (Angela, Lorraine, Eleonore, Rosanna, Lea, Pamela, Melanie) gyarapítja "Elaine" című szerzeményével, ami ráadásul egy Carmen-utánérzés! (Végülis a Work Of Art alapítója arra tette fel az életét, hogy az egyetlen Fergie Frederiksen-es Toto album, az Isolation stílusát egy az egyben lemásolva - de olyan aprólékossággal, hogy még Paich szinti- és Luke gitárhangszíneit is visszahallom a dalokban - létrehozza a '80-as évek AOR-iskolapéldájának a XXI. századba átemelt változatát.)

Aztán itt van már megint ez a Desmond Child-ízű "First To Cry", amit a House Of Lords is feldolgozott idén. Nos, ebben James Christian verziója jobban tetszett nekem, de ez nem jelenti azt, hogy Fergie változata ne lenne jó, csak hát a csillagos ötöst nem lehet felülmúlni! A lemez legjobb pillanatait azonban a brazil fiúkon kívül az ex-Dionysus (majdnem-druszánk) dobos, Ronny Milianowicz szerzeménye, a nyitó "Angel", és a David Roberts-kompozíció, a" Love Waits For No One" okozzák.

A legkisebbik fiú (a csupán 51 éves Joseph Williams), János fia József, akinek apja lehetett volna ácsmester is, de addig-addig faragá a fát, míg végül csupán egy pálca maradt belőle. Nosza, elkezdé bőszen lengetni, s elnevezé karmesteri pálcának, mellyel olyan filmzenéket vezényel le (azon túl, hogy meg is írá azokat), mint a Star Wars filmek, a Cápa, a Superman, az Indiana Jones filmek, az E.T., a Jurassic Park, és az első három Harry Potter film. Másnak egy is elég lenne ezek közül! De a fiú sem esett messze a zenélő fától, és számomra legkedvesebb Toto-énekesként beírta magát a rock-történelembe.

A nyolcvanas években inkább Lou Gramm-re hasonlító filigrán fiatalemberből meglett férfikorára jóllakott napközis lett vala, de ez nem hátráltatott még senkit az éneklésben (lásd: Pavarotti). Ő az "egy legyet két csapásra" elvet követé (nehogymá' fordítva!), és Peter Friestedt gitáros-producert kérte fel a varázslási és a gitárbűvészkedési feladatokra. A dalszerzéshez pedig telefonos segítséget kért Tommy Denandertől. Meggyőződésem, ha fordítva csinálja, sokkal jobb lemez kerekedik ki a kezük alól. Jó, hát kerek ez is, meg szép ezüst színű, de hiányzik belőle valami! Ahogy a cigányprímás mondta vala a fiatal brácsásnak: "jó-jó, csak hiányzik belőle a cisz".

Hiába a ragyogó indulás, a Robert "fene tudja honnan került elő már megint" Säll és a tipikus Toto íz a "Swear Your Love"-ban, hiába a nagy sláger, a "Stop Loving You" visszaköszönése a "Say Goodbye" énekdallamában, majd később még egyszer a "One More Night" gitárszólójában, hiába Bill Champlin (Chicago) felbukkanása egy duett erejéig a "Where To Touch You"-ban, hiába a kiváló Toto-interpretátor Lars Säfsund (Work Of Art) háttérvokálozása a dalokban, mindig visszaveti a produkciót egy-egy közbecsúsztatott unalmas lassú nóta (Sometimes You Win), halovány teljesítményű instrumentális szerzemény (Going Home), vagy egy közepes, s ezért fölösleges reggae próbálkozás (Gotta Find It). Tommy Denander ritmusgitárosként való foglalkoztatása egy feleolyan tehetséges másik gitáros mögött meg egyenesen öngól.

Tehát...visszaszámlálás..., óra állj! Felovasom a közönségszavazat (jelen esetben én) eredményét: Harmadik helyezett - őszinte fájdalmamra, mert a Fahrenheit / The Seventh One lemezek kapcsán lettem Toto-függő - Joseph Williams, aki egy fáradt, itt-ott unalmas, persze azért időnként megvillanó lemezt tett le az asztalra. Ahogy említettem, talán Tommy Denanderrel kellett volna kooperálnia inkább! Csupán az vígasztal, hogy tavaly láthattam őt élőben az újjáalakult Toto nyári turnéján, a Lovely Days fesztiválon Wiesenben, ahol az említett két lemezre épülő koncertet adtak, és olyan élményt nyújtottak, hogy szegény Gary Moore az eperjesi fellépésével lecsúszott a második helyre az év koncertje címért folytatott küzdelemben.

Második helyezett lett Bobby Kimball, akit Jimi Jamison erősen elvitt a Survivor irányába. Viszont nekik volt a legerősebb háttércsapatuk: Alex Beyrodt vagy Magnus Karlsson egyedül is elvisz a hátán egy lemezt, hát még ketten együtt! "And the winner iiiiis...", ahogy a nagy díjkiosztó gálákon szokták mondani, Fergie Frederiksen, aki csodával határos módon állt fel az inoperábilis májrák után, hogy a stúdióba vonulva megcsinálja az év AOR albumát. Nem voltak nagy zenészek, csak egyszerű iparosok, de a dalok úgy szóltak, ahogy a nagy könyvben meg van írva. És ott van az a bizonyos "Lyin' Eyes", amelyet kakukktojásként teljesen más zenészek - a fiatal brazil AOR csapat, az Auras muzsikusai - vettek fel, és amely azóta nem megy ki a fülemből - erre szerintem még Steve Lukather is csettintene!

CsiGabiGa

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
myspace.com/lancekingvox
www.nightmarerecords.com

Lance King a fémzene világában már valódi intézménynek számít, hiszen huszonvalahány albumon működött közre, énekelt pl. a Paramyze, Balance Of Power és Avian lemezeken, az általa létrehozott kiadó, a Nightmare Records pedig számtalan bandának adott lehetőséget a megjelenésre. Épp ezért furcsa, hogy mindeddig nem jutott eszébe szóló anyaggal előrukkolni. Most végre elszánta magát, és "ha lúd, hát legyen kövér" alapon kiterjedt kapcsolatrendszerét kihasználva komoly zenész csapatot hívott meg, hogy segítsenek neki megírni és följátszani a lemezt.

A teljesség igénye nélkül itt van néhány név: Jacob Hansen (Beyond Twilight, Anubis Gate), Michael Harris (Darkology, Thought Chamber), Tore St Moren (Jorn), Fred Colombo (Spheric Universe Experience), Markus Sigfridsson (Darkwater / Harmony), Kevin Codfert (Adagio), Elyes Bouchoucha, Malek Ben Arbia, Anis Jouini (Myrath). Nem gyenge csapat.

Ha azt mondom, a produceri munkát Jacob Hansen vállalta magára, akkor aligha lepődhet meg bárki is azon, hogy a muzsika nyíltan a Queensryche-Anubis Gate tengely mentén mozog. Erre csak ráerősít King fiatalkori Geoff Tate-re hajazó hangja, amely egyszer LaBrie, máskor Dickinson orgánumának színezetét is képes magára ölteni. Sajnos - és ez az egyik kifogásom - a hangzás túlságosan is Jacob Hansenes lett: kicsit szintetikus (főleg ami a dobokat és a gitárokat illeti) és irritálóan zajos (mint annak idején pl. a Ride The Sky).

Az anyag inkább hagyományos heavy vagy power metalnak minősül, bár vannak rajta progresszívebb darabok is, mint pl. a címadó dal. Az első négy nóta kifejezetten ígéretes dalcsokor, jól eltalált, közérthető dallamokkal (különösen a "Manifest Destiny", ami a Queensryche örökérvényű klasszikusára, az "Empire"-re is simán fölférne), de ezután kicsit megbicsaklik a színvonal, és bár a végére megint összekapja magát King mester (pl. "Infinity Divine"), a refrének itt már jóval elvontabbak. Úgy sejtem, a legutóbbi Anubis Gate lemezből már kimaradt Jacob Hansen ezekben a dalokban írta ki magát.

A hangszeres teljesítményre - figyelembe véve a végeredményhez hozzájáruló muzsikusok illusztris névsorát - természetesen nem lehet panasz. Szerintem messze ez a legjobb lemez, amin Lance King valaha is énekelt. Az is elismerésre méltó dolog, hogy az egyébként nyíltan keresztény kiadótulajdonos a lemez bevételeit teljes egészében karitatív célokra ajánlotta föl - a "Not For Sale" nevű szervezet javára, melynek célja, hogy az ún. szexrabszolgák ijesztő méreteket öltő adás-vétele ellen harcoljon. Akit esetleg nem győzött meg ez a recenzió és csak saját fülének hisz, az egész lemezt végighallgathatja streamelve itt.

Tartuffe

Nem tudom, hogy egyre növekvő olvasótáborunk előtt egyértelmű-e, de nem egy marginális, elfuserált "futottak még" kategóriában versenyző blog a Dionysos Rising. Ennek illusztrációjaként illesztettem be a képet, ami a tegnap esti aktuális helyezésünket mutatja.

Ha jobban megnézzük, a Metalindex szerinti pozíció egyben a legolvasottabb rocktémájú blogként mutatja a DR-t, hiszen jobbára komoly, sokfős szakmai stáb által működtetett honlapok előznek csak meg bennünket (meg sokszor a metalkilincs). Ráadásul ezek jelentős része hangszerbolt, rockruházat, koncertjegy értékesítés, ... stb. Nem is folytatom, mert a végén még csak kibököm, hogy a mellékelt kép szerint mi vagyunk az ország legjelentősebb netes intézménye rockilag. Nem egyébként. A Shock! még mindig jobb...

Tartuffe cimborámmal kezdett munkánk termése tehát kezd beérni, innentől kezdve pedig a mára ötfősre gyarapodott blogcsalád (Tartuffe, Garael, Kotta, CsiGabiGa, Túrisas) támad le Benneteket az írott szó és szakmaiság erejével...

Külön köszönet Boltsek Andinak (metalkilincs.blog.hu) az önzetlen segítségért.

Kiadó:
Frontiers Records

The Magnificent... Mi a szösz!? Csak nem a hollywoodi klasszikus film, a "The Magnificent Seven" (itthon: "A hét mesterlövész") zenéjének valami új kiadása? Már a fedetlen keblű szárnyas-glóriás hölgyet (?) ábrázoló borító is azt sejtette, hogy nem erről van szó, de azután az is gyorsan kiderült, hogy ezek nem is heten vannak! Ha úgy nézzük, csak ketten vannak, név szerint Torsti Spoof gitáros (Leverage) és Mike Eriksen énekes (Circus Maximus), akiket a '80-as évek aréna rock bandái iránt érzett múlhatatlan szimpátiájuk hozott össze egy finn-norvég koprodukció erejéig. Ők a projekt szíve-lelke. Más szemszögből viszont sokkal több ember tapossa itt egymás lábát: néhány kiváló zenész, mint pl. Rolf Pilve dobos (Status Minor, Essence Of Sorrow), Jukka Karinen billentyűs (Thunderstone, Status Minor), valamint Mats Haugen (Circus Maximus) és Tuomas Heikkinen (Leverage) gitárosok, akik zeneszerzőként is jegyeznek néhány nótát. A komponálásban segítségükre volt még több más zenész is a Leverage, Brother Firetribe és Urban Tale nevű és rokonlelkű formációkból.

Mind az alap-páros zenei preferenciáiból, mind pedig a közreműködő és zeneszerzésbe besegítő muzsikusok eddigi munkásságából nagy biztonsággal kikövetkeztethető (ha a Frontiers kiadó atyáskodása a projekt fölött nem lenne elég nyilvánvaló), hogy egy ízig-vérig európai (pontosabban skandináv) jelenségről van szó, könnyen emészthető dallamokkal, üvölthető refrénekkel, fogós kórusokkal, egetverő gitárszólókkal; méghozzá úgy, hogy a '80-as évek napfényes hangulata, de a harmadik évezred elejének dögös megszólalása köszön vissza az albumról.

Valójában a Leverage és a Brother Firetribe már régóta iparkodnak azon, hogy ezt a fajta "retro" hangulatú zenét divatos, modern köntösben tegyék elérhetővé a reménytelenül "maradi", dallamfüggő rajongóknak. Most azonban - talán a dalszerzők nagyobb száma vagy a közreműködők közti figyelemreméltó kémia miatt - az egész új, mindennél magasabb szintre emelkedett. Nyilván a Circus Maximus, Thunderstone és Status Minor környékéről, azaz a erőteljesebb vagy progresszívebb műfaj felől érkező muzsikusok bevonása sem maradt eredménytelen. Persze ez nem annyira a kompozíciók komplexitásában, hanem inkább a hangzásban és a hangszeres megközelítésben, pl. a kövérebb riffekben vagy a lélegzetelállító szólókban válik tetten érhetővé.

Talán nem is akkora sületlenség mint amekkorának így elsőre tűnik, ha azt mondom, hogy amennyiben a pénzéhes kiadók, az élvhajhász életmód és a seattle-i trutyi (grunge) nem szól közbe (azaz egy szerves fejlődés esetén) napjainkra ilyen lett volna a rádióbarát metál arculata. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az egyébként jellegzetesen progresszív metál közegben forgolódó Mike Eriksen mekkorát énekel itt, és milyen döbbenetesen jól passzol a hangja ehhez a stílushoz! Nélküle sokkal kevesebb lett volna ez a projekt; teljesítménye alapján inkább hozzá illettek volna az angyalszárnyak, nem a borítón pucsító ledér nőszemélyhez.

Tisztázzuk: nem vagyok sem AOR, sem hajbanda rajongó, jóllehet tipikusan nem is zárkózom el egy műfajtól csak azért, mert a riffek nem szaggatják le a fejem, vagy az énekes nem hajlandó hörögve-rikácsolva borzolni a gyengébbik nem idegeit. Ez a muzsika azonban az elejétől a végéig tényleg pazar és fönséges, ahogy azt a projekt neve is hirdeti. Totál padlón vagyok tőle, csak iszom és iszom be a dallamvirágok bódító illatát: refrén ordítás, ököl rázás, léggitározás aktiválva! Ha ezután puhapöcsű nyálrockernek kiáltanak is ki, ez az album akkor is rajta lesz a 2011-es top listámon!!!

Tartuffe

Kőagyú rockerként nem az én asztalom a fúziós lemezek értékelése, mert az esetek többségében úgy tapasztalom,  a rock kárára történik a fúzió és elveszik belőle az, amiért  én lelkesedni tudok. Ha tehát egy fúziós lemezről én írok kritikát, az kettőt jelenthet: (1) szabadidős blogunk üzleti vállalkozássá érett, azaz nincs válogatás és mazsolázgatás, meg kell írni mindent, ami jön, mert fizetnek érte, punktum (ezúttal nem). (2) A fúzióban töménye(bbe)n benne maradt a rock (ezúttal de).

Alapi István (egyébként főállásban Edda Művek, nagyon gyengébbek kedvéért) akkor sem tudná letagadni, hogy rocker, ha gödrösarcú, teli mosolyú Dieter Bohlen-né maszkírozná magát. Ugyanis így, ennyire zabolátlanul vastagon csak egy rockzenész kezében szólal meg a hangszer, csomagolja azt akármilyen zenei kontextusba. És ugye tremolókart sem szoktunk ekkora gain szint mellett ilyen emberesen rángatni, csak mifelénk, itt Rockföldön…

A hangulatos "Intro" után, nekifutásból, páros lábbal rúgja be az ajtót a bepöccent Mr. A(lapi) a "Love Takes Money, Mr A." nyitónótában. Kérem, ez egy brutálisan húzós, kőkemény riff, nincs mese. Néhány (nekünk kőagyúaknak) szokatlan hang, skála és harmónia, de Rock, sőt Hard Rock. 

Nem hiszem, hogy a lemezfelvétel végére sok hang maradt Steve hangszereiben, mert mint megvadult Holle anyó párnájából a hópelyheket, ő úgy szórja ránk a sok-sok jóságot csodaszép Musicman Steve Lukather modelljéből (is). A "niXfactor" nem a visszafogottságáról fog elhíresülni, de én ezt nem különösebben bánom. Ráadásul úgy, hogy a kétségtelen és jó értelemben vett önmagvalósítás mellett sikerült jónéhány ragadós, dúdolható fúziós hard rock slágert megírni, változatos (a "Desert Wind" dalban pl. egy vélhetően kímélőbb üzemmódra kitalált oud nevű arab húroshangszert kényszervallat) és ötletes zenei gondolkodás mentén, lenyűgöző hangszeres kompetenciával. És távolról sem csak a gitár vonatkozásában. Barabás Tamás (basszus), Banai Szilárd (dobok) és Beke Márk (billentyű) is méltó társai az örömzenében.

Két daltól eltekintve nekem szinte telitalálat a lemez. A címadó kétségtelen súlyossága és kiolvasható zenei szarkazmusa ellenére sem működik nálam, azzal a megzenésített "WC pumpa munka közben"-szerű főtémával. Gyermekkorom máig megfejtetlen rejtélye Mézga Aladár hosszú és elnyújtott, pszichedelikus kapcsolatfelvétele Köbükivel, amit ráadásul epizódról-epizódra el kellett szenvednünk. Szerintem Steve tudattalanjából is ez a fel nem dolgozott élmény tört utat magának, amikor "Way To The 7th Galaxy" címmel kiírta magából terápiás céllal ennek gitáros változatát, szintén hosszan, elnyújtva és pszichedelikusan. Na, ezt nem fogjuk fütyülni az utcán, és szerencsére klip sem erre készült, hanem az álomszép "So Far" nótára.

Ennek ellenére a lemezt büszkén illesztem a gyűjteményembe, az "A" betűsök közé, közvetlen a "Belső világ" (1996) után…

Túrisas