Kiadó:
Nuclear Blast
Honlap:
www.nightwish.com
myspace.com/nightwish
Nehéz dolga van a királyoknak (királynőknek) Metálországban, hiszen egyrészt az örökösödés elve helyett itt bizony a teljesítmény az uralkodói idő mércéje, másrészt jól tudjuk, a királyok választásánál csak egyetlen dolgot szeret jobban a nép: a királyok bukását. No jó, vannak itt olyan tróntámogatók, akik még a koronás kübliben is aranyat képesek felfedezni – részükre Metálország csalafinta vállalkozói külön várakat építenek a talált nemesfémből – de valljuk be őszintén, azért legtöbbünknek nem veszi el az eszét – illetve a szagérzékenységét – a feltétlen uralkodói hódolat.
Nos, a Nightwish Tarjával eljutott a csúcsra, ahová a kritikusok zömének egyetértése alapján megérdemelten került, és a siker egyik felét megteremtő énekesnő váltását abszolváló Anette Olzon sem ijedt meg az újdonsült profi világbajnokokkal szembeni attitűdtől, melyet annak idején Ali olyan frappánsan fogalmazott meg: "innentől fogva mindenki rajtam próbálja majd lemérni, mennyire jó…" A "Dark Passion Play"-jel a csapat sikeresen kerülte el a trónfosztást – pedig ellendrukker akadt elég –, és közben az is kiderült egy szakértői interjúból, hogy Anette kisasszony hangja a rosszakarók hangoskodása ellenére is első ligás.
Jóllehet, Tarja kiválása a hódolók számát is csökkentette, de nem olyan mértékben, hogy a feltörekvő gótikus-cicabandák bármelyike is elcsenje a koronát. Ebben persze leginkább a főnök Tuomasnak van kiemelkedő szerepe, aki amolyan szürke eminenciásként birtokolja az igazi hatalmat, az ő dallamérzékenysége és zeneszerzői tehetsége tartja fent az uralkodói tekintélyt egy olyan uralkodói stílust gyakorolva, melyben önmagukban a gitárok és a dobok nemhogy a királyi, de a bocskoros nemesi szintet sem érik el, már ha a tehetség színezi kéken arisztokratára a zenei testben csobogó vért. A Nightwish ereje azonban tudjuk, nem ebben rejlik, a dallamok és a bombasztikusságot olyan plasztikusan prezetnáló filmzenei áradat remek ötvözete képes elfeledtetni a gitárok tuc-tuc egyszerűségét, valamint a ritmikai alapok "techno"-s puffogását, ám az "Imaginaerum"-on úgy érzem, a billentyűvarázsló főnök – aki pedig a wannabe Joey DeMaioval ellentétben méltó lenne Hans Zimmer cipőfűzőjét megkötni – elvétette a helyes arányokat.
Oké, a koncept albumos jelleg általában megnöveli a hangulati hangsúlyok szerepét, ám jelen esetben a centrum eltolódás a dallamok és a túlcsorduló adrenalin-löketek kárára történt, és hiába az olyan érdekes, formabontó próbálkozás, mint a lokál-jazzes – és valóban jól sikerült – "Slow, Love, Slow", ha a lemez epikus számainak dallamvezetése nélkülözi a csúcspontokat. A "Rest Calm" 5 perces szövegelése éppen csak egy árnyalattal unalmasabb, mint a megelőző hét perc monoton, sablonos filmzenés hangulata, a "Scaretale" hiába erőlködik, hogy egy Nightwishbe oltott Operaház Fantomja sláger legyen, nem képes átlépni az átlag Walt Disney darabok musicalbe oltott közjáték paneljein – bár azok legalább nélkülözik a mondókás, slágerelhagyásos attitűdöt –, és az album második felében igazából csak a "Last Ride Of The Day" képes felrázni a túl személyesre sikeredett sablonokba beleszunyókáló hallgatót. (Azt meg se merem említeni, hogy egy királyhoz méltatlan az olyan lopás, ami az egyébként ötletes, Morricone-western hangulattal megbolondított "Turn Loose The Mermaids"-ben buktatja le az Utolsó Mohikán c. film soundtrackjét túlságosan is szerető Tuomast.)
No, de mielőtt még lefejezésért kiáltanának a zenei jakobinusok, kötelességem azokat az erényeket is világgá kiáltani, melyek miatt a királyváltás szükségessége ezúttal is megkérdőjelezhető. S hogy mik is ezek? Nos, az album ortodox Nightwish jegyeket felmutató részei, kezdve a remek, rémálomszerű vizualitással megjelenített klipnótával, a hatásvadász, de legalább giccsességében is magával ragadó skót dudás "I Want My Tears Back"-en keresztül a már említett "Last Ride Of The Day"-ig.
A leírtak szellemében nem vagyok biztos, hogy a képzelet országa az elképzelések szerint fogja egyöntetű leborulásra késztetni a keménymagon kívüli szimpatizánsokat, de úgy gondolom, Petőfi Sándor szellemét sem kell előhívnunk a szívünkből, hogy újra királyakasztásra buzdítsuk a hallgatókat. Még Metálországban sem.
Garael
