Dionysos Rising

2011.aug.18.
Írta: Dionysos 1 komment

Vargton Projekt: Progxprimetal (2011)

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.matshedberg.net
myspace.com/vargtonprojekt

Lehet, hogy Lars Eric Mattsson nem a legizgalmasabb gitáros-zeneszerző, de az biztos, hogy kiadójával, a Lion Music-kal nagy szolgálatot tesz a világnak. Kitűnő zenészek és csapatok szerepelnek az "Oroszlánzene" művészlistáján (roster-jén), ráadásul a cég kimondottan bevállalós, sőt, olykor hajmeresztően merész, hiszen fölkarol egészen eszement, extrém eseteket is.

Ezek közé tartozik Mats Hedberg svéd gitárvarázsló új vállalása, a Vargton Projekt is, melyet még 2006-ban álmodott meg Morgan Ågren-nel, a szakmában igen jó nevű session dobossal. A számok összepakolása, keverése, maszterelése igen hosszú időt vett igénybe, rendesen elmolyoltak rajta, s időközben fölmerült az a gondolat is, hogy az alapvetően instrumentálisnak indult muzsikát kicsit földúsítsák egy énekes bevonásával. A Tears Of Anger-ből és a Ride The Sky-ból jól ismert Björn Jansson-ra esett a választásuk, aki kb. Jorn Lande és Mats Levén fele-fele arányban vegyített ütős keveréke. Bár az elképzelés jó volt, az eredmény korántsem meggyőző, mert Jansson dallamai esetlegesek, ordít róluk, hogy már egy kész (ráadásul nem is egyszerű instrumentális) anyagra kellett rádolgoznia. Janssen-en kívül megfordultak még a stúdióban más vendégek is, pl. Hans Lundin billentyűs (Kaipa) és maga Lars Eric Mattsson is.

A lemezen 16 track kapott helyett, s ezek között akad minden, tán még rozsdás szög és lejárt szavatosságú zacskós tej is: metal, jazz, rock kísérleti fúziója, indiai szitármuzsika, akusztikus szösszenetek (pl. a "Capriccio" vagy a magyar címmel [???] ellátott "Újévköszöntő"), mi szem-szájnak ingere. A sajátos "hindu-metált" játszó Aghora fölfogásában fogant "Jaipur" pl. telitalálat, a "Rendition" és a "Norrsken" című balladák is egész jól sikerültek, de a "The Gathering" és "Naudjaus"-féle szerzemények nem ennek a kornak és nem ennek az univerzumnak készültek, az tuti.

Ebből a projektből születhetett volna valami egészen izgalmas, fordulatokban gazdag, újszerű fúzió, de főleg a végére menthetetlenül elhatalmasodik rajta a bizarr, minden közérthetőséget, szerethetőséget meghaladó "jazzizmus", a legföljebb ufonauták érdeklődését fölkeltő kísérletezgetés. Kár, mert a potenciál benne van, és ez egy-két szerzeményben föl is csillan.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2011.aug.17.
Írta: Dionysos 5 komment

Morton: Come Read The Words Forbidden (2011)

Kiadó:
Morton Studio
 
Honlap:
myspace.com/maxmorton
 

Milyen jó volt eddig! A magyar heavy metal – mondjuk meg őszintén, a nemzetközi színvonaltól lemaradt – állapotát eddig nyugodtan ráfoghattuk olyan dolgokra, mint a zenei nevelés és támogatottság hiánya (bezzeg a svédeknél, ahol a hangszeres tanulást államilag segítik…), a negyven évnyi hivatalos tiltó-korlátozó hatalmi attitűd (könnyű a nyugatiaknak, volt idő és lehetőség fejlődni…), az angol nyelvi felkészültség hiányosságai (a magyar nyelv teljesen eltér az angoltól, a németnek mennyivel könnyebb a dolga…), a rockzene általános hazai megítélése (az amcsiknál bezzeg a kultúra része tudott lenni…) és még sorolhatnám, ha nem teszi ezt meg helyettem a kedves olvasó.

Erre most tessék, itt van ez az Ukrajnából (!) szakajtott banda, és az érvek sorozata helyett immár csak üres frázisokat pufogtathat a bősz magyar zenei katona. Mert sok mindent lehet mondani a volt szovjet tagállamra, de ha a fentebb felsorolt önigazolásokat valóban a jelenlegi állapot indokaiként fogadjuk el, akkor keleti szomszédjaink legfeljebb egy Metal Lady mélységű produktummal állhattak volna elő, hiszen tagállamként, ha lehet, még inkább benne voltak abban a bizonyos szarkupacban, ami olyan remekül szigetelte el a metal zenei hatásoktól az egyszeri öntudatos állampolgárt. A színvonal pedig nem – nagyon nem – az elvárt lett, én pedig – engedve a beépült reflexeknek – rögtön csalást sejtve (remélve) kezdtem kutakodni a banda honlapján. Aha, meg is lesz: a csapat esze és motorja egy Max Morton nevezetű multifenomén, aki nevéből ítélve valószínűleg valamilyen angolszász nyelvterületről érkezett hittérítő, pontos útmutatással szabva meg az új zenei kultúra alapvető szabályait. Hopp, nem talált, a zenész egy "echte" ukrán, az más kérdés, hogy elég változatos fémzenei múlttal, még ha az a múlt elsősorban hangmérnöki is. (Bár ez egy újabb döfés, ha hangmérnökként ilyen előadói tehetséggel áldotta meg a Teremtő az eredetileg Pasechnik nevezetű úriembert, akkor mit tudhatnak a VALÓDI zenészek…hehehe.)
 
Eh, akkor biztos valami külhoni-bennfentes, szőröstökű producer áll a háttérben – ez sem talált, a lemez szerzői produktum, ráadásul magánkiadás. Talán akkor a hangszeres társak között van valaki, aki afféle hazatért missziósként adott tanácsokat a többieknek? Nem, nem és nem. Tudomásul kell vennem, hogy itt 100%-ban hazai produktumról van szó, saját anyagi és szellemi bázissal és persze Isten áldotta tehetséggel. Mert amit ezek a fiúk elővarázsolnak innen, Kelet-Európából, az felveszi a versenyt bármelyik – no jó, nem első ligás, de másodvonalbeli – nyugati reménységgel. A keresés kulcsszavai: Stormwitch, Hammerfall, Helloween, Iron Maiden, skandináv dallamok, a találat pedig a Morton heavy-power alapokon nyugvó, ám ragadósan dallamos zenéje, egy olyan énekessel, aki laza vállrándítással – izé, hangszálrezegtetéssel – képes hozni a kiskei magasakat kívánó, operázó témákat. A zenében nincs semmi különösen újszerű – na végre, valamibe bele tudtam kötni –, ám a megszokott paneleket olyan ügyesen rakosgatták össze ezek az ukrán építőmesterek, hogy abból nem egy szocialista-realista torzszülött kockaház, hanem amolyan takaros és ötletes megoldásokkal tarkított családi otthon született, melyben jól megférnek a zenei ötleteket adó bandák szellemei. (Akiktől ugye egy egészséges ízlésű metal emberfia soha nem fél, sőt…)
 
Az egyetlen újdonság talán, hogy a szokásos euro-power dallamok alatt a riffelés néha a progressziót éppen csak érintve, töredezetten modern, a neoklasszikus vonalat valahol a búzamezőkön hagyhatta az élmunkás brigád. Aki tehát egy, a korábban ismertetett bandák közül az Enbound könnyed szórakoztatására hajazó albummal szeretne megismerkedni, annak meleg szívvel tudom ajánlani Max Morton-t, max morcos lesz a hallgató – ha tapasztalja, hova kellene, lehetne eljutnunk, önámítás nélkül.
 

Garael

Címkék: lemezkritika
2011.aug.15.
Írta: Dionysos 19 komment

Sylvain Rouviere's Kaktus Project: Superstition (2011)

 
Kiadó: Metalodic Records

 

Bevallom, gőzöm sincs, ki az a Sylvain Rouviere, aki egy igazi Gascogne-i testőr bátorságával vágott bele - mit vágott, mestervágott! - egy régen megálmodott ötletébe: ha a németeknek van egy Avantasia-juk, akkor legyen már a franciáknak is egy. No persze, mondhatná erre Pelikán elvtárs francia megfelelője, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk alapon, ha nincs rá elég pénz – vagy kapcsolat – akkor érjük be az "ócsóval", legfeljebb a minőséget hozzáképzeljük: ha az embereknek sokáig mondunk valamit teljes meggyőződéssel, előbb-utóbb el is hiszik… Emlékezzünk azonban csak a három testőr fiatal D'Artagnanjának kezdeti kalandjaira, lova, a kehesnek tűnő, sárga, farkatlan hátas hozta meg a sikert hősünknek, és hát miért ne örüljünk, ha ezúttal a mese valósággá vált.

Rouviere persze megtett mindent, ami tőle tellett, először is leszerződtetett négy olyan énekest, akik bármit képesek hangjegyekbe dalolni: Oliver Hartmann és Amanda Sommerville egyébként is részt vett a Tóbiás operában, és őket ide is meg lehetett nyerni, Mike DiMeo-nak pedig éppen nem akadhatott jobb dolga, mintsem mestermű hiányában csatlakozni a csapathoz. Nem rossz a névsor, ám az igazi nagyágyút szerintem az a Metalliumból kikopott Henning Basse jelentette, aki idén már egyszer bizonyította – lásd Sons of Season! – hogy egy torokban több énekes is elbújhat, és nem kell ahhoz csapatnyi művész, hogy egy igazi monodrámában szereplők hadát varázsolja elénk a  meister. Úgy látszik, hogy Basse komolyan gondolta a kapcsolatot Oliver Palotaival, mert az említett lemezről ide is átruccantotta szimpatikus nevű barátunkat – no, igen, ehhez aztán már nem is kellett más, mint a "number one" francia euro-power csapatból, a Heavenlyből áthívni a haverokat, és nagyjából biztosított is lett a project humán háttere. Jóllehet a lemezt áthatja Rouviere (neo)klasszikus, élvezetes gitárjátéka, gall hősünk nem esett a "Malmsteen kór" csapdájába, vagyis komplett szerzeményeket hallhatunk, nem pedig gitárszólóhoz kötött dallammintákat. A dalok pedig ütnek, talán már első hallásra is, bár én igazából kétszer-háromszor átpörgetve éreztem rá a finomságokra. Nem kell megijedni, ne gondoljon senki itt holmi progresszív furfangra, vagy művészi csavarra, ahol az Axel Rudi Pell/Rainbow-féle epikus, klasszikus heavy metalban, hol a germánosabb Avantasiában fogant kétlábdobos powerben tapicskoló dallamokra az is könnyen rátalálhat, aki nem szeret olyan megerőltető dolgokkal törődni, mint a figyelem. Basse, mint a fő ceremóniamester, ezúttal is elviszi a hátán a kórusok és a különböző szereplők sokszínűségének a terhét, ráadásul még bele sem görnyed, DiMeo pedig rutinból – egyben kiválóan – hozza a Tony Martin iskola epikus manírjait.

Nem nagyon találok gyenge pontot a lemezen, mert vérbeli testőrhöz illően nem szándékozom a hölgyeket kritizálni, maradjunk annyiban, hogy Sommerville kisasszonynak ezúttal nem kellett annyira ihletett állapotban lennie, mint Michael Kiske társaságában – gondolom, a kurvalét nyomorúságából lassan kikászálódó Misi végig követelte a tempót, és nem hagyta amúgy francia lovagiassággal a hölgyekre az iramdiktálást.

A végére azért becsúszott a  Bohemian Rhapsody "iparos" feldolgozása, bár az is lehet, hogy fanyalgásom a magas elvárásokból adódó frusztrációnak köszönhető, hiszen jól tudjuk, Basse egy fémbe öltözött szellemidéző képességével tudja Mercury szellemét elénk varázsolni (aki nem hiszi, járjon utána itt), most azonban úgy érzem, nem sikerült a "kind of magic". Oda se neki, hősünk megcselekedte, mit megkövetelt a haza, én pedig bátran ajánlhatom a Rouviere kaktuszt mindenkinek kóstolásra; ígérem, nem fog szúrni!

Garael

Címkék: metal operák
2011.aug.15.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Asperity: The Final Demand (2004)

Kiadó:
Arise Records

Tisztában vagyok vele, hogy alaposan elkéstem ezzel a beszámolóval, de nem hagyhattam ki még akkor sem, ha a szóban forgó svéd power metal formáció már régen nem is létezik. Azóta egy brit banda befoglalta az Asperity nevet, így valószínűleg a srácok végképp bedobták a törülközőt - vagy lesz nagy pereskedés, bár ezt nem hiszem.

Az együttes alapítói Stefan Westerberg dobos (Steel Attack, Carnal Forge, ex-In Thy Dreams) and Petri Kuusisto gitáros voltak (Carnal Forge, ex-In Thy Dreams), akik korábbi (death/thrash metal) foglalatosságaikba beleunva inkább dallamos, jellegzetesen skandináv power metált akartak játszani. Ráadásul Westerberg éneklés helyett végre dobolással kívánt foglalkozni, Kuusisto pedig gitárosként a billentyűk kezelése után újra a hathúros hangszert szerette volna nyakába akasztani. Miután megtalálták az alkalmas muzsikus társakat, lőn az Asperity, és néhány hetes közös munka után a Black Lounge (Avesta/Sweden) stúdióban fölvették "The Final Demand" című egyetlen albumukat.

Az eredmény nem lett sem hibátlan, sem kiemelkedő, sem sikeres, de arról szó sincs, hogy érdektelen lenne vagy érdemtelen arra, hogy így utólag megemlékezzünk róla. A remekbeszabott szólókkal és nagy ívű, kórusokkal színezett refrénekkel megpakolt lényegre törő muzsikájuk könnyed szórakozást ígér olyan hallgatóknak, akik a Lost Horizon, Dream Evil, Bloodbound vonalon mozognak. Peter Kronberg énekes hangja, erős és karcos, mint a házi szilva pálinka, a stílushoz jól igazodó, majdnem tökéletes megfejtésnek tűnik...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2011.aug.14.
Írta: Dionysos 5 komment

Beyond The Bridge: The Old Man And The Spirit (2011-2012)

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.beyondthebridge.net

"A futball olyan játék, amit 22-en játszanak 90 percen át, és a végén mindig a németek nyernek." - mondta egykor Gary Lineker, az angol csatár, aki a 1990-es olasz VB-n az írek elleni meccsen szó szerint összefosta magát a pályán (itt). Nincs egy hete, hogy az Adamantra okán a finneket éltettem, de úgy tűnik - Lineker megfigyelésével összhangban - ez a hét végül mégiscsak a németeké lesz.

A germán küzdőszellem jeles megnyilvánulása volt a szinte semmiből föltűnt Flaming Row, és most itt egy újabb német progresszív metal/rock opera a Beyond The Bridge nevű fiatal formációtól, akikről semmivel sem tudni többet, mint ugyancsak első lemezes kollégáikról. Valójában még azt sem tudtam kideríteni, hogy a lemez megjelent-e egyáltalán hivatalosan, vagy csak saját honlapjukról letölthető egy euróért dalonként.

A metal/rock opera története pont olyan sablonos, mint amilyen zavaros, ezért inkább nem vesztegetem azzal az időmet, hogy egy szövevényes sületlenség fordulatait taglaljam. Akit érdekel, majd elolvassa a honlapon közzétett szinopszist. Zeneileg újfent csak Daniele Liverani "Genius" trilógiájával tudok példálózni, de jelen esetben adódik némi hasonlóság a honfitárs Tomorrow's Eve (itt és itt) stílusával is. Itt nincsenek vendégénekesek, minden dalt az egyébként kimondottan jó képességű Herbie Langhans és egy Lena nevű csaj énekeltek föl.

Bár agyérgörcsöt kapok attól, ha a kritikusok minden progresszív hajlamú bandát kapásból a Dream Theater-höz hasonlítanak, a BTB muzsikája valóban Petrucciék szellemében fogant. Szerencsére Peter Degenfeld gitárosnak nem is kell szégyenkeznie ebben a megtisztelő összehasonlításban, mind ritmusban, mind szólóban hallhatóan fölnőtt a feladathoz. A maszterelést pedig - minő meglepetés! - Sascha Paeth végezte a wolfsburgi Gatestudio-ban. Paeth olyan, mint finn kollégája, Nino Laurenne, amennyiben ott látszik sürögni-forogni minden valamirevaló megjelenés körül.

A BTB egyszer csak előtűnt a sűrű germán ködből, én is csak a szemem sarkából kaptam el a jelenséget, és előállt egy minden szempontból világszínvonalú, üresjáratok nélküli anyaggal. Nyilván nem mindenki fog rámozdulni erre az epikus hangvételű, összetett és tematikusan összefüggő alkotásra, de aki eleve kajolja ezeket a dolgokat, megelégedetten fog rácsodálkozni az anyag zenei nagykorúságára. Vajazom nagyon!

Tartuffe

Címkék: metal operák
2011.aug.11.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Ki lehetett volna még a Dream Theater új dobosa?

Az előző bejegyzésben Túrisas kolléga megjegyezte, hogy a pro vs. kontra új DT dobos vita az Aktuális Metal Baromság toplista hetek óta első helyezettje. Nem is érthetnék jobban egyet ezzel a kijelentéssel. Mellesleg az előre gondosan megírt forgatókönyv szerint részletekben világ elé tárt szappanopera óriási húzás volt (még ha személyesen talmi nyálverésként éltem is meg), hiszen nagyszerűen megágyazott Mangini-nek, akit így a legmorcosabb ős fanok is pillanatok alatt szívükbe zártak.

Személyes adalék az egész történethez, hogy nekem kezdettől fogva megvolt az első számú jelöltem a Portnoy után megürült helyre. Régóta ámulattal bámulom - nagyjából havonta - Jacob Armen örmény-amerikai ütősfenomén gyerekkori videóit a técsűn. A srác 1981-ben született, és már hat évesen jazz big band-del lépett föl, turnézott Amerika-szerte. Az ugyancsak zenész apukával 11 éves korában fölvett duett álljon itt most okulásul. A döbbenetes helyzet az, hogy a mostanában Daron Malakian-nel (System Of A Down) projektelgető Armen már pre-pubertás korban is alkalmas lett volna a nagybecsű posztra.

Ha már itt tartunk, ne legyünk hímsovének, hiszen akad gyerekkorú női dobos tehetség is. Elég, ha megnézzük-hallgatjuk az ugyancsak 11 éves brazil kislány, Letícia Santos videóját (1999-ben született), amelyen a dobosok rémálmát, a Rush "Tom Sawyer" című opuszát játsza el, ha nem is mindig tökéletesen pontosan, azért elképesztő kompetenciával.

Tartuffe

2011.aug.10.
Írta: Dionysos 3 komment

FEZEN 2011

 
Nem vagyok egy party-arc, ezt szögezzük le. Ha a party időben véget ér és szépen haza lehet tolni a kerékpárt, az nem zavar, sőt ebben az esetben még hangulatba is tudok kerülni, igaz csak szőrmentén. Maximum egy kis adalékkal (ital, mi más?) rásegített földönfekve-röhögés, esetleg léggitár-bemutató. Hiába, 42 életév, az 42 életév. Van ahol ez a várható élettartam netovábbja, Mozambikban pl., aggastyánnak számítanék. Rossznyelvű cimboráim szerint úgy is viselkedek, a szobarocker és kanapékrumpli az állandó jelzőm, persze mindez még jó sok, nekem adresszált trágársággal fűszerezve.
 
Ezt csak azért bocsátottam előre, hogy megmagyarázzam a 3 napos fesztivál 2 (kivonatos) napjáról szóló beszámolót. Főleg úgy, hogy mind a Rhapsody Of Fire, mind a Dragonforce érdekelt volna, ha... ha nem lennék egy "hisztis, köcsög, buzi szobarocker." 
 
Na, de vágjunk is bele! Szokás ilyenkor a körülményekkel, no meg a szervezéssel kezdeni, de én ebben nem vagyok kompetens. Nekem még az elitista, sznob Sziget is nomád sár- és porfürdő. Itt nem volt hosszú sor, a biztonságiak sem kurvaanyáztak hivatásszerűen, sőt kimondottan intelligensen engedtek be, a következő párbeszédet is pofon nélkül úsztam meg: "Majd a pénztárcaláncod, tüntesd már el bent, légy szíves! - OK, srácok, lenyelem!" Azt, hogy nem egy díszes hordszéken vittek be négyen a nagyszínpadig, ahonnan elegánsan ki-ki integettem volna, hanem az egész napos eső után sáros úton mentem be gyalog, ezek után pláne nem rovom föl nekik, bár gesztusértékű lett volna részükről, az biztos.
 
Dream Theater. Kevés dolog idegesít mostanában rockkörökben jobban, mint amikor megy az eszetlen és teljesen felesleges Mangini-Portnoy szakértés. Ki az a dilettáns, aki azt gondolta, hogy ezen a szinten nem fognak találni egy technikailag tökéletes embert, aki a közeli turnéra már nulla hibaszázalékkal sajátítja el a programot? Vagy akik most temetik Portnoyt és lelkendeznek, hogy Mangini milyen tökéletesen játszotta el a halandónak szinte eljátszhatatlant, azok egy pillanatra is tényleg féltek attól, hogy Fehérváron az YTSE Jam közepén beviszi a bandát az erdőbe, majd kétségbeesve otthagy csapot-papot és bőgve rohan a Vízivárosig?

Dehogy! Semmi gond nem volt. Mangini tökéletes pótlás, de ez miért jelentené azt, hogy most feltámad a DT? Főleg úgy, hogy szinte hibátlan a legutolsó album is. Fel vannak ők támadva kérem, az "Images And Words" óta. Most majd Manginivel lesznek tökéletesek. Nekem azért Portnoy hiányozni fog, a koncertről is hiányzott, de a pro vs. kontra vita az Aktuális Metal Baromság toplista hetek óta első helyezettje.
 
A legutóbbi arénás koncert a hangzás (halk gitár...) miatt nem volt megfejelhetetlen élmény számomra, itt ilyen gond most nem volt. Azzal, hogy első nótaként beköszöntek az "Under A Glass Moon" klasszikussal és Petrucci lazán elnyomta minden idők egyik legjobban felépített és legnehezebb gitárszólóját, már megvettek, és el is dőlt az este hátralévő része. Egy igazi Dream Theater koncertet láttunk, ami önmagában garantált minőséget jelent.
 
Leander. Nem szeretem, ha egy 00.30-ra hirdetett koncert még csúszik is jónéhány percet (hisztis, köcsög, buzi szobarocker, ugye), de a hangzás, meg az intenzitás kárpótolt. Ha nincs Vörös Attila Nevermore-tagsága, talán nem került volna a zenekar ennyire a köztudatba, de nem baj, hogy így történt, mert nagyon gyilkos a banda. És élőben is az. Kipréselték belőlem a szuszt, legyalultak. A beszorult chilei bányászok lehettek ilyen fittek a hatvanadik nap körül, mint ahogy én, tiszteletbeli mozambiki aggastyán éreztem magam a végére. És ennek csak részben volt oka a késői időpont. Dallamok, brutális erő, kiemelkedő hangszeres kompetencia, minden, ami fontos. Ráadásul itt nem csak Attila teljesít világszínvonalon, sőt!
 
Richie Kotzen. Ha információim megbízhatóak, Kotzen repülőútja elég sokba fájt a szervezőknek, de engem ez nem nagyon zavart. Éreztem, hogy a nagyszínpados helyszín kissé túlzó, de legalább biztos voltam benne, hogy így képletesen, akár a lábai elé is ülhetek. És oda is ültem. Képletesen. Ennek az embernek zenéből van minden sejtje, a legkisebb is (ha jól tudom, az éppen a hímivarsejt :D). Pedig ennél puritánabb nagyszínpados koncertet elképzelni sem lehet. Szerintem látványosabb a zenekar próbaterme is otthon, hiszen csak van darts, vagy egy-két ledér muff a falon, mert itt a színpadon egy minimál dobszerkó, meg egy-egy Marshall láda+fej "látnivalón" kívül semmi nem volt. "Csak" három muzsikus. Richie még pengetőt sem hozott. Bár tudtam volna neki adni, ha kikiabál nekem nagy szükségében, de nagy szüksége, akárcsak színpadi látnivaló, nem volt. Ujjal alázott egész este. Nagy divat manapság a kétség kívül tehetséges és nagyszerű Joe Bonamassa előtt hasra esni, de csendben megkérdezném, hogy a lényegesen kevésbé sztárolt Kotzen melyik szegmensében marad el tőle? Bluest, jazzt, funkyt legalább úgy, sőt véleményem szerint sokkal jobban játszik, az énekhang nem lehet kérdés, ezt szerintem Bonamassa anyu is kénytelen lenne elismerni, arról meg ne is beszéljünk, hogy Richie kinézetre is zenész, míg Bonamassa inkább néz ki könyvelőnek.
 
Edda. Kotzen után döbbentem vettem észre, hogy a tömeg az Edda koncertjére ment inkább, míg a nagyszínpad előtt csak lézengtünk, Alapiékkal többezren énekelték együtt az ismert dalokat. Az Edda DVD-ről írt recenzióm miatt én nem szívesen mutatkoztam volna be a keménymag előtt, bár azt azért sikerült rendesen félreérteniük. Tanulság: Ossiant, Eddát dícsérni, csak feltétel nélkül, 100% lelkesedéssel lehet. Ha 10 dicsérő mondatra jut egy negatív felhang, azt a tábor személyes sértésnek veszi. Most viszont csak dícsérek. Az a néhány záró dal, amit hallottam, egy tökéletesen megszólaló, tökös hard rock bandát mutatott. Nem lehetett beléjük kötni. Megnéztem volna szívesen az egész műsort. No, persze, nem Kotzen kárára. Még akkor sem, ha Kotzen nemcsak a pengetőjét, de a gitárját sem hozza. 
 
Dalriada. A Dalriada zenekarért nemrég keményen harcoltam a blogon. Olyan sikeresen és hősiesen, hogy végül mind a két oldalon kivívtam az utálatot, bár ehhez kellett egy békülőnek szánt videoparódia is...
00.30. A kezdési időpont megint csak nem volt ideális, és sajnos a zenekarnak minden igyekezete ellenére sem sikerült meggyőznie. Kissé unottnak is tűntek, egyedül Ficzek András zenekarvezető bizonyult jó frontembernek. Meglepett, hogy élőben milyen jó hangja van. Lemezeken ennyire erősnek nem tűnt, mindenesetre ő kimondottan kellemes csalódás volt. A rossz hangzás (tompa dob-basszus) sem tesz jót általában egy kora hajnali koncertnek, főleg, ha a blogger egy  hisztis, köcsög, buzi szobarocker, mozambiki aggastyán... Azért Fajkuszékkal megnézném még őket egyszer.
 
(A képek a helyszínen készültek, de csak tájékoztató jellegűek, helyenként az adott zenekart is tartalmazzák!!!)
 
Túrisas
2011.aug.10.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

For All We Know: For All We Know (2011)

Kiadó:
Eigenproduktion

Honlapok:
www.forallweknow.net
myspace.com/fawkofficial

A FAWK Ruud Jolie szellemi gyermeke, aki 2001 óta gitározik a Within Temptation-ben, és ott nyilván keményen le van szabályozva, nincs neki megengedve a progresszívebb ízlésű, önálló dalszerzés. Ezért amolyan oldalági vadhajtásként létrehozott egy projektet, ahol kiélheti ezirányú ambícióit.

Az eredmény amolyan meditatív, erősen ambientes prog rock lett, olykor metálos riffekkel kackiásítva. Nem áll messze Arjen A. Lucassen higgadtabb pillanataihoz az Ayreon és a Guilt Machine nevű formációkkal. A Lucassen vonalnál azonban még erősebbek a Pain Of Salvation párhuzamok, ami talán nem is akkora meglepetés, ha megfontoljuk, hogy aktívan közreműködnek a Gildenlöw testvérek: Daniel pl. duettet énekel Sharon den Adel-lel a "Keep Breathing" című nótában, Kristoffer pedig a bőgő szakszerű kezeléséért felelős.

A frontember szerepét Jolie a meglehetősen furcsa művésznéven futó Wudstick-re (tisztes polgári nevén: Jermain van der Borgt-ra) osztotta, aki nem egyszerű csóka. Alaphangon rapper, hip-hop énekes, de alkalomadtán kirándulásokat tesz a prog rock világába is, pl. énekelt az Ayreon "01011001" lemezén. A közvetlen kísérő zenekaron kívül számos vendégzenész is közreműködött Jolie önmegvalósító álmában: egy rövid epizódszerepre bejelentkezik Damian Wilson (Threshold), valamint gitározik John Wesley (I Lost Myself Today).

Azt kell mondjam, a lemezt minden erénye, nyilvánvaló zenisége ellenére sem fogom sokat hallgatni, egyrészt szükségeltetik hozzá egyfajta komor hangulat, másrészt hiányzik belőle az a bizonyos dög, ami pl. a legutóbbi Star One albumot a Top 10-be röpítette. Ígéretes munka, de ezt egyelőre Daniel Gildenlöw és Arjen A. Lucassen jobban csinálják.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2011.aug.10.
Írta: Dionysos 4 komment

Flaming Row: Elinoire (2011)

Kiadó:
Progressive Promotion Records

Honlapok:
www.flamingrow.de
myspace.com/flamingrow

Az "Elinoire" két ismeretlen német, Martin Schnella sokhangszeres zenész és zeneszerző, valamint Kiri Geile dalszövegíró tollából származó progresszív rock opera, nagyjából a Daniele Liverani-féle "Genius Trilogy" és a  Vivien Lalu-féle "Shadrane" környékéről. A történet egy brit házaspár családi tragédiájának szövevényes eseményeit járja körül majdnem 80 percben.

A projekthez Schnella nagyon komoly csapatot verbuvált, túl sokan is vannak ahhoz, hogy fölsoroljam őket - na meg értelmetlen is lenne, hiszen többségük teljesen ismeretlen (de egyáltalán nem tehetségtelen) fiatal német muzsikus. Azért megfordult a stúdióban néhány világhírű zenész is, pl. Gary Wehrkamp és Brendt Allman a Shadow Gallery-ből, meg Billy Sherwood (Yes) és Jimmy Keegan, a Spock's Beard apró termetű, zseniális turné dobosa.

Ahhoz képest, hogy Schnella neve hallatán még a sokat látott rock kritikusok reakciói is kimerülnének a kérdő tekintetekben vagy értetlenül összeráncolt homlokokban, a rock opera igazi és lenyűgözően jól sikerült stílusgyakorlat, amiben a szerző komoly zenei arzenált vonultat föl: a Spock's Beard utánérzésektől (Initiation Fugato), a country-n (Do You Like Country Grandpa), a jazz-es betéteken (Time Mirror) és az érzelgős balladákon át (Adam's Theme), egészen a karcos – hellyel-közzel  hörgésektől hangos – metálig (Rage Of Dispair). Hál' Istennek, nem spórolt a hosszabb lélegzetvételű instrumentális részekkel, de a technikás gitárszólókkal sem (a "Review"-ban pl. van egy helyre kis Gilmour ízű kanyarintás).

Félrebeszélésnek, maszatolásnak helye nincs: bár az összetett, sokoldalú rock opera több figyelmes hallgatást igényel a megalapozott értékítélethez, komoly mestermű született, ami egy ilyen minden előtörténetet nélkülöző megjelenésnél nem smafu. Kedves "szakmások" és "szakmáskodók"! A kölyökképű Martin Schnella nevét meg KELL jegyezni! Kíváncsi vagyok, hogy idehaza hány "mainstream" rock sajtótermék fog "sine ira et studio" (harag és előítélet nélkül) elemzést közölni az "Elinoire"-ról, vagy egyáltalán hírt adni róla.

A Tartuffe nevű "mór" azonban megtette kötelességét, és az érdeklődők figyelmébe lelkesen ajánlom az album técsűs ajánlóját:

Tartuffe

Címkék: metal operák
2011.aug.10.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

ReinXeed: Swedish Hits Goez Metal (2010)

 

Kiadó:
Liljegren/Christian Music Sweden

Honlap:
myspace.com/reinxeednorth

A svéd, neo-klasszikus hatásokkal színezett power metal-t játszó Reinxeed Tommy Johansson gitáros-billentyűs-énekes saját projektje, amit Christian Liljegren (Narnia, Divinefire, Audiovision, Golden Resurrection) a volt Rivel, most Liljegren/Christian Music Sweden kiadó alapítója karolt föl. Már túl vannak három nagylemezen, s talán illendőbb lenne ezekkel kapcsolatban megemlékezni a bandáról, de ez egyrészt - tartok tőle, hanyagságból - elmaradt, másrészt a svéd popslágereket földolgozó albumra úgy haraptam rá, mint kacsa a nokedlire.

Ennek oka nemcsak az, hogy elkötelezett fémszívű létemre nagyon csípem az ABBA és Roxette zenekarok örökérvényű slágereit (elvégre süldő gyerekként ezeken nőttünk föl és nem is fos 12-egy-tucat popdalokról van szó), hanem mert aligha akad olyan skandináv rock csapat, amelyik ne ismerné el, mekkora hatással volt rájuk az ABBA névre hallgató örökzöld-slágergyár. Ráadásul Tommy Johansson zseniális gitáros és nem kevésbé tehetséges énekes, akinek neo-klasszikus, Yngwie iskolás gitárjátéka és kidolgozott kórusok iránti érzéke biztosíték arra, hogy fércmunkát nem ad ki a kezéből.

Nem mellesleg számos ABBA metal tribute jelent már meg, pl. a "Various Artists: A Tribute To ABBA" (2001), amit Túrisas kolléga nemrég be is szerzett eredetiben, de egyikkel sem voltam igazán elégedett, az olcsó tribute jellegből mindig egyenetlen teljesítmény született kifogásolható hangzással, és nem egyszer ötlettelen, nagyon kevéssé zenei megközelítésben.

Ezen bélyegek egyike sem süthető a ReinXeed főhajtására a svéd pop-rock nagyjai előtt. A hangzás talán nem túl dögös, de tiszta és jó minőségű, Tommy mind hangszeresen, mind pedig vokálisan tökéletesen alkalmas a feladatra, a koncepció pedig végig következetesen érvényesül. Egyetlen kifogásom, hogy a válogatásba bekerült három Ace Of Base nóta is, és ezt őszintén szólva indokolatlannak tartom, hiszen az Ace Of Base (jóllehet jó dallamérzékkel rendelkeztek) sem hangszerelésben, sem minőségben nem hozta azt a színvonalat, amit az Abba és Roxette esetében megszoktunk. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy az "All That She Wants" című disco-reggae szörnyetegből valódi rock szépséget sikerült varázsolni akkora gitárszólóval, ami még a magamfajta kételkedő arcát is menten leolvasztja.

Az ABBA és Roxette földolgozások nagyon rendben vannak, csak azt sajnálom, hogy nem minden dalba került gitárszóló, pl. a "Mamma mia", "Money, Money, Money" és a  "Super Trouper" is nélkülözik ezt az ékes díszítő elemet. Viszont vastagon kárpótol minket Johansson a "She's Got The Look" és a "Lay Your Love On Me" mesteri szólóiban. Az ABBA eredetiben is kiváló instrumentális "Intermezzo No. 1"-jának átirata meg egyenesen libabőr! Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a "Swedish Hits Goez Metal" minden metálos arcélű ABBA rajongónak biztos és önfeledt szórakozást ígér!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása