Kiadó:
Amherst Records

Honlapok:
www.spyrogyra.com
myspace.com/officialspyrogyra

Talán nem vág közvetlenül a profilunkba, de nagyon szeretem a Spyro Gyra (ejtsd: szpájró dzsájra) zenéjét. Akkor figyeltem föl rájuk először, amikor a Dream Theater "Images & Words" című lemeze megjelent 1991-ben. A legendás progresszív metál albumot Jay Beckenstein-nek, a Sypro Gyra szaxisának BearTracks nevű stúdiójában rögzítették, s ha már ott sertepertélt a tulaj, hát megkérték, hogy fújjon az "Another Day"-be egy pár helyre kis szoprán szaxofon szólót. A sztori szerint ott helyben rögtönzött egyet, majd megkérdezte, hogy följátssza-e még néhányszor, de a DT elképedt tagjai úgy ítélték, hogy már első nekifutásra is kiválóan sikerült a dolog...

Néhány esztendővel később szisztematikusan elkezdtem fölfedezni a bandát, begyűjteni a legjobb lemezeket. Nem volt könnyű dolgom (el is tartott évekig), hiszen a diszkográfia majdnem olyan hosszú, mint az egyenlítő: 27 sorlemez, 2 koncert album, 3 box set-válogatás. Az együttest általában a könnyű (soft, smooth, easy-listening) jazz kategóriába szokták sorolni, de én ezzel nem minden tekintetben értek egyet. Csak azért, mert előre jól megkomponált, szép dallamokkal dolgoznak esetleges, emészthetetlen szabad improvizációk helyett, még nem kell föltétlen egy lapon emlegetni őket nyálas Kenny G-vel és hatásvadász magyar klónjával, St. Martinnal.

A Sypro Gyra legénységének kisujjában van a szakma és évtizedek óta ömlik belőlük a minőségi jazz fusion, lényegében stílushatárok nélkül és rengeteg etno-world hatással. A "The Deep End" című 2004-es lemezük nálam alapműnek számít olyan legendás albumokkal együtt, mint a Wheather Report "Heavy Weather"-je (1977), a Dixie Dregs "Dregs Of The Earth" korongja (1980), vagy a Dave Weckl Band "Rythm Of The Soul"-ja (1998). De összehasonlító példaként emlegethetném Lee Ritenour-t vagy a Steps Ahead-et is.

Talán bocsánatos bűn – főleg ezen az oldalon – ha nekem inkább a vérbő, gitárral legalább itt-ott megtámogatott szerzemények jönnek be elsősorban. Sajnos ezt a lemezt valóban a pihe-puha megközelítés jellemzi, valamint a karibi és brazil zenei hatások. Az igazi groove-os nóták, mint pl. a "Falling Walls" vagy a "Dancing On Table Mountain" nyomasztó kisebbségben vannak, és az énekesek használata (pl. Khuda, Chileno Boys, stb.) sem túl szimpatikus. Ez az album nem lesz a kedvencem, csalódottságomat pedig majd a "The Deep End" (2004) és a "Wrapped In A Dream" (2006) segítségével orvosolom…

Tartuffe

Kiadó:
ZeroGravity

Honlapok:
www.zerogravityband.be
myspace.com/zerogravitybelgium

A "Nulla Tömegvonzás" a neve ellenére egyáltalán nem habkönnyű, légies hallgatnivaló. A belga progresszív metalsiták debütáló lemeze hosszú éveken át érlelődött, csiszolódott míg saját kiadásban végre a nagyérdemű elé kerülhetett. A muzsika összhatását tekinve elég melankólikus, bár nem nélkülözi a keményebb, fémesebb pillanatokat. Ötvözi a Fates Warning zenei hangulatát az ugyancsak németalföldi Sun Cagedre jellemző lebegő dallamvilággal.

Amikor 2003 novemberében csatlakozott Sven Dupon énekes (és gitáros), az alapító tagok föllélegeztek és - ahogy ők írják a honlapjukon - végre képzeletbeli listájukon kipipálhatták az "énekes" fölirattal ellátott kis négyzetet. Szerény(telen) véleményem, hogy nem kellett volna azt a pipálást úgy elsietni. A Zero Gravity ugyanis közel hibátlan hangszeresen, de számomra az egészet lerontja Dupon gyenge és álmosító hangja. Ha beleszakad sem tudja hozni azt a sejtelmes, túlvilági varázst, amit a Sun Caged frontembere, Paul Adrian Villarreal esetében megszokhattunk.

Pieter Belmans ütős hiába dobol nagyon érdekesen, ötletesen, de Marc Beckers billentyűs és Alex Vanhaesendonck gitáros kettőse is mindhiába szólózik lelkesen, én addig nem fogom tudni igazán szeretni ezeket a belga srácokat, amíg nem visznek némi "gravitas"-t és karcot az énekbe. Ehhez pedig bizony új torokra lesz szükség... vagy csak én leszek kénytelen kerülni az együttes anyagait.

Tartuffe

Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
www.dragonia.org

Most, hogy a Rhapsody of Fire meghasonlásával gyászba borult a "true fantasy metal" világa – mások szerint meg éppen ideje volt –, bőven akadt jelentkező a lélekharangok megkongatására. Ezen apropó folytán kisírt szemeinkkel révedjünk a múltba, hátha találunk olyan enyhítő momentumot, ami vigaszt nyújt az olyan örök pesszimista rajongóknak is, akik szerint a rapszódia ezentúl csak a "Húzd, ki tudja meddig húzhatod…" örökbecsű mélabújában jelenítődhet meg.

Szerencsére nem kell sokat sírnunk, mert éppen Olaszhon az, ahol minden bizonnyal maggal ültetik el a tehetséges szimfonikus metal bandákat, melyek aztán a kellemes időjárás hatására csapatokban pattannak elő a földből, egyből teljes vértezetben, amúgy Pallasz Athéné módjára. Itt van példának okáért ez a Dragonia nevű örömharcos csapat, melynek már a nevétől is hátast dob az egyszeri, önmagát is komolynak valló sznobmetal palánta. Hát mit mondjak, a dalszövegeket hallgatván van is némi ok az akrobatikára…

Az olaszok minden bizonnyal egy alkotói próza-suliban végezhettek a Manowarral, csak két osztállyal lejjebb, aztán túlkorosnak bizonyulván, valószínűleg még idő előtt távozásra kérte fel őket a szigorú igazgatóság. Oda se neki, valljuk be őszintén, a stílus képviselőit nem igazán a magvas gondolataikért szeretjük, már ha gondolatoknak nevezhetjük a burn, dragon, spitfire, pain, blood, faith szavak random (ötletszerű, esetleges) egymás után helyezését. Sárkányosékban azonban megvan az a mesélők fajtájától eredeztetett tehetség, amivel a tálalt szavak pátoszba csomagolásával képesek átemelni a produktumot a giccs határán, – vagy ha nem, akkor el tudják hitetni velünk, hogy a király nem meztelen – és képesek vagyunk pusztán az elénk (tűz)okádott zenei teljesítményre figyelni.

Mert teljesítmény, az aztán van, annak ellenére, hogy a csapatnak valószínűleg nem állt rendelkezésre olyan hangmester, aki három chipből két bitformátumú komplett szimfonikus zenekart varázsol, csak úgy, ripsz-ropsz. A Manowar hősi eposzaiban gyökeredző dallamok hatására még azok is csatába kívánkoznak, akiknek a jelük az oviban a békegalamb volt. Dragoniáék azonban nem annyira "egyszerűek", mint ahogy az eddig leírtak alapján várná az ember, a weboldalukon sem pusztán az ellenség megtévesztése címén szerepel a death metal stílus megjelölés. Igaz, hogy a címke után elvártakból csak a néha-néha felhangzó hörgés és blastbeat stimmel, ám az epikus heavy metal mellett amúgy kisöccsként bizony ott sertepertél a Paradise Lost mélabús kezdetisége is. Persze ne ijedjen meg az sem, aki az extrémebb metal stílusoktól a falra mászik – én is ilyen vagyok – , az alapok a Virgin Steele gonoszabb és tökösebb klónjaként, az olasz operairodalomból eredő dallamossággal vágnak rendet a hitetlenek soraiban, amolyan kedvcsináló, ütemváltásos progresszióval – illetve az arra vonatkozó déjà vu-vel –, a műfaji heroikus gitárszólók és színesítő szintiszőnyeg elmaradhatatlan támogatásával.

Ettől persze még mehetne az egész a kukába, ám az olaszok a németek helyett is meg tudták alkotni a csodafegyvert, ráadásul élő szövettel a fém (metal) vázon: Messino Menichetti énekes hol egy Kiskébe oltott Eric Adamsként, hol Ian Gillan metalizált örököseként mutatja meg, hogy a fentnél mindig van egy szinttel feljebb, minket meg ehet a penész, hogy a taljánoknál a csuklóból világsztár képességű énekest képesek az ottani undergroundban tartani.

Gyászba feledkezett testvéreimnek tehát csak annyit: ha az olaszoknál még Süsü, az egyfejű is ilyen tüzet tud okádni, nem kell félni a mesebirodalom megszűnésétől, mert amíg Sárkányország létezik, rapszódiát fütyülő királyfiak is létezni fognak. Itt a vége, fuss el véle.

Garael

Kiadó:
Provogue Records

Honlap:
www.donairey.com

Amikor Jon Lord 2002-ben bejelentette: távozik a Deep Purple-ből, hogy önálló zeneszerzői karrierjére összpontosíthasson, Don Airey mozgósítása tulajdonképpen a legkézenfekvőbb megoldás volt. Airey magasan képzett, egyetemi diplomás muzsikus (University of Nottingham, Royal Northern College of Music), aki nem hétköznapi rutint szerzett olyan előadók mellett, mint Gary Moore, Ozzy Osbourne, Rainbow, Judas Priest, Black Sabbath, Jethro Tull, Whitesnake, Colosseum II, Sinner, UFO, Michael Schenker, Uli Jon Roth, Ten, Living Loud, stb.) Még fölsorolni is fárasztó.

Mivel a "Mélybíbor" 2005 óta nem kreatív (inaktívnak nem mondanám, hiszen folyamatosan koncerteznek, pl. a Kremlben, ahová már szinte hazajárnak, hiszen Dimitrij Medvegyev orosz államfő nagy hard rock arc), Airey mostanában saját lemezeivel mókol. Az "All Out" 2005-óta már a második korong a saját neve alatt (Light In The Sky - 2008). Természetesen a billentyűk, főleg a Hammond billentyűi, dominálnak; a lemez kb. fele arányban instrumentális szerzeményeket tartalmaz, de Carl Sentance (Krokus, Geezer Butler, Tokyo Rose) énekes David Byront idéző szereplése is igen meggyőző. Főleg miatta az "All Out" nem is annyira a Deep Purple-t juttatja eszünkbe, hanem inkább a klasszikus Uriah Heep-et (lásd: The Way I Feel Inside, Wrath Of Thor) vagy a Kurdt Vanderhoof-féle Presto Ballet-t.

Véleményem szerint a jelenleg rákkal küzdő Lord (mielőbbi és teljes gyógyulást kívánunk neki!) izgalmasabb stílusú, sokoldalúbb szólista, de Airey is kitesz magáért a lemezen, csak úgy ömlik belőle a régisulis, '70-es éveket idéző muzsika, bár érdekes módon nekem éppen a kicsit modernebb hangvételű dalok jönnek be nagyon, mint a Bernie Mardsen (ős Whitesnake) vendégszereplésével rögzített "Running From The Shadows" (mintha a "Sea Of Light"-korszakos Uriah Heep-et hallanám!), valamint az instrumentális "Long Road", amiben Don tesója Keith gitározik egy lehelet finomat. Ha már a vendégeknél tartunk: nem kedvelem annyira Joe Bonamassát, de a "People In Your Head"-ben kegyetlen nagyot teker.

Talán nem tökéletesen egységes az album zenei összképe, de itt minden klasszikus hard rock rajongó talál magának ínycsiklandozó falatokat. Mehet befelé az új Uriah Heep, Cornerstone, Voodoo Circle lemezek közé!

Tartuffe

Azt gondolom, hogy az elsők között vagyunk, akiknek nyilatkozott Zsákovics Gergő, akit eddig a Salvus zenekar dobosaként ismerhettünk. 

Kiadó: Escape Music

Honlap: www.escapemusic.com

Szép az, ami érdek nélkül tetszik, fogalmazta meg általános tézisét annak idején Kant. Nos, az Ilium nevű, 'sci-fi' koncepcióban utazó csapat (Dan Simmons hasonló című utópiája ihlette a zenekar nevét is) albumának borítója szerintem még azoknak a tetszését sem nyerné el, akik amúgy érdekeltek lennének a lemez sikerében. Ebből persze ne gondolja senki, hogy az együttes tagjai vakok, pusztán valószínűleg a szépség egy másik fogalmát ismerik. Ám maradva a mondásoknál: ne külalak alapján ítéljen az emberfia, és hát ez is mennyire igaz, mert az Ilium rideg külseje még ridegebb (fémes) bensőt takar, ami ugye a heavy metal zenében nem hátrány, sőt!

Jóllehet, a "Genetic Memory" az együttes ötödik albuma, bevallom, nem nagyon hallottam még róluk, melynek egyik oka, hogy az ausztrál heavy metal élethez csak erős fenntartásokkal közelítek, a másik pedig az az "átkozottan áldott" lemezdömping, aminek hatására az egyszeri kritikusnak tényleg csak a nagyobb és ismertebb nevekre van legtöbbször ideje (abból is van jó néhány, hála a jelenlegi zeneiparnak). Úgy látszik, a fiúk érezték, hogy ide kevés lesz az ausztrál vonzerő, így sikerült egy olyan húzónevet találniuk, aki garantáltan magához vonzza a heavy metalt kedvelők tekintetét – és hallgatási hajlandóságát. Mike DiMeot éppen múltkori kritikámban említettem, a jelenleg a Creation Endben főálláskodó énekes volt olyannyira bátor, hogy nevét adja az elkészült produktumhoz – és milyen jól tette! Persze azon lehet vitatkozni, mi volt előbb, a tyúk, vagy tojás, vagyis az elkészült lemez – és most lelövöm a poént – magas színvonala barátunknak köszönhető, vagy esetleg a kreatív szellemeknek már csak egy dugóhúzó kellett, hogy kiszabaduljanak a palackból. Nem tudom, ám a végeredmény magáért beszél. (Ha lenne időm meghallgatni a korábbi munkáikat, minden bizonnyal kész megoldással tudnék szolgálni, így azonban az olvasóra vár a rejtély megfejtése…).

De térjünk a lényegre, a zenekar a heavy metalnak abban a dallamosabb fajtájában utazik, amit egyesek heavy rocknak is neveznek – én talán a Jaded Heart legutóbbi albumához tudnám hasonlítani a "Genetic Memory" világát esetleg Axel Rudi Pellhez, már ha a balladák által elkövetett kasztráció után Rudi vissza tudná kapni a tökeit. A bólogatós riffekkel megtámogatott, klasszikus szólókkal tarkított alapokra DiMeo olyan dallamokat ültetett, melyeket egy-egy ortodoxabb metal csapat még nem viselne el, ám az Ilium képes volt a stílus alapvető dallamcentrikusságán túllépve kibújni a klasszikus hard rock kereteiből, oda-odasomfordálva a fémesebb testvérekhez. A billentyű ennek megfelelően inkább csak színesíti, tömöríti a hangzásképet, a gitárok ízes szólói mellett azonban – egy-egy pillanatra – néha, amúgy ajándékként megkapja az egyenrangú társ szerepét is.

A dalokat tekintve a nyíltszíni felállás prior módon határozza meg a küzdőporond jellegét: refrénekre kihegyezett, alapvetően lineáris vonalvezetésű szerzeményeket kapunk, amolyan feltuningolt Riot (ha már ugye DiMeo az énekes) módjára, de említhetném akár a Pretty Maids nevét is, már ha jó tüzér módjára bedugaszolt füllel próbáljuk "belőni" a stíluskereteket. Ugyanakkor a csapat érdeme, hogy egy-kétszeri hallgatással nem tudjuk az összes poént lecsapni, az iskolázott szólók, és a jó helyrerakott dallamok többszöri nekifutásra is úgy húzzák maguk után a hallgatót, ahogy az egy jól sikerült sci-fi regényhez, izé, lemezhez illik.

DiMeo persze remekül teljesít, hiába, a Masterplanes bukta sem rajta múlt – amit ezen kritika tárgyán kívül "fenomenális Phenomena" vendégszereplése is bizonyított. Jelen albumon azonban a dalok is vannak olyan erősek, hogy a siker borítékolható legyen. Legalábbis nálam. Aki pedig nem hiszi, járjon utána!

Garael

Kiadó:
Blues Bureau International

Honlap:
www.ericgales.net
myspace.com/ericgales

Eric Gales (bizonyos körökben Raw Dawg) nem egyszerű csóka. Amolyan Jimmy Hendrix reinkarnáció, hiszen jóformán gyerekfejjel tört be a zeneiparba, ahol tizenéves kora óta nagy kiadóknál jelennek meg lemezei, és számos session munkára kap meghívást. A Shrapnel Records atyjának, Mike Varney-nak barátsága hozta meg az igazi világhírt, amikor "Crystal Vision" című lemezével (2006) Észak-Amerikán kívül is nevet szerzett magának.

Gales sokban hasonlít példaképéhez, Jimi Hendrixhez. Zseniális blues-rock gitáros, ráadásul meggyőző énekes, és bár eredendően jobbkezes, példaképét követve bal kézzel penget egy jobbkezes Stratocaster-szerű Xotic gitáron. A hasonlóság azonban itt nem merül ki: Gales is tutira rajta van a szeren, már úgy értem, hogy a "zöldséget" nem főzve, hanem elszívva szereti, de a "porcukrot" sem a fánkra szórja, hanem inkább fölszipákolja. Csúnya-rossz szokásai miatt korábban már részesült az amerikai büntetésvégrehajtás vendégszeretetében, de tavaly újra letartóztatták. Persze ártatlanul, legalábbis ezt bizonygatja a lemezindító "Railroaded" című nótában.

Amikor éppen nincs előzetesben vagy nem a dutyiban kesereg azon, hogy a gonosz fehér rendőrök megint ráhúzták a lepedőt, ontja magából a Hendrix-ízű finom blues muzsikát. Gales neve egyenértékű a minőségi, olykor erős rock és jazz fölhangokkal dúsított koszos memphisi blues-zal. A "Transformation" a droggal és a törvénnyel való folyamatos problémái ellenére kiváló formáját mutatja. Reméljük, végre tényleg sikerül átmennie egyfajta "átalakuláson", és a jövőben kizárólag a zenére koncentrál. Mi egészen biztosan jól járnánk vele...

Tartuffe

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlap:
www.kennywayneshepherd.net
myspace.com/kennywayneshepherd

KWS-t még 1997-ben ismertem meg, amikor szerencsém volt egy minneapolisi G 3 koncerten megjelenni (az ott vásárolt turnépóló kopottsága ellenére ma is ruhatáram egyik legmegbecsültebb darabja). Az akkor 19 éves srác játéka teljesen lenyűgözött, valahogy úgy, mint a még nála is fiatalabb, helyi (azaz minneapolisi) Jonny Lang teljesítménye, akinek éppen abban az évben jelent meg az általam azóta is sokat hallgatott "Lie To Me" című lemeze.

Az USÁ-ban platinum lett KWS "Trouble Is..." albuma (1997), amit én is kötelezően beszereztem, de azóta valahogy elkerültek a dolgai. Azután tavaly előállt egy igazán dögös élő albummal (Live! In Chicago) és újra érdekelni kezdett, hogy mi van az időközben tisztes családapává érett szőke csókával (felesége Hannah, Mel Gibson lánya). Jó érzékről tanúskodik, hogy a kritikusok által jól fogadott élő anyag után nem sokkal megjelentette "How I Go" című új korongját.

A hosszú, bónuszokkal együtt 17 számos lemez nem hozott drámai változást KWS muzsikájában, nem is hibátlan, de valahogy frissebb, érettebb lett elődeinél. Egy purista blues rajongó nyilván megszólná, mert ordít róla, hogy ez nem fekete, autentikus Missisipi Delta-féle blues. KWS ugyanis jellemzően fehér, erősen rockosított blues-t játszik, amúgy Gary Moore és ZZ Top módra. Ehhez nagyban hozzájárul Noah Hunt énekes jellegzetesen fehér hangja, amiben ott lappanganak úgy a country (ld. "Who's Gonna Catch You Now"), mint a post-grunge (pl. Nickelback) hatások.

KWS-t tehát érhetik kritikák a koszos mocsári blues-t követelő puritánok részéről, de el kell fogadni, hogy Clapton, Alvin Lee és társai óta a blues-nak létezik ez a jellegzetesen "kaukázusi" embertípusra szabott, ha úgy tetszik, populárisabb változata is. Ráadásul KWS szégyenkezés nélkül állhat be a Steve Ray Vaughan, Eric Gales alkotta gitárosok illusztris társaságába...

Tartuffe

Kiadó: Nuclear Blast

Honlap: www.edguy.net

Jóllehet, annak idején az első két Avantasia album előtt katonatiszthez méltatlan odaadással borultam térdre, Tobias Sammet csapata igazán csak két albumával, az Avantasia kreatív lendületével alkotott Mandrake-kel, illetve az azt követő Hellfire Clubbal tudott csak kvázi rajongóvá tenni. A két említett lemezt megelőző produktumokat nem tudtam olyan, a fiataloknak kijáró jóindulattal hallgatni, mint annak idején a grunge-ból éppen kikászálódó szaksajtó. A Rocket Ride-on pedig már a csapat védjegyéül számító bohóc helyett inkább Tobias-t kellett volna odapingálni a borítóra, aki metal-tagadásos attitűdjével csinált magából egy tesco-gazdaságos Kiske klónt, a probléma csak ott volt, hogy addigra a példakép is kezdett a kurvalét csillogásába visszavágyni. (Amihez ugye, éppen Sammet volt a csábító kerítő…).

Lehet persze, hogy Tobias egyszerűen (wannabe) rocksztár szerepre vágyott, ám ezzel éppen azokat az alapokat csúfolta meg, melyekből operáit tudta felépíteni. Kezdetben a helloweeni, majd a Mandrake, Hellfire Klub kettősön a Maiden és a Judas hatásokkal sziporkázó csapat utóbbi két stúdióalbumán olyan eklektikával fűszerezett úton bolyongott, ami a csajozós rockerek számára túl sok sarokkal bonyolítottnak, izé bolondítottnak (sarkosnak), a germán-angolszász metal head-ek szerint pedig túl színesnek (bohóctarkának) bizonyult.

Egy-egy szám erejéig képesek voltak ugyan a régi mágiát felvillantani (emlékezzünk csak a kislemezes "Judas at the Operá"-ra, vagy a "Tinnitus Sanctus" címadójára), mégis valahogy kezdtem úgy érezni, hogy Tobias az Avantasiaból kimaradt, fiókos ötleteit valósítja meg anyacsapatával. Oké, szeretem én a humort, de nem vagyok benne biztos, hogy éppen Sammet germános poénjaira bukna a toleranciájáról egyébként sem híres német metalmag, hát még a magyar, hehehe.

Megmondom őszintén, a legutóbbi dupla Avantasia után nemigen tudtam elképzelni, hogy barátunkban maradhatott épkézláb "komoly" zenei ötlet, de hát sosem mondtam, hogy tudok jósolni. Szerencsére az előérzetem úgy csinált belőlem bohócot, ahogy az utóbbi időkben Tobias tette azt magával: a fiúk kihúzták a jokert a pakliból, amivel aztán bármilyen leosztásban nyerők tudnak lenni. Mert ugyan az eklektika megmaradt, de az ihletet, úgy érzem, ezúttal sikerült jó helyről teremteni.

A kezdő, epikus "Robin Hood" a maga Iron Maiden-es lopásával a Mandrake album kiváló "Pharao"-ját idézi, a másik alapozó, majd kilenc percnyi hoszú szerzemény pedig azonnal kitörölhetetlen, nosztalgikus refrénjével válik az Avantasia albumok keretes kompozícióinak méltó társává. Aki azonban másra vágyik, annak ott van a metalba oltott, Gary Moore-os folkriffel felvezetett tánczene, a "Rock of Cashel", vagy a parádés módon fémbe inkarnált delta bluesos "Pandora's Box". A rockzenei hatások megmaradtak ugyan, sőt, a "Breathe" diszkós felvezető dallamára egy ortodox metalfan rögtön hupililát hányna – ha nem lenne hozzá egy azonnal fülbemászó refrén amolyan hasfogónak –, ám az alapok jótékony fémes csengéssel ütik le a szinkópát a fejekben, ami mint tudjuk, igazi öröm a rocker emberfiának, persze csak akkor, ha a ritmusvezető nem a másnaposság kalapácsa…

Mit is tudnék negatívumként felhozni – mert ugye nehogy má' elbízzák magukat a fiúk, meg egyébként is, egy kritikus legyen rosszindulatú –, talán a két jellegtelen lassút, melyeket nyugodtan el lehetett volna valamelyik bónusz lemezre menteni, illetve ha már a humornál tartunk, akkor kérdem én, a "What a fuck, suck my cock" sor milyen viccnek lehet a poénja? Hát bizonyára elég szarnak…

Mindezektől függetlenül úgy érzem, Tobias-nak sikerült hosszú évek óta egy "A" kategóriás Edguy lemezt készíteni, amihez nem kellett a paklihoz olyan vendég joker-eket hívni, akiket minden bizonnyal még Batman is szeret. És én ennek örülök, pedig nem vagyok egy tősgyökeres képregény-geek.

Garael

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.infinitasymphonia.com
myspace.com/infinitasymphonia

A minap gondolkodtam azon, hogy illene már megírni az osztrák sógor-koma Serenity idei lemezének recenzióját, de azután elolvastam Kotta kolléga beszámolóját a hardrock.hu-n és rájöttem, hogy egyszerűen lehetetlen lenne ennél jobban, pontosabban megfogalmazni a kritikát (ez itt a főhajtás helye...).

Aztán meghallgattam a római fiatalok döbbenetesen sablonos névre keresztelt együttesének semmivel sem kevésbé sablonos bemutatkozó lemezét, és déjà vu érzésem támadt. Tulajdonképpen egy az egyben kopi-pésztelhettem volna Kotta írását, csak a neveket és címeket kellett volna kicserélnem. Igen, újabb tipikus Stratovarius-Rhapsody-Vision Divine csecset szopott, szimfonikus, lehelletnyi progresszív kenőccsel kezelt euro-power korongról van szó, azzal a különbséggel, hogy ezek a dígók még gyerekek, és ez a legelső lemezük. Ahhoz képest viszont meglepően érett, alapos gonddal kimunkált az anyag, ami ráadásul kegyetlen jól is szól (a Finnvox stúdióban maszterelték, lám-lám!).

Luca Micioni hangja - bár nem túl egyéni - dickinsonos karcossága ellenére is meggyőző ebben a közegben, ráadásul van alkalma kibontakozni a szép, nagyívű, fogós refrénekben és az olasz énekesek rákfenéje, a kínosan gyenge angol kiejtés sem rombolja teljesítményét. Gianmarco Ricasoli gitáros pedig kinézete alapján most valamikor érettségizhetett, de valószínűleg nem túl jó eredménnyel, mert játékát hallgatva az a benyomás ébred az emberben, hogy sokkal több időt töltött a gitárja tutujgatásával, mint a tankönyvek tanulmányozásával (mit művel már több mint egy percen át a lemezt záró "I Believe In You"-ban!?).

Az album egyik legjobb nótája egyértelműen a Tim "Ripper" Owens (ex-Judas Priest, ex-Iced Earth, most Beyond Fear és Y. J. Malmsteen) közreműködésével készített "Only One Reason". Én alaphangon nem csipázom a "Hasfelmetsző" orgánumát, de itt valamiért nagyon süti. Vendégeskedik továbbá Fabio Lione is (Rhapsody Of Fire, újabban Kamelot) egy dal erejéig (Here There's No Why). Személyes kedvencem mégis az eleinte andalító, majd gyönyörűen, szakos dramaturgiával kibontott ballada "The Illusion" címmel.

Visszatérve Kotta Serenity-kritikájára: az IS-re sem mondhatok mást, nincs itt kérem egy szemernyi egyéniség sem, csak klisékben kibontakoztatott nagy adag tehetség és egy rendkívül szimpatikus arányérzék, ami miatt azért mégiscsak érdemes végighallgatni azt, amit elsőre "enyhén szólva ismerős!" fölkiáltással hajlamosak lennénk lesajnálni.

Tartuffe