Nem csak azért hagyja el a rendet a beszámoló, mert az van a tartalmi részben, ami, hanem mert a rend azt kívánná, hogy az írás végén Tartuffe, vagy rosszabb esetben Túrisas neve álljon. De lám! Hogy trojka-e lettünk, nem tudom még, de hogy jó irányba halad a dolog, az tuti! Fogadjátok szeretettel Andreát, ahogy mi már ezt megtettük tegnap.

Ez egy élménybeszámoló, bár nem az én saját élményeimet számolom be. Még nem csináltam ilyet. Kicsit olyan, mint mikor az ember pornófilmet néz, ahelyett, hogy csinálná. Hogy miért teszem mégis? Mert néha az emberek tudnak olyan vehemenciával beszélni a saját élményeikről, hogy az határozottan megindító tud lenni. Kapsz egy levelet, egy telefont és érzed, hogy valami nagyon fontosról maradtál le. Valamiről, amiben benne volt a kezed, a munkád, és ami nemhogy az emberek megelégedésére szolgált, hanem még olyan élményekkel is gazdagította őket, ami egy életre meghatározó lesz a számukra.
 
2011. július 13. több ember életében fontos nap mostantól. Ezen a napon a Petőfi Csarnokban Whitesnake koncert volt. A koncert után pedig afterparty. Ez a PeCsa Cafe "találmánya" és működik. Július 13-án két zenekar, a százhalombattai (R)Evolution és a budapesti Twister szórakoztatta a nagyérdeműt a szabadtéri nagyszínpados happening után. A Twister nemrégiben rukkolt ki az első lemezével. Hamarosan lemezbemutató, a srácokon úrrá lett egy folyamatos izgalom, vagy, ahogy a költő mondja, "36 fokos lázban égek mindig..."

Biztos készültek erre a koncertre is, hiszen a lemez megjelenése óta a website-juk vendégkönyvét ellepték a rajongói hozzászólások és az internetes közösségi oldalakon is napról napra több "lájkoló" jelenik meg, ők pedig bár amatőr zenekar, mégis profik. De volt egy kis kétely. Ami nem baj, hiszen ha mindig mindent tutira veszünk, nagyon fájdalmas tud lenni a pofára esés.

De itt erről szó sem volt. Az emberek jöttek. A Twisterre. És nem hogy jöttek, de sokan és felkészülten. Létezik annál nagyobb boldogság egy zenész számára, mikor a rajongók vele együtt éneklik a dalait? Nem hiszem. Ez az élmény jutott tegnap este a Twisternek. Miket beszélek? Jutott? Járt!

A (R)Evolution sem felejti el ezt a napot soha. A koncertjük alatt a színpadhoz sétált Scott Travis, a Judas Priest dobosa és megkérte őket, hogy nyomjanak egy kis blues jamet. Sajnos a srácok arcát nem örökítették meg fotók, de el tudom képzelni, ahogy Ti is, gondolom. Nem sok magyar zenekar mondhatja el magáról, hogy együtt zenélhetett egy igazi sztárral. Mert ugye van olyan, hogy a híres zenészek hajlandóak együtt fotózkodni a rajongókkal, autogramot osztogatni, de ezek mind olyan "kötelező elemek", mint a jégtáncban a leszúrt rittberger. De hogy a Judast Priest dobosa megkér egy zenekart, hogy hadd üljön be mögéjük dobolni! Na, ez eddig csak a (R)Evolution zenekarral történt meg. Scott megígérte, hogy a Szigetes koncert másnapján ismét ellátogat a Pecsa Cafeba és magával hozza Richie Faulknert is. Augusztus 12. péntek. Én ott leszek:)

A bevezetőben említett telefont Hajnal Gábortól kaptam reggel. Igen, ő volt anno a Piramis menedzsere. Most a PeCsa Cafeban szervez. A hangja tele volt izgalommal, ahogy a Twister és a (R)Evolution zenekar tagjainak hangja is. Akkor döntöttem el, hogy megírom ezt a beszámolót. Hogy tudjátok és lássátok: nincs minden veszve a magyar zenei életben. Vannak jó koncertek, vannak koncertre járók, és vannak csodák.

Boltsek Andrea

Magamról nyugodt lelkiismerettel, de nem sokat kockáztatva Tartuffe harcostársamról is bátran kijelenthetem, hogy az életszentségtől jelenleg olyan messze vagyunk, mint a legtöbb hazai rockbanda a nemzetközi színvonaltól, de azért a kezünk nekünk is magunk felé hajlik. És ez így helyes.

Ha megkeresést kapunk helyi zenekaroktól, szinte kötelességemnek érzem, hogy a megérdemelt (írásos) támogatást megkapják. Azt is bevallom, hogy a lokálpatriotizmus miatt kizárólag rosszat sem lennék képes írni, ezért szükség esetén valahogy kibújnék a feladat alól. (Tehát, kedves helyi csapatok, barátaim: ha megkértek egy ismertetőre egy demo/lemez kapcsán, és azt sehol nem találjátok majd a neten, akkor sem kell elkeseredni, mert az csupán csak annyit jelent, egyelőre még szarok vagytok, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni tovább!)

Nos, a Végletek más tészta. A Török László vezette vásárhelyi banda ugyan csökönyös, mint a szamár, de nem hiszem, hogy ennek felemlegetése zavarná őket. Van egy általuk helyesnek tartott zenei ösvény, jelesül ez a klasszikus magyar hard rock (pl. Lord) és leginkább a 80-as évek heavy metal-jának fúziója, amit akkor is végigjárnak, ha a világ meghatározó rockzenei színterei jelenleg nem javasolják errefelé a közlekedést.

Ha jól emlékszem, még talán én is említettem egyszer nekik, hogy egy-két ortodox kvintes megoldásuk igencsak zenei revízióra szorulna, de tojtak a fejemre. Belátom, ez a konokság talán erény, sőt kellett és a mai napig kell ahhoz, hogy itt tartsanak, és egy olyan anyagot adjanak ki a kezükből, ami abszolút vállalható.

A Végletek ugyan - vélhetően szántszándékkal - bezárta magát ebbe a konzervatív zenei közegbe, de itt legalább nagyon is nekik áll a zászló, közel maximális teljesítményre képesek. Kétszer bőven elég meghallgatni az anyagot, hogy ismerősként üdvözöljük a dalokat. De nem arról van szó, hogy kezdetleges dalszerkezetekre találnak ki szájbarágós, egyszerű dallamokat. Ragadós, de jól megírt, legtöbbször kétszólamú refréneken keresztül mutatja ki a Végletek leginkább a foga fehérjét, amellyel koncerten oda-oda is harapnak rendesen, ezt magam is megtapasztaltam.

Egyszerűen jólesik egyben végighallgatni a lemezt, sodornak, visznek magukkal a dalok, a lemezt záró "Elaltató" pedig  egyszerűségében is csodaszép. Különösebben még kedvencem sincs, szinte egyenletesen magas a színvonal. Kivételt csupán két esetben érzek: a szigorúnak szánt "THC"-ból talán Zakk Wylde tudott volna olyan nótát írni, hogy egy életre elrettenjek a joint kipróbálásától, itt nekem azonban olyan, mintha Paudits Bécó szívná föl magát és keménykedne valakivel. Őszintének őszinte lehet a dühe, csak hát másrészről annyira nyüzüge és nyomorult szegény.

A másik a már címében is röhejes "Péter és a csaj". Egy kellemes, szellős zenei alapra sikerül kamurészegen elgajdolni egy hódítási kísérletet, ami egy begyűjtött nagy maflásban ér véget. Én ezt most képletesen visszaküldöm a zenekarnak. Ha majd lesz maxi CD, akkor annak "B" oldalán lehet elkomolytalankodni a dolgokat...

Összességében viszont nem hazudhatok mást srácok; ez 10-2, azaz nyolc kiváló dal.

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.virtualmindband.com
myspace.com/francescofareri

Franceso Fareri, római születésű gitáros azon shredderek közé tartozik, akik már több szólólemezt is készítettek (jelen esetben hármat), mégsem igazán tudtak maguknak nevet szerezni, jóllehet olyan zenészekkel dolgoztak együtt, mint Vitalij Kuprij (Artension), Bob Katsionis (Firewind, Outloud), Michael Romeo (Symphony X), vagy George Bellas. Honlapján úgy nyilatkozik, hogy legmeghatározóbb zenei hatásai Jason Becker és Vitalij Kuprij voltak, de számomra csak az utóbbi nyilvánvaló, az is leginkább az irdatlan tekerésekből, amelyek sajnos csak ritkán párosulnak átütő dallamokkal.

Fareri most úgy gondolta, hogy az instrumentális anyagok után megpróbálkozik egy énekes progresszív metál produkcióval, ezért szűkebb pátriájában összetrombitált egy előkelő csapatot: Titta Tani (ex-DGM, ex-Astra) énekel, Emanuele Calvelli (Noumeno) bőgőzik és Dario Ciccioni (Twinspirits, Empyrios, Empty Tremor, Khymera) dobol -- illetve dobolna, ha valódi dobszerkón játszotta volna föl az anyagot. Ehelyett - számomra tökéletesen érthetetlen módon - számítógépen programozta be a ritmusokat. Mi a bánatos valagért? Titta Tani szereplésének ugyan igen megörültem, de ebben a rekesztős, James Hetfield dallamvilágát idéző közegben valójában nem tud kibontakozni. A főszereplő egyértelműen Fareri, pontosabban 7 és 8 húros ESP gitárjai, amelyek alaposan meg vannak dolgoztatva; Fareri villámgyors ujjai alatt csak úgy füstölnek...

Fareri maga szerezte nemcsak a zenét, de az énekdallamokat és a szövegeket is. Ebből egy meglehetősen homogén - hogy ne mondjam: egysíkú - anyag született mindössze 7 nótával, ami zeneileg olyan mintha a Metallicát keresztezték volna az Artension-nel, vagy mintha Hetfield és Ulrich megelégelték volna Hammett bénázását, és leszerződtették volna George Bellas-t szólógitárosnak. Bizarr gondolat... bizarr eredmény.

Tartuffe

Kiadó:
Rebel Tide Entertainment

Honlapok:
www.eumeria.com
myspace.com/eumeria

Már 2009-ben arról elmélkedtem, hogy a progresszív metál műfaj elsorvadni (vagy drasztikusan átalakulni) látszik az USÁ-ban, miközben (némi zenei hangsúlyeltolódással) Európában (főleg annak legészakibb és legdélibb területein) továbbra is rendületlenül virágzik. Egy ideig még küzdöttek az erős szembeszéllel olyan zenekarok, mint az Outworld és Rusty Cooley gitáros másik próbálkozása, a Darkology, de ezek is menthetetlenül földbe álltak. Mostanában - a nagy öregeken kívül - egyedül a Creation's End alkotott maradandót, de ott is szükség volt némi európai vérátömlesztésre az olasz gitármágus, Marco Sfogli közreműködésével.

Nem találomra, véletlenszerűen kezdtem el emlegetni az Outworld-öt, mert az Eumeria tulajdonképpen ennek a tragikusan gyors véget ért zenekarnak romjaiból alakult meg: Bobby Williamson billentyűs és Shawn Kascak bőgős is innen "származnak", az erősítés pedig ezúttal az Egyesült Királyságból érkezett Jonny Tatum énekes, Reece Fullwood gitáros és Kevin Bartlett dobos személyében. Jonny Tatum-re föltehetően nem azért esett a választás, mint annak idején Carlos Zemá-ra - aki szinte tökéletes Kelly "Naplemente" Carpenter klón volt -, hiszen Tatum hangja és stílusa sokkal kevésbé a karcos, sikolyokkal tűzdelt Rob Halford vonalba illeszkedik. Tiszta, de dinamikus orgánuma az európai power énekesek előkelő rokonságába utalja.

Bobby Williamson tehát, némi (Texas-ból nézve) tengerentúli segítséggel, olyan progresszív power bandát hozott össze, amely fontosabb nyomelemeiben átörökítette az Outworld hagyatékát, de egy dallamosabb, európai ízlésnek jobban megfelelő formába öntötte, ami figyelemreméltó hasonlóságokat mutat a Wales-i Lost in Thought és az olasz DGM stílusával. Ezzel a "körrel" aligha szerezték meg maguknak a pole pozíciót, az USÁ-ban sem fognak komoly eladási mutatókat produkálni, de itt az öreg kontinensen biztosan akad majd néhány ember, aki elismerően csettint a "Lázadó Elme" hallatán.

Tartuffe

Kicsit megkéstem ezzel a koncertbeszámolóval, de minden érdeklődőt megnyugtatok, hogy nem azért, mert jelentéktelen, unalmas 3 órát töltöttem a Diesel klubban. Neal Morse most először látogatott el kis hazánkba szólólemezeinek anyagával, és egyszerűen nem volt kérdés, hogy elmegyek-e. Még annak ellenére sem, hogy egyetlen cimborám sem jött el, ezért úgy jártam, mint a tavalyi Spock's Beard koncerten – az év koncertélményét magányosan kellett átélnem, kb. 250-300 számomra idegen ember társaságában (na jó, ott volt Kotta is), akik azonban föltehetően legalább olyan fanatikusok voltak, mint én.

Neal majdnem ugyanazzal az európai kisegítő gárdával érkezett Budapestre, mint amelyikkel a "Sola Scriptura & Beyond" DVD-n muzsikált együtt. Gondolom, most is néhány nap alatt dobták össze a teljes maratoni hosszúságú műsort, s ez a tény jelzi, hogy irdatlan fölkészült zenészeket választott kísérőül, akikkel villámgyorsan össze is szokott, legalábbis egyértelműen ezt a benyomást keltették. Különösen örültem Paul Bielatowicz gitárfenomén (Carl Palmer Band) szereplésének. Itt jegyzem meg, hogy amikor a beígért szünet előtt elnyomták a vadonatúj album (Testimony 2) epikus, 26 perces szerzeményét, a "Seeds Of Gold"-ot, már előre örültem, hogy Bielatowicz milyen zseniálisan fogja eljátszani Steve Morse szólóját. Erre Bielatowicz csak joviálisan akkordozott, miközben Neal nemhogy hibátlanul, de – ha lehetséges egyáltalán – még több érzéssel pengette el az ominózus szólót. Teljesen lehidaltam, és döbbenetem csak fokozódott, amikor a koncert másik felében – amelyben az új dupla album első lemeze teljes egészében elhangzott – a "Jesus' Blood" alatt megint libabőrös lettem a David Gilmour stílusában fogant zseniális Morse szólótól. Megragadom tehát az alkalmat, hogy ünnepélyesen bejelentsem: innentől kezdve egyetlen szót sem szólok Neal gitárjátékára, és a fölött sem fogok sajnálkozni, hogy lemezein nem, vagy alig vendégszerepelnek ismert nagy gitárosok.

Ez az este biztosan nem a lenyűgöző színpadi látványról szólt, nem voltak tetszetős fények, díszletek, nem volt jól begyakorolt, hatásos koreográfia sem, ráadásul a Diesel apró színpadán komikusan zsúfolódott össze a nyolc muzsikus és a temérdek hangszer (az erősítésről és egyéb technikákról nem is beszélve). Neal Morse és barátai mégis varázsoltak, és nem a személyes hitbéli meggyőződés vagy vallásosság természetfölötti erejével (ami egyébként végig ott vibrált, dolgozott Neal előadásában), hanem a zene nagyon is evilági – hogy ne mondjam dionysos-i – hatalmával. Nyilvánvaló, hogy ennek a műfajnak, ezeknek a hangszereknek semmi keresnivalójuk sincs az autentikus keresztény istentiszteleti életben (az ugribugrit meg kéne hagyni a TV-prédikátorok hipnotizált sleppjének), a szóbeli tanúságtétel hitelessége és a lényegileg világi zene katarzisa mégis magával ragadó, lélekemelő hatású volt. Talán nem ez a leghitelesebb interpretációja az ember vallásos élményének, hiszen több köze van a pogányság isteneihez és a tisztán evilági esztétikához, mint a kereszténység Megváltójának mennyei trónusa körül udvarló angyalok szózatához, de a kettő ízléses keveréke itt, e földi zarándokúton érzelmileg föl tudja rázni az embert, úgy testileg, mint lelkileg – amennyiben valaki nyitott Neal szövegszerűen eléggé világosan megfogalmazott üzenetére.

De ez nem prédikáció, hanem koncertbeszámoló, mint ahogyan Neal Morse zenei föltárulkozása sem volt kínosan és erőszakosan térítő szándékú. Ez az ember a szívének ajtaját tárta olyan szélesre, amilyenre csak lehet: itt azonban nem szerelmi csalódás, drogfüggőség, alantas testi ösztönök, vagy sekélyes politikai üzenetek tolultak elő, hanem egy érvényesülni próbáló Los Angeles-i zenész lelki odisszeája, melynek mérföldköve kislányának orvosilag megmagyarázhatatlan gyógyulása volt.

Talán nem volt hibátlan az este, pl. nem értettem, hogy miért a Spock's Beard "Beware Of Darkness" című dalával kezdtek, és a Lifeline (2008) album "Leviathan"-ja nélkül is nagyon meglettem volna, de semmiért nem cserélném el azt a katarzist, amit a Diesel "kakasülőjén" kuporogva, a végére már zsibbadt hátsó fertállyal átéltem.

Tartuffe

A kommunizmus ingerszegény és szürke éveiben a filmszínház kiemelt jelentőséggel bírt, pedig nem kaptál az arcodba 3D moziélményt, surround hanggal, viszont kényelmetlen műbőr székeket és köpött szotyihéjat amiláz feltéttel a tarkódra de. És akkor is, a mozi az ütött. Először ugye itt volt nekünk Osceola / Ulzana / Tecumsech (ahogy tetszik), a leghitelesebb indián-partizán, azaz Gojko Mitic, aztán a végtelen bárgyúságában is máig szerethető Pedersoli "Piedone". Csubakkáról meg már nem is beszélek. És amikor már azt hittük, hogy az unott képpel megrázott pofonfa fundamentumára leforgatott filmek, no meg a Tauntaunok tényleg a vizuális örömök csúcsát jelentik, jött egy irgalmatlan nagy füles '83-ban, ami túlzás nélkül életeket változtatott meg.

Igen, a "Let There Be Rock" mozifilm volt Magyarországon, és aki nem nézte meg legalább ötször zsinórban, azt akkor és ott menthetetlenül hülyének tartottuk. Az élet bennünket igazolt, tényleg menthetetlenül hülyék voltak. Azóta volt alkalmam beszélgetni néhány jelentős hazai muzsikussal (pl. Alapi Steve, Mohai Tamás) és kiderült, hogy annak idején ők is valamennyien "hetijegyet" vettek, azaz szinte minden előadást megnéztek. És így volt ez országszerte. Sokan jegyezték el magukat a rockzenével a film hatására, zenész, nem zenész egyaránt, pedig még az is lehet, hogy a kultúrpropaganda a filmet inkább elrettentésnek szánta. – Szegénykék...

Máig emlékszem, hogy a megyei hírlap zsurnalisztája - feltehetően egy parízerlábú ex-traktorosnő - mennyire igyekezett mindenkit lebeszélni a film megtekintéséről, többek között "gusztustalan kinézetű fiatalemberekről" értekezve. Jó, a Young–tesók nem a szépségiparban csináltak karriert, nem is nagyon sikerült volna nekik ezzel a korpusszal, de azt azért még a legmélyebb kolhoz-öntudattal is be lehetett volna látni, hogy Bon Scott megjelenése és karizmája nem hétköznapi. A zenéről pedig, ha lehet, még lesújtóbb véleménnyel volt. - Szegénykém....

Zseniális mozifilm készült erről a párizsi koncertről. Ha valamire találó a mostanában divatos "kult" jelző, akkor erre a filmre mindenképpen. Úgy tapasztalhatjuk meg a fiatal banda erejét, a koncert és a hozzá kapcsolódó turné hangulatát, hogy a bevágások nem törik meg a show lendületét. Azon pedig külön is lehet mazsolázni, hogy az akkor már profi bandának számító AC/DC is pl. milyen körülményesen cserél gitárt koncert közben. Hiába, azért a színpad mögötti világ is sokat változott.   

Tényleg nem is értem, hogy miért kellett eddig várni a DVD megjelenésére. De legalább felújított hang és kép kárpótol bennünket.

Ugorjunk 32 évet. A mozi már csak egy, a számtalan szórakozási lehetőség közül, Osceola / Ulzana / Tecumsech (ahogy tetszik), Piedone, Skywalker megöregedtek, és a parizerlábú ex-traktorosnő sem értekezik már ex cathedra a kultúráról megyei lapokban. Jóslata azonban bevált, az AC/DC a kultúra szemétdombjára került. Emlékszik még egyáltalán valaki rájuk?

Én is egészen véletlen leltem rá újra a csapatra. Egy marginális terjesztésű DVD-n örökítették meg egy argentínai fellépésüket. De minek? Továbbra is gusztustalanok, igaz már hatvanasok, nyugdíjasokat pedig nem illik megszólni. Ja, hogy 15 méterről már csak 40 évesnek néznek ki? Szerencsés génállomány. A zene sem változott semmit, ugyanaz a kétakkordos, primitív szemfényvesztés, 32 év alatt sem tanultak meg muzsikálni. Az meg ne legyen már erény, hogy nem rontják el az elronthatatlant. És tudjátok mit? A mai napig el lehet adni ezt a mételyt, főleg a szerencsétlen, elnyomott latin-amerikaiaknak. Érted te ezt, Che? Hej, ha ez a többszázezer ember az eszme és a forradalom hevében ugrálna így egyszerre, már messze tartanánk!

A világ proletárjai vagy inkább lelki szegényei ezúttal azonban a River Plate stadionjában egyesültek. Egy emberként pulzál az irdatlan tömeg, ami kétségkívül lenyűgöző vizuális élmény, de mit ér az egész, ha ez nem egy magasabb rendű szórakoztatás része; hiába is tolta a pénzt a kapitalista nagytőke a létezhető legtökéletesebb képi és hangi megvalósításba. Még jó, hogy mi átlátunk a szitán.

Túrisas

A tény, hogy kénytelen vagyok egy lényegében ismeretlen, fiatal svéd hajmetál banda balladájáról írni az "ügyeletes kedvenc" rovatban, még engem is meglepett. Mi több, hetek óta próbálok ellenállni a kisértésnek, de buta ujjaim újra és újra visszaugratják a szóban forgó nótát a lejátszómban. Nem kell semmi extrára gondolni, egy virtigli glam rock líráról van szó, de a műfajon belül igazi telitalálat.

Nils Molin énekesnek nemcsak kellemes az orgánuma, de ha kell, a csillagokat is leénekli az égről, és Rob Love Magnusson gitárszólója is nagyon helyre kis darab. Ha ez a dal valamikor a '80-as évek második felében vagy a '90-es évek legelején jelenik meg, akkor egészen biztos, hogy rongyosra játssza az MTV, fő műsoridőben, nagyjából a Mr. Big-féle "Wild World" és az Extreme "More Than Words"-e között. A sors fintora, hogy a Dynazty olyan huszonéves, süldő srácokból áll, akik csak 2009-ben léptek a nagyközönség elé "Bring The Thunder" című debütációjukkal, majd 2011-ben dupláztak a "Knock You Down"-nal. Megmaradt hát nekik az a kétes értékű dicsőség, hogy csak a mi blogunk magasztalja dalszerzői képességüket. A nótát mindenképpen érdemes meghallgatni, jóllehet csak a "Knock You Down" japán kiadásán szerepel bónuszként.

Tartuffe

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.queensryche.com
myspace.com/queensryche

Az előző Queensryche lemez, az "American Soldier" recenziójában már elmondtam, hogy azok közé tartozom, akik a "Promised Land" (1994) óta tulajdonképpen nem jegyzik a zenekart. Ez persze nem teljesen igaz, hiszen minden egyes megjelenéskor rárepülök az új anyagra, mint gatyáskuvik a mezei pocokra, de eleddig rendre csalódnom kellett, jóllehet a legutóbbi albumot a maga módján még dicsértem is.

A zenei sajtó - Geoff Tate nyilatkozatai alapján - hónapok óta attól hangos, hogy a "Dedicated Chaos" tematikusan ugyan újszerű (amennyiben hosszú ideje először nem koncept-albumról van szó), de zeneileg visszakanyarodik az "Empire" (1990) világához. Gyorsan szögezzük le, hogy ez enyhén szólva a kacsa - ha nem a hiszékeny tömegek tudatos megtévesztése - kategóriába tartozik. A "Dedicated to Chaos"-nak körülbelül annyi köze van az "Empire"-höz, mint Kurt Cobain-nek a tappinges gitárszólókhoz. Nem véletlenül jutott eszembe a szuicid, zsíros hajú fiatalember, aki szerint a Fender Jaguar a világ legszebb hangszere (Pfff!!!), ugyanis meggyőződésem, hogy az új Queensryche igazi Seattle-i, amolyan posztmodern grunge termék lett. Van ugyan benne némi billentyű és egy kis óvatos szempler-használat; modernebb a hangzás, és egészében véve intelligensebb benyomást kelt, de a rokonság (számomra legalábbis) kézenfekvő.

Hallatszik, hogy Scott Rockenfield dobos és Eddie Jackson bőgős írta a dalok nagy részét, mert végig dominál a ritmusszekció, és persze Geoff Tate szuggesztív, még mindig zseniális hangja, ami azonban nem akar kibontakozni a közönség által is énekelhető refrénekbe ("Jet City Woooooman", emlékszik még valaki?). Bonyolult, sokszor esetlegesnek tűnő, "rámondásos" verzékkel van telepakolva ez a 70 perc (special edition), ami lassan, minden dinamikát (és gitárszólót) nélkülözve lustán hömpölyög el az ember mellett. Pedig a lemezt indító "Get Started" kimondottan ígéretes darabnak tűnt, de az ezt követő 15 dalból maximum a "Got It Bad" és a "The Lie" üti meg a mércét (megjegyzem: mélyen alulról).

Hiába a korszerű hangzás és Geoff Tate zseniális torka, ez bizony kevés és unalmas. Valaki viszont (Daniele Liverani vagy Tobias Sammet?) igazán írhatna egy metál operát Tate-nek!

Tartuffe

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.outloud-rock.com
myspace.com/outloudtheband

Amikor 2009-ben megjelent az Outloud bemutatkozó lemeze, azt írtam róluk (itt), hogy "az utóbbi idők egyik legszimpatikusabb hard rock jelensége". Ehhez továbbra is tartom magam, pedig időközben jelentősen megszaporodtak a '80-as évek aréna rock szuperbandáit utánozó (főleg skandináv) együttesek (The Poodles, Dynazty).

Bob Katsionis billentyűs (Firewind) és gitár (!) tanítványa Tony Kash, egy New York-i, kellemes orgánumú énekessel, Chandler Mogel-lel kiegészülve egészen ütőképes csapatot alkotnak. Mindnyájan elkötelezett rajongói a pufihajú, cicanadrágos korszaknak, de szerencsére ez az öltözködésükre nincs hatással. Katsionis, aki producerként is beállt a projekt mögé (azért nyilván a Firewind a fő csapásirány), zenészként inkább a húrokat, mint a billentyűket nyüstöli, mivel ebben a muzsikában a fergeteges szinti szólók eléggé furcsán (anakronisztikusan) hatnának.

Sajnos az első anyaghoz hasonlóan a "Szerelmi katasztrófa" Achilles-sarka is az, hogy a végére elfogyni látszik a felszabadult, fiatalos szenvedély; kivéve a lemezt záró lendületes címadó dalt. Ennek ellenére végig jóleső érzés hallgatni ezt az egyébként sem túl hosszú, vérprofi múltidézést, amit ráadásul kiváló gitárszólók díszítenek. Az egész olyan, mintha egy '80-as években készült amerikai kamaszfilm kísérőzenéjét hallgatnánk. A stílus újdonsült batátainak igazi gyöngyszem, amit lehet a Balaton-parton letekert ablakkal, nagy hangerőn küldeni az autó hifiben.

Tartuffe

Kiadó:
SPV / Steamhammer

Honlap:
www.fullforce.se
myspace.com/fullforcesweden

Stefan Elmgren (ex-Hammerfall), Magnus Rosén (ex-Hammerfall) és Mike Andersson (Cloudscape, Planet Alliance, Silent Memorial) még 2008-ban alakították meg a Fullforce nevű formációt, amihez később sikerült megnyerniük Anders Johansson (ex-Malmsteen, Hammerfall) dobost, CJ Grimmark (ex-Narnia) gitárost, majd Magnus Rosén időközben megüresedett helyére Tommy Larsson (ex-Heed) bőgős került. A nevek önmagukért beszélnek, nem lehet azon csodálkozni, hogy a jeles válogatott közös munkájának eredménye egy tipikus skandináv power metal lemez lett. Talán túlságosan tipikus...

Annak ellenére, hogy ezt a stílust nagykanállal zabálom és ebben a kategóriában a svédek rutinból is nagyon ütős anyagokat tudnak összehozni, a Fullforce velem úgy járt, mint a Torben Enevoldsen és Mats Levén együttműködéséből született (igen hasonló nevű) Fatal Force. Torben "Section A" projektjét nagyon szeretem, Mats Levén sem szokott nívótlan produkciókban szerepelni, a végeredmény mégis – minden zenei profizmus ellenére – érdektelen lett. A Fullforce dettó: Cloudscape, Planet Alliance vagy Heed bárhol, bármikor, nem is beszélve a Narnia legutóbbi lemezéről (itt), de a Fullforce az elismert muzsikusok együttműködése ellenére is középszerű. Talán a Hammerfall vonal érvényesült leginkább…

A célom természetesen nem az elrettentés, hiszen a "One" kellemes hallgatnivaló, szépen kidolgozott dallamokkal, hatalmas szólókkal, és néhány jól eltalált szerzeménnyel, mint pl. a keleties hangulatú "Oblivion" vagy az "I Bleed". Mégis azt kell mondjam, a bikaerős skandináv mezőnyben ez bizony halovány, illetve nem elég karakteres. CJ Grimmark-nak innen üzenem, hogy inkább készítsen még egy Narnia albumot Germán Pascual énekessel!

Tartuffe