Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.yesworld.com
myspace.com/yesworld

Nincs értelme az objektivitás látszatát keltve rejtegetni a tényeket: Yes rajongó vagyok, és már nagyon sok éve. De amennyire elkötelezett vagyok, annyira heterodox is. A Rick Wakeman-korszakot felejthetőnek tartom, Trevor Rabin-t bármikor szívesebben hallgatom Steve Howe-nál, és Jon Anderson, akármekkora legenda is sokak szemében, igenis helyettesíthető. Tovább megyek: talán sok rockert (köztük pl. Túrisas kollégát) éppen ez a három ember tartotta vissza attól, hogy a köteles szakmai elismerésen túl szeresse is a Yes korszakalkotó zenei teljesítményét. Akinek megadatott, hogy Paul Gilbert pesti koncertjén (beszámoló itt) hallhatta a "Roundabout" című Yes klasszikust dögös, modern átiratban, valószínűleg kapizsgálja, hogy miről beszélek.

A Yes kerek egy évtizede nem jelentkezett stúdióalbummal, pedig a "The Ladder" (1999) és a "Magnification" (2001) véleményem szerint alapművek voltak, különösen az előbbi. Azóta jelentős változások történtek az együttes fölállásában: újra Geoff Downes került a billentyűkhöz, aki a "Drama" (1980) lemezen már dolgozott együtt a csapattal, valamint Trevor Horn lett a producer, aki a dalok szerzéséből is kivette a részét. Ők ketten alkották egykor a The Buggles nevű pop duót, s többek között az ő nevükhöz köthető a "Video Killed The Radio Star" című zenei rémtett. A legdrámaibb változás mégis az, hogy Jon Anderson megingathatatlannak gondolt helyére egy fiatal(abb) kanadai énekes, egy bizonyos Benoît David került. Azt kell mondjam - s ez olyan lesz az ős-rajongóknak, mint egy hidegzuhany - Benoît hangja úgy szerethetőbb Andersonénál, hogy közben a jellegzetes Yes-hangzás semmit sem veszt a varázsából. Benoît, nem mellesleg, egy "Close To The Edge" nevű Yes tribute bandából érkezett. A Journey már bemutatta, hogy Steve Perry klónozható, miért lenne ez alól kivétel Jon Anderson? Az én boldogságomhoz már csak egy modernebb fölfogásban, technikásabban játszó szólógitáros hiányzik...

A "Fly From Here" - talán éppen a Buggles-fiúk bevonása miatt - kifejezetten kommersz anyag lett (főleg a korai Yes-hez képest), a progresszivitás és a szimfonikus kísérletezés már alighanem a múlté (reméljük nem végleg). Ez alól csak a hat részből álló, remekbeszabott címadó eposz jelent kivételt. A darab alapját egy olyan dal képzi, amellyel a Downes-Horn duó még a '80-as elején állt elő; folyamatosan alakult, változott, de végül mégis lemaradt minden hivatalos kiadványról. A lemezt indító kb. 24 perces verzió tekinthető tehát a végleges változatnak. A többi dal az egyszerűbb, direktebb fölépítésű, kissé belassult kategóriába tartozik, ezek közül éppen a lendületesebb "Into The Storm" tetszik legjobban. Tartok tőle, hogy sok régi rajongót fognak ezzel az anyaggal fölhergelni, engem azonban nem zaklatott föl. Lehet, hogy éppen ez a baj. Mindenestre a "The Ladder" über-státusza nálam továbbra is szikla szilárd...

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.suncaged.com
myspace.com/suncaged

Valami miatt a progresszív metálról ritkán jut eszünkbe Hollandia, pedig Arjen A. Lucassen számos projektje mellett ott van pl. Marcel Coenen gitáros-zeneszerző és számos projektje. Coenen-nek azonban még mindig nem sikerült az áttörés, amit Lucassen már elért a Star One és Ayreon anyagokkal, jóllehet a Lemur Voice és Sun Caged a kilencvenes évek közepétől szállítja - ha nem is túl sűrűn - az aprólékosan, művészi igénnyel kidolgozott lemezeket. Persze Coenen egészen jellegzetes stílusa sokkal kevésbé közérthető, mint Lucassen-é: sokkal sarkosabb (matekosabb) és áthatja egyfajta súlyos, sötét mélabú.

A "The Lotus Effect" óriási előnye elődeivel szemben az, hogy végre baromi jól szól (ez korábban egyáltalán nem volt jellemző) és az énekdallamokkal, harmóniákkal érezhetően többet bíbelődtek. Itt korábban André Vuurboom énekelt, aki a Sun Caged-ből kiválva megalapította a Sphere Of Souls-t, melynek eleddig sajnos egyetlen albuma, a "From The Ashes..." lényegesen emészthetőbb, dallamosabb lett, s talán ez ihlette meg Coenen mestert is. Az biztos, hogy az amerikai származású Paul Adrian Villarreal személyében olyan énekest választott, akinek szakasztott olyan hangja van, mint Vuurboom-é. Lefordítom: erős, kristálytiszta, kellemes fekvésű.

A zenészek teljesítményéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, de - mint tudjuk - ez önmagában még nem garancia a sikerre. Rene Kroon billentyűs játéka mindenképpen megérdemli, hogy külön kiemeljük; mind kíséretben, mind szólóban nagyon erős, és a hangszíneit is nagyon lájkolom. Szóval, ha valakinek kifogása lehet a Sun Caged legújabb albuma ellen, azt csakis eltérő stíluspreferenciák okozhatják, vagy eredendő idegenkedés attól a melankolikus, nehezen követhető dallamvilágtól, ami a "Pleasant Shade Of Gray" és "Disconnected" érás Fates Warning rokonságába utal mindent, amihez Coenen-nek köze van. Egy biztos: a Lótusz Effektus nemcsak a Sun Caged, de Coenen pályafutásának is legjobb anyaga.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.symphonyx.com
myspace.com/symphonyx

Az USÁ-ban, valahol New Jersey-ben van egy kancsal, hengertestű, szénakazal hajú, kolbászujjú manó, aki barlangjában (pontosabban Dungeon nevű stúdiójában) zenei alkímiával foglalkozik. A neve Michael Romeo, rövid, tömzsi ujjai szélsebesen dolgoznak, zenei képzettsége, szakértelme szinte páratlan, és pontosan ez teszi képessé arra, hogy látszólag egyszerű, közönséges elemeket érintésével arannyá változtasson. Mert bizony, ami a középkori ezotéria megszállottjainak nem sikerült, annak ő már évek óta szakavatott tudósa, annak ellenére, hogy a neki kijáró köteles tiszteletet, sőt lelkes ünneplést nem kapja meg sem a szakmától, sem az egyszeri metál rajongóktól. Pedig zseni, mega-giga géniusz a javából, akinek ott kellene szerepelnie az összes gitármagazin címlapján (na, nem azért, mert olyan jóképű...)

Amikor Túrisas kolléga annak idején megmutatta a SymphonyX "Damnation Game" című lemezét (1995), az egy revelációval ért föl. Rám addig ilyen hatással kizárólag a Deep Purple "Machine Head"-je (1972) és a Dream Theater "Images And Words"-sze volt (1992). Azóta is fölülmúlhatatlan kedvenc az ezredfordulón megjelent, egyszerűen csak "V"-re keresztelt magnum opus-szal együtt. Sietek hozzátenni, hogy minden egyes SymphonyX album megjelenése piros betűs ünnep mifelénk, főleg, hogy mostanában kb. öt évet kell egy újabb albumra várni. Várni viszont még ilyen hosszan is érdemes, ezt bőven igazolta a 2007-es "Paradise Lost", de nincs ez másként az Európában hivatalosan június 17-én megjelenő "Iconoclast" esetében sem.

Úgy tűnik, Romeo mester egyre kevésbé az "V" és az "The Odyssey" tétel epikus, szimfonikus stílusában gondolkodik. A nóták egyre sűrűbbek, zsúfoltabbak, direktebbek, miközben egyre kevésbé alkalmazható rájuk a progresszív címke. Ez inkább brutál, modern hangzású neo-klasszikus metál, mint bármi más, jóllehet a neo-klasszikus hatások is egyre jobban háttérbe szorulnak. Bár a hallgató már az első daltól kezdve zaklatott, kőkemény riffeket kap az arcába, a gitár sound most valamelyest visszafogottabb, kevésbé fejszaggató, aminek én személy szerint nagyon örülök. Legalább ilyen boldog lettem volna, ha Russell Allen is visszavesz egy kicsit a mostanság erőltetett folyamatos rekesztésből. Ezt olvasva Túrisas kollégám biztos lehülyéz, de a "When All Is Lost" jellegű gyönyörűen intonált "balladák" szerintem engem igazolnak.

Jelzem, hogy a "Képromboló" két változatban jelenik meg, a sztenderd verzión összesen kilenc szám szerepel, de a 2 CD-s digipak speciális kiadás ehhez képest még plusz 3 nótával kedveskedik, és pl. a "The Lords of Chaos"-t indító brutális Pantera-féle riffet hallgatva egyszerűen őrültség beérni a diétás változattal. Egyébként az egész lemezt érezhetően belengi Dimebag Darrell szelleme; mindenképpen a SymphonyX eddigi legintenzívebb anyaga, amivel - már csak maratoni hossza miatt is (83 perc) - ismerkedni, barátkozni kell, mert elsőre, egy adagban könnyen okozhat csömört. Nekem már elsőre is leginkább a címadó dal jött be (Pinella hatalmasat szólózik benne, kár, hogy egyre inkább háttérbe szorul), de legalább ekkora katarzis a "When All Is Lost". Ezzel az albummal elleszek egy darabig, de már most mondom: az év végi összesítésben biztos helye van a dobogón.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.borealismetal.com
myspace.com/borealismetal

Kanada manapság nagyon belehúzott; most éppen fölhelyezték nekünk a csillagászati térképre a hagyományos észak-amerikai power metal legújabb csillagát. Magam is nagyon vonzódom a klasszikus műveltséghez, de a Borealis név mégis állati bénán hangzik, jóllehet Boreas, az északi szél római istensége ihlette. Ráadásul a borealis melléknévi alak, ahogy az például az aurora borealis (északi fény) kifejezésben is előfordul. A suta névválasztás azonban egy rendkívül tehetséges, fiatal zenekart takar Ontarióból, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a Savatage időtálló örökségét átmenekítsék a metál-közönség újabb generációi számára.

A zenekar minden egyes tagja igen fölkészült zenész, de a főszerep és a legnagyobb érdem mégis csak Matt Marinelli énekes-gitárosé, aki nemcsak kiválóan szólózik, de a műfaj legnagyobb frontembereinek hangja költözött a torkába. Garael kolléga – ha ugyan még nem ismeri – tuti el fog alélni tőle. Alapból leginkább Zak Stevens-re hasonlít, de olykor kifejezetten Tom Englund-osan kapar, nekem mégis azok a pillanatok tetszenek, amikor szinte koncentrálnom kell, hogy nem Russell Allen-t hallom-e éppen (pl. a címadó első sorainál!).

A Borealis zeneileg nem túl önálló – sőt! – de megérdemli, hogy sikeres legyen, mert tiszteletreméltó ősök hagyatékát kezeli; sokszor frissebbnek, fogósabbnak találom, mint pl. a Circle II Circle-t. Talán egy kicsit túl homogén az anyag, nem mindig világos, hogy véget ért-e egy szám, vagy már a másikat hallgatom, de huszonegynéhány évesen nagyon szeretnék ilyen alkotói kihívásokkal küszködni.

Tartok tőle, hogy erre a muzsikára Amerikában a kutya se kíváncsi, de nyilván ők is inkább Japánban és Európában gondolkoznak, ezt jelzi a Lion Music-nál való megjelenés, és a tény, hogy a lemezt Svédországban keverték. Szól is, ahogy kell… Sava-fanoknak nyugodt szívvel ajánlom.

Tartuffe

Honlapok:
www.lakeofmind.hu
mymusic.hu/lakeofmind

Talán ha érdekelnének a magyar zenei fesztiválok, találkozhattam volna a progresszív metált játszó Lake Of Mind zenekar nevével, de mivel messze elkerülöm az ilyen rendezvényeket, kénytelen voltam egy külföldről működtetett honlap böngészése során belefutni első albumukba. A fiúk belefáradtak a sikertelen kiadókeresésbe és letölthetővé tették az összefüggő történetet földolgozó komplex zenei drámájukat (a frappáns fordulatot egy az egyben honlapjukról emeltem be ide).

Az "A Condemned Soul" valóban drámai és tagadhatatlanul komplex; hallatszik rajta, hogy a komponálásért elsősorban a ritmusszekció, Sanda Gábor dobos és Takács József bőgős felel. Dominálnak az összetett, zaklatott ritmusok, ami alapjában véve nem is lenne baj, ha ez egyszersmind párosulna követhető, megjegyezhető dallamokkal. Ezek hiányában azonban az összhatás – a tagadhatatlan hangszeres kompetencia és a számos tetszetős zenei ötlet ellenére – pontosan olyan zsúfolt és olyan kevéssé megkapó, mint a 2005-ben földbe állt Zero Hour esetében.

A fiúk most éppen billentyűst keresnek (a lemezen Kas Zoltán, a Dreyelands egykori tagja segítette ki őket); talán egy dalszerzésben is honos, dallamorientált zenész kiprovokálhatná a szükséges változásokat. Ha tanácsolhatnék valamit, azt mondanám, hogy sok Kiuas-t kellene hallgatniuk, hiszen Kaufmann Péter énekes hangja tónusában határozottan hasonlít a nemrég stílusváltás miatt kilépett Ilja Jalkanen orgánumához. Amúgy meg nagy, hangos hajrá az elszánt magyar muzsikusoknak!

Tartuffe

Ó, hogy milyen szeleburdi is tud lenni az ember, ha elragadja az ifjonti hév. Pedig a munka és szórakozás  megkülönböztetése elsődleges, ha boldogulni akarunk az életben. Mennyire nem éreztem én át a prioritásokat, amikor azt gondoltam szárnyaszegett, megbuktatott gimisként, hogy a másnap reggeli fizika pótvizsga azért előbbre való, mint holmi rockkoncert, még ha a rajongva szeretett Scorpions érkezik is az MTK-stadionba (1986-ot írunk…).

Sajnos, még a családom - akiktől azért elvárható lett volna némi bölcsesség – sem azt javasolta, hogy "Menj fiam, ez már egy előre lefutott, koncepciós 'kirakatvizsga', úgyis bukó, úgyhogy az a rakenroll, hogy középső ujjadat kinyújtva visszaüzensz tanár úrnak, hogyaszongya: Pista bácsi, fuck you! A harmadikat ígyis-úgyis kétszer járod, ha maradsz, ha mégy." Életbölcsesség és kellő felelősség hiányában tehát meghoztuk a lehető legbénább, de konszenzusos döntést. Eredménye: Scorpions kihagy, harmadik ismétel.

Teltek-múltak az évek… A harmonikus rezgőmozgás és Kirchhoff, valamint Maxwell csomóponti és huroktörvényei  már nem zavarják köreimet, Pista bácsi is egy szánni való vértolulásos nyugger lett (akár naponta nyakon vághatnám:)), de a Scorpions megmaradt életerősnek, fontosnak és fiatalnak. Hiába no, a prioritások ugye… Na jó, másodjára (1990) és harmadjára (1993) tudatosan hagytam ki őket. 5 percenként szólt a rádióból a pacifista füttyös líra, fülig érő szájjal, meg vasfüggöny darabokkal a fogaink között integrálódtunk éppen az Európai Unióba bele. Óriásplakátok (Nyithatok-e kávéházat Bécsben? – ó, bazdmeg!), meg egyéb gyökérségek, persze, hogy félidióta világbéke-eufóriában legfeljebb a Gorkij Parkban lehet ücsörögni egymás kezét (f….t) fogva (sz…va), de jó rocklemezt készíteni aligha. Ráadásul a hard rock általánosan rossz állapota miatt a "Face the Heat" sem lett acélos.

Legutóbb viszont megfogadtuk itt a blogon: "ha megígérik, hogy az utolsó turné reménybeli hazai állomásán nem jut eszükbe még egyszer akkora marhaság, hogy a szemfényvesztő magyar beat-legenda gyöngyhajú zenebohócaival porig alázzák magukat, akkor nem kérdés, hogy a blogcsapat (2 fő) is ott fog tobzódni, majd könnyekig hatódni a búcsú perceiben."

Kóborra és Molnár "egyszer már majdnem lefogtam két hangot tisztán" Györgyre most valószínű rázárták a VIP szoba ajtaját, biztos, ami biztos, - szerencsére nem szabadultak ki/be és nem hordtak föl (bél)sarat a színpadra. Én pedig ha nem is hatódtam könnyekig (a távollétüktől azért majdnem...), de ott voltam és egy pályafutásukhoz méltó befejezést, profi műsort nézhettem végig. Az egész színpadot lefedő és csodálatos színpadképet biztosító ledlámpákkal, három kivetítővel, a dalokhoz külön megkomponált animációkkal, kisfilmekkel kísért, szinte pontosan kétórás előadás számomra egyetlen csalódása az volt, hogy kizárólag a Matthias Jabs-éra (1979-) dalaiból kötötték meg estére a dalcsokrot a teltháznyi közönségnek. Az "In Trance" pl. évek óta kihagyhatatlan alapvetés, amivel szemben a lapos "Tease me, Please Me", vagy akár a szintén karcsú és szenvelgős "Loving You Sunday Morning" egy méltatlan alternatíva. 
Mint ahogy az is méltatlan, hogy sokadjára kell szabadkozva leírjuk: a Scorpions az egyik legpatinásabb európai hard rock banda evör. És aki még mindig ott tart, hogy ennek cáfolataként a csapat tényleg tengernyi balladáját hozza fel, az szégyellje magát, és okulásul hallgassa meg 40-szer egymás után Angela Gossow és az Arch Enemy feldolgozásában a "The Zoo" című örökzöldjüket az új AE lemezről.

Fiúk, még egyszer köszönjük az életművet és további szép nyugdíjas éveket kívánunk! És tudod mit, Pista bácsi? Láttam őket végre, úgyhogy tegnaptól Neked is!

Ezen a linken az általam feltöltött részlet csekkolható. A hangulat miatt talán érdemes belenézni.

Túrisas

Kiadó:
Candlelight Records

Honlapok:
www.wolverine-overdose.com
myspace.com/wolverineoverdose

Mostanában a "mainstream" szaksajtó a lengyel Riverside sikereitől hangos, miközben már szűkebb pátriájukban is akad verhetetlen vetélytársuk: a Division By Zero (itt és itt), akiket sajnos a média méltatlan és vétkes hallgatása vesz körül. Több hasonszőrű zenekar is joggal panaszkodhatna arra, hogy feleannyi figyelmet sem kapnak, mint a Riverside, pedig… Ezek között mindenképp elsőként kell megemlíteni a svéd art metal/prog rock együttest, a Wolverine-t, akik ráadásul régebb óta is alkotnak, jóllehet kisebb intenzitással, hosszabb időközökkel egy-egy megjelenés között. A Division By Zero egyébként azért jutott eszembe, mert Stefan Zell énekes-farkasember hangja szinte megtévesztésig olyan, mint Slavek Wierny-é.

A "Communication Lost" a Wolverine negyedik albuma, ami szerencsére a közvetlen előd, a "Still" (2006) szép hagyományait követi, nem pedig a korábbi albumokét. Az egykori death metal gyökereknek sincs nyoma; maradt a merengős, melankolikus art rock/metal árnyalatnyi Marillion- és Pain Of Salvation-féle progresszivitással, valamint egy jó adag Paradise Lost hatással. Ez az epikus, 70 perces lemez minden kétséget kizáróan a svéd muzsikusok legérettebb anyaga, és Jacob Hansen dániai stúdiójában olyan hangzást kevert nekik, hogy le a kalappal!

Az biztos, hogy erre a zenére nem indul be egyetlen buli sem, rock kocsmákban sem lesz visszatérő sláger, de Martens bakancsos, háromnegyedes gatyában feszítő, pattanásos arcú, zsíros hajú serdülő fémszívűek sem fogják Iron Maiden vagy KoRn pólóikat Wolverine föliratú ruhadarabra cserélni. A helyzet az, hogy ez bizony vastagon intellektuális rétegzene. De nem látom be, miért kellene szégyellni egy kis elitizmust, ha az nem kirekesztő. Örülök, hogy a Wolverine némi tépelődés után végül a nehézségek ellenére sem adta föl, mert a "Communication Lost" igazi csemege a magamfajta mélabúra hajlamos prog-rajongónak…

Tartuffe

Kiadó:
Random Productions

Honlapok:
www.randomeyes.net
myspace.com/randomeyes

Zenészek:

Christian Palin - ének
Sami Rönkkö - gitár
Karim Elbanna - gitár
Rolf Pilve - dobok
Voitto Rintala - bőgő

A legutolsó, "Invisible" című albumhoz és a 2008-as állapotokhoz képest komoly változások következtek be a finn power banda háza tájékán. Egyrészt Christian Palin énekes leigazolása a francia progresszív nagyágyúnak számító Adagio-hoz kurtán-furcsán véget ért, pedig a közreműködésével rögzített "Archangels In Black" (2009) igen ütős anyagnak bizonyult. Akkoriban nem sokat lehetett hallani arról, hogy valójában mi volt távozásának oka, de közben kiderült, hogy Palin találta túlságosan terhesnek a "távkapcsolatot", valamint saját bandájára, a Random Eyes-ra akart összpontosítani.

A Random Eyes-ben Palin egyáltalán nem mellékszereplő; azt lehet mondani, hogy ő egy személyben maga a Random Eyes, hiszen ő szerzi a muzsikát, írja a szövegeket, és rajta kívül mindenki helyettesíthető. Az egyébként "civil" foglalkozását tekintve zongoratanár, uruguayi születésű hiper-torok körül a bőgőst kivéve ki is cserélődött a teljes csapat. Ennek jótékony hatása, hogy ezúttal semmi panaszom sem lehet a gitárosok teljesítményére, de a megszólalás is sokkal tisztább, élesebb, dögösebb. Talán az új kiadó is hozzátett egy kicsit a pozitív előjelű változásokhoz.

A "Light Up" komoly bizonyítéka annak, hogy a Random Eyes kifejezetten fejlődőképes, főleg, ha Palin mellé a megfelelő zenészek kerülnek. Sajnos a dallamok nem mindig elég fogósak, és az album összképe elég vegyes, mivel egyszerre szerepelnek rajta már-már progba hajló power nóták (Decadence) és szinte populáris hard rock szerzemények (Hold Me). Az utóbbi kategóriában egyértelműen díjnyertes a "Tell Me", míg power-függőknek garantált libabőr pl. a "Megalomaniac".

Az irány tehát jó, hangzásban, hangszerkezelésben szembetűnő az előrelépés. Amennyiben tartható lesz a fejlődésnek ez a fölfelé ívelő görbéje, a következő – remélhetőleg egységesebb, tetszetős dallamokban gazdagabb – anyag még nagyobbat fog durranni.

Tartuffe

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
myspace.com/nealmorse

Neal Morse nem az a zenész, aki a dolgokat ráhagyja a vak véletlenre. Ezt többféleképpen is lehet érteni, de most konkrétan arra gondoltam, hogy az egyszerűen csak "Testimony Two"-ra keresztelt új anyag nem is hivatkozhatna harsányabban 2003-as elődjére. Ha a cím nem lenne elég világos indikáció, ott van a tény, hogy Neal megint dupla albumban beszéli el megtérése történetét; de a borító sem hagy semmit a véletlenre, és akkor még a folyamatos zenei visszautalásokról nem is beszéltünk. Nyolc év alatt mindössze annyi változott, hogy Neal tanúságtétele - ha lehet - még grandiózusabb lett. A Carl Palmer Band-ből ismert fiatal gitáros fenomén, Paul Bielatowicz mellett ezúttal közreműködik Steve Morse tanár úr (Seeds Of Gold), valamint néhány csellista, hegedűs és fúvós is. Egyébként a "keménymag" maradt a régi: Mike Portnoy a doboknál, Randy George (Ajalon) bőgőn, és Neal Morse minden máson.

A legutóbbi lemez megjelenésekor sajnálkoztam picit a nyilvánvaló, fáradásra utaló önismétlések miatt (itt), de mivel ez a dupla album tulajdonképpen a 2003-as szépemlékű előd "remake"-je, erre most aligha lenne sportszerű hivatkoznom. Ugyanakkor minden további nélkül összehasonlíthatom a két tanúságtételt, és azt kell mondjam, az első alighanem fogósabbra sikeredett. Nehéz is az utóbbi évek Neal Morse dömpingjében valamire úgy igazán rácsodálkozni, hiszen az ember szinte évente kap egy dupla albumot; ha nem szólóban, akkor a Transatlantic-tól vagy a Yellow Matter Custard-tól... Ebbe azért egy magamfajta elkötelezett rajongó is bele tud zsibbadni.

Félreértés ne essék, nem akarom kisebbíteni Neal Morse érdemeit, a TT is első osztályú munka, de igazából most érzem először, hogy egyszerre közel két óra muzsika (főleg majdnem évente) egyetlen előadótól, aki progresszivitása ellenére is egyre homogénebb, kicsit sok(k). Talán ezért olyan üdítő friss hangokat hallani, mint pl. Bielatowicz döbbenetes szólóját az "It's For You"-ban. Persze ajakbiggyesztésre semmi ok, hiszen a második CD-n szereplő monumentális "Seeds Of Gold" egymagában megéri a pénzt, amit elkérnek a TT-ért. A 26 perces összetett szerzemény egy zongorán játszott fúgával, amolyan meglepi barokk csavarral indul, a középrészben újfent rácsodálkozhatunk néhány Neal Morse-tól szokatlan neoklasszikus dallamfoszlányra, majd kibontakozik egy akkora Steve Morse szóló, hogy a sasmadár is csak repülővel tudná átrepülni. Meggyőződésem, hogy ezt a vonalat kéne erőltetni; hamarosan megy is az ügyeletes kedvenc rovatba!

Az album egyébként több változatban is kapható, a 2 CD-s alapverzió mellett megjelenik egy DVD-s változat, amelyen szerepel egy "így készült" dokumentumfilm, illetve az előadó honlapjáról egy csomagban meg lehet rendelni Neal személyes tanúságtételét könyv formában is - minő meglepetés! - "Testimony" címmel. Viszlát a Diesel Club-ban június 11-én!!!

Tartuffe

Kiadók:
Nomota LLC (US)
Frontiers (EU)

Honlapok:
www.journeymusic.com
myspace.com/journey

Talán kevesen tudják, de a Journey eredetileg progresszív, jazz-rock fusion zenekarnak indult Carlos Santana mellől kihullott zenészekből. Csak miután minden hangszeres kompetencia és invenciózus zenei megközelítés ellenére sem tudták a közönség figyelmét fölkelteni döntöttek kiadójuk tanácsára úgy, hogy az akkoriban igen népszerű Foreigner és Boston vonalon előre menekülve belevetik magukat a népszerű, közönségsiker-orientált rádió rock világába. Ez a háttere annak, hogy a Toto-hoz és az Asia-hoz hasonlóan hatalmas sikereket arathattak le és médiasztárok lettek úgy, hogy kivételes zenei tehetségüket közönségénekeltetős himnuszok és közérthető slágerek megírására fordították. Ugyanis ehhez is kell ám egy jó adag istenadta tálentum! Attól még senki sem lesz sikeres sláger-szerző, hogy a homlokáról lóg egy hosszú befont hajtincs... Akinek füle van a hallásra, hallja meg...

A Journey viszontagságos, folyamatos tagcseréktől zaklatott karrierje símán kiadna egy enciklopédikus méretű monográfiát; fölösleges is lenne egy százszor meg ezerszer elbeszélt történetet újra fölmondani. A lényeg, hogy Steve Perry énekes legenda távozása után Arnel Pineda szappanoperába illő fölfedezésével sikerült újrakalibrálni az együttes megreccsent szerkezetét. Az "Eclipse" immár a második lemez, amit a közel tökéletes Perry-klónnal, Pinedával készítettek el. A 2008-as "Revelation" szerintem jobb lemez volt, de egy ilyen megaköltségvetéssel dolgozó, nagykiadós bandához méltatlanul gyengén szólt, jóllehet az újra fölvett régi slágereket fölvonultató bónusz lemez kedves kis meglepi volt. Az "Eclipse" hangzása azonban sokkal kerekebb, s ezért valahogy rockosabb is.

Sajnos most sem sikerült ráduplázni olyan klasszikusokra, mint a "Don't Stop Believing" vagy az "Any Way You Want It", de az alkalmi tölteléknóták ellenére (pl. "She's A Mystery" és az instrumentális "Venus") akad néhány kimondottan tetszetős fülbevaló, mint a "Edge Of The Moment", a "Resonate" és a "Someone", vagy a nagyszabású, megindítóan lírai "To Whom It May Concern". Az utóbbiban olyan finoman, fílingel penget Neal Schon, hogy az Túrisas cimbora minden rá vonatkozó kételyét el kellene, hogy oszlassa. Az "Eclipse" tehát nem lesz klasszikus Journey lemez, de a vérbeli rajongókat sem fogja elidegeníteni, mert méltó híres-neves elődjeihez, ha nem is egyenértékű velük.

Tartuffe