Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlapok:
www.lostinthoughtband.com
myspace.com/officiallostinthought

"Hadd látom, úgymond, mennyit ér a velszi tartomány." Ez a klasszikus Arany-idézet jutott eszembe, mikor a Lost In Thought bemutatkozó lemezét elindítottam a lejátszómban. Az ugyancsak welsh Bullet For My Valentine már megmutatta, hogy tehetséges bárdokat nevelnek arrafelé. A brit hard rock-metál műfaj határozottan combosodni látszik, pedig kevesebb mint egy évtizeddel ezelőtt szinte csak elvétve lehetett ilyen jellegű muzsikát találni a londoni Picadilly Circus-on lévő Virgin Megastore-ban. Személyes élmény...

A David Grey gitáros és Simon Pike bőgős által megálmodott progresszív metál banda 2007-ben alakult és szerencséjükre egy olyan tapasztalt hangmérnök vette kezelésébe a debüt anyagot, mint az Anubis Gate-ből és a Beyond Twilight-ból ismert Jacob Hansen. Ez hallatszik is a zenén, mert egyrészt a banda által példaképként emlegetett Pagan's Mind, Circus Maximus és Threshold mellett éppen az Anubis Gate párhuzamok tűnnek erősnek (főleg a dallamok tekintetében), másrészt, ha valaki azt mondja, hogy a lemezt maga Jacob Hansen énekelte föl, nem pedig egy bizonyos Nate Loosemore, akkor minden további nélkül elhiszem.

Az együttes zenészei rendkívül fiatalok, ezért talán meg is lepődhetnék azon, hogy milyen kompetenciával kezelik hangszereiket és milyen magabiztosan fűzik egymásba a progos zenei témákat, de manapság oly sok ilyet látni-hallani, hogy az ember szinte csak legyint, hogy: "Ja, megint egy gimis banda, akik óvodás koruk óta együtt játszanak Dream Theater földolgozásokat." Greg Baker billentyűs tuti, hogy az oviban sokat hallgatta a "Falling Into Infinity" érás DT-t (nem lehetett nagycsoportosnál nagyobb, amikor kijött a lemez), mert játékában mindig ott bujkál, cinkosan kacsingat Derek Sherinian.

Az "Opus Arise" nem sok önálló zenei gondolatról árulkodik, de soha rosszabb bemutatkozást! Főleg egy olyan országban nagy szó ilyen anyaggal előrukkolni, ahol sokáig Noel Gallagher (Oasis) volt a szólógitárosok netovábbja! Brrr!

Tartuffe

Ó, hogy a nyű nyuvassza ki a Nuclear Blast minden illetékesét, aki tevőlegesen részt vállalt abban, hogy az év DVD-je helyett egy felcicomázott, bíborba-bársonyba, gyöngyöskoszorúba öltöztetett,  de a képanyag tekintetében mindenképpen keserű csalódást okozó baszkurálmányt vehessünk kézbe.

Még most sem hiszem el, ezért naponta újra és újra beteszem, hogy hátha mégiscsak bűbáj és káprázat az egész és nem fog megtörténni, hogy a gyönyörűen fényképezett wackeni csoda a maga szerény hetvenezres, őrjöngő tömegével, négy szenzációs dal után - hopp! - elillan. Sajnos de. Már harmadik napja elillan, úgyhogy ez már így fog maradni, nem álom, hogy a nyű nyuvassza ki a Nuclear…

Tehát akkor a tények: az első négy dal után vesszük a sátorfánkat és magunk mögött hagyjuk Wackent, meg a hetvenezres tömeget. Meg a képminőséget… Hiába a továbbra is nagyszerű, szinte tökéletes hang és a csehországi Vizovice (Masters of Rock, 2009) szintén hálás, éneklő közönsége, az élmény odavan. Ez a homályos, minősíthetetlen bootleg-kameramunka csak extraként lenne elfogadható és lett volna minden további nélkül megvalósítható. Akár egy alternatív helyszínmegválasztással, ahogy azt pl. a Helloween koncertanyagon (Live in Sao Paulo) minden nehézség nélkül megoldották.

A teljes koncertprogramot megfelezték (8 nóta Wacken, 8 nóta  MOR), miközben ide-oda ugrálunk, káprázat/bootleg/káprázat/bootleg/káprázat/bootleg leosztásban, és ezzel kb. el is van b@szva az egész.

Mindehhez a gyalázathoz sikerült az egyik általam valaha is látott legszebb csomagolást elkészíteni. A két keményfedeles, lapozható könyvben rejtőzik a négy korong, amelyből, mint kiderült, a hanganyag több mint zseniális, akár német, akár cseh. Ha csak hallgatjuk, akkor Tóbiás (egyáltalán nem teljesít rosszul egyébként), Lande, Matos, Catley, Hartmann, Somerville + végig éneklő közönség, ha nézzük, akkor is ugyanők, de helyenként szemcsésen, hogy a nyű nyuvassza ki..

Vagy optimistán örüljek annak, hogy a pohár félig mégiscsak a wackeni koncerttel van tele, benne a számomra legkedvesebb Avantasia-dalokkal? Nagyon más választásom nincs. "Song selection" menüpont, oszt jóccakát! Egy órácska felhőtlen szórakozás.

Felhőtlen? A fészkes fekete fenét! A kettes számú, az egész turnét dokumentáló korongon látom, hogy Wackenban pl. Uli Jon Roth is fellépett vendégként, ami élmény nekünk ezért a pénzért nem jár, hiszen akkor momentán mi éppen csehül állunk.

Ó, hogy a nyű nyuvassza ki a Nuclear Blast minden illetékesét!

Túrisas

Kiadó:
Avalon/Marquee

Honlapok:
www.symfonia.fi
myspace.com/symfoniamusic

Miután Tolkki apó belátta, hogy a XXI. században a reneszánsszal nem lehet forradalmat csinálni (beszámoló itt), gyorsan összetrombitált egy újabb euro-power projektet, ráadásul hatalmas nevekkel, akik a műfaj meghatározó formációiból érkeztek. André Matos énekes mellett (ex-Angra, ex-Shaman, ex-Viper) sikerült bevonni Jari Kainulainen bőgőst (ex-Stratovarius, ex-Evergrey), Mikko Härkin (ex-Sonata Arctica, ex-Kotipelto) billentyűst, sőt Uli Kusch dobost is (ex-Helloween, ex-Gamma Ray, ex-Masterplan, ex-Ride The Sky). Egy ilyen csapat fölállása után már szinte overkill-nek (szükségtelen túlzásnak) tűnik a nem éppen körmönfont Symfonia név kiválasztása, mert lehet-e egy pillanatig is kétséges, milyen muzsikát játszik egy ilyen euro-power szupergrúp?

Hát persze, jól rendezett csatasorba állítva masíroznak a korai Stratovariust idéző, neo-klasszikus uniformisba öltöztetett galopp-himnuszok, esetenként a kötelező "szimfonikus" középrészekkel. Aki az Angra és az új Stratovarius progressive power "elhajlásait" csalódottan fogadta, most elégedetten dörzsölheti össze a tenyerét, mert a Symfonia jóvoltából ortodox, kifejezetten régisulis anyagot vehet kezébe, ahol a gitárhangzás is a klasszikus Strató korszakot juttatja eszünkbe (a borítótól nem is beszélve!).

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Tolkki tehetséges dalszerző, de azért az utolsó RR album után fölröppent pletykák miatt, miszerint helyette a lemez producerének kellett fölgitároznia a lemezt, bennem mocorog a kétkedő kisördög: vajon tényleg busafejű, bipoláris barátunk pengeti-e a húrokat? Ezért most – megbízható infó hiányában – inkább nem is dicsérem… Magasztalom viszont az ijesztően halálfejű Mikko Härkin-t, aki ezen a lemezen több mint kompetens.

Ha már itt tartunk, meg kell jegyezzem (jóllehet ezzel sokakat – beleértve Túrisas kollégát – magamra fogok haragítani) , André Matos vékony fejhangja engem már rövid távon is idegesít. Közel 22 évvel ezelőtt a Moonlight Sonata fémes földolgozásában (Viper: Theatre Of Fate, 1989) még aranyos volt, de nagyobb dózisokban ez a sivalkodás kezd irritálóan hatni.

Kézenfekvő, hogy az új Strató lemezt (itt) és az "In Paradisum"-ot meg kell méretni egymással szemben, össze kell ereszteni egy kis ketrecharcra. Nem tudom, a bookie-k (fogadóügynökök) miként határoznák meg a fogadási arányokat, de az tuti, hogy én minden pénzemet az "Elysium"-ra tenném. Matias Kupiainen rulez!

Tartuffe

Kiadó:
Vagrant Records

Honlapok:
www.protestthehero.com
myspace.com/protestthehero

Kanada és az Egyesült Államok között létezik egyfajta baráti versengés, úgy a sportok területén, mint a szórakoztatóiparban. Tekintve, hogy az USÁ-ban nagyjából tízszer annyian laknak, a küzdelem elég egyenlőtlen, amit az amerikaiak nem kevés kajánsággal rendre szóba is hoznak. A brit uralkodó hűséges alattvalói azonban nem hagyják magukat, a Protest The Hero pl. szemtelenül magabiztosan és rendkívül frappánsan megválaszolt arra a kihívásra, amit a napjainkra már vitathatatlanul világsztár státuszba emelkedett Avenged Sevenfold munkássága jelent.

A párhuzamok kézenfekvőek: az A7X-hoz hasonlóan a Protest The Hero tagjai is kis gimnazista koruk óta barátok, és már akkor együtt zenéltek, amikor "odalent" a szőrtüszők működése még jóformán be sem indult. Első koncertkörútjukra úgy indultak, hogy szinte szó szerint az érettségiről kijövet szálltak be a turnébuszba. Persze a hasonlóságok között ennél sokkal lényegesebb, hogy zeneileg is egy tőről fakadtak: klasszikus heavy metal keveredik itt metalcore és progresszív metál elemekkel. A PTH esetében az utóbbiból még talán több is akad, mint a kaliforniai "megfelelő" lemezein, sőt olykor a System Of A Down hagyaték is érződik szerzeményeiken.

Ezek a kanadai kölykök, bár tényleg arcátlanul fiatalok, egyáltalán nem kezdők. A "Scurrilous" már a harmadik nagylemezük, hangszerkezelésük pedig biztos tudásról és komoly rutinról árulkodik. Luke Hoskin gitáros játéka ritmikailag káprázatos, és bár nem erőlteti a klasszikus értelemben vett szólókat, azért jó párszor alaposan elsül a keze (hihetetlen, mit művel a "Termites"-ban!). A vokálokra is komoly hangsúlyt fektetnek, a bandában szinte mindenki kiveszi a maga részét az éneklésből.

A GTA (Greater Toronto Area) a Protest The Hero mellett még rengeteg föltörekvő tehetséges bandával büszkélkedhet; érdemes lesz rájuk odafigyelni (pl. Hostage Life, Bombs Over Providence, Dead Letter Dept, stb.). Különösen azok lakmározhatnak a "Scurrilous" gazdag menüjéből, akiket a legutóbbi A7X lemez balladázós kedélye nem talált el igazán, és inkább a "City Of Evil" korszak elszánt nótáit hallgatják szívesen.

Tartuffe

Az Én, Ozzy könyv kiolvasása után, miután végighallgattam / néztem az otthoni CD/DVD gyűjteményem Ozzy-kiadványait, egyre erősebben és csillapíthatatlanul éreztem a késztetést. Bizony, nagyon nincs rendjén, ha úgy telnek-múlnak a napok, hogy nincs a birtokomban a Madman szupersztár korszakát megörökítő koncert DVD. És Isten bocsássa meg: nem Ozzy miatt.

Azt minden további nélkül kibírtam volna, ha nem kell a némileg behízott fejére halmazati büntetésként kirótt hidrogénezett, hajlakkal belőtt rőzséjével, valamint ordenáré flitteres színpadi hacukájával vizuálisan szembesülni, mert ez mai szemmel szinte vállalhatatlan. Az egyébként cseppet sem könnyű DVD-beszerzés oka nevesítve: Jake E. Lee.

Közhely, hogy Ozzy mindig is a lehető legjobb gitárosokat kaparta elő a sokezerből. (Lehet okoskodni, meg szakérteni, de meggyőződésem, hogy ez most is sikerült. Gus G. tudásban és fazonban is a lehető legjobb választás volt, a játékában kissé statikussá vált Zakk helyett.) Az Ultimate Sin (1986) megjelenése utáni turné sikeréhez ezúttal is kellett egy gitárfenomén, aki minden tekintetben megfelelt az elvárásoknak. Megjelenésben, színpadi mozgásban, és gitártudásban ennél jobban nem lehet megjeleníteni a nagybetűs Gitárhőst. Minden klasszikus szólót ugyanúgy, mégis máshogy játszik, de minimum, hogy lenyűgöző technikával és könnyedséggel. Intenzív mozgásával is ő viszi a hátán a bulit, Ozzy meg tapsol, totyog és jobb híján néha izomból megrángatja szegény Jake óriási hajzatát. De őt meg ezért szeretjük, na!

Most tabut döntök megint, de Jake E. Lee jobban, szebben játszotta el a Randy Rhoads írta szólókat, mint mostanában Zakk Wylde. A fiatal Zakk még partiképes volt, de ahogy emelkedett benne a tesztoszteron szint, és fokozatosan lanyhult nála az általános disztingválási faktor és ment le kutyába, egyre inkább a súlyra fektette a hangsúlyt, mintsem a játékosságra.

Itt azonban egy teljesen más fölfogás és játékstílus a meghatározó, noha mindkét Ozzy-bárdista zseni. Jake E. Lee  meglátásom szerint azonban egy kissé és nagyon méltatlanul leértékelődött Zakk Wylde mellett, ezért is kell megnézni ezt a 16 klasszikus Ozzy nótát és gigashow-t megörökítő, sajnos DVD-n csak Japánban megjelent filmet.

A hang és kép nyilván nem versenyképes egy mai felvétellel, hiszen eredetileg ez egy VHS-anyag volt, amit a japperek digitalizáltak, de bőven nézhetővé és élvezhetővé varázsoltak. Az eredeti film rendezője jó munkát végzett. Egyetlen képi megjelenítésért kellett volna csak bűnhődnie. A "Crazy Train" szólójának második részébe beúszik egy néhány másodperces filmes geg, amint Ozzy a sínekre helyez egy hajadont. - No, ezért viszont halállal. Tehát a lényeg mégegyszer: Jake E. Lee!

Túrisas

Nem hozza már lázba a világot egy új Michael Schenker megjelenés, és akkor még nagyon diplomatikusan fogalmaztam. Ha a teljes érdektelenség támogatásával meg(nem)valósuló pesti vendégszerepléséből indulok ki, akkor úgy is mondhatjuk: valójában szinte a kutyát sem érdekli, hogy éppen hol tart a megcsúszott Schenker meredeken lefelé ívelő pályafutása.

Játékával a legtöbb neves rockgitárosnak inspirációt jelentő muzsikus persze részben tehet is jelen pozíciójáról, hiszen a legutóbbi időkben már megjelenésében sem a gitárhőst idézte, aki a világ legjelentősebb rockszínpadjain túrt jellegzetes testtartásával. Lehetetlen sapijában, szőrősen, és mezítlábas tornacipőjében úgy festett, mint egy lepukkant homeless. Már csak a megmaradt ingóságaival kibélelt egy-két teszkós reklámtatyó hiányzott a kezéből. Ha már drogozik az ember, legalább nézzen úgy ki, mint Iggy Pop, nem?

Miska bácsi azért talán mostanra kezdi magát mentálisan összekapni, legalábbis a legújabb hírek, valamint a jubileumi japán koncert hang- és képanyaga ezt támasztják alá. Személy szerint lelkes vagyok, ha Schenkerre terelődik a szó. Mostanában különösen igaz ez a két Schenker-Pattison Summit albumra, amely 2004/2005-ben jelent meg, a legnagyobb titoktartás mellett. Alig volt visszhangja a két megjelenésnek, pedig ami ezeken hallható, azt vétek nem odadörgölni a gitárbarátok orra alá, füle elé.

A lemezek koncepciója csupán annyi, hogy elővettek néhány rock és blues klasszikust, leginkább a 60/70-es évekből, hullabiztos alapokkal és feelinges ritmusgitárral felrántották őket, Davey Pattison felénekelte, Schenker pedig jött a vadiúj Dean MS Retro Signature hangszerével és megmutatta, hogy nem a ruha teszi a Fendert (illetve a Dean-t).

Nem a tőle megszokott, hajlékony sound jellemző a lemezen. A megcélzott vintage hangulathoz jobban illeszkedő, a visszavett torzítással, de élesen, dinamikusan karcoló hangszín zseniális választás. Így egyszerre lett modern és nagyon is hagyománytisztelő a végeredmény. Amit pedig a "Whiter Shade Of Pale" (első lemezen), 'While My Guitar Gently Weeps', 'Layla', 'Dear My Fantasy' dalokban odatesz, az kötelező tananyag, mese nincs! 

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.whitesnake.com
myspace.com/whitesnake

Azért a nápolyi Frontiers kiadó nem kispályázik! Elképesztő nevek szerepelnek a "roster"-ükön (szolgálati jegyzékükön, partner-listájukon), és folyamatosan azon dolgoznak, hogy igazi legendák is érdekeltek legyenek a velük való együttműködésben. A Uriah Heep után - nagy meglepetésemre - a Whitesnake is hozzájuk igazolt. Föltételezem, Serafino Perugino és munkatársai pukkantottak néhány üveg prosecco-t, miután aláírták a szerződést, bár tartok tőle, hogy a "Fehér Kígyó" már közel sem akkora üzlet, mint mondjuk az "1987" idején.

A Whitesnake - kisebb-nagyobb szünetekkel - több mint 30 éve aktív, de eddig mindössze 10 stúdiólemezt adtak ki. Ezt figyelembe véve, Coverdale és bandája a  2008-as "Good To Be Bad" megjelenését követően (itt) relatíve rövid ideig piszmogott az új anyaggal. Úgy tűnik, Coverdale mellett csak a két gitáros, Doug Aldrich és Reb Beach tartoznak a belső körhöz, körülöttük szabadon cserélhetők a zenészek. Brian Tichy dobos nagy név a szakmában, de - s ez talán nem az ő sara - a szerkója nem szól valami jól. Engem személy szerint módfelett idegesít a csattogó lábdob és a tompa pergő.

Talán ez az idejétmúlt, '80-as éveket idéző dob-sound is része egy koncepciónak, melynek lényege, hogy visszanyúljanak a "Slide It In" és az "1987" által meghatározott "pufihajú" korszakhoz. A törekvés egyértelmű, de nem új, hiszen a "Good To Be Bad" is ebben a fölfogásban készült. A "Forevermore" tehát logikus folytatása az előző lemeznek. Sajnos ez abban a tekintetben is igaz, hogy a 2008-as koronghoz hasonlóan az új albumra se kerültek föl olyan fajsúlyú slágerek, mint a "Love Ain't No Stranger", a "Still Of The Night" vagy a "Here I Go Again" voltak annak idején. Vér profi az egész, a két gityós a lelkét is kiteszi, hogy minden passzoljon, voltaképp a dalok is jók (különösen a címadó ballada!), csak éppen nincs bennük a zsenialitásnak az a szikrája, ami pl. a "Fool For Your Loving"-ot egy generáció himnuszává tette. Pedig reméltem, hogy 14 nótából akad majd legalább egy ütős, bőr alá bújós rádiósláger.

Mielőtt valaki elhamarkodott következtetéseket vonna le a fentiekből, sietek leszögezni: a Whitesnake az Whitesnake, és ez itt Whitesnake. Nem tudom, világosan fejeztem-e ki magam? Az igazi kérdés valójában az, hogy július 13-án a PeCsában tud-e majd lemez minőségben énekelni a jó öreg, aszott rocker, vagy esetleg fültanúi leszünk egy legenda fájdalmas vergődésének. Bízom benne, hogy Coverdale méltó lesz régi nagy híréhez...

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.odddimension.it
myspace.com/odddimension

Gianmaria Saddi gitáros és Gigi Andreone basszer 2001 óta dolgoznak azon, hogy összekapjanak egy izgalmas progresszív metál lemezt. 2005-ben bekóstolták a közönséget az "A New Dimension" című EP-jükkel, amivel sikerült az olasz Scarlet Records érdeklődését fölkelteniük. Innentől kezdve irányba állt a szekerük rúdja, megnyerték hangmérnöknek Karl Groom-ot, a Threshold gitáros-dalszerzőjét, március 30-án pedig minden halandó számára megvásárolható lesz az évekig érlelt debütáció.

Módfölött bosszant, hogy a legtöbb progresszív metál stílusban alkotó együttest egyesek különösebb megfontolás nélkül, hányaveti módon Dream Theater-kópiának minősítik, de jelen esetben tényleg nem lehet elvonatkoztatni a stílus etalonjának hatásaitól. Ugyanakkor nem maradt nyom nélkül a kimagasló teljesítményt nyújtó talján honfitársak munkássága sem, hiszen itt-ott könnyű belehallani a dalokba némi DGM-et és - főleg az ének vonatkozásában - erős Sinestesia párhuzamokat.

Bár a muzsika "agya" egyértelműen Gianmaria Saddi gitáros, egyáltalán nem vagyok elájulva szólójátékától. Annál inkább Federico Pennazzato dobos izgalmas, összetett, mégis átlátható ritmusaitól. Ilyen szilárd alapokra már nem is lehet olyan nehéz építkezni. Sajnos Manuel Candiotto dalnok hangja szerintem nem kimondottan passzol a banda progresszív fölfogású kompozícióihoz, sokkal inkább el tudnám képzelni egy Rhapsody Of Fire típusú produkcióban, vagy éppen a Vision Divine-ban. Talán jól állt volna egy kicsit több szigorkodás, mint amilyet pl. az "Another Shore" középrészében hallani (booklet hiányában nem tudom eldönteni, ki követte el).

Úgy tűnik, az olaszok megelégelték a műfajban uralkodó skandináv hegemóniát, egyre magabiztosabban ostromolják a csiszoltabb ízlésű, kifinomultabb zenékre hajtó metál rajongókat, és ehhez jó érzékkel asszisztál a Sacrlet Records. Mifelénk se ártana egy hasonló célokért küzdő, bevállalós kiadó...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.bloodbound.se
myspace.com/bloodboundonline

Az a képi és szövegvilág, amit a Bloodbound kezdettől fogva képvisel nem egyszerűen távol áll tőlem, de egyenesen a bélésem fordul ki tőle. 2009-ben mégis kivételt tettem velük, mert a nagynevű énekes, Urban Breed csatlakozásával és lényegesen emészthetőbb, okkult marhaságoktól mentes dalszövegeivel olyan anyagot sikerült összehozniuk, amiről csakis az elismerés szavaival tudtam nyilatkozni (itt). Nem is sok híja volt, hogy lemaradt az éves Top 10 listáról...

Akkoriban azt írtam: "úgy tűnik, végre minden a helyére került a srácoknál." Sajnos nem volt igazam, mert újabb tagcserék következtek, Urban Breed helyére Patrik "Pata" Johansson került a Dawn Of Silence-ből. Ez az ifjú titán nem tévesztendő össze sem Nils Patrick Johansson-nal (Astral Doors, Wuthering Heights), sem pedig Yngwie dobosával, Patrick Johansson-nal. Meg kell szoknunk, hogy a svédeknél semmit sem jelent a névazonosság, mert kb. annyi Johansson van arrafelé, mint mondjuk Kovács vagy Szabó nálunk. A Dawn Of Silence-ben pl. éppen három van, és semmilyen rokonságban sem állnak egymással. Pata Johansson tehát átigazolt az Olsson-bandába (Bloodbound), akik persze nagyon jól jártak vele, mert nemcsak kiváló énekes, de hangja még hasonlít is a "Városi Fajzatéra".

Az együttes nyilatkozata szerint a Mark Wilkinson (Iron Maiden, Judas Priest, stb.) által tervezett lemezborító a minősíthetetlenül primitív Nossen nevű mascot-tal a régi Bloodbound föltámadását jelképezi, mert mindenképpen szerettek volna visszatérni a "Nosferatu" (2005) album hangzásához. Ezt én csak sajnálni tudom, mert számomra éppen a "Tabula Rasa" kifejezetten modern, jellegzetesen skandináv power vonala volt szimpatikus (olyan párhuzamokkal, mint a Heed, Disdain, Thunderstone), miközben ez a germán, Helloween-os és Blind Guardian-es fölhangokkal tarkított Hammerfall koppintás az Iron Maiden-től kölcsönzött nagyívű, hősies refrénekkel az én szememben mindenképpen visszalépés.

De nem kell az én fanyalgásomat halálosan komolyan venni. Iron Maiden és klasszikus euro-power rajongók ezt az anyagot igazi csemegeként fogyaszthatják, mert zeneileg teljesen rendben van, sőt a booklet-et nézegetve még nosztalgiázhatnak is egyet azokról az időkről, amikor Eddie még nem űrutazó "Alien" volt, hanem igazi láncos, démoni szörnyeteg, sőt a Helloween gonosz tökfeje is rendre ott szerepelt a borítókon... Brrr!... De tényleg!...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
myspace.com/voodoocircleband

Szívesen megnéznék egy Alex Beyrodt vs. Axel Rudi Pell ketrecharcot. Valószínűleg fél perc sem kellene ahhoz, hogy a bírák technikai K.O.-ra hivatkozva leléptessék "Túró" Rudit. Beyrodt bizony százszor jobb gitáros, de zeneszerzőként sem marad el Pell mögött (akinek azért vannak jó nótái). A Voodoo Circle David Readman-nel és Matt Sinner-rel megerősítve letaszította trónjáról a jó öreg Pell-t, mert immáron eldőlt, hogy a Blackmore-féle Rainbow által teremtett tiszteletreméltó hagyományok leghitelesebb, legtehetségesebb képviselője Alex Beyrodt.

Gitározás tekintetében nem volt kérdés, hogy ki az esélyesebb versenyző, de a Pell csapatában éneklő Johnny Gioeli kiváló teljesítményét csak a "német" Coverdale, azaz David Readman igazolásával lehetett megközelíteni. Pell minden bizonnyal már a 2008-ban kiadott első lemez hallatán pánikba esett, a "Broken Heart Syndrome" megjelenése pedig már fölért egy irdatlan gyomrossal, ami után hétrét görnyedve, levegő után kapkodva  hátrált a mázsás pofonok elől. De nem akarom én ezt az értékelőt szegény Pell-re kihegyezni!

A Voodoo Circle mindent tud és mindent fölvonultat, amit annak idején a Deep Purple-től, Rainbow-tól és a Whitesnake-től hallottunk. A hatások olyan hivalkodóak, hogy az már néhány szám esetében kifejezetten kínossá válik. Pl. a "Devil's Daughter" - hogy is fogalmazzak finoman? - csúnyán megbukna az apasági vizsgálaton, mert ennek a kislánynak bizony nem az ördög, hanem a "You Keep On Moving", pontosabban David Coverdale és Glenn Hughes az apukája. Szerencsére nyomokban más hatásokat is föl lehet fedezni, pl. egy kis Hendrix-et a "Blind Man" című balladában.

Beyrodt ízléses, bár tökéletesen önállótlan szintézisét teremtette meg mindannak, amit a Deep Purple és utódzenekarai már megkomponáltak, nem szorítkozván a "klasszikus" korszakra, vagyis a '70-es évekre, hiszen itt-ott villant egyet a "Perfect Strangers" és a "Slaves and Masters" világa is. Olyan az egész, mintha egy "meddley"-t hallgatnánk a "Cry Free" tolmácsolásában; a Voodoo Circle is nyugodtan vállalhatná a Deep Purple/Rainbow tribute zenekar címkét. Lehet, hogy Németországban ők kísérik Jon Lord koncertjeit?

Tartuffe