Kiadó:
B & B Records

Honlapok:
www.blackbonzo.com
myspace.com/blackbonzo

Minden kertelést félretéve be kell vallanom, hogy a retro progressive rock svéd üdvöskéjét, a Black Bonzót már hosszú hónapok  (évek?) óta nem hallgattam, és egyetlen mentségem (a kezelhetetlenül sok hallgatnivaló mellett), hogy minden valószínűség szerint egy kezemen meg tudnám számolni rajongóik számát itthon, Magyarországon. Legutóbb a Presto Ballet 2008-as albumával kapcsolatban tettem róluk futó említést (itt), mint olyan bandáról, amelyik Kurdt Vanderhoof-hoz hasonlóan tudatosan, a hiteles múltidézés érdekében ragaszkodik az analóg technikához. Tehát ezek a svédek nem olyan arcok, akik néhány jól elhelyezett klasszikus riffel, ismerős dallammal, kövér Hammond szőnyegekkel megidézik a 70-es évek ünnepelt formációit, de egyébként alapvetően modern zenét játszanak (pl. a  Sabbtail, Spiritual Beggars - lám! ők is svédek!). Itt hangzásban, megközelítésben egyaránt olyan "maradi" muzsikáról van szó, amit ha egy klasszikus rock rádiócsatornán lejátszanánk (ha volna ilyen hazánkban), senkinek sem tűnne föl a "csalás".

Ha annak idején (2008-ban) a Presto Ballet szolgáltatta az ürügyet, hogy a 2007-es "Sound Of The Apocalypse"-ról megemlékezzem (olyan alapvető retro himnuszokkal, mint a "Thorns Upon A Crown", "Iscariot" és a "Losing Faith"), akkor nincs abban semmi furcsa, hogy újfent Vanderhoof projektjének legfrissebb megjelenése kapcsán (itt) merült föl bennem a kérdés: "Na, és mi van a Black Bonzóval?" Kiderült, hogy 2009-ben megjelent még egy lemezük "Operations Manual: The Guillotine Model Drama" címmel. Tekintve, hogy a cím legalább olyan pszichedelikus, mint maga a muzsika, a könnyebbség kedvéért csak "Guillotine Drama" néven szokták emlegetni.

Nyilván nem meglepő fejlemény, hogy a Black Bonzo minden újítást nélkülözve régi formáját hozza. Dominálnak a korai, Ken Hensley-s Uriah Heep motívumok: a "Guillotine Drama" a "Look At Yourself" stílusában fogant, míg a "How Do You Feel", mintha egy az egyben a "Demons And Wizzards"-ről lenne leemelve. De akad Led Zeppelin utánérzés is (Because I Love You), sőt, olykor a két hatás egyszerre jelenik meg (Supersonic Man). A "Sudden Changer" viszont egészen a pszichedelikus műfaj gyökeréig, a Beatles "Sgt. Pepper"-korszakába nyúl vissza.

Szórakoztató és tökéletesen hiteles stílusgyakorlat, amit ezek az időutazó vikingek művelnek. A retrós hangzást meg lehet szokni (a '70-es években egész jól szóltak a lemezek) csak azt sajnálom, hogy Joakim Karlsson gitáros nem villant többet, és Magnus Lindgren a derekáig sem ér föl nagy példaképeinek, David Byron-nak és Robert Plant-nek. Figyelembe véve, hogy most éppen a '80-as évek brit újhullámának módszeres újrahasznosítása van divatban (Enforcer, White Wizzard, Steelwing - Isten őrizzen, hogy meg merjem szólni őket!), a Black Bonzo legénysége nem sok jóra számíthat.

Tartuffe

Hogy stílszerű legyek, életerős trojkát lehetne hamar összeflittyenteni csupán a névrokonokból is. Jönne (ahogy a cikk megírása után láttam, jött is...) Vitalij Kuprij billentyű-varázsló, Tommy felelne a konzervatív ortodox yngvwizmusért, afféle háttéremberként meg Vitalij Klicskó felügyelné a rendet és verné bucira a fejét annak, aki nyeglén és cinikusan röhögni merne, hogy mit akarnak már az arcok ezzel a villantós, neoklasszikus metal-lal, merthogy ez már nem menő, viszont ciki.

Ez a zene, kérem, mindig és minden körülmények között (nézem ám a Való világot, de tényleg!) szórakoztat, már ha nem parasztvakítással igyekeznek átverni a jónépet. Ennek a muzsikának megvan az a felsőbbrendűsége, hogy puszta elhatározásból nem lehet játszani. Kell hozzá ugyanis néhány (sok-sok) átseggelt, gyakorló év, és még akkor sem biztos, hogy készség szinten fognak kigördülni ujjaink alól a megfelelő időben, a megfelelő hangok (én már csak tudom, b@ssza meg!).

Tommy-nak sikerült mindehhez ráadásul egy feltűnően sármos (nagyon remélem, hogy nem homár a csávó) megjelenést is kapni odafentről. De hogy minden azért ne legyen tökéletes, el kell mondanom, a "savanyú a szőlő" kétségtelen igazsága mellett, Tommy nem csak nevében rokon Kuprij-jal. Osztoznak a "jobb muzsikus vagyok, mint dalszerző" jellemzőkben is. Tommy-t pedig még tovább sújtja az a tehertétel is, hogy amíg Kuprij tényleg igazi varázsló a billentyűs hangszereken, Tommy a stílusban elvárt kötelezőt ugyan tudja (mint mondottam volt, ez sem kevés, sőt!), de az objektív ítélet fényében ő mint minőségi tucatprodukció van jelen a színtéren, népes kompániájával egyetemben.

Olyan minőséget hoz a leszerződtetett zenészválogatott (pl. Thomas Vikström - ének, Mistheria/Kuprij - billentyűk), hogy az alapból legelteti az aktuális megjelenések zömét, de azért ne hallgassuk el, hogy neoklasszikus (itt-ott instru) Yngwie-metal-ban voltak/vannak nála lényegesen jobbak is. Ehhez elég volt egyetlen egyet léptetni lefelé az iPod készségen és a következő név a sorban, jelesül Tony Macalpine, mindezt megcáfolhatatlanul támasztotta alá.

Túrisas

Kiadó:
SAOL / H'art / Zebralution

Honlapok:
www.prestoballet.com
myspace.com/prestoballet

Az örökmozgó Kurdt Vanderhoof '70-es éveket idéző retro rockbandája utoljára 2008-ban jelentkezett új anyaggal (itt). Úgy tűnik, beálltak a három évenként egy lemez komótos ritmusára. Remélem, a sor folytatódik, mert progresszív hajlamaim ellenére nagyon kajolom ezt a hiperkonzervatív zenei vállalkozást. A Presto Ballet csökönyös maradisága mellett mindig friss és könnyed szórakozást ígér.

Ezen az sem változtatott, hogy Vanderhoof parancsnok gondolt egyet, és elzavarta a teljes legénységet, az eredeti fölállás minden egyes emberét. Nem világos előttem, hogy erre miért volt szükség, különösen Scott Albright miatt vérzett a szívem, akinek teljesen egyéni, bársonyos orgánumát Vanderhoof a Metal Church énekesének, Ronny Munroe-nak hangjával gondolta leváltani. Ezen föl is húztam magam, mert Munroe karcos, inkább a fémesebb zenéhez illő stílusát nem nagyon tudtam elképzelni ebben a közegben. Szerencsére a kopasz diktátor szerzeményei az utolsó hangig le vannak szabályozva, így a tagcserék nem hoztak érdemi változást, bár tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy Scott Albright nemcsak itt, de általában is jobb énekes Munroe-nál.

Az "Invisible Places" tehát a legénységi állomány teljes cseréje után sem fog csalódást vagy meglepetést okozni azoknak, akik ráharaptak az első két albumra. A Presto Ballet megőrizte státuszát, mint a '70-es évek legendás prog-rock bandáinak (ide sorolva a Yes-t, a Colosseum-ot, a Kansas-t, stb.) méltó reinkarnációja. Vanderhoof a hollywoodi plasztikai sebészeket meghazudtoló érzékkel végez ráncfölvarrást egy olyan muzsikán, ami - mirabile dictu! - négy évtizeddel ezelőtt élte fénykorát.

Sajnos a lemez alig több 60 percnél, pedig a megfelelő hangulatban órákig tudnám hallgatni ezt az önfeledt múltidézést. Olyan, mint amikor az ember szentimentális érzésektől hajtva belefeledkezik a régi családi fotóalbumok lapozgatásába. Vagy, ahogy a borító sugallja, az ágyon elterülve gondosan leporolt régi bakelit lemezeket hallgat egész nap.

Tartuffe

Az ígéret szép szó, de a Landwirtschaftsausstellung még szebb! Ez a világhálón elhíresült szellemes aranyköpés jutott eszembe arról, hogy Túrisas a nevemben beígérte az UFO örökzöld slágerének, a "Love To Love"-nak méltatását az ügyeletes kedvenc rovatunkban. Ezt a nótát már régen kiszemeltem a célra, de a végső löketet az adta meg, amikor a Túrisas által recenzált DVD-n (itt) megláttam-hallottam a szóban forgó dal stúdióban újra fölvett, vonósokkal kiszínezett változatát Vinnie Moore-ral. Aszta! Csak nagyokat pislogtam.

A nóta eredetileg a ma már hard rock alapvetésnek számító "Lights Out" lemezen jelent meg (1977), amely a Michael Schenker által fémjelzett klasszikus korszak csúcsteljesítménye volt. A német őstehetség már akkor bődületes nagyot szólózott benne (ma is gyakran szerepel koncertjei szetlistáján), de amit Vinnie Moore itt művel, az egyenesen varázslatos. A végén olyan dolgokat játszik, amiről – ha nem látnám, amint éppen szélsebesen penget – azt hinném, hogy csak tapping technikával lehetséges.

Mindig is imponált, hogy a rém egyszerű szerelmetes szöveget nem egy kiszámítható klasszikus rock balladára ültették rá, hanem egy pszichedelikus Mike Oldfield-szerűen építkező, szinte progos szerzemény kerekedett belőle. A DVD-n ráadásul egészen modernül szól, és a vonósok kísérete egészséges teltséget kölcsönöz az egyébként szikár szerelmi eposznak.

Nagy kár, hogy ez a verzió nem került föl a 2005-ös koncert audio CD-s változatára, kizárólag a DVD-n szerepel bónuszként, na meg – hála Istennek! – a técsűn, úgyhogy bárki lecsekkolhatja (itt).

Tartuffe

Kiadó:
SPV / Steamhammer

Honlapok:
www.evergrey.net
myspace.com/officialevergrey

Ma is emlékszem, amikor valamelyik adón véletlenül belefutottam az Evergrey "The Masterplan" című nótájának videoklipjébe. Azonmód föl is hívtam Túrisas cimborát és elújságoltam neki, milyen nagy kincsre leltem. Egymás után jött is három kiváló album (In Search Of Truth, 2001 – Recreation Day, 2003 – The Inner Circle, 2004), meg egy ütős koncert DVD (A Night To Remember, 2005). Ezek után azonban az együttes – vagy mint utóbb kiderült inkább Tom Englund – egy közérthetőbb, dalközpontúbb irányt célzott meg. Úgy tűnik, ezt a kollégák megelégelték, mert Rikard Zander billentyűst kivéve testületileg kifaroltak Englund mögül.

A "Glorious Collision" tehát már új muzsikusokkal készült. Marcus Jidell gitáros a Royal Hunt-ból érkezett (elég beszédes igazolás), de pl. a basszer is ismert, sőt elismert zenész: Johan Niemann korábban megfordult már olyan bandákban, mint a Therion, Mind's Eye, Tears Of Anger, stb. Tulajdonképpen borítékolható volt, hogy az új album logikus folytatása lesz Englund egyszerűsödésre törekvésének. A kockázat persze nagy, hiszen a 2001 és 2004 között megszerzett rajongók közül talán kevesen örülnek az effajta megközelítésnek. Hozzáteszem Englund sötét tónusú hangja és fájdalmas dallamai sem biztos, hogy alkalmasak erre a stílusváltásra; ha megszakad sem lehetne belőle ünnepelt rádiósztár. Nem is nagyon tudom elképzelni, amint éppen az "I Was Made For Loving You"-t énekli cicanadrágban.

Félreértés ne essék, a "Glorious Collision" sem a "Slippery When Wet", de ez már se nem progresszív, se nem kifejezetten power, bár tagadhatatlanul Tom Englund-féle "örökszürke" hangulatot áraszt. Talán csak az "It Comes From Within" és az "I'm Drowning Alone" képviselik a régisulis power vérvonalat. Amint arra számítani lehetett, Marcus Jidell börtönéből szabadult sas lelke lubickol a Royal Hunt-nál lényegesen gitárközpontúbb közegben; kanyarintott is egy varázslatos szólót az album egyik legjobb nótájának végére (The Phantom Letters), de stílusa azért markánsan eltér Henrik Danhage játékától.

Azt hiszem, leszögezhetjük, ez az Evergrey már nem az az Evergrey, miközben azért az Evergrey mivolt legfontosabb összetevője, Tom Englund állhatatosan képviseli a folytonosságot. Az albummal egyébként nincs baj, az utolsó két nóta (I'm Drowning Alone, …And The Distance) némi gyermek és női vokállal díszítve kimondottan süti. A probléma sajnos a hangzásban rejlik: a billentyűből alig hallatszik valami, a dobok és a gitárok pedig rettenetesen aluldimenzionáltak. Ilyen szarul szerintem utoljára a '90-es évek végén szóltak. Kár, mert egy dinamikusabb, színesebb hangzással a régi, ortodox rajongókat is könnyebb lett volna meggyőzni.

Tartuffe

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.pushking.eu
myspace.com/realpushking

Push... mi? Na ne már! Valaki? Én eddig pont annyit tudtam róluk, mint az atommag- és részecskefizika aktuális kérdéseiről. Vagyis az égadta világon semmit. Ilyen-olyan kerülőkkel mégiscsak eljutott hozzám a legfrissebb kiadványuk híre, s amikor végre meg is hallgathattam, csak néztem, mint bagoly az éjjeli mezőt.

Szóval adott egy 1994 óta aktív orosz öregfiúk rock-csapat meg kb. kéttucatnyi világsztár, de nem ám Hurka Gyurka meg a fiúk a sarki kocsmából, hanem – most szólok! iszonyú hosszú lista következik - Alice Cooper, Paul Stanley, Billy Gibbons (ZZ Top), Glenn Hughes, John Lawton (ex-Uriah Heep), Joe Lynn Turner, Dan McCafferty (Nazareth), Jeff Scott Soto, Graham Bonnet, Eric Martin, Udo Dirkschneider, és az ilyen jellegű projektekből kihagyhatatlan Jorn Lande . Ehhez jön még a gitárosok nem kevésbé rangos csapata: Steve Lukather, Steve Vai, Steve Stevens, Joe Bonamassa, Stevie Salas, Keri Kelli (Alice Cooper) és Nuno Bettencourt.

Szabad internetes adatforgalom ide vagy oda, elképzelni sem tudom, hogy milyen nehéz lehet ennyi világsztárt összeverbuválni, a velük való munkát koordinálni, a jogdíjak megosztásának kényes feladatáról nem is beszélve. Konstantin "Koha" Shustarev énekes-dalszerzőnek bele is telt jónéhány évébe, míg nagy álmát meg tudta valósítani. A lemezen korábbi Pushking "slágerek" (az Orosz Föderációban lehet, hogy tényleg azok voltak) hosszú sora szerepel, amit a komoly hard rock "allstars" segítségével enyhén szólva fölturbóztak.

Meg kell mondjam, hogy a dalok nem rosszak; zömében igen szórakoztató rádióbarát pop-rock balladákat hallhatunk, na meg néhány fílinges blues rock-ot. Ugyanakkor az elképesztő vendéglista nélkül egészen biztos vagyok benne, hogy a nemzetközi rock-közvélemény nem figyelt volna föl Koha Shustarev kompozíciós készségére, és bennem sem mocorogna a késztetés, hogy a Pushking-et az "orosz Poodles"-ként aposztrofáljam. A szentpétervári együttes szerencséjére azonban a neves közreműködők egy szempillantás alatt világszínvonalra emelték a középszerűséget.

Glenn Hughes, Jeff Scott Soto, Eric Martin, stb. hangján a "Börtön ablakában" is egészen fogyasztható lenne. Jorn Lande és Joe Lynn Turner szokásukhoz híven briliáns módon teljesítenek, és a nekik kiosztott dalok is dögösebbek a lemez átlagánál. Igazi meglepetés a mostanában szinte teljesen elveszett John Lawton (ex-Uriah Heep) szereplése; a Nazareth-es Dan McCafferty-t viszont személy szerint kihagytam volna. Ez persze ízlés kérdése. Ami a gitárosokat illeti, mit is lehetne hozzáfűzni Nuno Bettencourt, Steve Lukather vagy Vajas Pista játékához? Föltételezem, hogy ahol a dalokkal összefüggésben nincs föltűntetve külön egy híres vendég-gitáros neve, ott a Pushking saját bárdistája, Dmitry Losev penget. És megjegyzem: nem is rosszul.

Noha padlót azért nem fogtam az albumtól és a korábbi Pushking lemezeket sem fogom begyűjteni, ez a megjelenés a világsztárok szükséges plussza folytán elég érdekes ahhoz, hogy élvezettel hallgassam, ha éppen ki akarom szellőztetni a fejem valami könnyed, szellős, dallamos pop-rock muzsikával.

Tartuffe

Azt, hogy a velem egykorú (42) brit hard rock legenda neve hallatán a többség egy gülüszemű ufonautára, jobb esetben a velük  szinte már  baráti kapcsolatot ápoló Pataky "Pécs környékén van egy anomália, ahol ki-be járnak az idegenek" Attisra asszociál, kénytelen bár, de elfogadom. De azt már kétségbeesetten, az asztalt verve, átkozódva sírom el, hogy talán még "zenekar" kategóriában is ismertebb nálunk a hazai ugra-bugra idiótaság ("kend be a hátam és szeress bátran, mert a szerelem is napolaj" – megvan?). Atomot Erich von Dänikenre és a kerrádiókra!  

A minden idők egyik legjobb koncertlemezét (Strangers In The Night, 1979) elkészítő zenekar megannyi rockklasszikus megírása után egy jelentőségéhez méltatlanul kicsi koncertteremben rögzítette a DVD anyagát, amely azonban minőségét és az előadás egészét tekintve is lenyűgözően professzionális, köszönhetően elsősorban Vinnie Moore lélegzetelállító gitárjátékának.

Michael Schenker mellett John Norum, majd George Bellas is pengetett itt, tehát az UFO afféle gitárhős-gyűjtőhelyként is funkcionál. Ebben a környezetben elviekben tehát nem cucc Vinnie felbukkanása, mégis rendre lehet olvasni a szokásos sirámokat. Lassacskán 20 éve igyekszem megfejteni, hogy miért érzik kötelességüknek egyes okostojások, hogy az instrumentális lemezeket megjelentető gitárhősök kapcsán rendre felemlegessék negatív felhanggal a "lélektelen tekerés", "virgázás", stb. szavakat. Nem véletlen persze, hogy nem a "gyors", "precíz", "technikás", "pontos" jelzőkkel illetik őket, hiszen kimondottan vagy kimondatlanul, de degradálni akarnak.  

Ez talán az ő kicsinyes bosszújuk azért, hogy anno kikezdte ujjbegyüket a bizományiban vett Jolánka mind a hat makrancos húrja, és lett hamar egy kurva nagy semmi a "Most megtanulok gitározni!" szalmaláng lelkesedéséből.

Lassan mondom, hogy ők is megértsék: nincs visszafogottság, önzabola, zenei alázat. Vinnie Moore úgy játszik, ahogy mindig is játszott. Virtuózan, zseniálisan. Más kérdés, hogy ez a játékstílus soha nem volt híján a zenei alázatnak, léleknek és visszafogottságnak, legföljebb rásütötték a bélyeget.

Ebben a régisulis hard rock közegben is él és ficánkol az ortodox-shredder Vinnie. Nem akarom én a többi legenda érdemét kisebbíteni, mert Jason Bonham, Phil Mogg, Paul Raymond azért nem akárkik. Meg az is tény, hogy jórészt rockklasszikusokból áll a setlist, úgyhogy alaposan "megágyaztak" neki. De számomra ő a főszereplő, miatta kell újra és újra megnézni a szépen vágott, jól, bár kissé talán halkan szóló koncertfelvételt, no meg a sok nyalánkságot a második DVD-n. Ezek közül mindent visz a hatszámos, vonósokkal rögzített stúdiókoncert. A "Love To Love" olyannyira üt, hogy Tartuffe nagy elragadtatásában be is ígérte a megírását az "Ügyeletes kedvencek" rovatba.

Túrisas

Kiadó:
Virgin Records

Honlapok:
www.gary-moore.com
myspace.com/gmooremusic

Iszonyú közhely, de nagyon igaz: a halál nem válogatós fajta. Viszi, akit ér, mit foglalkozik azzal, hogy a világ egyik legjobb gitárosáról van szó! Ha tehetném, kegyetlenül seggbe rúgnám a kaszást, mert így végérvényesen eldőlt, hogy Gerim Úr (a.k.a. Gary Moore) varázslatos játékát már sosem fogom élőben élvezni. Emlékszem, 2001-ben épp az Egyesült Királyságban tanyáztam, és nagyon el akartam menni a londoni koncertjére, mert egy teljesen másmilyen ritmussal való próbálkozás után (A Different Beat, 1999) végre visszatért a jó öreg blues-hoz (Back To The Blues, 2001). Szóval kb. egy hónappal a koncert előtt fölhívtam a jegyirodát, de a csaj kajánul belevihogott a telefonba. A beszélgetés valahogy így folyt: - "Mit képzel? Már két hete elfogyott az összes jegy, de nem csak a londoni koncertre, hanem a brit turné minden állomására!" - "FUCK!!!" Az utóbbi - attól tartok - az én számon csúszott ki. Remélem, addigra a spiné már letette a telefont.

Félek, hogy a legendás ír gitáros váratlan halálhírét sem fogadtam jobban. Kezdeti tehetetlen dühöm gyorsan szomorúságba fordult át, ami intenzív Gary Moore lemez-hallgatás után szentimentalizmussá szelídült. Úgy gondolom, most az a legalkalmasabb módja a megemlékezésnek, ha valamelyik lemezét - egyfajta suta nekrológként - lelkes szavakkal méltatom. Szerencsére nem kell megerőltetnem vagy tettetnem magam, mert a közel 3 évtizedes, rendkívül tartalmas zenei életpályának bőven akadnak gyöngyszemei. Kézenfekvő lenne Gary Moore szólókarrierjének legsikeresebb lemezét, a "Still Got The Blues"-t (1990) kiemelni, de az akár olcsó hatásvadászatnak is tűnhetne, így inkább egy kevésbé ismert albumot választottam, a Jack Bruce-szal és Ginger Baker-rel (ex-Cream) közösen megírt "Around The Next Room"-ot (1994).

A lemez, amelyet 2002-ben remaszterelve és bónuszokkal újra kiadtak, annak idején nem talált elragadtatott fogadtatásra, de ennek talán az akkoriban már mindent ellepő trutyi (grunge) volt az oka. Kétségtelen, hogy az anyag szinte két külön szálon fut: egyrészről van néhány tőről metszett Cream nóta (High Cost Of Living, Why Does Love), de akad rajta virtigli Gary Moore szerzemény is, mint pl. a kislemezes "Where In The World" vagy az "I Wonder Why". A végeredmény mégsem tudathasadásos, mert Gary Moore zseniálisan belesimul a "krémes" közegbe, Jack Bruce és Ginger Baker ereiben pedig kb. fél évszázada a vér, az alkohol és a blues egy a háromhoz arányban csörgedez. Vagyis nem kezdők. A dalokat Jack Bruce és Gary Moore fölváltva, illetve együtt éneklik, és először magam is meglepődtem, hogy hangjuk tonalitása mennyire összepasszol.

Az "Around The Next Room" megjelenését követően néhány kritikus fintorogva ön-plagizálásról csacsogott és - mi tagadás? - a lemezindító "Waiting In The Wings" + "City Of Gold" páros kísértetiesen hasonlít a "White Room" illetve "Crossroads" című örökérvényű Cream klasszikusokra (utóbbi persze egy Robert Johnson földolgozás), de kitől lopjanak, ha nem maguktól? Eric Clapton nem panaszkodott, úgyhogy innentől kezdve kit érdekel, mit ugatnak a harapós kedvű ítészek? Inkább arról kellett volna értekezni, hogy milyen zseniális rádiósláger a "Where In The World", mekkora groove a "Can't Fool The Blues", és hogy Gary Moore élete egyik legjobb szólóját játssza a "Naked Flame" végén. Már az elsőként lefogott hangokra libabőrös leszek. Nem is nagyon tudok elképzelni szebb búcsút ennél (meghallgatható itt): "There's a place in my heart where you used to be..." Nyugodj békében, Tesó!

Tartuffe

Már Gary Moore hivatalos honlapján is olvasható, hogy a gitáros tegnap este váratlanul megtért Teremtőjéhez.

Nehéz bármit is mondani, hiszen Ronnie James Dio-val együtt Ő is azon kevés rockzenészek közé tartozott, akiknek ismertsége és elismertsége messze túlnyúlt a rock határain.

Sokan képesek arra, hogy úgy gitározzanak, mintha sírna a kezükben a hangszer. Ez azonban mindig csak illúzió.

Gary kezében viszont valóban sírt és megmutatott nekünk szinte mindent ennek a szomorú tekintetű ír zseninek a lelkéből.

Halála az egyetemes zeneművészet fájó vesztesége.

Isten áldjon, mindent köszönünk!

Still got the blues...

Kiadó:
Nicrothal Records

Honlapk:
www.heavenfall.de
myspace.com/heavenfallmusik

Éppen a napokban hívott föl egy följebbvalóm némi baráti csevelyre, és megállapította: nem kell elkeseredni, ha alacsony a blogunk látogatottsága, hiszen itt sokszor a legszűkebb értelemben vett rétegzenékkel foglalkozunk. Csak hogy bebizonyítsam, mennyire igaza volt: itt van mindjárt ez a Heavenfall nevű progressive-power tömörülés. Ruhr-vidéki germán barátaink igen fiatalok és megeszem a baseball sapimat, ha valaki ismeri őket mifelénk. Pedig elsőlemezes csapatként elég érdekes anyagot ütöttek össze, ráadásul ellopták az ötletemet. Ha zenész, sőt tehetséges dalszerző lennék (mint ahogy sajna nem vagyok), már régen összepakoltam volna egy koncept-anyagot a hét főbűnről. Óriási kedvenc nálam a Hetedik (Se7en) című film Brad Pittel és Morgan Freemannel, és szerintem óriási ötlet zeneileg azt megfogalmazni, amit David Fincher rendezőnek sikerült képileg megjelenítenie.

Szóval a Heavenfall elég nagyot vállalt és a körülményekhez képest azt kell mondjam, tulajdonképpen nem is tört bele a bicskájuk. A zene szimfonikus elemekkel gazdagított, összetett és kellőképpen borús hangulatú, ahogy az illik is a témaválasztáshoz. Az énekes (Daniel) hangja Christian Börjessonnak, a Disdain énekesének hangjára emlékeztet ugyan (itt), de dallamaiban és bizonyos (sötétebb) tónusaiban sokszor Tom Endlundot, az Evergrey frontemberét idézi. Sajnos a hangzás - valószínűleg a kis költségvetés és a törpe kiadó miatt - nem túl meggyőző; a dobok bizony tompán pufognak és a gitárok is messze vannak a hasítástól, de legalább a szinti rendben van.

Sommás ítéletem az, hogy a Heavenfall-ból még bármi is lehet. Érdemes lesz rájuk odafigyelni, főleg olyanoknak, akiknek az olasz Pathosray "Sunless Skies" című lemeze (2009) tetszett (itt). Ha másért nem, azért mindenképpen érdemes erre a blogra időnként ellátogatni, mert az ember értesülhet az ilyen nevesincs megjelenésekről. (Vagy éppen ezért nem érdemes? Ezt másoknak tiszte eldönteni...)

Tartuffe