Kiadó:
Progman Records

Honlap:
www.solidvision.it
myspace.com/solidvision

Magam sem értem, hogyan fordulhatott elő az a malőr, hogy a Solid Vision nevű olasz progresszív metál banda tavalyi lemeze átsiklott az egyébként - főleg ebben a tartományban - rendkívül érzékeny radarom alatt. Értetlenségemet csak fokozza, hogy a Solid Vision történetesen egy az egyben az a tehetséges brigád, amelyik a Dominici-féle O3 trilógia lemezeit följátszotta - nem is akárhogy! (kritika itt) - ráadásul Brian Maillard gitáros instrumentális szólólemezét (beszámoló itt) manapság is gyakran előveszem, mert önállótlansága ellenére is nagyon király.

Persze nem volt bennem semmifajta elfogódottság, amikor végre beélesíthettem a "Sacrifice" című albumot, mert a korábbi munkák (Eleven - 2004, The Hurricane - 2006) a vitathatatlan hangszeres kompetenciák ellenére sem taglóztak le, sőt Samuele Pintus, egy középszerű énekes nem kevésbé középszerű dallamai kifejezetten elkedvetlenítettek. Mielőtt a részletekre térnék, annyit mindenképp előre kell bocsátanom, hogy a "Sacrifice" jobban szól mint elődei, ebben a tekintetben tehát sikerült előrelépni, sőt Pintus is meggyőzőbben teljesít.

Ami a dalokat illeti, egy direktebb, karcosabb hangvétellel szembesülünk, amitől nem idegen az óvatosan, de jó érzékkel alkalmazott hörgés sem (pl. Same Death). Ugyanakkor a dallamok most sem igazán akarnak rám ragadni, sokszor leperegnek mint a datolyaszilváról (ismertebb nevén kakiról) a harmatcsöppek. Nagyon sajnálom, mert zeneileg a dolog működik, sőt majdnem hibátlan. Látszik, hogy a Maillard testvéreket eredetileg a Liquid Tension Experiment ihlette meg, és annak idején instrumentális anyagokkal indítottak. Ebből okulva sürgősen le kéne szerződtetni egy ügyes énekest, akit - mondjuk - Magnus Karlsson dallamérzékével áldott meg a Teremtő.

Amit eddig írtam, természetesen nem zárja ki annak eshetőségét, hogy egyik-másik jobban sikerült szerzemény (pl. "Millions Of People" vagy "Apocalypse", amihez egész helyre kis videoklip készült) fölébreszti majd néhány elszánt progger érdeklődését. Nyilván érnie kell még bennem az anyagnak kicsit, de azért nem elhanyagolható tény, hogy a lemez bónusz CD-n található teljesen instrumentális változata jobban bejött nekem. Ettől függetlenül Brian Maillard még nagyon, de nagyon tud...

Tartuffe

Honlap:
www.kiralyistvan.hu

Nem voltam rest, megszámoltam. 84 db instrumentális gitár-lemez van a CD-gyűjteményemben. Ehhez még vegyük hozzá azokat a gitárhősöket, akik lemezeiken énekelnek is, így már jóval száz fölött járunk. Ezt csak azért írtam, hogy hihető legyen: van némi közöm a műfajhoz és ráadásul tényleg csak azért adok pénzt, ami minőségi produkció. Tehát nem olyan gitármániákus vagyok, aki már attól maga alá piszkít és elalél a gyönyörtől, ha meghall egy túlvezérelt gitárhangot. Sőt, kifejezetten idegesítenek a wannabe gitárhősök (hadd ne írjak most neveket, kérésre listát küldök), még akkor is, ha egyébként indokolatlan kultusz övezi zenei sarlatánságaikat.

Az elmúlt időszakban, bár hallottam nagyon sok, számomra eddig nem ismert gitárost, kétszer padlóztam meg igazán. Külön öröm, hogy mindkét esetben magyar előadóról van szó! Both Miki (Napra) koncertteljesítménye, valamint Király István bemutatkozó lemeze győzött meg arról, hogy világszínvonalon műveljük mi ezt (is). Üröm az örömben, hogy Both Miki relatív országos elismertsége mellett Király "Pitta" István beszorult Mátészalka közigazgatási határai közé. Pedig Pittát a centrumba kell sürgősen behozni. Nem az ország közepére, Pusztavacsra és nem is Budapestre, mert a fene megeszi, hogy a szakma csak akkor vesz valakiről tudomást, ha felköltözik a fővárosba, hanem a magyar gitárbarátok érdeklődésének fókuszába.  A "legközépsőbbek" közé. Ott, ahol nagyon sokan szeretnének lenni, de ténylegesen nagyon kevesen vannak. Csak azok, akiknek a technikai tudás mellé a dalszerzői tehetség is megadatott, akik egy teljes lemezt képesek úgy megírni, hogy ne csak a gitárfanatikusoknak és zenészeknek, de minden igényes, dallamokra fogékony zenehallgatónak örömet okozzon.

És akkor most jönnek azok a súlyos kijelentések, amelyekért felelősséggel tartozik a kritikus. A G-Jam Projekt második lemezénél jobb instrumentális rocklemezt még nem adott ki magyar gitáros (szinte mindet ismerem és szeretem, a Szekeres-Varga János-Alapi tengelyen), de valamennyi nemzetközi vetélytársnak is komoly ellenfele. Folytatom, továbbra is felelősséggel: Az "Until You Find Another Way" Gary Moore "Parisian Walkways" klasszikusával egyenértékű óriási gitársláger, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen mind a tíz tétel akár egyetlen hallgatás után fütyülhető.

Rögtön ezt követi a "Deep Water", ami akár az új Satriani lemezre is felkerülhetett volna. Ez esetben a DW lett volna a kiváló "Black Swans..." legjobban sikerült kompozíciója, a dal közepén elhelyezett finom jazz futamokkal együtt.

Az anyag két részre tagolható, öt lendületes, illetve öt lassabb szerzeményre, amit ráadásul ismételten teljes zenekar játszott fel, nem akármilyen színvonalon. Ha jól értem, a szájgitáros "Talk To Me" nótát pl. a másodgitáros Bráder István játssza. Le a kalappal!

Tudom, hogy nagyon sokan kiröhögnek a "túlzásaimért". Ne tegyék! Egyszerűen azért, mert nincs igazuk. Vagy ha megteszik, csak azután vitatkozzunk, ha megrendelték és meghallgatták a lemezt. Honlap megnyit, lemez megrendel, meghallgat és itt a hozzászólásokban találkozunk, ok?

Túrisas

Joe Satriani, Andy Timmons, John Mayer, Király István, Axel Rudi Pell... Vajon e gitárosok között ki a kakukktojás? Elárulom: nem Király István. Olyannyira nem, hogy ha a sors különös kegye folytán István nem mátészalkai, hanem mondjuk Kaliforniában vagy - mittomén? - New York egyik külvárosában születik, akkor most keresett stúdiózenész, és ha éppen nem turnézik, Steve Lukather-rel jammelget egy csordultig megpakolt L. A. klubban.

Ezt felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, mert jókezű gitárosból ugyan akad bőven (főleg az amerikai szórakoztatóiparban), de olyan azért arrafelé is kevés van, aki ilyen dalokat tud írni, ilyen magabiztosan "belakja" a gitár nyakát, miközben teljesen otthonosan "közlekedik" a blues, funky, jazz és rock különböző irányzatai között. Annyiban azért talán mégsem kár, hogy István nem az Egyesült Államokban született, hogy egyrészt okot szolgáltat nekünk a büszkeségre, másrészről szűkebb pátriájában rátalált néhány kiváló zenészre, akik maguk is becsülettel hozzájárulnak a túlzások nélkül világszínvonalú muzsikához. Közülük név szerint is illendőnek tartom kiemelni Pénzes Máté billentyűst.

Akinek a magánkiadás és internetes terjesztés ellenére (vagy éppen azért?) megadatott a szerencse, hogy megismerkedjen az "On The Road Again" című debütációval (itt), és István letisztult, dallamorientált játéka már elsőre meggyőzte, annak a "Sides Of The Soul" is igazi csemege lesz. A meghatározó zenei hatások, kvázi stílusgyakorlatok úgy és olyan összeállításban jelennek itt meg, hogy az egész mindvégig egyéni marad: hiába köszön vissza Tátrai Tibusz (Talk To Me!), Richie Kotzen (Don't Lose Your Head), Santana (Until You Find Another Way), vagy Satriani (Pleasure and Pain, Deep Water), mindvégig tisztában vagyunk vele, hogy valójában Király István penget. De még hogy!

Már az első lemez hallgatása közben motoszkált bennem a gondolat, hogy István stílusa olykor piszkosul emlékeztet valakire, de csak most, közel két év után ugrott be az itthon talán kevésbé ismert és mostanság inkább film- és reklámzenék komponálásából élő Blues Saraceno neve. A "Knock On My Door" pl. mintha csak a mesteri "Hair Pick" (1994) album (itt) szerzeményei közül került volna ide. Nem tudom, ez tudatos-e; remélem, egy újabb interjúban alkalmunk lesz rákérdezni (a régi beszélgetés itt olvasható).

Ha lenne igazság a földön, az első albummal együtt ez a CD is ott lenne minden valamirevaló zenei szaküzlet kirakatában, mindjárt az új Satriani mellett, és most nem a Mátészalka-Budapest "tengelyről" beszélek, hanem Tokiótól, Párizson át, egészen Chicago-ig minden metropoliszról.

Tartuffe

Négy. Nos, az már töltött káposztából is sok, egy nóta folyamatos visszapördítéséből pedig mindenképpen elégséges ahhoz, hogy a szóban forgó zenei alkotás kvalifikálja magát az ügyeletes kedvencek csoportjába. Ahogy azt korábban már beismertem, a Dream Theater wannabe bandák közül a német Vanden Plas nálam a "Christ 0" lemezzel tört ki a skatulyából, hogy azután az idén újra egy valóban figyelemreméltó albummal álljon elő (itt).

Markus Teske szuper-producer segítségével egy addiginál sokkal szimfonikusabb megközelítést céloztak meg, többek között egy 40 fős kórussal turbózták föl a hangzást, amelynek következtében a szögletes, germán stílus valamivel kerekdedebbé, szerethetőbbé vált. Ezt a váltást mintegy előre jelezte Andy Kuntz "Abydos" című metál operája (2004), amire szerintem annak idején érdemtelenül kevés figyelem irányult.

A "Christ 0" koncepciózus, modern Monte Cristo grófja-típusú történetébe nem tudom, pontosan miképpen illeszkedik a "Silently", de hogy az én ízlésemmel úgy passzol, mint két Lego kocka egymáshoz, az vitathatatlan. Kövér, szaggatott riffek, aprólékosan kidolgozott, fülbemászó dallamok, és nem utolsósorban két jól eltalált szóló, először Stephan Lill gitárostól, majd Günter Werno billentyűstől. A szólókat nem azért emelem ki, mintha az említett zenészek egyébként hurkák lennének, hanem mert kétségbevonhatatlan hangszeres kompetenciájuk mellett olykor azért tudnak arctalan szólókat produkálni.

Nem tudom, hogy a szakma nagy megmondó emberei hányadik vonalas csapatnak tartják a Vanden Plas-t, de az tuti, hogy a "Silently" premier ligás szerzemény (itt meghallgatható).

Tartuffe

Kiadó:
Jive - Sony Music

Honlapok:
www.bulletformyvalentine.com
myspace.com/bulletformyvalentine

És még mondja valaki, hogy nincs fejlődés a világon! A welsh (értsd: wales-i) brigád nyelvet öltött Zénónra, az excentrikus görög filozófusra, aki szerint a mozgás csak illúzió. Anno Nirvana dalokkal kezdték egy leharcolt garázsban, 2010-ben pedig tőről metszett metalcore zenével nyomultak egészen a 3. helyig a The Billboard 200-as listáján. Mindeközben folyamatosan (és szerencsére pozitív irányban) fejlődtek zeneileg, eljutva a szuicid hajlamú cipőbámulástól egészen a felszegett fejjel kivitelezett vérbő hasításig. És még mondja valaki, hogy nincs fejlődés a világon!

A korábbi lemezek - még a kritikusok által jó szívvel fogadott "Scream, Aim, Fire" (2008) is - valahogy elkerültek, de a "Fever"-nek sikerült lázba hoznia, mert a dallamok jobban sikerültek, mint előzőleg bármikor. Ennek talán az az oka, hogy Matt Tuck énekes nyilatkozata szerint a korábbi lemezek úgy készültek, hogy a kész zenére próbáltak vokális dallamokat ültetni, míg most az ének együtt íródott a zenével. Az eredmény magáért beszél; noha akadnak olyanok, akik dallamossága okán puhánynak titulálták az új albumot, az én ízlésem szerint Matt Tuck és Jay James eltalálták az ideális egyensúlyt ének és morcos rekesztés között.

Egyértelműen az Avenged Sevenfold érdeme, hogy megszerettette velem a metalcore stílust, de legalábbis megbarátkoztatott a jó érzékkel és nem nyakra-főre alkalmazott hörgéssel. Miután begyűjtöttem a legjobb AS lemezeket és párszor megnéztem a hibátlan "Live in the L.B.C." DVD-t (kritika itt) logikus következménynek tekinthető, hogy a "Fever" is bejött, bár az AS-ben megszokott nagyívű kórusokat és gyakoribb gitárszólókat azért hiányolom. Az új BFMV nem tökéletes anyag, van rajta egy-két töltelék (pl. Bittersweet Memories), de jópár ragadós, szilaj metalcore nyomulás is (The Last Fight, Pretty On The Outside).

Tartuffe

Ars poeticája szerint hozzáállásban jazz, életmódban blues, ritmikailag funky, politikailag pedig rock zenész a szakma által egyik legelismertebb gitárosunk. Játékában és dalaiban a felsorolt műfajokat saját stílusában ötvöző és megszólaltató muzsikussal nagyon ideje volt már egy hosszabb beszélgetésnek. De ami késik, ugye...
 
NÉVJEGY:
Név: Mohai Tamás
Születési hely, idő: Székesfehérvár, 1965. július 28.
Családi állapot: nős, 3 gyermek apja
Iskola: Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz konzervatórium; Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszak - dzsessztanár
Felszerelés: Fender Stratocaster, Fender Telecaster, Ibanez Artist, Ovation Matrix, Digitech 2120, Ibanez VE300, Mesa Boogie combo
Zenekarok: jelenleg Faxni, Háború, Tomistars, Mohai-Vörös Jazzrock Fusion, Berki Tamás Band. Ezen kívül számos (számtalan) tagság és vendégszereplés. Bővebben: tomistars.hu
Díjak: MRTon Díj: - Az év reménysége a Faxnival (1989); az év zenekara a Háborúval (2005)
Mivel ebben a rovatban röviden bemutatjuk egy-egy előadóművész életpályáját, az első furfangos kérdés esetedben is így szól; hogyan kezdődött zenei pályafutásod?

'77 karácsonyán, 13 évesen kaptam meg az első, 600 forintos tanulógitáromat. Márkájára nem emlékszem, ha egyáltalán volt neki, egyébként meg tanulásra tökéletesen alkalmas hangszernek bizonyult, főként ha arra gondolok, hogy ezt megelőzően egy olyan instrumentumot nyűttem, amelynek konkrétan mozgott a nyaka, azaz modálisan értékelhetetlen volt.

Mint ebből is kiderül azért volt előzménye a dolognak, hiszen ekkor már célirányosan erőszakoskodtam, köszönhetően annak, hogy a családban nálunk a 60-as, 70-es évek igényes, rhythm and blues alapú zenéi, Rolling Stones, Zeppelin, Deep Purple, de akár Billy Cobham szóltak, ez volt a szocializációs zenei közeg, ami körbevett. Ennek jelentőségére később döbbentem rá, amikor osztálytársaimmal beszélgettünk és kiderült, hogy máshol azért az otthoni zenehallgatási szokásokat illetően drámák voltak. Mérnök apám jó ízlése tehát talán az elsődleges oka a zenésszé válásomnak. De a zene azért még ezen túl is benne volt a családban, ahogy egy magára valamit adó polgári családban általában. Anyai ágon rokonom Both Lehel zongoraművész. Egyszer még a pályafutásom legelején meghallgatott és egy "nyomjad fiam!" bátorítással bíztatott. Igaz, azóta nem is nagyon találkoztunk, de azért tudunk egymásról.

Beszarás, de tényleg. És most még csak nem is a zenére gondolok, hiszen esetében ez alanyi jogon beszarás. Hendrix halálának 40 éves évfordulóját ennél méltóbban nem lehetett volna megünnepelni. Egész évben csak kapkodtuk a fejünket, hogy milyen újabb Hendrix-kiadvány lát már megint napvilágot, sőt még egy új Hendrix lemezt is kézbe vehettünk. Utóbbi esetében azért húztuk a nyakunkat. Én legalábbis komolyan féltem attól, hogy az elővigyázatlan tömegek CD előrendeléseikkel bekerülnek a Guinness rekordok könyvébe, az "Egyszerre palira vett legtöbb Hendrix-rajongó" címszó alá. Hiszen Jimi '70 óta objektív okok miatt nem készít felvételeket, és itt "tehetséges" öcskös sem volt a családban, aki átvehette volna a stafétát, mint a magyar névrokon esetében. A hivatalos három stúdiólemez utáni negyven évben meg párszor már kirángatták a fiókokat és klinikai tisztaságúra söpörték a padlást, melynek köszönhetően mára azért  tekintélyesre duzzadt a Hendrix-diszkográfia.

A "Valleys Of Neptune"  mindezzel együtt még elment "új" lemeznek, hiszen a marketing dumán némi nagyvonalúsággal túl lehetett lépni, főleg úgy, hogy egy nagyon szerethető és kiváló hangzású, bár, hogy stílusos legyek, az "űrtechnikának" köszönhetően alaposan ráncfelvarrt  és megdolgozott anyagot kaptunk a kezünkbe. Azokat a híreket viszont már szántszándékkal elengedtem a fülem mellett, hogy még nincs vége az emlékezésnek, ezután jön a tuti: Egy 4 CD-ből és 1 DVD-ből álló antológia, amely a korai, háttérgitáros- évektől, a szólókarrier kiteljesedésén át, egészen az utolsó felvételekig mutatja be a gitárhős pályáját; és most jön a lényeg: kizárólag eddig még meg nem jelent felvételeken keresztül! Na, ja! A kiadó tehet egy szívességet!

És most fogom a kezemben, lapozgatom, hálát rebegek a kiadónak, és annyit tudok csak mondani: beszarás, de tényleg. A lemezeket rejtő keményfedeles könyvet az 54 oldalnyi színes képpel és a dalokhoz egyenként írt rövid ismertető szöveggel önmagában is simán ki lehetne adni. A DVD koncepciója, hogy Hendrix "saját maga" meséli el rövid életét, közben pedig láthatjuk a jól ismert és eddig ismeretlen gitártörténelmi pillanatokat.  Nagyszerű film.

Néhány fanyalgóval ellentétben én azt mondom, a zenei tartalom sem halottgyalázás, hanem méltó mementó, nem utolsósorban pedig aranybánya. Hol egy '63-as Isley Brothers dal apropóján csodálkozunk rá a teljesen ismeretlen, fiatal, fekete gitáros azóta jól ismert stílusára, hol egy klasszikus (pl. Fire, Foxey Lady) eddig még nem közreadott  változatát hallhatjuk (egy-egy nótának akár 40-50-szer is nekiszaladt a stúdióban, esetleg spontán bevonva egy éppen ott őgyelgő muzsikust és kerekedett egy húsz perces, hammondos jam, pl.), de akad kizárólag itt hallható tétel is. (A laza, felszabadult "Hound Dog Blues"-ban mekkorát gitározik már!)

A kiadvány kapcsán tett internetes túrám során viszont megismerkedtem a woodstocki sárba ragadt Hendrix-sznobbal is. (Sajnos sokan vannak.) Megkeseredett lelkének nehéz a kedvében járni. Ő addig kutat, amíg rá nem jön, hogy melyik dalban, mi az eredeti és mi az, amit Hendrix halála után játszottak/javítottak fel. Kevés neki, hogy éppen ezáltal szól mai füllel is abszolút élvezhetően a végeredmény, csalást kiált a világnak, esetleg sír-rí, hogy a maximalista Hendrix nem véletlen nem ezt a változatát jelentette meg az adott dalnak, vagy, hogy ezt soha nem adta volna ki a kezéből, etc.

Ha ez tényleg szempont és nem annak kell örülni, hogy az elképesztően rövid 27 éve és az annál is rövidebb, de zeneileg páratlan jelentőségű öt éve alatt ez az ember szinte mindent elmondott  a gitározásról, és hál' Istennek vannak olyanok, akik mindent megtesznek azért, hogy mindennek egyetlen pillanata se maradjon rejtve előttünk, akkor vállalom; gumi-Hendrixes vagyok, akit lenyűgöztek a 2010-es év megjelenései.

Túrisas

Kiadó:
Edel Music / Armoury Records

Honlapok:
www.stratovarius.com
myspace.com/officialstratovarius

A heavy metal szempontból erősen diétás '90-es években, mikor trutyiék (grunge) már annyian voltak, mint a perzsák, volt nekünk egy finn Leonidász királyunk Timo Tolkki néven, aki maroknyi kis csapatának, a Stratovarius-nak élén bátran szembeszállt a túlerővel. Zászlójukra az volt írva, hogy "Episode", és az ellenség betolulását Európába sikerült ideig-óráig megrekeszteni a Thermopúlai szorosnál (ü pedig pont úgy nincs a görögben, mint ö a latinban!).

A csaknem magányos és ádáz csatában azonban alighanem elvérzett a csapat, de a karizmatikus vezér biztos: egyre ötlettelenebb haditervekkel állt elő, összeveszett hűséges katonáival és végül a valósággal való kapcsolata is megbomlott. Ha lehet hinni a pletykáknak, a Revolution Renaissance legutóbbi lemezén már a fegyverét is más forgatta helyette. Így állhatott elő az a helyzet, hogy az egyik igazán mértékadó magyar internetes rockmagazin szerint: "Ez a Strato már nem az európai dallamos metal színtér vezető csapata, csupán egy brigád a korrekt másodvonalból." (itt)

Kotipeltóéknak tehát nagyon mélyről kell újra fölküzdeniük magukat, de meggyőződésem, hogy a második vonalba való visszaszorulásért nem csupán a gyengélkedő egykori vezér a felelős, hanem bizony időközben a mezőny lett irgalmatlanul kigyúrt. Szerencsére Matias Kupiainen személyében sikerült igazolni egy Tolkkinál még ügyesebb gitárost, akinek ráadásul zeneszerzői vénája is van, így minden adott a fölemelkedéshez. Sajnos a 2009-es "Polaris" még elég szedett-vedettre sikerült (bár volt ott egy briliáns "Deep Unknown"!), de megelőlegeztem nekik a bizalmat, mondván: "a zenei tehetség és a lendületes teremtő energiák már dolgoznak." (kritika itt)

Az Elysium igazolta optimizmusomat, mert noha jópárszor meg kellett hallgatnom, végül eljutottam oda, hogy az "Event Horizon"-on kívül minden egyes nótát komálok rajta. Szeretném persze, ha a mostanában komoly egészségügyi problémákkal küszködő Jörg Michael dobjai jobban szólnának, de Lauri Porra bőgője rendesen odapakol a gyomornak és a Kupiainen-Johansson páros bámulatos dolgokat művel.

Az új lemeznek érdekes arculatot kölcsönöz, hogy keverednek rajta a hagyományos Stratovarius-féle euro-power száguldások és a kimondottan progresszív szellemben fogant összetettebb művek. A "The Game Never Ends" például bármelyik Tolkki-s lemeznek lehetett volna húzónótája, miközben az epikus hangvételű 18 perces címadó dal meg a SymphonyX kompozíciós készségét súrolja. Néha teli torokból üvöltöm a szárnyaló refréneket a kocsiban, néha meg azt kívánom, bárcsak föl mernék vállalni a Tunnelvision, Malpractice, Anthriel és Status Minor alkotta finn progresszív páholyban való teljes tagságot.

Nem tudom, mit hoz a jövő; marad-e a furcsa egyveleg, vagy idővel túlsúlyossá válik egyik vagy másik megközelítés, de afelől nincs kétségem, hogy az "Elysium" egészen elképesztő hangszeres orgiáival (nem túlzok: 3 gitár- és 2 billentyűszóló) előbb-utóbb szerepel majd az ügyeletes kedvenc rovatban. Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy ez az album Kimi Räikkönen magabiztosságával utasítja maga mögé a "Polaris"-t, csakúgy, mint gyakorlatilag bármyelik Strato lemezt az "Infinite" (2000) óta.

Tartuffe

Amennyire igényesnek néz ki a pozsonyi csapat honlapja, pontosan annyira használhatatlan. Ha az ember nekilát egy kritikának, mindenképpen szükséges előtte feltérképezni a zenekart, ami ez esetben félrevezető lehet. Legalábbis a meghallgatott anyag alapján én nehezen hiszem, hogy a négy tag mindegyike "basskytarista". Egy ilyen felállást legföljebb csak Joey DeMaio (Manowar) lájkolna, ő is csak akkor, ha mind a négy ő lenne.

Tony (basskytarista) egy igen attraktív hölgy, aki a bőgő mellett minden bizonnyal az énekért is felel. Ezt onnan gondolom, hogy női hangot hallok többnyire a lemezen. Hangja leginkább alternatív rockcsapatok énekesnőit juttatja eszembe, pl. a No Doubt zenekart kimondottan. Ennek személy szerint nem igazán örülök, nem az én világom az indie és alternatív rock. Reálisan nézve viszont stílusos, amit csinál, dallamai megállnak a lábukon.

Ugyanakkor az már számomra is örömteli, hogy a maradék bőgősök szolgáltatta zenei alapok inkább progresszív rock/metal irányba húzzák a szekeret, így egy nagyon izgalmas, sajátos zenei vegyület keletkezett. Külön dicsérnem kell Gila (basskytarista) teljesítményét. Amikor nem a basszust abálja, halálprecízen és ízesen szólógitározik végig a lemezen. Gitárjátéka és gitárhangja a lemez egyik legnagyobb erőssége.

Jól megszólaló, figyelemre méltó anyagot tettek le az asztalra a pozsonyi basszerek. Nem tudom eldönteni, hogy az indie-íz kompromisszum eredménye-e, és ők inkább lennének prog-metal banda, vagy tudatosan alakult ki a hangzásuk. Akárhogy is, szerethető és profi munka az Insomnia. Aki pedig vevő a két stílus találkozására, kifejezetten jól jár velük.

Túrisas

Egyik, kissé különc cimborám, miután rábeszélte a kiszemelt csajt, hogy látogassa meg otthonában, egy üveg bor kinyitása után, jobb híján elővette Francis Ford Copolla "Apokalipszis most" filmjének rendezői változatát és végignézette vele, úgy, hogy közben holmi beszélgetéssel nem akarta elterelni a figyelmét. A hölgy türelmesen végigülte a kb. négy (!) órát, de többé nem jelentkezett…

Nos, ilyen kapitális hibák kiküszöbölésére látom csupán indokoltnak, hogy egy "lírai gyűjteményes" legyen otthon elfekvőben, egyébként meg fogalmam sincs, hogy kiknek és miért jelennek meg az ehhez hasonló válogatások.

Természetesen nem az a kérdés, hogy a lemezen szereplő előadók és dalok jók-e, mert aki ezt kétségbevonja, azzal nekünk sok beszélnivalónk nincs, távozóban még a sarunkat is lerázzuk, pont úgy, ahogy azt Krisztus tanácsolta az apostoloknak azokkal szemben, akik az evangéliumot nem hajlandók meghallgatni.

Tehát a Journey, Jeff Scott Soto, Winger, Michael Kiske, House Of Lords, Glenn Hughes, stb. meghallgatása, sőt hallgatása kötelező, de ebben a munkásságukat csak tükör által, homályosan láttatott formában édeskevés.

A már szinte professzionálisan igénytelen borító a fordítva felpakolt fotóval (vagy esetleg balkezes a Gibson?) mutatja, hogy a Frontiers sem az év nagy dobásának szánta a kiadványt. Ha majd leértékelve belefuttok skacok, azért tegyetek belőle egyet a kosárba, nehogy a véletlen az "Apokalipszis" kerüljön a lejátszóba az üveg bor kinyitása után…

Túrisas

A német Fair Warning a rejtély maga. A világ kétségkívül egyik legjobb melodikus hard rock zenekara, amely 20 éves működése alatt csak a japperektől kapta meg az őket megillető elismerést. A világ többi része mindeközben nagyívben, magasról szarta le a bandát. Valamit  értek a zenéhez (bár ilyen kijelentésekkel csak óvatosan, mert Garael doktornak egészéves kihatással okozok sokkot, ha nem a teljesen tehetségtelen outsider hamis pózában tetszelgek), ezért halálos nyugalommal jelentem ki, hogy a Fair Warning több világslágert írt, mint bármelyik világhírű vetélytársa. Más kérdés, hogy önhibájukon kívül ezek közül egyik sem lett világsláger... De legalább megírták és néhány jappernek rendre elő is adják a minőséghez illő és nagyságú arénában.

Ha a sikertelenség okain agyalunk, esetleg eszünkbe juthat, hogy az álmoskönyvek szerint a melodikus hard rock színtéren  illik a női szívek elrablójának is lenni, ha valaki sikert akar, márpedig tény, hogy a FW-tagság ilyen tekintetben jelentős deficitet mutat. Engelke (gitár) és Ule Ritgen mára leginkább egy házasságában elhanyagolt, idősödő, boldogtalan asszony fizimiskáját hordja, ráadásul ők még chippendale-fiúk C. C. Behrens doboshoz képest, aki egy dinári tipusú lapaj, leginkább Surda (Forró szél sorozat) és Shrek törvénytelen gyermekeként definiálható. Ilyen kondíciókkal márpedig nehéz szíveket rabolni, és ha Tomy Heart énekes nem teljesít erőn fölül, nem hiszem, hogy sok strigulát sikerül a turnékon behúzni. Még Japánban sem.

Nem lehet mindenki Bon Jovi, tiszta sor. Egyébiránt más tekintetben meg nagyon is áll az összehasonlítás. Bon Jovi '92 óta az előző albumok slágereiből él, azóta társszerzők igénybevételével kiizzadtak egy "It's My Life"-ot és kb. meg is vagyunk az egyenleggel. A FW pedig 1992 óta kezdi futószalagon ontani az arénaslágereket. Innentől kezdve pedig vitán felül a németeknek áll a zászló. Sambora zseniális gitáros, de amíg Engelke szárnyal, nem mellesleg egy géniusz (versecském itt olvasható), akit speciális, négy oktávos hangszere és páratlan dallamérzéke miatt minimum ismernie illene  minden gitárosnak, addig Sambora kreatív energiáit most leginkább az AA (Anonim Alkoholisták) összejöveteleken való megjelenés és megfelelés kötik le. Túlzok (mint mindig), de egyetlen európaiként küldetésem a zenekarra fordítani a figyelmet, ha már voltatok szívesek ignorálni őket.

A DVD két koncertet rejt, egy 13  és egy hosszabb, 21 nótás tokiói fellépést. Reálisan nézve korrekt, abszolút profi munka, de azért nem földindulás, mind hangban, mind képben készült már lenyűgözőbb DVD is, de ezt csak azért írom, hogy világos legyen: abszolút reálisan látom a zenekar helyét a rockszíntéren és mentes vagyok mindenféle elfogult véleménynyilvánítástól.

A Fair Warning zenekart és Helge Engelke gitárost nem ismerő melodikus rockbarátoknak ez kötelező kiadás, amit ezúton rendelek el. Ha csalódtok, visszafizetem a DVD-be ölt megtakarított pénzeteket. Emiatt egyébként halálosan nyugodt vagyok.

Túrisas