Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.whitesnake.com
myspace.com/whitesnake

Azért a nápolyi Frontiers kiadó nem kispályázik! Elképesztő nevek szerepelnek a "roster"-ükön (szolgálati jegyzékükön, partner-listájukon), és folyamatosan azon dolgoznak, hogy igazi legendák is érdekeltek legyenek a velük való együttműködésben. A Uriah Heep után - nagy meglepetésemre - a Whitesnake is hozzájuk igazolt. Föltételezem, Serafino Perugino és munkatársai pukkantottak néhány üveg prosecco-t, miután aláírták a szerződést, bár tartok tőle, hogy a "Fehér Kígyó" már közel sem akkora üzlet, mint mondjuk az "1987" idején.

A Whitesnake - kisebb-nagyobb szünetekkel - több mint 30 éve aktív, de eddig mindössze 10 stúdiólemezt adtak ki. Ezt figyelembe véve, Coverdale és bandája a  2008-as "Good To Be Bad" megjelenését követően (itt) relatíve rövid ideig piszmogott az új anyaggal. Úgy tűnik, Coverdale mellett csak a két gitáros, Doug Aldrich és Reb Beach tartoznak a belső körhöz, körülöttük szabadon cserélhetők a zenészek. Brian Tichy dobos nagy név a szakmában, de - s ez talán nem az ő sara - a szerkója nem szól valami jól. Engem személy szerint módfelett idegesít a csattogó lábdob és a tompa pergő.

Talán ez az idejétmúlt, '80-as éveket idéző dob-sound is része egy koncepciónak, melynek lényege, hogy visszanyúljanak a "Slide It In" és az "1987" által meghatározott "pufihajú" korszakhoz. A törekvés egyértelmű, de nem új, hiszen a "Good To Be Bad" is ebben a fölfogásban készült. A "Forevermore" tehát logikus folytatása az előző lemeznek. Sajnos ez abban a tekintetben is igaz, hogy a 2008-as koronghoz hasonlóan az új albumra se kerültek föl olyan fajsúlyú slágerek, mint a "Love Ain't No Stranger", a "Still Of The Night" vagy a "Here I Go Again" voltak annak idején. Vér profi az egész, a két gityós a lelkét is kiteszi, hogy minden passzoljon, voltaképp a dalok is jók (különösen a címadó ballada!), csak éppen nincs bennük a zsenialitásnak az a szikrája, ami pl. a "Fool For Your Loving"-ot egy generáció himnuszává tette. Pedig reméltem, hogy 14 nótából akad majd legalább egy ütős, bőr alá bújós rádiósláger.

Mielőtt valaki elhamarkodott következtetéseket vonna le a fentiekből, sietek leszögezni: a Whitesnake az Whitesnake, és ez itt Whitesnake. Nem tudom, világosan fejeztem-e ki magam? Az igazi kérdés valójában az, hogy július 13-án a PeCsában tud-e majd lemez minőségben énekelni a jó öreg, aszott rocker, vagy esetleg fültanúi leszünk egy legenda fájdalmas vergődésének. Bízom benne, hogy Coverdale méltó lesz régi nagy híréhez...

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.odddimension.it
myspace.com/odddimension

Gianmaria Saddi gitáros és Gigi Andreone basszer 2001 óta dolgoznak azon, hogy összekapjanak egy izgalmas progresszív metál lemezt. 2005-ben bekóstolták a közönséget az "A New Dimension" című EP-jükkel, amivel sikerült az olasz Scarlet Records érdeklődését fölkelteniük. Innentől kezdve irányba állt a szekerük rúdja, megnyerték hangmérnöknek Karl Groom-ot, a Threshold gitáros-dalszerzőjét, március 30-án pedig minden halandó számára megvásárolható lesz az évekig érlelt debütáció.

Módfölött bosszant, hogy a legtöbb progresszív metál stílusban alkotó együttest egyesek különösebb megfontolás nélkül, hányaveti módon Dream Theater-kópiának minősítik, de jelen esetben tényleg nem lehet elvonatkoztatni a stílus etalonjának hatásaitól. Ugyanakkor nem maradt nyom nélkül a kimagasló teljesítményt nyújtó talján honfitársak munkássága sem, hiszen itt-ott könnyű belehallani a dalokba némi DGM-et és - főleg az ének vonatkozásában - erős Sinestesia párhuzamokat.

Bár a muzsika "agya" egyértelműen Gianmaria Saddi gitáros, egyáltalán nem vagyok elájulva szólójátékától. Annál inkább Federico Pennazzato dobos izgalmas, összetett, mégis átlátható ritmusaitól. Ilyen szilárd alapokra már nem is lehet olyan nehéz építkezni. Sajnos Manuel Candiotto dalnok hangja szerintem nem kimondottan passzol a banda progresszív fölfogású kompozícióihoz, sokkal inkább el tudnám képzelni egy Rhapsody Of Fire típusú produkcióban, vagy éppen a Vision Divine-ban. Talán jól állt volna egy kicsit több szigorkodás, mint amilyet pl. az "Another Shore" középrészében hallani (booklet hiányában nem tudom eldönteni, ki követte el).

Úgy tűnik, az olaszok megelégelték a műfajban uralkodó skandináv hegemóniát, egyre magabiztosabban ostromolják a csiszoltabb ízlésű, kifinomultabb zenékre hajtó metál rajongókat, és ehhez jó érzékkel asszisztál a Sacrlet Records. Mifelénk se ártana egy hasonló célokért küzdő, bevállalós kiadó...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.bloodbound.se
myspace.com/bloodboundonline

Az a képi és szövegvilág, amit a Bloodbound kezdettől fogva képvisel nem egyszerűen távol áll tőlem, de egyenesen a bélésem fordul ki tőle. 2009-ben mégis kivételt tettem velük, mert a nagynevű énekes, Urban Breed csatlakozásával és lényegesen emészthetőbb, okkult marhaságoktól mentes dalszövegeivel olyan anyagot sikerült összehozniuk, amiről csakis az elismerés szavaival tudtam nyilatkozni (itt). Nem is sok híja volt, hogy lemaradt az éves Top 10 listáról...

Akkoriban azt írtam: "úgy tűnik, végre minden a helyére került a srácoknál." Sajnos nem volt igazam, mert újabb tagcserék következtek, Urban Breed helyére Patrik "Pata" Johansson került a Dawn Of Silence-ből. Ez az ifjú titán nem tévesztendő össze sem Nils Patrick Johansson-nal (Astral Doors, Wuthering Heights), sem pedig Yngwie dobosával, Patrick Johansson-nal. Meg kell szoknunk, hogy a svédeknél semmit sem jelent a névazonosság, mert kb. annyi Johansson van arrafelé, mint mondjuk Kovács vagy Szabó nálunk. A Dawn Of Silence-ben pl. éppen három van, és semmilyen rokonságban sem állnak egymással. Pata Johansson tehát átigazolt az Olsson-bandába (Bloodbound), akik persze nagyon jól jártak vele, mert nemcsak kiváló énekes, de hangja még hasonlít is a "Városi Fajzatéra".

Az együttes nyilatkozata szerint a Mark Wilkinson (Iron Maiden, Judas Priest, stb.) által tervezett lemezborító a minősíthetetlenül primitív Nossen nevű mascot-tal a régi Bloodbound föltámadását jelképezi, mert mindenképpen szerettek volna visszatérni a "Nosferatu" (2005) album hangzásához. Ezt én csak sajnálni tudom, mert számomra éppen a "Tabula Rasa" kifejezetten modern, jellegzetesen skandináv power vonala volt szimpatikus (olyan párhuzamokkal, mint a Heed, Disdain, Thunderstone), miközben ez a germán, Helloween-os és Blind Guardian-es fölhangokkal tarkított Hammerfall koppintás az Iron Maiden-től kölcsönzött nagyívű, hősies refrénekkel az én szememben mindenképpen visszalépés.

De nem kell az én fanyalgásomat halálosan komolyan venni. Iron Maiden és klasszikus euro-power rajongók ezt az anyagot igazi csemegeként fogyaszthatják, mert zeneileg teljesen rendben van, sőt a booklet-et nézegetve még nosztalgiázhatnak is egyet azokról az időkről, amikor Eddie még nem űrutazó "Alien" volt, hanem igazi láncos, démoni szörnyeteg, sőt a Helloween gonosz tökfeje is rendre ott szerepelt a borítókon... Brrr!... De tényleg!...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
myspace.com/voodoocircleband

Szívesen megnéznék egy Alex Beyrodt vs. Axel Rudi Pell ketrecharcot. Valószínűleg fél perc sem kellene ahhoz, hogy a bírák technikai K.O.-ra hivatkozva leléptessék "Túró" Rudit. Beyrodt bizony százszor jobb gitáros, de zeneszerzőként sem marad el Pell mögött (akinek azért vannak jó nótái). A Voodoo Circle David Readman-nel és Matt Sinner-rel megerősítve letaszította trónjáról a jó öreg Pell-t, mert immáron eldőlt, hogy a Blackmore-féle Rainbow által teremtett tiszteletreméltó hagyományok leghitelesebb, legtehetségesebb képviselője Alex Beyrodt.

Gitározás tekintetében nem volt kérdés, hogy ki az esélyesebb versenyző, de a Pell csapatában éneklő Johnny Gioeli kiváló teljesítményét csak a "német" Coverdale, azaz David Readman igazolásával lehetett megközelíteni. Pell minden bizonnyal már a 2008-ban kiadott első lemez hallatán pánikba esett, a "Broken Heart Syndrome" megjelenése pedig már fölért egy irdatlan gyomrossal, ami után hétrét görnyedve, levegő után kapkodva  hátrált a mázsás pofonok elől. De nem akarom én ezt az értékelőt szegény Pell-re kihegyezni!

A Voodoo Circle mindent tud és mindent fölvonultat, amit annak idején a Deep Purple-től, Rainbow-tól és a Whitesnake-től hallottunk. A hatások olyan hivalkodóak, hogy az már néhány szám esetében kifejezetten kínossá válik. Pl. a "Devil's Daughter" - hogy is fogalmazzak finoman? - csúnyán megbukna az apasági vizsgálaton, mert ennek a kislánynak bizony nem az ördög, hanem a "You Keep On Moving", pontosabban David Coverdale és Glenn Hughes az apukája. Szerencsére nyomokban más hatásokat is föl lehet fedezni, pl. egy kis Hendrix-et a "Blind Man" című balladában.

Beyrodt ízléses, bár tökéletesen önállótlan szintézisét teremtette meg mindannak, amit a Deep Purple és utódzenekarai már megkomponáltak, nem szorítkozván a "klasszikus" korszakra, vagyis a '70-es évekre, hiszen itt-ott villant egyet a "Perfect Strangers" és a "Slaves and Masters" világa is. Olyan az egész, mintha egy "meddley"-t hallgatnánk a "Cry Free" tolmácsolásában; a Voodoo Circle is nyugodtan vállalhatná a Deep Purple/Rainbow tribute zenekar címkét. Lehet, hogy Németországban ők kísérik Jon Lord koncertjeit?

Tartuffe

Kiadó:
AFM / Sony

Honlapok:
www.shakra.ch
myspace.com/shakrarock

Svájc mind területét, mind népességét tekintve kisebb hazánknál, mégis volt, van nekik néhány nemzetközileg is (el)ismert bandájuk, mint pl. a Celtic Frost, Krokus, Silent Memorial, vagy a stílusukat tekintve akár egypetéjű ikreknek is tekinthető Gotthard és Shakra. A két utóbbi formáció a dallamos hard rock/metal igazi Tell Vilmosai, akik a legnehezebb időkben, a legkeményebb ellenszélben is kitartottak zenei elképzeléseik mellett. A "nagytestvér" Gotthard-ot, Steve Lee énekes váratlan halálával nagyon kemény tragédia érte, de a Shakrát is megrázta Mark Fox kiválása az "Everest" (2009) album után.

Szerencsére az új énekes, John Prakesh minden tekintetben méltó elődjéhez, nekem talán egy árnyalattal még jobban is tetszik. Az új album címe, "Back On Track" beszédes választás, és már ez első hallgatás után egyértelművé vált, hogy valóban nem hagyták magukat letéríteni a már bejáratott útról. Kifejezetten dögös, kemény riffekkel megtámogatott dallamos muzsika ez a javából, aminek hallatán önkéntelenül léggitározni kezd az ember, vagy a refréneket bőgi együtt Prakesh-sel (már ha bírják a hangszálak!).

Rögtön az első dal, a "B True B You" zabolátlan energiákat szabadít föl, amire azután rátesz még néhány lapáttal pl. a címadó nóta, vagy a lemezt záró "Stronger Than Ever". A Shakra skandináv csapatokat megszégyenítő dallamérzékkel nyúl a számokhoz, s mivel a zenei megközelítés a Gotthard-nál még valamivel sűrűbb is, minden adott a sikerhez. A "Back On Track" ebben a műfajban telitalálat, talán az együttes legjobb albuma.

Tartuffe

Kiadó:
Fantai'zic

Honlapok:
www.symakya.net
myspace.com/symakya

Nekünk magyaroknak Franciaországról sok minden eszünkbe jut..., de a metál csak nagyon ritkán. Na jó, föl tudják mutatni az Adagio-t és a Heavenly-t, meg ott van ugye a mi Szekeres Tamásunk francia alteregója, Patrick Rondat. Ezen túl maximum a Spheric Universe Experience ugrik be, noha köztudomású, hogy a francia városokban, különösen Párizsban igen jó fogadtatásban részesülnek a külföldi bandák.  Valójában komoly underground metál élet folyik arrafelé, csak éppen a nemzetközi piacra való kitörés nem megy nekik, mint ahogy nekünk sem. Elvaron, Chrysalis, Seyminhol, Akroma... ismerősen csengenek? Nem hiszem. Pedig aki ezeket az együtteseket ismeri, annak a Symakya már nem fog meglepetést okozni, hiszen tulajdonképpen az Elvaron törzsgárdája döntött úgy, hogy - miután egyik-másik próbálkozott korábban a többi  fölsorolt formációban is - nekifeszülnek egy szimfonikus prog-power projektnek, ami talán elhozza számukra az áttörést.

Nem akarván a véletlenre bízni a dolgot, a keveréshez megnyerték maguknak Simon Oberender-t (Epica, Kamelot, Edguy, Avantasia), a masztereléshez Sascha Paeth-et (Angra, Kamelot, Epica, Rhapsody Of Fire), vendégzenésznek pedig elhívták Olivier Lapauze-t, a Heavenly biztos kezű gitárosát. A hangzásra ennek megfelelően nem is lehet panasz, főleg mivel erősen föltupírozták a nótákat "szimfonikus" kísérettel.

Az album tematikusan összefüggő egészet alkot, a földönkívüli élet földi megnyilatkozásaival foglalkozik. Az együttes állítása szerint a szövegek megírását komoly történelmi és oknyomozó kutatás előzte meg... Bruhaha!!! Ezt nyilván nem érdemes komolyan venni, de a blőd koncepciót jótékonyan födi be a nagyívű dallamokkal, kemény riffekkel és kompetens szólókkal földíszített muzsika. Tartok tőle, hogy akármilyen jól is sikerültek a dalok, a franciák ezzel a hivatalosan március 14-én megjelenő anyaggal sem fognak betörni a nemzetközi metál-köztudatba.

Szerintem minden tőlük telhetőt megtettek, van ugyan két ál-szimfonikus filmzenés töltelékdarab ("The First Disturbing Contact" és "Disconnected, End Of Process"), de a többi nóta igen pofás, főleg a lemezindító "Genesis" valamint a "Human God" fogott meg elsőre. Lehetetlen megjósolni, hogy mi lesz a sorsa ennek a triónak, de egyáltalán nem lepődnék meg, ha valaki fölfigyelne Kevin Kazek énekesre, mert igazán nagy hang szorult a nyelőjébe. Tudom, hogy hülyeség, de nagyon meghallgatnám, amint pl. Rage dalokat énekel, de Yngwie is jobban járna vele, mint a Ripperrel.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
myspace.com/coldspellsweden

Képzeltem egy világot magamnak... Egy igazságosabb világot, talán egy parallel világegyetemben, ahol a rádiókban és a bárokban nem igénytelen gépzene szól, hanem a hangosabb vendégek dögös rockbandák slágereit üvöltik, miközben még a csendes duhajok is megállás nélkül bólogatnak a zene ritmusára. Azután általában arra ébredek, hogy nyáláztatta párnám kényelmetlenül begyűrődik a fejem alá, vagy irgalmatlanul kell pössentenem...

Sajnos ez az alternatív valóság legföljebb egy jól eldugott féregjáraton keresztül érhető el, de az biztos, hogy svédek ott is vannak, mert a dallamos rockzenének ők a koronázatlan királyai. Már többször elmélkedtünk itt a miérten: népzenei gyökerek, zeneoktatás, ABBA kultusz??? Bármi is legyen az oka, ezek a vikingek piszkosul értik a dolgukat. Most úgy látszik, a széljárás is újra kedvez nekik. Néhány évvel ezelőttig a "Europe" vagy a "Final Countdown" pl. szitokszavaknak minősültek, ma meg boldog-boldogtalan, nagypapi, bakfis unoka The Poodles koncerten ereszti ki a gőzt a hétvégén, hétközben meg a reneszánszát élő Treat legújabb lemezét szerzi be kiskeráron.

A sokat tapasztalt öregfiúkból verbuválódott Coldspell jó érzékkel ismerte föl ezt a tendenciát. 2009-ben már jelentkeztek egy anyaggal (Infinite Stargaze), amiről csak azért nem írtam, mert efemer (múló) jelenségnek tűnt az egész, de az új album bebizonyította, hogy Michael Larsson gitáros és csapata komolyan gondolják. Nem a '80-as évek iránti szolgalelkű nosztalgia hajtja őket (mint egyes retro irányzatokat), mert modern, friss a megszólalás, ahogy az a 21. század második évtizedéhez illik.

Az "Out From The Cold" talán még jobban is sikerült, mint elődje; a "Heading For Tomorrow" pl. remek kis sláger. Bár a Coldspell nem lesz hivatkozási pont a későbbi generációk számára, az biztos, hogy a biztos hangszerkezelés és a kimagasló dallamérzék (ha a dögös, tiniszíveket megdobogtató kinézet nem is) méltó képviselőivé teszi őket annak a mozgalomnak, amelyik a dallamos, rádió orientált rockzene megtépázott becsületének helyreállításáért küzd.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.twinspirits.net
myspace.com/twinspiritsband

Egyes politikusaink igen ügyesek a félrebeszélésben, szerecsen-mosdatásban, szinte napi rendszerességgel gyakorolják is e kétes értékű képességüket. De még az ő adottságaik is kevésnek bizonyulnának, ha valamilyen rosszindulatú megfontolásból (van belőle elég) Daniele Liverani billentyűs-gitárosról azt kellene bebizonyítaniuk ország-világ előtt, hogy tehetségtelen zeneszerző. Még parlamenti fölhatalmazás nélkül alkalmazott titkosszolgálati eszközök segítségével sem tudnának hályogot húzni a művelt rajongók szemére.

A Genius operák, a Khymera és az Empty Tremor kötelékében folytatott munkássága, valamint jelenlegi fő csapásiránya, a Twinspirits teljesítménye alapján az európai progresszív rock/metál megkerülhetetlen egyéniségévé nőtte ki magát. A helyzet pedig az, hogy a "Legacy" minden eddigi próbálkozásnál (itt és itt) sűrűbb anyag, amivel immáron első hallgatásra sikerült padlóra küldeniük. Maestro Liverani nem akármilyen csapatot gyűjtött ám maga köré: az Alberto Rigoni és Dario Ciccioni alkotta ritmusszekció az olasz jazz-rock szcéna egyik legütősebb párosítása, Tommy Ermolli gitáros játéka egyszerre technikás és ízes, a svéd idegenlégiós, Göran Nyström pedig a kisfiús külcsín ellenére döbbenetesen szerencsés igazolás, igazi aranytorok!

Az együttes nyilatkozata szerint a lemez két egymástól jól elválasztható részből áll. Az első hat nótából álló blokk direktebb megközelítésű, velős szerzeményeket tartalmaz, mindazonáltal nem rugaszkodnak el a Twinspirits alapvetően progresszív stílusától. A második részben egy 5 tételes, 30 perces, monumentális művet hallhatunk (The Endless Sleep), ami nagyzenekari intróval indít és nem szűkölködik változatos témákban, káprázatos szólókban.

Nem hittem, hogy Liverani valaha is túlszárnyalja a Genius operák színvonalát, de íme konok kitartását, szakmai elkötelezettségét siker koronázta. A "Legacy" az égbekiáltóan béna borító ellenére is Top 10-gyanús anyag! Bravissimo!

Tartuffe

"Ha már a gyerekeknek megígértem..." – idézhetném a szakállas viccet. A haló porából támadó Stratovarius új lemezének értékelésekor beígértem, hogy a címadó nóta még szerepelni fog az ügyeletes kedvencek között (itt). A Dalriada kritikánk kiváltotta élénk, sőt indulatoktól sem mentes eszmecsere után talán jó lesz pacifikálni a hangulatot (értsd: lenyugtatni a kedélyeket).

A Strató klasszikus fölállásától sem álltak távol a monumentális szerzemények: "Babylon" (Episode, 1996), "Infinity", "Mother Gaia" (Infinite, 2000), de a több mint 18 perces időtartam egyértelműen az új fölállás sajátja. A Matias Kupiainen gitárfenomén támogatásával fölpezsdített életkedv energiáktól, fordulatos megoldásoktól és újdonsült játékosságtól duzzadó bizonyítéka ez az epikus zenei vallomás. Szövegében egy megfáradt emberi sors abbéli reményével szembesülünk, hogy majd az örök életben részünk lesz a vigasztaló megnyugvásban. Az Elysium a görög mitológiában a túlvilági nyugalom szigete, de a kifejezést a klasszikus műveltségű keresztény irodalom is előszeretettel alkalmazta.

Az új Strató lemez kicsit tudathasadásos megközelítésben fogant, hiszen a Tolkki-s időket idéző power himnuszok mellett, kb. felesben inkább progresszív ihletettségű dalokkal találkozunk. Ezek közül emelkedik ki toronymagasan kedvencünk, amit – írd és mondd! – 3 gitár- és 2 billentyűszóló ékesít (ha nem számolom külön az uniszónókat). Ennek azért is lehet nagyon örülni, mert Jens Johansson a szakma egyik legzseniálisabb billentyűse, de Tolkki mellett valahogy nem nagyon volt alkalma kibontakozni. Bezzeg most nem szab gátat szélsebes ujjainak!

A nagy lélegzetvételű darab a progresszív metál jellegzetes fogásainak, stílusjegyeinek teljes garmadáját fölvonultatja. Annak ellenére, hogy tipikus Strató szerzemény, és mint ilyen a neo-klasszikus motívumokkal sem fukarkodik, kézenfekvő a párhuzam – talán még témájában is – a Dream Theater még ennél is nagyobb szabású elégiájával, az "A Change Of Seasons"-szel. Nyilván sem stílusában, sem terjedelmében nem alkalmas arra, hogy a rádiókban szerepeljen, de a kíváncsiskodók bármikor meghallgathatják az interneten (itt), föltéve, hogy nincs körülöttük senki, aki az elkerülhetetlen léggitározások, teátrálisan ökölbe szorított és égbe emelt kezek miatt hülyének nézné őket.

Tartuffe

"Az a bajom a magyar rock/metal és a folklór kapcsolatával, hogy akarva-akaratlanul magára vette azt a negatív konnotációt, amely eredményeként az eredendően 'hazafi' vagy hasonlóképp képződő didaktikus szittya-badarság. Mindezt ahelyett, hogy tényleg saját kulturális örökségünkként legyen középpontba állítva, ne csupán kiszínezve és cukormázban kiforgatva tálalva. Szerinted az új Dalriada lemezen mennyi a mi tényleges 'nemzeti' (sic!) értékünk? És az ott hallható dallamok mennyiben képzik részét minden ilyen örökségünknek? Szerintem nem sokban. Egy erősítővel megerőszakolt nemzetközi mulatóslemez lett a vége, ami már nem is feltétlenül a magyar népzenéből táplálkozik, hanem általános folklór-dallamképletekből épít fel teljesen karaktermentes és zsibbasztó számokat. Nekem ez a Dalriada nem kell. Bocsánat.' (Bali Dávid, HammerWorld munkatárs)

Megbocsátjuk, persze, hogy megbocsátjuk Dávid. Semmi baj, nyilván volt előzménye. Gyermekkorodban vélhetően kijutott néhány, jogos indulatból lehúzott kortárs-tockos az alsó- és felsőtagozatban, az ilyen irritálóan tudálékos és izgága kreténeket utolérik a gyermekek kegyetlenül őszinte világának farkastörvényei. Hiába, ott még nem ismerik a politikai korrektség ellenszenves fogalmát. – Hála Istennek, nekik köszönhetően maradtak még igazságra épülő alrendszerek a társadalomban.

Lehet más véleményed, nem az a gond. Én sem vagyok die-hard Dalriada fan. Csak azt nem tudom elképzelni – és itt érzem a tudatos rosszindulatot és megátalkodottságot -, hogy egy alapvetően értelmes, olvasott ember nem látja tisztán: a Dalriada tevékenysége igenis hoz az értékteremtés konyhájára még akkor is, ha ez bizony – igazad van - nem autentikus népzene. Erősítővel megerőszakolt (ez a műfaj sajnos ilyen, nem hatásos a színpadon egy ki nem hangosított kobozzal túrni) folk metal.

Mint mondtam, van igazságod. Nagyon szigorúan nézve, hellyel-közzel talán nemzetközi mulatós is, meg általános folklórképletekkel operáló is, esetleg, bár nem hiszem, a korai anyagaiknál kevésbé karakteresebb is lett a végeredmény. Ez lehet vitaalap.  Az viszont nem, hogy a soproni zenekar visszatükröz–e valamit ún. "nemzeti értékünkből".  Ugyanis tudod a választ te is, csak szándékosan letagadod, mert kínos, legalábbis abban a sznob körben, ahol a másodlagos jelentést "konnotációnak" hívjátok, merthogy ilyen egyszerűen, magyarul, nem más, mint didaktikus szittya-badarság.

Bár nem áll rendelkezésemre reprezentatív felmérés arról, hogy a Dalriada munkássága hány embert fordított a magyar népzenei kincs alaposabb megismerése felé, de elég egy pillantást vetni a velük együttműködő, autentikus népzenében utazó Fajkusz Banda honlapjára, hogy a kérdés egyértelmű legyen. Sokakat. Innentől kezdve pedig szánni való az (ál)intellektuális szomjad a tiszta forrás után, amit egyébként is magasról szarsz le, illetve, hogy értsd: szuperiorálisan.

Részemről gratulálok a soproni vitézeknek. A szőrruhák ugyan bénák, az általam már korábban is hiányolt gitárszólók, sajnos szintén bénák, esetlegesek, így tök fölöslegesek (lehetne helyettük inkább tárogató), de összességében határozott ívű fejlődés látszik a dalszerzésben, megszólalásban, a nemzetközi siker pedig a miénk is.

Túrisas