Ha jól számolom, ez éppen a 943-dik női énekessel megerősített (?) gót metal csapat, amelyről írni vagyok kénytelen, de hogy mégsem vágódtam aléltan hanyatt a borítékbontás után, annak nem csak a Jimi Hendrix vadiúj, ötlemezes, díszkötéses antológiája volt az oka, amelyet szintúgy ugyanez a kövérre hízlalt boríték tartalmazott, és amely napokig konstans vigyort varázsolt az arcomra.

Lengyel barátaink nagyon intenzívek mostanában igényes metal fronton, de élnek ott is legendák, akik már évekkel ezelőtt megalapozták világhírüket. Ilyen a death metal Vader is, ezért voltaképpen nyugodt voltam, mert tudtam, hogy az ex-Vader gitáros Mauser jelenleg itt "húzza". Olyannyira, hogy ez az ő bandája, Aya (ének) meg a neje. Márpedig ha Mauser kezeli a hathúrost, akkor semmi nincs veszve. Majd jól belemászik az arcomba, onnan az arcüregembe, ott megtelepszik, szétterül, majd belülről páros lábbal kirúgja a szemgolyóimat. Jó Vader szokás szerint. "Driving force of underlying guitar riffs"-szól a promó szöveg. Helyben vagyunk, pusztítás lesz ez, akárki meglássa! Ayával vagy nélküle, mindegy. Ja, hogy gót? Lehet tőlem gót is, majd jön Mauser, mint Van Helsingben a farkasember és lészen olyan gót pusztítás, hogy a katedrállis kapubéllete adja a másikat.

Feladtam. A negyedik nóta és nem jön Mauser, mint farkasember. Kurvára nem jön. Azt sem állítom persze, hogy csupán annyi életet lehelt a hangszerébe, mind Bogdán Csabi az Első Emelet fénykorában a sajátjába, mert ez sem igaz. Szól az a hangszer becsülettel, de ettől ez még belesimul a gót metal átlagba. Éppen olyan, mint a többi 942. Vagy kicsit talán jobb. Megberhelték ráadásul még az egészet egy kis elektronikával is.

Az első csalódás után, ha már tudatosult az emberben, hogy a vérfarkasra itt és most hiába vár, lassan azért megmutatja magát az anyag. Aya sem idegesítő, jól összerakott produkció, a hangzás is zsír és még a dalokban is van némi potenciál. Ha nem vezet meg Mauser, talán még több elismerésre is ragadtatnám magam. Így azért inkább csalódás, bár a Hendrix-antológiával bármikor tudok vígasztalódni.

Túrisas
 

Az úgy kezdődött, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve tetszőleges lejátszásra állítottam hűséges társamat, az mp3 lejátszómat. Hát – mit mondjak? – értek meglepetések, nyilván többnyire pozitívak. Ezek közé tartozott a Daniele Livarani nevéhez (Genius rock operák, Khymera, Empty Tremor) köthető Twinspirits is, amit annak idején kicsit lityi-lötyinek nyilvánítottam, és a néhány dögösebb nóta ellenére is kevésnek gondoltam arra, hogy törzsvendéggé váljon a hifi cuccban (kritika).

Tagadhatatlan, hogy az ominózus cikk megjelenése után nem sokkal kénytelen voltam fölülvizsgálni korábbi (utólag talán bevallhatom: némileg elhamarkodott) értékítéletemet, és íziben beszerezni a "The Forbidden City" CD-t eredetiben. Még ehhez a megkésett fölismeréshez képest is tetszetősebbé vált a dolog, amikor a minap egy kiadós sörözés után hazaindulva begyűrtem a fülest a hallójáratomba, és – mit tesz Isten? – éppen az "I Am Free" került terítékre. Csak kapkodtam a fejem, hogy "hú!" meg "há!", ez meg mi a sz.r?

Nos, ez nem más, mint 10 perc kristálytiszta, nagyívű fémzene, amolyan modern "cantata tripartita" Liverani mester tollából. Az elnevezés onnan jön, hogy a dal tényleg 3 jól beazonosítható részből áll. Az első rész tipikus európai progresszív metál kompozíció, bőséges szinti alapokkal, harapós gitárhangzással, fogós refrénnel. A második, bridge-ként is fölfogható rész szakosan kivitelezett szigorkodással (értsd: torokhanggal) indul, majd kiteljesedik Liverani és Ermolli uniszónójában. Ezt követően egy Dio és Tony Martin legszebb pillanatait idéző megalomán lírai levezetést hallhatunk, amelyben Göran Nyström svéd pacsirta megmutatja, hogy a meghallgatásokon miért is rá esett a banda választása.

Kétségkívül ügyeletes kedvenc anyag. Egyetlen kattintással bele is lehet hallgatni itt. Olyan ellenállhatatlanul kéredzkedik vissza, újra és újra, mint Csizmás Kandúr a Shrekből.

Tartuffe

Két szócikk a Wikipédiából.

Windtorn: születési nevén Molnár Péter nyíregyházi születésű gitáros, zeneszerző, előadó, magyar heavy metal és neoklasszikus rockzenét játszó gitáros. A magyar rockzenei életben a Diamond együttes gitárosaként tette le névjegyét a kilencvenes évek elején 2009-től Windtorn néven jelentek meg szólólemezei a Wartooth Records kiadásában. Neoclassic II című lemezén klasszikus zeneszerzők darabjait dolgozta fel metal stílusban, kemény power metal dob alapokra épülő misztikus hangzású billentyűkísérettel játssza az instrumentális darabokat. Többek között feldolgozta Mozart, Handel, Vivaldi, Brahms műveit is. Lemezein angolul és magyarul is énekel.

Eufemizmus: Az eufemizmus valamely kifejezés, szó helyett másik kifejezés vagy szó használata, amely igyekszik enyhíteni az eredeti bántó, túlontúl őszinte, esetleg sértő formáját; A görög eu (jól) és phémi (beszél) elemekből.

Igen, a Windtorn esetében az eufemizmus a kulcsszó, merthogy Windtorn - vélhetően öndefiníciója - igyekszik enyhíteni az eredeti bántó, túlontúl őszinte, esetleg sértő formát, amelyből egyedül talán a nyíregyházi születés igazságát nem lehetne árnyalni. Merthogy az kb. így hangzik: a magyar rockzenei életben a Diamond együttes gitárosaként próbálkozott öreges, kissé poros, leginkább egy lebutított Lordhoz konvergáló (hunga)rock zenével. 2009-től Windtorn néven jelentek meg házi demói, amelyeket a nemlétező Wartooth Records "gondoz". Neoclassic II című lemezén klasszikus zeneszerzők ezerszer eljátszott (Török induló, Örömóda, stb.) darabjaival próbálkozik. Filléres hangzású, idegesítő, monoton dobgépes kíséretre játssza a művek főtémáit, feltűnően kerülve a technikailag nehezebb részeket. Ahol ez nem lehetséges, ott önhatalmúlag változtatja egyszerűbbé a dallamot... Inkább nem is mondok semmit...

Gitárjátékának a virtuóz neoklasszikus rockgitározással nincs közös nevezője, bár az erre való törekvés, az Yngwie-fej helyére befotoshoppolt saját arc (!!!) egészen nyilvánvaló, - mindamellett, sajnos, végtelenül röhejes. Mi kérünk elnézést.

Túrisas

Kiadó:
Metal Blade/Radiant/InsideOut

Honlapok:
www.transatlanticweb.com
myspace.com/transatlanticprog

A tavalyi "Forgószél" (itt) nyolc év szélcsend után támadt föl, így várható volt, hogy DVD is készül a Transatlantic tagok sűrű programja miatt igen rövidre szabott turné valamelyik állomásán. Ezúttal nem a németalföldi Tilburg-ra, hanem a londoni Shepherd's Bush Empire tetszetős koncerttermére esett a választás. A 2010. május 21-én rögzített maratoni koncertről készült anyag a szupergrup korábbi DVD-jéhez képest (itt) jelentős fejlődést mutat.

Nincsenek navigációs problémák, megbízhatóbb, élesebb a fényképezés, a keverés arányosabb, így a hangzás tekintetében is sikerült előrelépni. Végre egy élő anyag, amely valóban méltó a világhírű zenészek és az izgalmas formáció renoméjához! Tetszés szerint lehet választani a sztereo és a digitális 5.1 surround között, mindkettő alaposan odapörköl, egyedül az immáron stabil turné-zenésszé előlépett Daniel Gildenlöw (Pain Of Salvation) gitárjából hallok túl keveset. Pedig rá aztán tényleg érdemes odafigyelni; a turnéfilm tanúsága szerint olykor a dobok mögé is beül egy kicsit kétlábgépes témákat játszani. Vajon van-e hangszer, amihez nem ért?

Már a "Live in Europe" (2003) sem fért rá egyetlen DVD-re, így természetesen az extrákkal megfejelt új anyag is 2 lemezes. A bónuszok között van egy kb. két órás turnéfilm, egy közös interjú az egész együttessel, valamint a High Voltage Festival-on előadott korai Genesis opusz, a "The Return Of The Giant Hogweed" Steve Hacket vendégszereplésével. A DVD megjelent "alapcsomagban” két DVD-vel, de bővített, rajongóbarát + 3 CD-s változatban is (csak bírja a pénztárca!).

A dokumentumfilmben mondja valahol Portnoy, hogy a Transatlantic történelmet írt azzal, hogy hét egymást követő napon három és fél órás koncertet adott, ami valóban szinte emberfeletti teljesítmény. Erre teljesen jogosan és minden kajánság nélkül megjegyzi Neal Morse, hogy ráadásul nem is Bruce Springsteen nótákat játszanak! Nos, igen. Mindjárt az első darab, a "Whirlwind" megszakítások nélkül 77 percig hömpölyög, és akkor még a felén sem voltak túl az előadásnak.

Noha kövér, gyomorba mászó riffektől nem kell tartani, az általam fölöttébb tisztelt, de már sokkal kevésbé kedvelt Roine Stolt a stúdióban kikevert hangzáshoz képest "előrébb" van, sőt élőben bátrabban és jobb dolgokat játszik. A "Forgószél" negyedik tételében, az "A Man Can Feel"-ben például nyoma sincs annak a hervasztó kapirgálásnak a végén, ami miatt tavaly panaszkodni voltam kénytelen.

Belekötni talán csak abba lehet, hogy a "Whirlwind” egyetlen 77 perces track, amelyen belül így nem lehet a kedvenc részekre ugratni, és Portnoynak – akármilyen zseniális dobos – énekesként lényegesen kevesebbet kellene szerepelnie, főleg amikor egy olyan formátumú vokalista van talonban, mint Gildenlöw.

Meglehet, hogy ha még időben, a tavalyi toplista lezárása előtt megérkezik a DVD, bekönyörgi magát a legjobb 15 közé. A csigalassúságú postai szolgálat hibája, hogy így legföljebb a 15+1 címet kaphatja meg.

Tartuffe

Jópár éve tudatosan figyelemmel kísérjük az éves zenei kínálatot, de nem emlékszem ilyen bőséges fölhozatalra, ilyen bámulatosan izmos mezőnyre. Már az első hónapokban kiderült, hogy az esztendő az átlagnál gazdagabb lesz figyelemreméltó megjelenésekben. Nagyjából októberre nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogunk beleférni az eddig megszokott Top 10-es keretbe, ezért elhatároztuk, hogy idén kivételesen 15 album szerepelhet a legjobbak listáján. Először kegyes csalásnak tűnt az egész, de mikor láttuk, hogy a legjobbak közül éppen csak kimaradt lemezek bármelyik év 10-es listájára fölkerülhetnének, egyszerűen beláttuk a dolog szükségszerűségét.

A bőség zavarával küzdöttünk tehát, sokszor hetekig, olykor hónapokig maradtak lemezek elfekvőben, sőt olyan is akadt, amit szerettünk volna, vagy éppen illett volna megírni, de egyszerűen nem jutottunk el odáig (ez mondjuk inkább Túrisasra jellemző). Az a féltucatnyi olvasó, aki rendszeresen látogat minket, joggal kérhetné számon rajtunk például az új Iron Maiden-t, Helloween-t, Motörhead-et, vagy Steve Lukather-t – elvégre nem obskurus garázsbandákról, elsőlemezes előadókról van szó. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy ezt a naplót mi más, teljes embert kívánó hivatás teljesítése mellett és mindössze ketten írjuk! Jellemző, hogy akik eddig közvetlen környezetünkből beszólogattak, egyetlen szalonképes lemezkritikával sem tudtak előállni, pedig próbáltuk őket motiválni.

Bár ars poeticánk szerint lehet objektív értékítéletet hozni egy albumról, és erre mindenáron törekedni kell, kétségkívül szerepet játszanak bizonyos személyes – ha úgy tetszik: szubjektív – szempontok is. Azt pl. nem olyan rettenetesen nehéz belőni, hogy melyik 15 lemez tetszett legjobban, de azt már igen, hogy pontosan milyen sorrendben kerüljenek rögzítésre az adott listán belül. Ezért a helyezések nem abszolút értéket képviselnek, még akkor sem, ha tükröznek egyfajta védhető, következetesen alkalmazott logikát.

Tartuffe

Lehet-e olyan anyagot beküldeni a TOP 15-be, amit nem is hallottunk? Már hogy a rákba ne, hiszen itt mi írjuk a szabályokat! Többek között ezért is tudok lelkesedni a saját tulajdonú blogunkért. Nincs megfelelési kényszer, még a kommenteket is cenzúrázhatjuk, ha akarjuk. Hurrá! Eddig még nem akartuk, de ha majd akarjuk, akkor csak egy laza, skrupulusok nélküli "delete", és volt komment, nincs komment! Itt mindent lehet, és legrosszabb esetben is csak Tartuffe-fel kerekedik vitám, ami persze önmagában is elég, főleg, ha anglicizmusoknak akar teljesen félrevezető magyar jelentéstartalmakat adni, ugye, -- de ezt most hagyjuk, ünnep van.

Egyszerű módszert találtam ki az idén. Felsoroltam azokat a zenekarokat, amelyeket az iPod memóriája, mint legtöbbet játszott felvételeket megmutatott nekem, én pedig tudomásul vettem, mint megfellebbezhetetlen igazságot, hiszen nem szoktam kölcsönadni a készséget. Amit nagyon szeret az ember, azt többet hallgatja, mint amit csak kevésbé szeret. Van ebben valami, nem?

A Fair Warning CD/DVD még nincs meg, de egy 3 perces trailer alapján tiszteletjeggyel ment a listába, és csupán az önuralmam segített, hogy ne törjön ismeretlenül is előrébb. És megint van magyar zene! Both Miklós olyan tehetség, aki csak nagyon ritkán születik. Akkora tehetség, hogy még 2010 egyik legirritálóbb dalával (Tulipános) együtt is az élbolyba került. A koncerten pedig meggyőződtem arról, hogy így képtelenség gitározni és érezni a Zenét. Nagy felfedezés a The Poodles, akiket eddig a nevük miatt kerültem. Ha pedig Hendrix új (!!!) lemezt ad ki 2010-ben, akkor már tényleg minden lehetséges. Jövőre talán én is benne leszek a Top 15-ben. Úgy legyen!

Túrisas

Kiadó:
Kyrbgrinder Records

Honlapok:
www.kyrbgrinder.co.uk
myspace.com/kyrbgrinder

Épp a napokban cseréltem eszmét egy londoni hölggyel arról, hogy mostanában éledezőben van a kb. 20 éve tetszhalott brit heavy metal. Erre az általam igen nagyra becsült Threshold környékéről váratlanul az oszló ködből előbukkant a Kyrbgrinder. A Johanne James dobos (Threshold, The Shadow Theory), Alberto 'Albi' Flaibani bőgős és Tom Caris gitáros alkotta trió könyörtelen, fejszaggató power riffekkel, szikár, húzós groove-okkal, Living Colour-os, némileg (amúgy Glenn Hughes-osan) funky-s énekkel operál.

A debütáló "Defiance" (2007) ígéretesnek tűnt ugyan, de nem szólt elég jól, és akkor még Aaron Waddingham gitározott (mellesleg nem rosszul), akit azóta Tom Caris váltott. Ennél jobb taktikai cserét a Kyrbgrinder nem is csinálhatott volna, Tom Caris ugyanis eszméletlen dolgokat játszik:  vérbő, modern hangzás, technikás, összeszedett szólók, kiemelkedő, határozottan Victor Smolskira emlékeztető ritmus munka... mi kell még?

De mindenképpen szót kell ejteni Johanne James lehengerlő teljesítményéről is. Róla a Spock's Beard-es Nick D'Virgilióhoz hasonlóan kiderült, hogy nem csak ügyes dobos, de énekesként is teljesen rendben van. Az egy dolog, hogy stúdióban fölénekli a dalokat, de ő bizony élőben, a komplex ritmusok stabil szolgáltatása mellett dalolászik. Nem is értem. Aki nem hiszi, nézzen utána (itt)!

Jóllehet a 14 nótából talán elég lett volna 8-10 is, engem olyannyira meggyőzőtt ez a produkció, hogy a brit lemezeim között rögtön bebocsátást nyert a Threshold: Dead Reckoning (2007), az Awake: Illumination (2007) és az Aeon Zen: The Face Of The Unknown (2010) alkotta illusztris társaságba.

Tartuffe

Kiadó:
Big3 Records

Honlap:
www.stryper.com
myspace.com/stryper

"Ó, én imádom a Styper-t. Anyám harmadik férje prédikátor volt, akkoriban sokat hallgattam." Larry the Cable Guy aranyköpésének ez a parafrázisa jutott eszembe, amikor neszét vettem, hogy a "Csíkosak" tribute lemezt készülnek megjelentetni, amelyen azok munkássága előtt hajtanak főt, akik anno nagy hatást gyakoroltak rájuk. Azért olyan nagyon nem vártam az albumot, mert egyre inkább fárasztanak a kártékony baktériumok módjára szaporodó ötlettelen, kényszeredett zenei tisztelgések. Nálam mindössze három telitalálatos tribute-ot jegyeznek: a "Working Man" Rush földolgozásait (1996), Yngwie "Inspiration"-jét (1996), és a "Viva Carlos!" Santana tribute-ot (2006).

Már a dalok listája sem hozott lázba, mert gyakorlatilag itt is az unásig ismételt, szinte "kötelező" darabok kerültek kiválasztásra: Kansas "Carry On My Wayward Son", Deep Purple "Highway Star", Led Zeppelin "Immigrant Song", Judas Priest "Breaking The Law", és így tovább. Az egyetlen meglepetés - figyelembe véve a Stryper világnézeti elkötelezettségét - a Black Sabbath "Heaven And Hell" című örökérvényű klasszikusa, ami egyrészt igen furcsán - ugyanakkor elég meggyőzően - hangzik Michael Sweet tolmácsolásában, másrészt azt a régóta hangoztatott véleményemet támasztja alá, hogy aki figyelmesen elolvassa a nóta szövegét, nem gondolhatja komolyan a sajnos széles körben elterjedt "sátánista himnusz" minősítést.

A Stryper-ben csak ragyogó zenészek vannak, így a dalok előadásába persze nem lehet belekötni, legföljebb a kiválasztásra lehet panasz, illetve arra, hogy az égvilágon semmit sem tesznek hozzá az eredeti dalokhoz. Ez így szerintem legföljebb fanatikus "csíkos" rajongóknak értékelhető, akik attól is elalélnak, ha megszereznek egy rossz minőségű diktafonos fölvételt, amelyen Michael Sweet az "Old MacDonald Had A Farm"-ot dúdolja a zuhany alatt. A mélypont alighanem az Iron Maiden "The Trooper"-je, ami majdnem Bruce Dickinson kiherélésével egyenértékű gaztettnek tűnik.

Élőben nyilván meghallgatnám egyik-másik földolgozást, beleágyazva egy kiadós Stryper műsorba, de ez így menthetetlenül a "köszi, de nem, köszi" kategóriába sorolódik. Megy is a levesbe, kivéve a "God" című saját bónusz nótát, ami a tribute-olás azon szimpatikus fölfogását képviseli, mely szerint saját dalokat kell írni, de egy az egyben a kiválasztott előadó stílusában. Lett is belőle egy jó kis Iron Majdnem szám.

Tartuffe

Van úgy, hogy az ember akkor is idegenkedik egy zenekartól, ha belül érzi, nem biztos, hogy jó döntést hoz, ha szándékosan kerüli őket. Mindezt röviden előítéletnek hívják. De lehetünk nem előítéletesek, ha egy zenekar neve úgy kezdődik, hogy "The" és úgy végződik, hogy "Poodles"? A Beatles óta érzik a legköcsögebb britpop, meg hasonlóan gyenge félrock zenekarok kötelezőnek, hogy a határozott névelőt odabigyesszék a zenekarnév elé. Ennál már csak az a súlyosabb, amikor a zenekari domináns kiemeli magát és utána következnek a névelős többiek. Pl. Angela And The Arch Enemies. Na jó, ez csak vicc volt, de ugye, hogy mennyivel szarabbul hangzik? Na még egy, aztán tényleg befejezem: Araya And The Slayers.

Ez a flitteres, szándékosan túlzó glam-image sem segített rajtuk, pedig....
Pedig tudtam, hogy nem lehetnek rosszak. Először is svédek, másodszor a muzsikusokat, illetve a csapat mögött működő stábot ismerhettük jól. Egészen konkrétan a svéd rock/metal élvonal (Reingold, Levén, Olausson, stb.) bábáskodott körülöttük, ami egyet biztosan jelent. Nem szexista, kosztümös giccset, hanem minőségi zenét kapunk a pénzünkért cserébe. Az pedig tényleg a zseniális kategória, hogy zenei kompromisszumok nélkül olyan bandát ácsolt össze a zeneipar - merthogy ez azért ilyen mesterséges dolognak tűnik -, hogy egyből rájukkattant kisgyerektől háziasszonyig mindenki, legalábbis Skandináviában. És ehhez még nevetséges ördögmaskarába sem kellett bújni, elég volt egy pár fehér kesztyű és némi színes gúnya. Ráadásul tényleg nincs zenei kompromisszum. Ez Metal. A befogadhatóság oltárán ezúttal nem áldozták fel a szólókat sem, ami egyébként is egy őshülyeség; van olyan élőlény, aki csupán azért nem barátkozik egy számára egyébként szimpatikus zenével, mert van benne 10-20 mp gitárszóló? Ugyan! Vagy, ha van, az meg is érdemli, ne kedvezzünk már neki, elég neki a saját hülyeségével együttélni.

A recept egyszerű: első hallás után énekelhető dalok, slágerek. Egyszerű? A frászt! Legfeljebb annak látszik. De hányan szeretnének csupán egyetlen slágert kiizzadni egy lemezre, és mégsem sikerül. Itt pedig nem sikerült egyetlen egy nem-slágert sem megírni. Minden dalnál van olyan érzésünk, hogy ezt már ezerszer hallottuk, de ha tényleg könnyű lenne sokszor hallott panelekből új slágert alkotni, a Poodles egy lenne a sokezerből. És hogy ez mégsem így van, az a tézis igazságát bizonyítja.

Kiváló énekes, kiváló zenészek, minden leg-leg-leg, kivéve a recenzált DVD, merthogy az elég közepesebbecske. Van egy hangulatos, jópofa dokumentumfilm, meg egy többé-kevésbé elfogadható 12 számos, szabadtéri koncert, ami számok között megakad (brrrrrrr!) egy pillanatra. Javaslom inkább a CD változat beszerzését, vagy ha pénzünknél vagyunk, a DVD/CD kombót. Úgy már nagy baj nem lehet.

Túrisas

Kiadó:
Liljegren Records

Honlap:
myspace.com/goldenresurrection

Ha a zenét vesszük alapul, ezt a kritikát egyértelműen Túrisasnak kellett volna megírnia, ha viszont a szövegvilágot, akkor - jobb híján - alkalmas leszek én is. Megmagyarázom. Christian Liljegren énekes (Narnia, Divinefire, Audiovision) elkötelezett - hogy ne mondjam: fanatikus - rajongója Yngwie J. Malmsteen munkásságának és a neo-klasszikus metálnak. Itt a nyilvánvaló kapcsolódási pont Liljegren és Túrisas között. Ugyanakkor Liljegren nem kevésbé elkötelezett harcosa a skandináv white metal kicsit belterjes, de azért zeneileg nagyon fölkészült világának. Itt jövök a képbe én. Akárhogy is, ha Túrisasra várok, ez a kritika sosem születik meg, pedig történetesen egy meglepően izmos anyaggal van dolgunk.

Őszintén szólva, a legutóbbi Audiovision album után, ami mind hangzásában, mind kompozícióiban laposkásra sikerült (itt), nem vártam Liljegrentől semmi különöset; egyébként sem a kedvenc énekesem. A Narnia is igazán nélküle lett ütőképes (sajnos nem sokáig). Most azonban előkerült a skandináv szürkületből egy Tommy Johansson nevű 20 éves gityós (Reinxeed), aki irdatlan nagyokat penget és lehengerlő frissességet kölcsönöz az egész vállalkozásnak. Szerencsére dörren is nagyot a cucc; nem lehet panasz a keverésre.

Ha Yngwie nem zárkózott volna be már évekkel ezelőtt a saját kis elefántcsont tornyába, akkor most rongyosra hallgatná ezt a lemezt és elismerően bólogatva ismerné el legjobb barátjának (vagy egy Fender Stratocaster-nek vagy egy Ferrari Testarossá-nak), hogy ezek a "Jesus freak" honfitársak nagyon elkapták a fonalat. Egy világnézetileg semleges vagy a kereszténységgel szemben határozott ellenszenvet tápláló hallgatónak valószínűleg nehéz lehet megemészteni Liljegren vasárnapi prédikációkra rápirító "igehirdetését", de zeneileg mégsem lehet annyira működésképtelen dolog, ha úgy Japánban, mint az európai kontinensen még a hivatalos megjelenés előtt elkapkodták az összes CD-t. Az album december 3-án került (volna) a boltokba, de már most a harmadik nyomásnál tartanak.

Lehet, hogy Yngwie hajthatatlan (relentless), de amit mostanában csinál, többnyire fáradt és rettenetesen szól. A Golden Resurrection viszont friss, ropogós, fiatalos, szórakoztató, bár kétségkívül tökéletesen önállótlan. Ugyanakkor nekem nagyon imponál, hogy a hamisítatlan neo-klasszikus hangzást igyekeztek párosítani Stryper-féle kórusokkal és refrénekkel. Az meg már csak a sors fintora (netán tudatos?), hogy a "Proud To Wear The Holy Cross"-ban van egy jó adag Tony Martin érás Black Sabbath. Alighanem az album legjobb nótája kerekedett belőle. Érdemes belehallgatni! (Itt)

Tartuffe

Kiadó:
Concord Records

Honlapok:
www.leeritenour.com
myspace.com/leeritenour

Úgy látszik, így év vége felé inkább a jazz-es megjelenések kerültek érdeklődésem homlokterébe. Hetek óta kerülgetem a nagy gitáros legendának, Lee "Captain Fingers" Ritenour-nak legújabb projektjét, de most végre van annyi szabadidőm, hogy virtuális papírra vessem róla gondolataimat. Ritenour remélem nem szorul bemutatásra, ami egy '70-es évek óta aktív, negyvennél több lemezes előadónál nem is lenne könnyű dolog. John Scofield és George Benson mellett éppen azért csipázom Ritenour-t, mert voltak ugyan kicsit pop-os elhajlásai (főleg a nyolcvanas években), gitárhangzása azonban mindig természetes maradt, a klasszikus jazz és jazz rock keretei között, fényévekre Pet Methany irritálóan szintetikus megszólalásától.

A külföldi recenziókat olvasva úgy tűnik, hogy a kritikusok szerint Ritenour talán hosszú pályafutása egyik legjobb lemezét készítette most el. A "Hathúros elmélet" koncepciója az volt, hogy legendás gitárosok és énekesek segítségével minden bizonyítási kényszer vagy műfaji lehatároltság nélkül egyszerűen és fölszabadultan ünneplik a gitárt egy kicsit. Ez a zseniális hangszer minden kétséget kizáróan a 20-21. századi zenetörténet legmeghatározóbb hangszerévé lett; miután bedugták a 220-ba kb. 1000 dimenzióval lett gazdagabb.

Szóval Ritenour gyorsan körbetelefonált, és olyan gitármágusokat nyert meg a gondolatnak, mint George Benson, BB King, Slash, Steve Lukather, John Scofield, Mike Stern, Joe Bonamassa, Robert Cray és Gothrie Govan. Tovább is van, mondjam még? Egy gyönyörű klasszikus darabbal szerepel továbbá a mindössze 16 éves Shon Boublil, aki Ritenour saját "Yamaha Six String Theory Guitar" vetélkedőjének nyertese volt. A lemezen nem csak instrumentális számok kaptak helyet; többek között énekel rajta BB King, Robert Cray, Vince Gill, Keb' Mo', Taj Majal, Joe Bonamassa és Jonny Lang.

A végeredmény egy igen változatos, szórakoztató album lett, ahol a vendégek változatos zenei hátteréből adódóan szerepet kap sokféle zenei irányzat, hangszeres megközelítés. Alig tudok ennél alkalmasabb ajándékot elképzelni a karácsonyfa alá. Persze a magyar lemezboltokban hiába is keresnénk, ezért ajánlom a nemzetközi internetes oldalakat böngészésre.

Tartuffe