Kiadó:
Escape Music

Honlap:
myspace.com/coldspellsweden

Képzeltem egy világot magamnak... Egy igazságosabb világot, talán egy parallel világegyetemben, ahol a rádiókban és a bárokban nem igénytelen gépzene szól, hanem a hangosabb vendégek dögös rockbandák slágereit üvöltik, miközben még a csendes duhajok is megállás nélkül bólogatnak a zene ritmusára. Azután általában arra ébredek, hogy nyáláztatta párnám kényelmetlenül begyűrődik a fejem alá, vagy irgalmatlanul kell pössentenem...

Sajnos ez az alternatív valóság legföljebb egy jól eldugott féregjáraton keresztül érhető el, de az biztos, hogy svédek ott is vannak, mert a dallamos rockzenének ők a koronázatlan királyai. Már többször elmélkedtünk itt a miérten: népzenei gyökerek, zeneoktatás, ABBA kultusz??? Bármi is legyen az oka, ezek a vikingek piszkosul értik a dolgukat. Most úgy látszik, a széljárás is újra kedvez nekik. Néhány évvel ezelőttig a "Europe" vagy a "Final Countdown" pl. szitokszavaknak minősültek, ma meg boldog-boldogtalan, nagypapi, bakfis unoka The Poodles koncerten ereszti ki a gőzt a hétvégén, hétközben meg a reneszánszát élő Treat legújabb lemezét szerzi be kiskeráron.

A sokat tapasztalt öregfiúkból verbuválódott Coldspell jó érzékkel ismerte föl ezt a tendenciát. 2009-ben már jelentkeztek egy anyaggal (Infinite Stargaze), amiről csak azért nem írtam, mert efemer (múló) jelenségnek tűnt az egész, de az új album bebizonyította, hogy Michael Larsson gitáros és csapata komolyan gondolják. Nem a '80-as évek iránti szolgalelkű nosztalgia hajtja őket (mint egyes retro irányzatokat), mert modern, friss a megszólalás, ahogy az a 21. század második évtizedéhez illik.

Az "Out From The Cold" talán még jobban is sikerült, mint elődje; a "Heading For Tomorrow" pl. remek kis sláger. Bár a Coldspell nem lesz hivatkozási pont a későbbi generációk számára, az biztos, hogy a biztos hangszerkezelés és a kimagasló dallamérzék (ha a dögös, tiniszíveket megdobogtató kinézet nem is) méltó képviselőivé teszi őket annak a mozgalomnak, amelyik a dallamos, rádió orientált rockzene megtépázott becsületének helyreállításáért küzd.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.twinspirits.net
myspace.com/twinspiritsband

Egyes politikusaink igen ügyesek a félrebeszélésben, szerecsen-mosdatásban, szinte napi rendszerességgel gyakorolják is e kétes értékű képességüket. De még az ő adottságaik is kevésnek bizonyulnának, ha valamilyen rosszindulatú megfontolásból (van belőle elég) Daniele Liverani billentyűs-gitárosról azt kellene bebizonyítaniuk ország-világ előtt, hogy tehetségtelen zeneszerző. Még parlamenti fölhatalmazás nélkül alkalmazott titkosszolgálati eszközök segítségével sem tudnának hályogot húzni a művelt rajongók szemére.

A Genius operák, a Khymera és az Empty Tremor kötelékében folytatott munkássága, valamint jelenlegi fő csapásiránya, a Twinspirits teljesítménye alapján az európai progresszív rock/metál megkerülhetetlen egyéniségévé nőtte ki magát. A helyzet pedig az, hogy a "Legacy" minden eddigi próbálkozásnál (itt és itt) sűrűbb anyag, amivel immáron első hallgatásra sikerült padlóra küldeniük. Maestro Liverani nem akármilyen csapatot gyűjtött ám maga köré: az Alberto Rigoni és Dario Ciccioni alkotta ritmusszekció az olasz jazz-rock szcéna egyik legütősebb párosítása, Tommy Ermolli gitáros játéka egyszerre technikás és ízes, a svéd idegenlégiós, Göran Nyström pedig a kisfiús külcsín ellenére döbbenetesen szerencsés igazolás, igazi aranytorok!

Az együttes nyilatkozata szerint a lemez két egymástól jól elválasztható részből áll. Az első hat nótából álló blokk direktebb megközelítésű, velős szerzeményeket tartalmaz, mindazonáltal nem rugaszkodnak el a Twinspirits alapvetően progresszív stílusától. A második részben egy 5 tételes, 30 perces, monumentális művet hallhatunk (The Endless Sleep), ami nagyzenekari intróval indít és nem szűkölködik változatos témákban, káprázatos szólókban.

Nem hittem, hogy Liverani valaha is túlszárnyalja a Genius operák színvonalát, de íme konok kitartását, szakmai elkötelezettségét siker koronázta. A "Legacy" az égbekiáltóan béna borító ellenére is Top 10-gyanús anyag! Bravissimo!

Tartuffe

"Ha már a gyerekeknek megígértem..." – idézhetném a szakállas viccet. A haló porából támadó Stratovarius új lemezének értékelésekor beígértem, hogy a címadó nóta még szerepelni fog az ügyeletes kedvencek között (itt). A Dalriada kritikánk kiváltotta élénk, sőt indulatoktól sem mentes eszmecsere után talán jó lesz pacifikálni a hangulatot (értsd: lenyugtatni a kedélyeket).

A Strató klasszikus fölállásától sem álltak távol a monumentális szerzemények: "Babylon" (Episode, 1996), "Infinity", "Mother Gaia" (Infinite, 2000), de a több mint 18 perces időtartam egyértelműen az új fölállás sajátja. A Matias Kupiainen gitárfenomén támogatásával fölpezsdített életkedv energiáktól, fordulatos megoldásoktól és újdonsült játékosságtól duzzadó bizonyítéka ez az epikus zenei vallomás. Szövegében egy megfáradt emberi sors abbéli reményével szembesülünk, hogy majd az örök életben részünk lesz a vigasztaló megnyugvásban. Az Elysium a görög mitológiában a túlvilági nyugalom szigete, de a kifejezést a klasszikus műveltségű keresztény irodalom is előszeretettel alkalmazta.

Az új Strató lemez kicsit tudathasadásos megközelítésben fogant, hiszen a Tolkki-s időket idéző power himnuszok mellett, kb. felesben inkább progresszív ihletettségű dalokkal találkozunk. Ezek közül emelkedik ki toronymagasan kedvencünk, amit – írd és mondd! – 3 gitár- és 2 billentyűszóló ékesít (ha nem számolom külön az uniszónókat). Ennek azért is lehet nagyon örülni, mert Jens Johansson a szakma egyik legzseniálisabb billentyűse, de Tolkki mellett valahogy nem nagyon volt alkalma kibontakozni. Bezzeg most nem szab gátat szélsebes ujjainak!

A nagy lélegzetvételű darab a progresszív metál jellegzetes fogásainak, stílusjegyeinek teljes garmadáját fölvonultatja. Annak ellenére, hogy tipikus Strató szerzemény, és mint ilyen a neo-klasszikus motívumokkal sem fukarkodik, kézenfekvő a párhuzam – talán még témájában is – a Dream Theater még ennél is nagyobb szabású elégiájával, az "A Change Of Seasons"-szel. Nyilván sem stílusában, sem terjedelmében nem alkalmas arra, hogy a rádiókban szerepeljen, de a kíváncsiskodók bármikor meghallgathatják az interneten (itt), föltéve, hogy nincs körülöttük senki, aki az elkerülhetetlen léggitározások, teátrálisan ökölbe szorított és égbe emelt kezek miatt hülyének nézné őket.

Tartuffe

"Az a bajom a magyar rock/metal és a folklór kapcsolatával, hogy akarva-akaratlanul magára vette azt a negatív konnotációt, amely eredményeként az eredendően 'hazafi' vagy hasonlóképp képződő didaktikus szittya-badarság. Mindezt ahelyett, hogy tényleg saját kulturális örökségünkként legyen középpontba állítva, ne csupán kiszínezve és cukormázban kiforgatva tálalva. Szerinted az új Dalriada lemezen mennyi a mi tényleges 'nemzeti' (sic!) értékünk? És az ott hallható dallamok mennyiben képzik részét minden ilyen örökségünknek? Szerintem nem sokban. Egy erősítővel megerőszakolt nemzetközi mulatóslemez lett a vége, ami már nem is feltétlenül a magyar népzenéből táplálkozik, hanem általános folklór-dallamképletekből épít fel teljesen karaktermentes és zsibbasztó számokat. Nekem ez a Dalriada nem kell. Bocsánat.' (Bali Dávid, HammerWorld munkatárs)

Megbocsátjuk, persze, hogy megbocsátjuk Dávid. Semmi baj, nyilván volt előzménye. Gyermekkorodban vélhetően kijutott néhány, jogos indulatból lehúzott kortárs-tockos az alsó- és felsőtagozatban, az ilyen irritálóan tudálékos és izgága kreténeket utolérik a gyermekek kegyetlenül őszinte világának farkastörvényei. Hiába, ott még nem ismerik a politikai korrektség ellenszenves fogalmát. – Hála Istennek, nekik köszönhetően maradtak még igazságra épülő alrendszerek a társadalomban.

Lehet más véleményed, nem az a gond. Én sem vagyok die-hard Dalriada fan. Csak azt nem tudom elképzelni – és itt érzem a tudatos rosszindulatot és megátalkodottságot -, hogy egy alapvetően értelmes, olvasott ember nem látja tisztán: a Dalriada tevékenysége igenis hoz az értékteremtés konyhájára még akkor is, ha ez bizony – igazad van - nem autentikus népzene. Erősítővel megerőszakolt (ez a műfaj sajnos ilyen, nem hatásos a színpadon egy ki nem hangosított kobozzal túrni) folk metal.

Mint mondtam, van igazságod. Nagyon szigorúan nézve, hellyel-közzel talán nemzetközi mulatós is, meg általános folklórképletekkel operáló is, esetleg, bár nem hiszem, a korai anyagaiknál kevésbé karakteresebb is lett a végeredmény. Ez lehet vitaalap.  Az viszont nem, hogy a soproni zenekar visszatükröz–e valamit ún. "nemzeti értékünkből".  Ugyanis tudod a választ te is, csak szándékosan letagadod, mert kínos, legalábbis abban a sznob körben, ahol a másodlagos jelentést "konnotációnak" hívjátok, merthogy ilyen egyszerűen, magyarul, nem más, mint didaktikus szittya-badarság.

Bár nem áll rendelkezésemre reprezentatív felmérés arról, hogy a Dalriada munkássága hány embert fordított a magyar népzenei kincs alaposabb megismerése felé, de elég egy pillantást vetni a velük együttműködő, autentikus népzenében utazó Fajkusz Banda honlapjára, hogy a kérdés egyértelmű legyen. Sokakat. Innentől kezdve pedig szánni való az (ál)intellektuális szomjad a tiszta forrás után, amit egyébként is magasról szarsz le, illetve, hogy értsd: szuperiorálisan.

Részemről gratulálok a soproni vitézeknek. A szőrruhák ugyan bénák, az általam már korábban is hiányolt gitárszólók, sajnos szintén bénák, esetlegesek, így tök fölöslegesek (lehetne helyettük inkább tárogató), de összességében határozott ívű fejlődés látszik a dalszerzésben, megszólalásban, a nemzetközi siker pedig a miénk is.

Túrisas

Kiadó:
B & B Records

Honlapok:
www.blackbonzo.com
myspace.com/blackbonzo

Minden kertelést félretéve be kell vallanom, hogy a retro progressive rock svéd üdvöskéjét, a Black Bonzót már hosszú hónapok  (évek?) óta nem hallgattam, és egyetlen mentségem (a kezelhetetlenül sok hallgatnivaló mellett), hogy minden valószínűség szerint egy kezemen meg tudnám számolni rajongóik számát itthon, Magyarországon. Legutóbb a Presto Ballet 2008-as albumával kapcsolatban tettem róluk futó említést (itt), mint olyan bandáról, amelyik Kurdt Vanderhoof-hoz hasonlóan tudatosan, a hiteles múltidézés érdekében ragaszkodik az analóg technikához. Tehát ezek a svédek nem olyan arcok, akik néhány jól elhelyezett klasszikus riffel, ismerős dallammal, kövér Hammond szőnyegekkel megidézik a 70-es évek ünnepelt formációit, de egyébként alapvetően modern zenét játszanak (pl. a  Sabbtail, Spiritual Beggars - lám! ők is svédek!). Itt hangzásban, megközelítésben egyaránt olyan "maradi" muzsikáról van szó, amit ha egy klasszikus rock rádiócsatornán lejátszanánk (ha volna ilyen hazánkban), senkinek sem tűnne föl a "csalás".

Ha annak idején (2008-ban) a Presto Ballet szolgáltatta az ürügyet, hogy a 2007-es "Sound Of The Apocalypse"-ról megemlékezzem (olyan alapvető retro himnuszokkal, mint a "Thorns Upon A Crown", "Iscariot" és a "Losing Faith"), akkor nincs abban semmi furcsa, hogy újfent Vanderhoof projektjének legfrissebb megjelenése kapcsán (itt) merült föl bennem a kérdés: "Na, és mi van a Black Bonzóval?" Kiderült, hogy 2009-ben megjelent még egy lemezük "Operations Manual: The Guillotine Model Drama" címmel. Tekintve, hogy a cím legalább olyan pszichedelikus, mint maga a muzsika, a könnyebbség kedvéért csak "Guillotine Drama" néven szokták emlegetni.

Nyilván nem meglepő fejlemény, hogy a Black Bonzo minden újítást nélkülözve régi formáját hozza. Dominálnak a korai, Ken Hensley-s Uriah Heep motívumok: a "Guillotine Drama" a "Look At Yourself" stílusában fogant, míg a "How Do You Feel", mintha egy az egyben a "Demons And Wizzards"-ről lenne leemelve. De akad Led Zeppelin utánérzés is (Because I Love You), sőt, olykor a két hatás egyszerre jelenik meg (Supersonic Man). A "Sudden Changer" viszont egészen a pszichedelikus műfaj gyökeréig, a Beatles "Sgt. Pepper"-korszakába nyúl vissza.

Szórakoztató és tökéletesen hiteles stílusgyakorlat, amit ezek az időutazó vikingek művelnek. A retrós hangzást meg lehet szokni (a '70-es években egész jól szóltak a lemezek) csak azt sajnálom, hogy Joakim Karlsson gitáros nem villant többet, és Magnus Lindgren a derekáig sem ér föl nagy példaképeinek, David Byron-nak és Robert Plant-nek. Figyelembe véve, hogy most éppen a '80-as évek brit újhullámának módszeres újrahasznosítása van divatban (Enforcer, White Wizzard, Steelwing - Isten őrizzen, hogy meg merjem szólni őket!), a Black Bonzo legénysége nem sok jóra számíthat.

Tartuffe

Hogy stílszerű legyek, életerős trojkát lehetne hamar összeflittyenteni csupán a névrokonokból is. Jönne (ahogy a cikk megírása után láttam, jött is...) Vitalij Kuprij billentyű-varázsló, Tommy felelne a konzervatív ortodox yngvwizmusért, afféle háttéremberként meg Vitalij Klicskó felügyelné a rendet és verné bucira a fejét annak, aki nyeglén és cinikusan röhögni merne, hogy mit akarnak már az arcok ezzel a villantós, neoklasszikus metal-lal, merthogy ez már nem menő, viszont ciki.

Ez a zene, kérem, mindig és minden körülmények között (nézem ám a Való világot, de tényleg!) szórakoztat, már ha nem parasztvakítással igyekeznek átverni a jónépet. Ennek a muzsikának megvan az a felsőbbrendűsége, hogy puszta elhatározásból nem lehet játszani. Kell hozzá ugyanis néhány (sok-sok) átseggelt, gyakorló év, és még akkor sem biztos, hogy készség szinten fognak kigördülni ujjaink alól a megfelelő időben, a megfelelő hangok (én már csak tudom, b@ssza meg!).

Tommy-nak sikerült mindehhez ráadásul egy feltűnően sármos (nagyon remélem, hogy nem homár a csávó) megjelenést is kapni odafentről. De hogy minden azért ne legyen tökéletes, el kell mondanom, a "savanyú a szőlő" kétségtelen igazsága mellett, Tommy nem csak nevében rokon Kuprij-jal. Osztoznak a "jobb muzsikus vagyok, mint dalszerző" jellemzőkben is. Tommy-t pedig még tovább sújtja az a tehertétel is, hogy amíg Kuprij tényleg igazi varázsló a billentyűs hangszereken, Tommy a stílusban elvárt kötelezőt ugyan tudja (mint mondottam volt, ez sem kevés, sőt!), de az objektív ítélet fényében ő mint minőségi tucatprodukció van jelen a színtéren, népes kompániájával egyetemben.

Olyan minőséget hoz a leszerződtetett zenészválogatott (pl. Thomas Vikström - ének, Mistheria/Kuprij - billentyűk), hogy az alapból legelteti az aktuális megjelenések zömét, de azért ne hallgassuk el, hogy neoklasszikus (itt-ott instru) Yngwie-metal-ban voltak/vannak nála lényegesen jobbak is. Ehhez elég volt egyetlen egyet léptetni lefelé az iPod készségen és a következő név a sorban, jelesül Tony Macalpine, mindezt megcáfolhatatlanul támasztotta alá.

Túrisas

Kiadó:
SAOL / H'art / Zebralution

Honlapok:
www.prestoballet.com
myspace.com/prestoballet

Az örökmozgó Kurdt Vanderhoof '70-es éveket idéző retro rockbandája utoljára 2008-ban jelentkezett új anyaggal (itt). Úgy tűnik, beálltak a három évenként egy lemez komótos ritmusára. Remélem, a sor folytatódik, mert progresszív hajlamaim ellenére nagyon kajolom ezt a hiperkonzervatív zenei vállalkozást. A Presto Ballet csökönyös maradisága mellett mindig friss és könnyed szórakozást ígér.

Ezen az sem változtatott, hogy Vanderhoof parancsnok gondolt egyet, és elzavarta a teljes legénységet, az eredeti fölállás minden egyes emberét. Nem világos előttem, hogy erre miért volt szükség, különösen Scott Albright miatt vérzett a szívem, akinek teljesen egyéni, bársonyos orgánumát Vanderhoof a Metal Church énekesének, Ronny Munroe-nak hangjával gondolta leváltani. Ezen föl is húztam magam, mert Munroe karcos, inkább a fémesebb zenéhez illő stílusát nem nagyon tudtam elképzelni ebben a közegben. Szerencsére a kopasz diktátor szerzeményei az utolsó hangig le vannak szabályozva, így a tagcserék nem hoztak érdemi változást, bár tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy Scott Albright nemcsak itt, de általában is jobb énekes Munroe-nál.

Az "Invisible Places" tehát a legénységi állomány teljes cseréje után sem fog csalódást vagy meglepetést okozni azoknak, akik ráharaptak az első két albumra. A Presto Ballet megőrizte státuszát, mint a '70-es évek legendás prog-rock bandáinak (ide sorolva a Yes-t, a Colosseum-ot, a Kansas-t, stb.) méltó reinkarnációja. Vanderhoof a hollywoodi plasztikai sebészeket meghazudtoló érzékkel végez ráncfölvarrást egy olyan muzsikán, ami - mirabile dictu! - négy évtizeddel ezelőtt élte fénykorát.

Sajnos a lemez alig több 60 percnél, pedig a megfelelő hangulatban órákig tudnám hallgatni ezt az önfeledt múltidézést. Olyan, mint amikor az ember szentimentális érzésektől hajtva belefeledkezik a régi családi fotóalbumok lapozgatásába. Vagy, ahogy a borító sugallja, az ágyon elterülve gondosan leporolt régi bakelit lemezeket hallgat egész nap.

Tartuffe

Az ígéret szép szó, de a Landwirtschaftsausstellung még szebb! Ez a világhálón elhíresült szellemes aranyköpés jutott eszembe arról, hogy Túrisas a nevemben beígérte az UFO örökzöld slágerének, a "Love To Love"-nak méltatását az ügyeletes kedvenc rovatunkban. Ezt a nótát már régen kiszemeltem a célra, de a végső löketet az adta meg, amikor a Túrisas által recenzált DVD-n (itt) megláttam-hallottam a szóban forgó dal stúdióban újra fölvett, vonósokkal kiszínezett változatát Vinnie Moore-ral. Aszta! Csak nagyokat pislogtam.

A nóta eredetileg a ma már hard rock alapvetésnek számító "Lights Out" lemezen jelent meg (1977), amely a Michael Schenker által fémjelzett klasszikus korszak csúcsteljesítménye volt. A német őstehetség már akkor bődületes nagyot szólózott benne (ma is gyakran szerepel koncertjei szetlistáján), de amit Vinnie Moore itt művel, az egyenesen varázslatos. A végén olyan dolgokat játszik, amiről – ha nem látnám, amint éppen szélsebesen penget – azt hinném, hogy csak tapping technikával lehetséges.

Mindig is imponált, hogy a rém egyszerű szerelmetes szöveget nem egy kiszámítható klasszikus rock balladára ültették rá, hanem egy pszichedelikus Mike Oldfield-szerűen építkező, szinte progos szerzemény kerekedett belőle. A DVD-n ráadásul egészen modernül szól, és a vonósok kísérete egészséges teltséget kölcsönöz az egyébként szikár szerelmi eposznak.

Nagy kár, hogy ez a verzió nem került föl a 2005-ös koncert audio CD-s változatára, kizárólag a DVD-n szerepel bónuszként, na meg – hála Istennek! – a técsűn, úgyhogy bárki lecsekkolhatja (itt).

Tartuffe

Kiadó:
SPV / Steamhammer

Honlapok:
www.evergrey.net
myspace.com/officialevergrey

Ma is emlékszem, amikor valamelyik adón véletlenül belefutottam az Evergrey "The Masterplan" című nótájának videoklipjébe. Azonmód föl is hívtam Túrisas cimborát és elújságoltam neki, milyen nagy kincsre leltem. Egymás után jött is három kiváló album (In Search Of Truth, 2001 – Recreation Day, 2003 – The Inner Circle, 2004), meg egy ütős koncert DVD (A Night To Remember, 2005). Ezek után azonban az együttes – vagy mint utóbb kiderült inkább Tom Englund – egy közérthetőbb, dalközpontúbb irányt célzott meg. Úgy tűnik, ezt a kollégák megelégelték, mert Rikard Zander billentyűst kivéve testületileg kifaroltak Englund mögül.

A "Glorious Collision" tehát már új muzsikusokkal készült. Marcus Jidell gitáros a Royal Hunt-ból érkezett (elég beszédes igazolás), de pl. a basszer is ismert, sőt elismert zenész: Johan Niemann korábban megfordult már olyan bandákban, mint a Therion, Mind's Eye, Tears Of Anger, stb. Tulajdonképpen borítékolható volt, hogy az új album logikus folytatása lesz Englund egyszerűsödésre törekvésének. A kockázat persze nagy, hiszen a 2001 és 2004 között megszerzett rajongók közül talán kevesen örülnek az effajta megközelítésnek. Hozzáteszem Englund sötét tónusú hangja és fájdalmas dallamai sem biztos, hogy alkalmasak erre a stílusváltásra; ha megszakad sem lehetne belőle ünnepelt rádiósztár. Nem is nagyon tudom elképzelni, amint éppen az "I Was Made For Loving You"-t énekli cicanadrágban.

Félreértés ne essék, a "Glorious Collision" sem a "Slippery When Wet", de ez már se nem progresszív, se nem kifejezetten power, bár tagadhatatlanul Tom Englund-féle "örökszürke" hangulatot áraszt. Talán csak az "It Comes From Within" és az "I'm Drowning Alone" képviselik a régisulis power vérvonalat. Amint arra számítani lehetett, Marcus Jidell börtönéből szabadult sas lelke lubickol a Royal Hunt-nál lényegesen gitárközpontúbb közegben; kanyarintott is egy varázslatos szólót az album egyik legjobb nótájának végére (The Phantom Letters), de stílusa azért markánsan eltér Henrik Danhage játékától.

Azt hiszem, leszögezhetjük, ez az Evergrey már nem az az Evergrey, miközben azért az Evergrey mivolt legfontosabb összetevője, Tom Englund állhatatosan képviseli a folytonosságot. Az albummal egyébként nincs baj, az utolsó két nóta (I'm Drowning Alone, …And The Distance) némi gyermek és női vokállal díszítve kimondottan süti. A probléma sajnos a hangzásban rejlik: a billentyűből alig hallatszik valami, a dobok és a gitárok pedig rettenetesen aluldimenzionáltak. Ilyen szarul szerintem utoljára a '90-es évek végén szóltak. Kár, mert egy dinamikusabb, színesebb hangzással a régi, ortodox rajongókat is könnyebb lett volna meggyőzni.

Tartuffe

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.pushking.eu
myspace.com/realpushking

Push... mi? Na ne már! Valaki? Én eddig pont annyit tudtam róluk, mint az atommag- és részecskefizika aktuális kérdéseiről. Vagyis az égadta világon semmit. Ilyen-olyan kerülőkkel mégiscsak eljutott hozzám a legfrissebb kiadványuk híre, s amikor végre meg is hallgathattam, csak néztem, mint bagoly az éjjeli mezőt.

Szóval adott egy 1994 óta aktív orosz öregfiúk rock-csapat meg kb. kéttucatnyi világsztár, de nem ám Hurka Gyurka meg a fiúk a sarki kocsmából, hanem – most szólok! iszonyú hosszú lista következik - Alice Cooper, Paul Stanley, Billy Gibbons (ZZ Top), Glenn Hughes, John Lawton (ex-Uriah Heep), Joe Lynn Turner, Dan McCafferty (Nazareth), Jeff Scott Soto, Graham Bonnet, Eric Martin, Udo Dirkschneider, és az ilyen jellegű projektekből kihagyhatatlan Jorn Lande . Ehhez jön még a gitárosok nem kevésbé rangos csapata: Steve Lukather, Steve Vai, Steve Stevens, Joe Bonamassa, Stevie Salas, Keri Kelli (Alice Cooper) és Nuno Bettencourt.

Szabad internetes adatforgalom ide vagy oda, elképzelni sem tudom, hogy milyen nehéz lehet ennyi világsztárt összeverbuválni, a velük való munkát koordinálni, a jogdíjak megosztásának kényes feladatáról nem is beszélve. Konstantin "Koha" Shustarev énekes-dalszerzőnek bele is telt jónéhány évébe, míg nagy álmát meg tudta valósítani. A lemezen korábbi Pushking "slágerek" (az Orosz Föderációban lehet, hogy tényleg azok voltak) hosszú sora szerepel, amit a komoly hard rock "allstars" segítségével enyhén szólva fölturbóztak.

Meg kell mondjam, hogy a dalok nem rosszak; zömében igen szórakoztató rádióbarát pop-rock balladákat hallhatunk, na meg néhány fílinges blues rock-ot. Ugyanakkor az elképesztő vendéglista nélkül egészen biztos vagyok benne, hogy a nemzetközi rock-közvélemény nem figyelt volna föl Koha Shustarev kompozíciós készségére, és bennem sem mocorogna a késztetés, hogy a Pushking-et az "orosz Poodles"-ként aposztrofáljam. A szentpétervári együttes szerencséjére azonban a neves közreműködők egy szempillantás alatt világszínvonalra emelték a középszerűséget.

Glenn Hughes, Jeff Scott Soto, Eric Martin, stb. hangján a "Börtön ablakában" is egészen fogyasztható lenne. Jorn Lande és Joe Lynn Turner szokásukhoz híven briliáns módon teljesítenek, és a nekik kiosztott dalok is dögösebbek a lemez átlagánál. Igazi meglepetés a mostanában szinte teljesen elveszett John Lawton (ex-Uriah Heep) szereplése; a Nazareth-es Dan McCafferty-t viszont személy szerint kihagytam volna. Ez persze ízlés kérdése. Ami a gitárosokat illeti, mit is lehetne hozzáfűzni Nuno Bettencourt, Steve Lukather vagy Vajas Pista játékához? Föltételezem, hogy ahol a dalokkal összefüggésben nincs föltűntetve külön egy híres vendég-gitáros neve, ott a Pushking saját bárdistája, Dmitry Losev penget. És megjegyzem: nem is rosszul.

Noha padlót azért nem fogtam az albumtól és a korábbi Pushking lemezeket sem fogom begyűjteni, ez a megjelenés a világsztárok szükséges plussza folytán elég érdekes ahhoz, hogy élvezettel hallgassam, ha éppen ki akarom szellőztetni a fejem valami könnyed, szellős, dallamos pop-rock muzsikával.

Tartuffe