Már a lemezcím is azt sugallja, hogy ez a gitáros ember a gyorsaságot tartja legnagyobb erényének, amire azon túl, hogy nyilvánvalóan van alapja, rá is gyúr rendesen. Megy a parasztvakítás ezzel a nevével összeforrt, kétnyakú gitármutánssal, amelyen akár két kézzel, egyszerrei is mennek a harminkettedek/hatvannegyedek, sőt állítólag közben még dekázni is tud, meg a homlokán egyensúlyozni egy vékony rúdon 10 tányért. 

Utóbbiak természetesen nem igazak, de akkor is azt mondom, ez a PR alapvetően elhibázott, mert ugyan kikből állhat a lemezvásárló célcsoport, kedves Batio, ha még én is távolságtartó voltam, pedig nálam aztán tényleg nem szitokszó a gitárhősködés.

Aztán egyszer, amikor hazánkban is járt a csóka egy gitárbemutatón és Madarász Gabi nagyon elismerően nyilatkozott róla (a magyar szakma nem arról ismerszik meg, hogy két kézzel szórja a bókokat…), elkezdtem a "tecsős" kapcsolatfelvételt. Kiderült, hogy nem (csupán) artista-zenebohóc, hanem sokoldalú zenész és komponista is, ez a leginkább egy karbantartott, a fizikális megereszkedést sikerrel elkerülő Závodi "Zacskó"-ra hajazó (a "hajazó" ebben a kontextusban a legtalálóbb kifejezés) jenki. Tény, hogy kissé hajlamos a muzsika lényegét alárendelni a gyorsulási versenyek izgalmának, de halálpontos, tiszta, nem utolsósorban pedig élvezhető, amit csinál, és dög is van benne rendesen. 

Ezúttal egy nagyrészt tribute-lemezzel rója le tiszteletét Dimebag, Clapton, Van Halen, stb. előtt, oly módon, hogy az előadók klasszikus riffjeiből összeálló zenevázra rászerénytelenkedi magát. Ami a heavy stílust illeti, nem sokat kockáztat, hiszen, ha valaki döggel nyomja a "Cemetary Gates" riffjét, amelyből kinő a "Cowboys From Hell", azt már emberi számítás szerint nagyon elb@szni nem lehetséges. De ugyanez áll a Metallica "best of" tekintetében is, ráadásul kimondottan jólesik, hogy nem Kirk Hammet lélektelen, fagypont alatti játékát kell túlélni két riff vagy refrén között. Refrén igen, merthogy nem instrumentális az anyag, a kimondottan jó teljesítő Warren Dunlevy, Jr. a Pantera és Clapton blokkok támasztotta elvárásoknak is megfelel. 

Batio ugyanakkor bátor ember is, hiszen a kézenfekvő heavy metal mellett a blues előtt is tiszteleg. Félek tőle, hogy a tisztelgés ebben a formában nem aratna osztatlan sikert a Mississippi Deltában, sőt idős blues zenészeknek csak magas szélütés-faktorral lehetne tolmácsolni Batio zenei jókívánságait. Összességében hallgatható, hangulatos a végeredmény, azzal a megkötéssel, hogy a gitárjátékának a blueshoz természetesen az égvilágon semmi köze nincs. 

Nagyon jó, ám nem szeplőtelen az anyag, kimondott fekélyes terület csak az egyetlen saját dalban található. Már leszóltam egyszer a Metal Kamu Indikátor első részében az ex-Manowar gityóst, David Shankle urat. Itt vendégeskedni hívták egy szóló erejéig és olyan látványosan él vissza a vendégjoggal, mintha egy bensőséges hangulatú, baráti vacsorán valaki titokban a sarokba szarna. Egy rossz hangzású, maszatos-kapkodós szólóval küldi padlóra a nótát és Batio minden jószándékú törekvését.

A lemezt elrontani azért nem tudta, ahhoz Axel Rudi Pell-lel kellett volna duóban alázni (magukat).

Számlista:

01. Dial in that Frequency 0:24
02. Tribute to Dimebag 7:36
03. Clapton Is God 6:04
04. Metallica Rules (feat. Mark Tremonti and Bill Peck) 8:40
05. EVH 7:59
06. Symphony of Destruction (feat. Vinnie Moore and George Bellas) 6:43
07. For Jimi: All Along the Watchtower 5:40
08. Tribute to Randy 2: You Can’t Kill Rock and Roll 3:53
09. On The Double (feat. David Shankle) 3:31
10. MAB Forum Shreddathon 9:46

Túrisas

A hitre vonatkozó zsinati határozatok záradékának teljes formája a következőképpen hangzik: "Si quis dixerit..., - anathema sit" (Ha valaki azt mondaná, hogy..., átkozott legyen). Az így elítélt tétel ellenkezője pedig hittétel. Ezt mindenképpen be kellett hivatkozni, ugyanis a dionysosrising blog teljes tekintélyével "ex cathedra" a következőt jelenti ki:

Ha valaki azt mondaná, hogy Both Miklós nem páratlan tehetség, sőt gitárjátéka, szerzeményei és énekhangja is átlagos, a Napra zenekar pedig nem lenyűgözően zenei, - átkozott legyen!

A fenti dogma megalapozásához rengeteg bizonyíték áll rendelkezésünkre, és kivételesen ennek belátásához nem is szükséges hit. Az auris fexter, az auris media, illetve az auris interna megfelelő működése esetén senkit nem fenyeget a blog szerkesztőinek (csak két fő, de érted megyünk, ha kell!!) inkvizíciós szigora.

Azt mondjuk tehát, hogy amennyiben a fül (auris) egészséges, és időközben nem lett átengedve rajta rengeteg, tévesen zenének nevezett, káros hanghullám, amelyek beszennyezhették és értékre már kevésbé fogékonnyá rongálták, akkor zenei körökben nem várható hitvita és szárba szökkenő eretnekség ebben a kérdésben. Gyöngyeinket meg ugyebár nem szórjuk a Balaton Sound félemberei közé... Mindezt azért volt szükséges kijelenteni, mert a Napra új lemeze helyenként komoly próbatétel, amelyek elbizonytalaníthatják még a zenekar tisztelőit is.

Itt van pl. a "Tulipános" című akármicsoda, amelynek közös nevezője blogprofilunkkal nem létezik, és amely remélhetőleg nem a zenekari jövőképet vetíti előre. Mintha Both Miki megkóstolta volna az erősen pszichoaktív csattanómaszlagot... Mindenesetre kell a dogma állandó ismételgetése ahhoz, hogy hallgatásakor ne támadjon kétség az első lemezt még ujjongva üdvözlő kritikus szívében.

Tény, hogy ezúttal kevesebb a simulékony melódia, több viszont a Both Miki Bartók mániájából szükségszerűen következő disszonancia. De ha helyén van a szívünk, semmi baj, talán több odafigyeléssel, meghallgatással, de ugyanoda jutunk értékítéletben, ahol az első lemez értékelésekor tartottunk (itt). Egyszerre csak elkezdenek működni és dolgozni bennünk a magyar népzenei kincsen nyugvó dalok (na jó, azért nem mindegyik, továbbra sem), és nem győzzük ingatni a fejünket, hogy micsoda zenei mélységek vannak ennek a Miki gyereknek a lelkében, és mindezt miként képes ilyen technikai tökéletességgel és érzelmi töltéssel megszólaltatni énekével és gitárjátékával. Az "Erdő, erdő" gitárbevezetőjénél, de az egész dalnál sem nagyon hallottam még fájdalmasabb előadást életemben, kivéve persze Kasza "Fasza" Tibi és Dósa Matyi duettjét, franc se tudja melyik gyökér szólólemezéről (Talán Tibi...), - mert abba azért rendesen bele szokott hasadni a szívem.:-))

Végül pedig nem akarom én a Naprát bosszantani a heavy metal műfaj felemlegetésével, de akár tetszik, akár nem, a hangszerkezelés (szólójáték) továbbra is a stílus gitárhőseit juttatja eszünkbe (ja, hogy ők meg a cigányzenészeket utánozták? - az is igaz), más kérdés, hogy egyetlen egy gitárost sem tudnék mondani, akivel nem merném összeereszteni a mi fiunkat.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.treatnews.com
myspace.com/thebandtreat

Bár egy kritikusnak – még ha önjelölt és sokkal inkább a lelkesedés fűti, mint a széles körben elismert zenei kompetencia - illik a kiválasztott témát (jelen esetben együttest) minden egyes részletében alaposan ismerni. Ugyanakkor - per abszurdum - előállhat az a helyzet, hogy előismereteinek hiányosságából szinte erényt is kovácsolhat, mert teljesen friss szemmel, füllel, ízlelőbimbókkal hozza meg szakmai ítéletét, prekoncepciók nélkül, vagy ahogy mondani szokták "sine ira et studio" - avagy: harag és elfogultság nélkül. Ennyit mindenképpen előre kellett bocsánatom ahhoz, hogy különösebb szégyenérzet nélkül ismerjem be: a Treat munkásságát nagyon kevéssé ismerem, csupán a manapság már nehezen beszerezhető 1992-es Mats Levén-nel rögzített album ismerős előttem, amit egyébként kifejezetten csípek.

A "Coup De Grace" kicsit megkésve jutott el hozzám, de az elektronikus és írott szaksajtóban olvasott sok pozitív visszhang és lelkes kritika után halaszthatatlannak éreztem, hogy magam is kiértékeljem a jellegzetes skandináv melodikus rock "nagy visszatérőinek" új lemezét, amely 18 éve az első teljes stúdió albumuk. Friss füllel, előzetes elvárásoktól mentesen meghallgatva felelősen kijelenthetem, hogy a hosszú kényszerpihenő nem sorvasztotta el a svéd veteránok dallamérzékét. Üresjáratok és tölteléknóták nélkül hoztak össze egy olyan klasszikus ízű hard rock albumot, ami teljesen üdén, modernül szól, s ha körül is lengi némi nosztalgia, annak semmi köze sincs a terméketlen, áporodott múltba merengéshez.

Úgy tűnik, hogy miután az egészen hasonló fölfogás szerint fogant finn Leverage a Frontiers-től átigazolt a Spinefarm Records-hoz, a nápolyi kiadónak tökéletesen sikerült a tátongó űrt betölteni a főnix madárként haló porából föltámadt Treat-tel. Nem véletlenül hoztam föl a fiatal finn csapatot, stílus és hangzás tekintetében rengeteg az átfedés, sőt a két énekes hangja is kísértetiesen hasonlatos.

A "Coup De Grace" pedig megy befelé a kocsiba a Van Halen "Best Of" és a Bon Jovi "Cross Road" mellé, hogy hosszú utakon álmosság ellen lehessen mire ordítva énekelni.

Tartuffe

Tartuffe kollegával Ausztriából hazafelé autózva hallgattuk a svédeket és bölcsen megállapítottuk, hogy a Krux nem jöhetett volna létre, ha anno a városnyira hízott, lepukkant birminghami ipartelep szmogos ege alatt Anthony, az ex- vasgyári melós nem hozakodik elő minden idők egyik leggonoszabb riffjével.

Ki gondolná, hogy egy szürke ipari város és a vasgyár kölcsönhatása zeneileg ilyen inspiráló lehet, hiszen e kettő hazánkban is produktív lett. Ott Black Sabbath, itt EDDA–Művek. Utóbbi doom hagyatékából ugyan nem tudták volna a svédek megírni a Krux kettest, sőt egyetlen árva nótát sem, de sebaj. Anthony, azaz Frank Anthony Iommi, ex-vasgyári melós életműve önmagában is elégséges ehhez.

Ha valaki nem ismerné a "doom metal" fogalmát, akkor többé-kevésbé elég lenne lekagylóznia a Black Sabbath című nótát, lehetőleg készenléti pszichológus felügyelete mellett. Ha akkor (1970) lettem volna szülő és a gyermekem ezt a nótát favorizálja, mondjuk a "Bridge Over Troubled Water" (Simon & Garfunkel) helyett, sátrat vertem volna a Nevelési Tanácsadó elé, az biztos.

Mindenestre az idő igazolta mindkettőt, Iommi sem farkasember lett, hanem kimondottan decens öregúr, mára leginkább Bódi Gusztira emlékeztető külsővel (bocs, Tony!), aki a lassú, de ultrasúlyos "temető-metal" alapjainak megteremtésével, némileg paradox módon ugyan, de halhatatlanná vált.

Azt hihetnénk, hogy a doom egy idő után szükségszerűen unalmas, ami igaz is lehet, ha az énekdallamokért nem Mats Levén, a gitárokért pedig nem Fredrik Akesson felel. Ők ketten még nem tudtak olyan produkcióban rész venni, amit nem tartanék érdekesnek és minőséginek. Ezúttal is ez történik, pedig a zenekar motorja nem ők, hanem maga a doom király: Leif Edling.

A kedvenc egy kakukktojásnak számító, relatíve gyorsabb, zakatolós nóta, óriási szólóval és zseniális énektémákkal, full csöves (nem szociológiai értelemben) hangzással, ami úgy friss és dinamikus, hogy a "digitális" szó eszébe sem jut az embernek. Néztem is a hangszórót, hogy megadta-e magát, vagy csak a korhűség miatt röcsög. Az utóbbi, de nagyon jó!

Egyszer egy társaságban valakinek kiszaladt a száján egy a "kurva anyádat!" minősítés, és miután rádöbbent, hogy olyannak címezte, akinek nem kellett volna, azzal korrigált, hogy "jó értelemben mondtam". Na, a Krux is ilyen; jó értelemben röcsög, serceg. Csakhogy ezúttal ezt most nem az udvariasság és kétségbeesés mondatja velem.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Remélem, e honlap (tudatos vagy véletlenszerű) olvasóinak sem Ronnie James Dio-t, sem Jorn Lande-t nem kell bemutatni. Ha igen, mind pedagógiailag, mind pedig mint botcsinálta, önjelölt zsurnaliszták megbuktunk. Egyébként meg a halál angyala (minden heavy metal klisével ellentétben) tuti nem csípi a kemény muzsikát, különben nem ragadta volna el idejekorán, ilyen rémesen részvétlenül tőlünk Dio személyében a világ egyik legnagyobb rock-torkát. Jorn sohasem rejtette véka alá, hogy mekkora hatással volt rá ez a kicsi ember, akit a Jóisten olyan nagy hanggal ajándékozott meg. A norvég énekes, aki közben maga is kisebbfajta legendává nőtte ki magát, tisztelgett már korábban Dio rock-történeti léptékű munkássága előtt. Vannak talán, akik emlékeznek a Mundanus Imperium "The Spectral Spheres Coronation" cimű lemezén (Nuclear Blast, 1998) szereplő "Stargazer" földolgozásra (hm, libabőr!). De van két Dio nóta a 2007-es "Unlocking The Past" című földolgozás-lemezen is: a "Kill The King" (Rainbow, 1978) és a "Lonely Is the Word" (Black Sabbath, 1980).

Jorn rajongó Dio-tiszteletéhez tehát semmi kétség sem férhet; nem is föltételezem, hogy pusztán nyereségvágyból született volna a tribute album. Állítólag a tiszteletnyilvánítás e formáját már régen tervezte Jorn, és Dio súlyos betegségének híre csak fölgyorsította az eseményeket. Az énekes legenda halála és a lemez megjelenése között egyébként is lehetetlenül rövid idő telt el. Ilyen gyorsan még a nyulak termékenységét is megszégyenítő Jorn se tudta volna fölrántani a dalokat, főleg úgy, hogy közben két Avantasia lemezen és a Masterplan új albumán kellett dolgoznia. Akárhogy is, az időzítés tökéletes, a tisztelgés pedig hiteles.

Meg kell mondjam, hogy Jorn földolgozásai már az "Unlocking The Past"-on sem hoztak lázba, mert számomra a tribute munkák lényege, hogy valaki saját stílusában tényleg átdolgozza, komolyan újragondolja a slágereket, nem pedig, hogy hangról hangra visszakapjam ugyanazt. Ilyen értelemben az egyszerűen "Dio" címmel megjelent lemez sem elsősorban tribute-ként, hanem kegyeleti gesztusként, tisztelgésként értékelhető, hiszen a Dio klasszikusok egy az egyben, érdemi változtatás, izgalmas adalékok nélkül vannak előadva.

Hasonló esetben csak a hangzás jelentős javulása vagy a hangszerkezelésben azóta bekövetkezett technikai fejlődés hozzáértő alkalmazása adhat némi pluszt. Nos, a helyzet az, hogy a korai klasszikusok még kimondottan dögösen szóltak, Dio mellett pedig olyan kiváló gitárosok villogtak, mint Vivian Campbell és Doug Aldritch (pl. a "Push" a 2002-es "Killing The Dragon" albumról). A '80-as évekre jellemző gyenge hangzás legföljebb a "Dream Evil" (1987) lemezről vett dalok esetében vet föl valódi problémát. Itt a legindokoltabb a földolgozás, s ez bizony vonatkozik Craig "wannabe Blackmore" Goldy gitárjátékára is. Sajnos Jorn bárdistája, Tore Moren ezeket a kicsit összeszedetlen szólókat is hangról hangra játssza el, bár nyilván pontosabban és kevesebb kapirgálás kíséretében.

Tekintve, hogy korábbi lemezeken már szerepeltek, a "Lonely Is the Word" és a "Kill The King" földolgozást indokolatlannak tartom. Helyette fölkerülhettek volna, mondjuk olyan klasszikusok, mint a "Gates Of Babylon", a "Heaven And Hell", a "Holy Diver", vagy éppen a "The Last In Line". Szerencsére Jorn azért meglepett minket egy saját nótával (Song For Ronnie James), amit szerintem piszkosul eltalált, és nem értek egyet azokkal a fanyalgókkal, akik a dal hosszúságára panaszkodnak. Dio emlékéhez méltó belassult, epikus hangvételű nóta ez; egy több mint fél évszázados muzsikus karriert nehéz is lenne egy 3 perces szösszenetben megörökíteni.

Jó lenne, ha én is tudnék írni egy ilyen számot; de sajnos a szükséges tehetség hiányában csupán annyit mondhatok: "Ronnie, az örök világosság fényeskedjék neked!

Tartuffe

Kiadó:
Symbolic Records

Honlapok:
www.houseofkiana.com
myspace.com/houseofkiana

Finnország az én metálos szívem csücske, pedig még a közelében sem jártam soha. Amíg ezt a súlyos mulasztást sikerül valahogy orvosolni, meg kell elégednem azzal, hogy az általam nagyra becsült finn bandák jönnek el hozzánk, ide Magyarországra. Most nem is elsősorban a nyilvánvaló Stratovarius, Sonata Arctica és Nightwish alkotta triumvirátusra gondolok, hanem a kevesek által ismert, de nem kevésbé tehetséges power és progresszív vonalra. Sajnos csak előzenekarként léptek föl, de örömmel üdvözöltem hazánkban pl. a Winterborn legénységét (beszámoló itt).

Egyelőre nincs túl nagy reklámja, de szeptember-októberben másodjára is útjára indul az Evil Eye Management rendezésében a "Metallia Perkele" turné, amelyben a szokásos finn csapatokon kívül most a "mikutyánkkölyke" Subscribe is föllép. Gratula! Szerencsére beiktattak a programba két magyar állomást is, október 8-án a pesti Dürer Kertben, másnap pedig a miskolci Ifjúsági Házban. Ott a helyem, hiszen föllép a tavaly nálam Top 10-es Status Minor (kritika itt), de az új énekes-igazolással potemixet nyelt Grendel is. A többieket (Ghoul Patrol, Hammerhed, Anger Cell) nem, vagy csak felületesen ismerem.

Viszont a turnéba ugyancsak bekapcsolódó Kiana nagyon bejön. Annak ellenére, hogy stílus-preferenciáim nem föltétlen igazolják a dolgot, olykor kimondottan jól esik bólogatni rá egyet. Az "Abstract Entity" a fiatal finn csákók tavaly megjelent beköszönő-bemutatkozó lemeze, de a megilletődöttségnek vagy kiforratlanságnak minden jele nélkül. Alaposan kidolgozott "dallamos" death metal ez, thrash és groove hatásokkal: nem annyira a honfitárs Children of Bodom vénáján, hanem jellegzetes göteborgi vonásokkal. Aki az In Flames, Dark Tranquillity, Sonic Syndicate típusú zenéket vajazza, ne mulassza el meghallgatni a Kiana tökös-karcos debütáló anyagát, főleg a "Heartburn" című nótát. Ezt pont az énekelhető, jól eltalált refrén miatt szeretem.

Egyetlen kifogásom, hogy bár hallhatóan fölkészült gitárosok nyomják a bandában, a szóló nem éppen hangsúlyos elem a nótákban..., és akkor még finoman fogalmaztam. Pedig az Arch Enemy és az Amott testvérek egyszer s mindenkorra bebizonyították, hogy a hörgés, a gyilkos riffek és a dallamos szólók kiválóan passzolnak egymáshoz.

Tartuffe

Ha Mustaine egy-egy nóta között tart néhány másodperces, jogos szünetet, hogy a pillanatok alatt rátapadó fehér ing és teste közé befújjon egy kis hűsítő levegőt, ha  kapunk egy röpke nyolcujjas tapping bemutatót a'la Broderick, meg egy alibi Drover dobszólót, akkor a műsor ugyanennyi nótával már pont másfél óra lett volna, a fórumozók pedig nem recitálhatnák, hogy "Mustaine monnyon le, 75 perc, az hakni".

Lehet persze 75 perces, és annál is rövidebb haknikat is tolni, parasztvakítással, jópofizással, felesleges közönségénekeltetéssel, kérdezzük csak meg Tony Kakko-t (Sonata Arctica), aki vélhetően most írja a nagydoktoriját ebben a témakörben.

Itt nem erről volt szó, hanem az egykor sületlennek tűnő névből kinövő legendához méltó pusztításról. Egy gyilkos koncentrátumot kaptunk felesleges hígítás nélkül. A 75 perces hakni és a Megadeth pesti műsora között pont akkora volt a különbség, mint két ugyanakkora darabka extrudált kenyér ill. baklava kalóriatömegében.

Azokat a vádakat sem értem, hogy ramatyul és halkan szólt a cucc. Ahol én álltam (keverőtől balra, már a szellősebb sorokban), arányos és hangos volt, pedig higgyétek el, kevesebb dologtól rettegek jobban, mint amikor koncerteken felbukkan a "Hangkása-szörny" és  - hamm! - elnyeli a hangszereket.

Ha a "Tornado Of Souls"-ban nem hallom Broderick szólóját kristálytisztán, közvetlen előtte pedig a nagybetűs Ritmusgitáros játékát, aki ráadásul egy technikailag nagyon nehéz riffre énekel, magam is elkenődtem volna, mint lószar a fakerék alatt, de ezt hál' Istennek nem kellett megtapasztalni. Néhány nóta után rendesen dörrent a motyó, legalábbis azon az akusztikailag szerencsésen kialakított négyzetméteren, ahol álltam.

A baj nem jár egyedül, így a fórumozóktól azt is meg kellett tudni, hogy a rövid és szarul szóló hakni mellett ráadásul nincs is jó hangja Mustainnek! Azt a betyár mindenit, tényleg!

Nem tartanám jó ötletnek kiosztani rá Jézus szerepét a "Jesus Christ Superstar"-ból, de ez a hang, vagy inkább az összezárt és megerőszakolt hangképző szervekből kipréselt meleg levegő 1983 óta védjegye a csapatnak, az meg már tényleg nem oszt, nem szoroz, hogy ez a szegény meleg levegő alkalmanként és a kor előrehaladtával esetleg még nehezebben tör utat Mustaine rezonátorüregének örökre zárt rendszeréből.

Tömény, zsír "best of" program volt, majdnem teltháznyi fanatikussal, meg közöttük  ezek szerint egy csomó csalódóval. Életveszélyes a jelenlegi felállás, nem érzem, hogy bárki is hiányozna, főleg úgy, hogy valami megmagyarázhatatlanul perverz módon Friedman jelenlegi dolgait is csípem, maradjon csak Japánban popperkedni, Pitrelli pedig nem volt igazán soha idevaló, az ő terepe nem a thrash.

Az előzenekarok sem csupán a kötelező időhúzás szerepére voltak kárhoztatva, rendesen odatették magukat, kiállásban, produkcióban is élvezeteset nyújtottak, ráadásul tessék elképzelni, ez a csúnya, "ördögvezetős" Dez Fafara még a középső ujját is kinyújtotta felénk, amitől néhány galamblelkületű rocker láthatóan frusztrált lett. A mozdulat egyébként ab ovo türhőség, de azért kezeljük már helyén a dolgokat, nem az öt órai teán voltunk…

A képekért külön köszönet Savafannak és a  www.a-cslp.hu oldalnak.

Túrisas

P.S.: Nézzétek már meg ugyan, hogy Chris Broderick, hogy játszik klasszikusokat akusztikus gitáron, pengető nélkül! Klikk

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.spocksbeard.com
myspace.com/spocksbeard

Neal Morse egy géniusz. Tudom, hogy 2002 óta nem zenél a Spock's Beard-del, de amíg az amerikai progresszív rock legkiemelkedőbb formációjának szekerét hajtotta, minden egyes lemezt kötelezően be kellett szereznem. Ez vonatkozik az azóta megjelentetett szólóalbumokra is (a Transatlantic már csak hab a tortán). Ezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani, hogy megfelelő kontextusba helyezhessem a Neal Morse-talanított csapat legújabb lemezét.

A helyzet az, hogy nem könnyű sem élni, sem alkotni egy Neal Morse-hoz hasonló zseni árnyékában. Akármilyen kiváló muzsikusokból áll az együttes, úgy tűnik, el kellett telnie néhány évnek, hogy végképp magukra találjanak. Az utolsó három lemez nagyjából a kísérletezés jegyében telt el, és a végeredmény – néhány szép pillanatot kivéve – nem volt igazán meggyőző. Persze a 2008-as koncert DVD bebizonyította, hogy nem a hangszerkezelés vagy zeneelméleti hiányosságok okozzák a gondot (no meg azt is, hogy Jimmy Keegan talán még Nick D'Virgilio-nál is ügyesebb dobos!).

Mostanra minden összeállt. Kifizetődött az együttest konokul egybetartó tagok elszántsága; úgy sikerült saját hangra találniuk, hogy teljes a folytonosság a Spock's Beard klasszikus korszakának meghatározó stílusjegyeivel. Ugyanakkor üdítő a magát sokszor túlexponáló Neal Morse helyett a dobosból lett énekes D'Virgilio hangját és dallamait hallgatni. Alan Morse is mintha kísérletezőbb, szabadabb szellemben kapirgálná a gitárját.

Érzésem szerint a Spock's Beard valahogy sokkal európaibb lett, nagyobb kanállal merít a '70-es évek stílusteremtő progresszív rock együtteseinek és a neo-prog mozgalom képviselőinek munkásságából, márpedig mindkét jelenség kimondottan brit kötődésű. Mintha mostanában túlnyomórészt korai Genesis-t és a Clive Nolan billentyűs nevéhez kötődő különböző formációk albumait hallgatták volna. Nehezen is hihető, hogy a több mint 16 perces záró nótában (Jaws Of Heaven) nincs benne Clive Nolan keze.

2002 óta most először érzem, hogy a Spock's Beard-ből nem hiányzik Neal Morse. Viszont kezdhetem újra az együttes sorlemezeit beszerezni…

Tartuffe

Hogy ez a rovat több mint fél éve pihentetve van, nem azért alakult így, mert mostanában nincsenek ügyeletes kedvenceink, hanem mert egyre kevesebb időnk jut a nagy favoritok tutujgatására. Mostanában abban lelem kedvem, hogy régi klasszikusokat szerzek be az e-bay-en kicsi pénzért; olyan örökzöldeket, amelyeket annak idején még kazin (hivatalos nevén: kazetta szalagon) hallgattunk rongyosra. Ez a hanghordozó már akkor idejétmúlt médiumnak számított, de a még ma is egyfajta kultusznak örvendő analóg lemezek drágák voltak és nehezen beszerezhetők.

Túrisas kolléga tett közzé ezen az oldalon még 2009 februárjában egy kiváló cikket "Dal a dalban: A rocktörténelem leghíresebb és leginspirálóbb gitárszólói" címmel (klikk). Itt joggal méltatta a White Lion aranykezű gitárosának, Vito Brattának szólóit. Nincs egy hete, hogy az USÁ-ból megérkezett hozzám "utólagos hiánypótlás" címén a "Big Game" (1989), s azóta csavarhúzóval se tudom kigyógyítani a lejátszóból a "Little Fighter"-t.

A '80-as évekből legtöbben a NWOBHM emblematikus bandáit (Iron Maiden, Judas Priest, Saxon, stb.) zárták szívükbe és viszik magukkal mai napig, de én mindig is a Van Halen, White Lion és Stryper vonalat szerettem jobban. Akárki akármit mond, ezek a csapatok messze fölülmúlták az akkoriban népszerű hajbandák arctalan tömegét, akik a "Sweet Cherry Pie" megszólítás különböző változataival próbálták leénekelni erősen festett, válltöméses lányrajongóikról a csípővonal fölé, szinte hónaljba rángatott csipkés bugyit.

A White Lion két fő pillére Mike Tramp énekes volt, aki honfitársához, Lars Ulrich-hoz hasonló álmokkal vágott neki a Dániát Amerikától elválasztó nagy távolságnak, valamint az istenáldotta gitáros-tehetség, Vito Bratta, akit minden szakértő a Van Halen iskola egyik legtehetségesebb képviselőjének tart. Annak ellenére, hogy a White Lion sohasem tudta elérni azt a szupersztár státuszt, amit náluk sokkal tehetségtelenebb együttesek élveztek akkoriban, a "Little Fighter" minden túlzás nélkül sorolható be a '80-as évek olyan jelentős rock himnuszai közé, mint a "Jump" vagy a "Living On A Prayer".

Vito – aki 1994-ben egyszerűen bezárkózott édesanyjával a Staten Island-i otthonukba és még egy White Lion újraegyesítés tervével sem lehetett kicsalogatni – egyszerűen zseniálisan, elképesztő ízzel gitározik a nótában – meg úgy egyébként mindig. Olyan könnyedség, légiesség jellemzi, amilyet csak egy Blackmore-féle zseninél lehet tapasztalni. Változatosan, izgalmasan kíséri végig dalt, a szóló pedig maga a katarzis. Lehet ugyan Eddie Van Halen-re, mint fő inspirációra mutogatni, de Vito szólóit ezer közül is megismerni. Minden egyes szóló rendesen meg van komponálva, az első hangtól az utolsóig aprólékosan ki van dolgozva; van eleje, közepe, vége (ezt ajánlom Kirk Hammet figyelmébe!). Joggal mondhatjuk hát, hogy ez valóban "dal a dalban", olyannyira, hogy akár egyetlen hangot megváltoztatni is szentségtörés volna.

Persze nem mindegy, hogy a dal milyen dalban szólal meg. De a "Little Fighter" esetében ezzel sincs gond, pozitív energiáktól duzzadó, húzós, magát énekeltető refrénnel megfejelt nótáról van szó. Komoly pénzjutalommal díjaznám, ha valaki képes lenne Vito Brattát kirángatni anyuci szoknyája mellől a kiábrándult tespedtségből. Persze lehet, hogy mára csak halvány árnyéka önmagának. Micsoda veszteség!

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Kétlem, hogy ez a megjelenés nagy érdeklődést ébresztene a "szakmában", és abban is biztos vagyok, hogy nem fognak érte fanatikus rajongók kígyózó sorokba rendeződni a CD üzletekben - annál is inkább, mert még a legkorrektebb boltban sem lesz polcon; legföljebb megrendelni lehet majd kb. 4-5 hetes lefutási idővel. Azt még én is csak internetes fórumokból tudom, hogy tulajdonképpen nem egy új banda debütálásáról van szó, hanem Stefan Lindholm gitáros (Vindictiv) és Tommy Karevik (Seventh Wonder) egy 5-6 évvel ezelőtti projektjéről. Amit ezen a korongon hallunk, az tulajdonképpen a Vindicitv "főpróbája", amelyre Karevik írta a dalszövegeket és dallamokat, s amely végeredményben fölhívta a Seventh Wonder legénységének figyelmét erre az egyébként vitathatatlanul tehetséges vokalistára.

Állítólag Karevik egy fillért nem kapott, sőt a nevét se tűntették föl a dalszerzők között, így valószínűleg Stefan "Yngwie-szeretnék-lenni" Lindholm kellemetlen pereskedésnek néz elébe. Ez persze az egyszeri zenehajhász olvasót vajmi kevéssé érdekli, mert úgyis a végeredmény alapján ítéli meg, hogy van-e ennek az albumnak keresnivalója az amúgy is erősen telített skandináv metál piacon. Nos, szerintem nem sok. A helyzet az, hogy a cucc közel sem dörren akkorát, mint egy igazi tűzijáték (Firecracker), sőt kifejezetten gyengén szól, igazolván azt az elméletet, miszerint egy korai Vindictiv demo került most újrahasznosításra.

Ráadásul Lindholm lélektelen ujjgyakorlatai egy idő után idegesítővé válnak, s ez párosul Karevik musical-es, kicsit hisztérikus dallamaival. Ha Lindholm legfőbb törekvése az, hogy minél több hangot tudjon lepengetni egy másodperc alatt, akkor Karevik valami hasonló ambíciót ápol dalszövegeivel, mert szinte hihetetlen mennyi szótagot képes beleerőltetni egyetlen sorba. Az eredmény egy nehezen áttekinthető, nem túl érdekfeszítő hömpölygése zenének és szövegnek, ami egyszerűen nem akar fülbemászó, fogós nótákká összeállni. Meglátásom szerint Lindholm-nak ezért igazán kár volt vállalni egy kínos jogdíj-vita minden ódiumát.

Tartuffe