Nehéz elfogulatlan lennem, hiszen a "Speak Of The Dead" (2006) és a következő "Carved In Stone" (2008) is éves toplistáim első helyén végzett. Utóbbihoz írtam is egy apró szösszenetet, amit kopipésztelek legott, mert tömörségében is jól ragadja meg a lényeget:

"Szar hír a többségnek, de ha a Rage lemezt ad ki, akkor olyan előnnyel indul a mezőnyben, mint Phelps az úszók között. Bumm a fejbe power metal, teketória nélkül. Maestro Viktor Smolski előtt pedig rogyjanak meg a térdek. Először ugyan furcsa volt a lemez szikársága, de aztán végem lett. Smolski for president!"

A 2010-es listám első helyét február elején még felelőtlenség lenne betölteni, de ahhoz a földnek az éggel kellene összeszakadni, hogy a "Strings To A Web" a csúfos kudarcot jelentő negyedik - Uram, Teremtőm! -, esetleg ötödik (!!!) helyre csússzon vissza.

Miért is? Mert ez a lemez egészen egyszerűen jó. Sőt nagyon jó!  Ráadásul úgy tűnik, hogy mindezt valami magától értetődő természetességgel szüli meg a trió. Ha Rage, akkor állkoppantó minőség, még akkor is, ha futószalagon dolgoznak. Most is van (de még milyen!) szimfonikus metal (Empty Hollow), ahogy az utóbbi időkben már megszokott, de nem valami kínos utánérzése az egyszer véletlenül jól sikerültnek, hanem a lábán önállóan megálló alapvetés, hangszer- és dallamorgiával. Olyanok lettek ők, mint a Rolls Royce gyár. Folyamatos a gyártás, de nem szükséges kínosan feszengeni a megjelenés előtt, hogy ez lesz-e olyan a minőség, mint egy vagy két éve. Lesz, mert Rolls Royce, illetve Rage. Nem a késztermék, hanem a név garantálja önmagában a minőséget. Idáig vezette Peavy mester veterán power metal csapatát a hosszú évek során. Az Ég áldja meg érte!

Ha a "Carved In Stone" szikárabbnak tűnt elsőre, ez a veszély most nem fenyeget. Igazi slágergyűjtemény, anélkül, hogy a "Düh" féktelen erejéből csak kissé is vesztett volna. Smolski olyan brutálisan tömény gitáralapokkal és virtuozitásukban is dallamos szólókkal szerelte fel a dalvázakat, hogy az esetlegesen gyengébb énektémák sem lennének szembeszökők. Ráadásul nincs is ilyen.

A letöltőkre pedig most is csapást mértek. Ahogy a "Carved", úgy az idei anyag is kapott DVD bónuszt. Egy profi minőségű Wacken-i koncertet, ráadásul vendég énekesekkel... Rage. A név kötelez. A koncerten meg veszek egy kapucnist.

Túrisas

Kiadó:
Geffen Records

Honlapok:
www.orianthi.com
myspace.com/orianthi

A minap CD-portyán jártam a Media Markt-ban (s ez most nem a reklám helye, mert – csalódottan jegyzem meg – csúnyán elszemtelenedtek itt az árak az utóbbi időben), és csodák csodája éppen Michael Jackson hattyúdala, a "This Is It" cimű dokumentumfilm ment egy pöpec LCD TV-n. Eleinte csak különösebb érdeklődés nélkül bámultam ki a fejemből, majd szinte ráragadtam a méretes képernyőre. Nem az izgatott föl, hogy milyen nagyszabású, kimondottan dögös koncerttől esett el a világ Jacko tragikus és értelmetlen halála miatt, hanem a szőke, huszonegynéhány éves lány nyűgözött le egy gyönyörű Paul Reed Smith gitárral a nyakában. El is határoztam, hogy utánanézek, ki ez a fiatal, istenáldotta tehetség.

Orianthi Panagaris görög származású ausztrál zenész apuka leányaként Jimi Hendrix, Cream, Whitesnake és Van Halen lemezeken nőtt föl, majd 11 éves korában egy Santana koncert élményétől elragadtatva megvetette apucival első elektromos gityóját. A hangszertől azóta elválaszthatatlan, és ez bizony jócskán hallatszik is. Ezek után nem volt kérdés, hogy levadásztam első szólólemezét, a tavaly megjelent "Believe" című albumot, bár tudtam, hogy ezzel azt kockáztatom, hogy a cimborák elküldenek a búsba, mint amolyan "operett" rockert, aki nyálas előadókról szóló nyálas írásokkal járatja le magát és a műfajt.

Mi tagadás, szólóban a csaj sokkal szelídebb, mint azt vártam. Az általa szerzett és énekelt nóták inkább a country rock és a tipikus amerikai alternative rock felségterületén navigálnak, egyéni módon keveredik bennük Avril Lavigne, Alanis Morissette és (főleg vokálisan) Shania Twain, de akkora arpeggiós-tappinges, vérbeli metál szólókkal, hogy az ember a tomporára huppan tőle. Mielőtt azonban a fönt említett kenyeres pajtásaim megköveznének stílusidegen, nyafka zenék hallgatásáért és értékeléséért, hozzáteszem, hogy akad itt Def Leppard-os sláger (Think Like A Man), harapós, wah-wah pedálos hard rock nóta, amit John Norum is megirigyelhetne (What's It Gonna Be), de Steve Vai-jal közösen játszott instrumentális szerzemény is (Highly Strung), amelynek egész süti kis videóját érdemes, sőt kötelező megtekinteni técsűn minden kételkedőnek (kattints ide).

Szóval a "Believe" meghallgatása után bevallom, én részemről hiszek a kis szőkében, még akkor is, ha a lemezt egyébként nem fogom pörgetni, kivéve azt a három dögösebb nótát, főleg a Vajas Pistásat. De azt sokszor egymás után.

Tartuffe

Érdekelt volna a ciprusi metal, de elérésükre esélyünk sem volt. A beszámolók alapján viszont a WV egy tehetséges csapatnak tűnik. Ha így van, még úgyis találkozunk.

Tracedawn. Fene megeszi a finn zeneoktatást! Csókoltatom a világszerte megsüvegelt Kodály-módszerünket, azaz az óvodától kezdődő tudatos, (nép)zenei nevelést, de a tény mégiscsak az, hogy hazánkban a fiatalság 99%-a szarja le nagyívben a szolmizációt, és – sajnos, de ez van – a kodályi pedagógiát. Rockolni viszont szeret(ne), de kellő pedagógiai alapok és megfelelő infrastruktúra nélkül ez sem megy. Ott kint viszont felismerték, hogy a rock nem mumus, sőt ha rajta keresztül nyitottá válik a fiatal a zeneelméletre, de akár a nemzeti népdalkincs ápolására is, akkor nincs mese, tolni kell bele a pénzt államilag is. Naná!

Ennek köszönhetően a pofátlanul fiatal, tizenéves gyerekek, olyan profi produkcióval álltak elő, hogy az a honi körülmények között elképzelhetetlen. Nem voltak egyéniek, a COB szelleme végig ott lebegett felettük, de az látszott, hogy akármelyik muzsikus lazán besétálhatna egy énekórát megtartani, bármelyik hazai általános, de esetleg még középiskolába is. Nálunk meg klimaxos, kiégett zenetanárok verik a padot a hangvillájukkal, unottan, hogyaszongya: "Béreslegény, jól megrakd a szekered". Sokat időztem talán az előzenekarnál, de nekem ez az este a magasabbrendű finn zenepedagógiáról szólt, persze a főzenekart is beleértve.

Nyilván nem várható el a Strato állva maradt tagságától, hogy csődként kommunikálja Tolkki hiányát, de csupán a zenekar egyik volt gitárosának minősíteni, aki nem is volt alapító tag, - hmmm, az igazságmagva mellett is durva csúsztatás. Főleg, hogy a koncert is csupa-csupa Tolkki slágerre épült, ami az egyetlen megfejtése volt a totális érdektelenség elkerülésének. Nem rossz az új lemez, de teljes, kifejtősebb bemutatása, sajátságos stage diving (strato-tagok lehajigálása a színpadról) lehetőségével fenyegetett.

Tudták tehát, hogy mi kell a népnek (Tolkki dalok), a slágerek előadásába pedig nem lehetett belekötni. Az új gitáros mindent tud a hangszerén, a fiatal finn gitárosok szériatartozékai, azaz a virtuozitás, fölényes, laza hangszerkezelés, dög, hiánytalanul rendelkezésére állnak. Gyengébb teljesítményt egyedül Kotipelto mutatott, meg-megszenvedett a magasabb hangokért, azonban ez sem volt még kínos kategóriájú.  

Johansson most sem tűnt józannak, Bach értelmezésének maligán foka is több volt a megengedettnél, de ő még katatón állapotban is alázna egy csomó billentyűst. Nehezen tudok nyomasztóbbat elképzelni egy basszusszólónál (még a Mr. Big koncerten is untam - bocs!), de Lauri Porra olyat villantott, hogy az este egyik legizgalmasabb zenei élményét jelentette számomra. Igen, megint csak a zeneoktatás, mivel kizárt, hogy Lauri így született, még ha a látottak ezt is sugallták.

Stratovarius best of, tökéletes előadásban, de már a múlt varázsa nélkül. Voltak, vannak, de hogy lesznek-e, ezt a következő lemez fogja eldönteni. Dalszerzésben egyelőre Tolkki poros nyomában sem nagyon járnak.

A koncerten készült képekért köszönet a-cslp.hu oldalnak.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers/Marquee/Avalon

Honlapok:
www.royalhunt.com
myspace.com/royalhuntmusic

Tekintve, hogy a Royal Hunt mindig is elsősorban André Andersen-ről szólt, tulajdonképpen vele illene kezdenem. A hórihorgas billentyűs-zeneszerző személye körülbelül csak annyira hangsúlyos a bandában, mint mondjuk Richie Blackmore annak idején a Rainbow-ban. Most mégis inkább Mark Boals-szal kapcsolatosan szeretnék tenni néhány rövid, de annál velősebbb megjegyzést. Túrisas cimbora korábban már találóan megfogalmazta, hogy Boals egyazon dalban képes zseniális, szárnyaló teljesítményű csodatorokként és fejhangon visító, ölésre szánt malacként megnyilvánulni (erről bővebben itt).

Az utóbbi időben azonban mintha "megkomolyodott" volna; vagy meggyőzték mások, vagy magától belátta, hogy a magas regiszteres kilengések helyett az arany középutat kell választania. Minden a Magnus Karlsson nevével fémjelzett "The Codex" projekttel kezdődött, ahol kifogástalanul, minden sallangtól mentesen énekel (lásd itt). Talán a parókájával együtt lehámozta magáról az indokolatlan zsenánt attitűdöt is. Szerencsére a nemes egyszerűséggel csak "X" névre keresztelt új RH album folytatja ezt a törekvést. Csak a "Back To Square One" legvégén rekeszt egyet, de az ott és úgy éppen a helyén van.

Úgy tűnik, azoknak lett igazuk, akik azt mondták, hogy a 2008-as "Collision Course/Paradox II" egyfajta új kezdet lesz a dán neo-klasszikus hard rock csapat életében. Halványulni (sajnos még nem nyomtalanul eltűnni) látszik a zavaróan szintetikus hangzás, dögösebb, kövérebb a zenei fogalmazás, és - hál' Istennek! - egyre hangsúlyosabb szerepet kap az egyáltalán nem fakezű gityós, Marcus Jidell is.

Andersen mester újfent egy átfogó koncepció mentén bontja ki zenei ötlet-csokrait: akad itt kifejezetten húzós nóta (End Of The Line, Blood red Stars, Falling Down), nagyszabású líra is (The Last Leaf), de gyenge, unalmas dal egy sem. A "Shadow Man" első másfél perce ugyan nem éppen kívánatos lólábként lóg ki, ráadásul kínosan emlékeztet a Uriah Heep agyonjátszott és közhelyes slágerére, a "Lady in Black"-re, de a végére itt is sikerül összekapniuk magukat. Azt kell mondjam, ezen az apró motívumon kívül egyszerűen nem tudok belekötni az új anyagba. A Royal Hunt előállt pályafutása egyik legerősebb albumával, és a borító is nagyon király!

Tartuffe

Kiadó:
SPV

Honlapok:
www.blazebayley.net
myspace.com/blazebayley

Nem mondhatnám, hogy tűkön ülve vártam ennek az albumnak megjelenését. Véleményem szerint, aki egyet már hallott Blaze Baley szólólemezei közül, gyakorlatilag az összeset hallotta. Ez a muzsika ugyanis stílusát tekintve legalább annyira behatárolt, mint Blaze Bayley hangterjedelme. Ez persze nem jelenti, hogy hellyel-közzel ne akadnának kimondottan jó, lendületes nóták vagy akár igazi csűrdöngölős metál himnuszok ezeken a lemezeken. Ez különösen is igaz a 2004-es "Blood & Belief"-re, amely bizonyos pillanataiban az "anyabanda", vagyis az Iron Maiden legújabb szerzeményivel is vetekszik.

Ugyanez most aligha mondható el az új albumról, amely címével ellentétben nem hordoz különösebb ígéretet, de éppen megriadni sem kell tőle. Leginkább a közepes, átlagos vagy laposkás jelzők jutnak róla eszembe, annak ellenére, hogy ezzel biztos megsértem egy-két fanatikus rajongó önérzetét, akik minden olyan hanghordozót szinte vallásos áhítattal helyeznek be a lejátszóba, aminek így vagy úgy, egyenes vagy oldalágon köze van a legendás Vas Szűzhöz. Szűkebb pátriámban is ismerek ilyet...

Talán a szokásosnál is több Iron Maiden-es fordulat, manír, stíluselem került be az új anyagba, amit esetleg jól kompenzálhatott vagy ellenpontozhatott volna egy nagy rakás modern hangzású, technikás gitárszóló, de ilyet a Walsh-Bermudez párostól hiába várunk. Pedig valamivel nagyon föl kéne dobni ezt a muzsikát; valami olyasmivel, ami többé teszi annál, mint ami: egy másodvonalas,"wannabe" Iron Maiden koppintásnál.

Tartuffe

Honlapok:
www.perpetualfire.net
myspace.com/perpetualfire

Már magam is kezdem érezni, hogy európai viszonylatban egyre nyomasztóbb a skandináv és olasz hegemónia blogunkon. A dolog miértjére és hogyanjára (nyilvánvaló stíluspreferenciámon kívül) amatőr és grafomán metál rajongóként már többször is megpróbáltam megkeresni a kielégítő választ, de azért nagyon kíváncsi lennék egy vérbeli szakmai elemzésre a témában.

A Perpetual Fire (a változatosság kedvéért) újabb digó társulat Milánóból, jó dallamérzékkel, biztos hangszerkezeléssel, de egyelőre úgy tűnik, kevés szerencsével. A 2005-ös "Endless World" album elég meggyőző volt ugyan, hogy az Adrenaline Records leszerződtesse a bandát, de a saját pénzen producerelt második album már teljesen saját vállalás, sőt ingyen letölthető az együttes honlapjáról. Erről érthető okokból a jobb sorsra érdemes Wendigo hazai vesszőfutása jut eszembe (itt).

A három bónusz számmal bővített egyébként is meglehetősen hosszú "lemez" leginkább az europower könnyedebb válfajába sorolható be. Sajnos akad itt néhány töltelék nóta (a kevesebb megint csak több lett volna), és a házi stúdióban abszolvált fölvételek és mixelés miatt a hangzás sem túl dinamikus. Minden tényezőt figyelembe véve azt kell mondjam, hogy a PF még nagy jóindulattal is maximum a junior válogatottba kerülhetne be – ha egyáltalán –, de az azért mégiscsak méltatlan, hogy náluk sokkal tehetségtelenebb együttesek százai kapnak lemezszerződést és profi promóciót.

Tartuffe

Kiadó:
Voice Music

Honlap:
myspace.com/vanquishtheband

Ha valaki van annyira fakír hajlamú, hogy rendszeresen ellátogasson blogunkra, már megszokhatta, hogy a metál fanatikusok hazájának számító Brazíliából időről időre jelentést teszünk egy-egy tehetséges csapatról, akik közül sokan nemzetközi összehasonlításban is megállják helyüket. A Sao Paulo-i fiatal Vanquish tavaly előrukkolt első hivatalos albumával, ami leginkább a klasszikus heavy metal kategóriában helyezhető el, annak ellenére, hogy a lemezt hallgatva óhatatlanul az a benyomása támad az embernek, hogy még nem találtak rá saját hangjukra, stílusukra.

Némileg szokatlan brazil együtteseknél, hogy a szólógitáros, Fabio Thomé nem egy nagy varázsló, inkább középkategóriás zenész; az énekes-ritmusgitáros Guilherme Falanghe hangterjedelme pedig erősen behatárolt, bár mélyebb hangfekvésben nincs vele gáz. Ennek megfelelően inkább a Metallica-Megadeth által meghatározott stílusban fogant dalok (pl. az első kettő) állnak jól nekik, a Savatage-ízű "Fool's Errand" vagy a Rainbow-Cornerstone típusú "The New Song" sokkal kevésbé. Ha Falanghe magasabb regiszterekkel próbálkozik, sokszor Uli Jon Roth hangján szólal meg, az pedig nyilvánvaló, hogy a zseniális "Sky-gitárost" nem énekéért szeretjük.

A brazil csapatokat dicsérni, magasztalni szoktam, de most kénytelen vagyok megállapítani, hogy a Vanquish nevével ellentétben nem igázott le, nem hódított meg, nem volt képes legyőzni. Persze a srácok még nagyon fiatalok, idővel beérhet a dolog. A dalok tulajdonképpen jól össze vannak pakolva, és a szükséges pluszt talán el tudják lesni, miközben olyan bandákkal turnéznak, mint a Shaman vagy a Dr. Sin.

Tartuffe

Kiadó:
InsieOut Music

Honlapok:
www.asperaofficial.com
myspace.com/asperaofficial

Jópár éve követem módszeresen a rock- és metálzenei világ történéseit, kritikus füllel hallgatok bele már-már földolgozhatatlan mennyiségű megjelenésbe, de még engem is lever a lábamról, hogy a kezdeti (vihari előtti?) csend után milyen erősen kezd az idei év. A legújabb taglócsapást - nem beszélek félre! - egy tizenéves srácokból álló norvég gimis garázsbanda mérte az egyébként edzett tarkómra. Még legénytoll is alig pelyhedzik az állukon, de ez a süldő csapat Illusion néven már évek óta elszántan próbálkozik demókkal, sőt van egy saját kiadású EP-jük is. Most, hogy már betöltötték a "matuzsálemi" 20. életévüket, gyorsan leszerződtek az InsideOut-hoz, történt némi fazonigazítás, és fölvették az Aspera nevet (noha ugyanezen a néven létezik egy amerikai indie rock csapat is).

Asperáék tipikus európai progresszív metált játszanak, de származásuk miatt érthető, hogy dominálnak a Pagan's Mind és Circus Maximus hatások. Mindent egybevetve mégis az a benyomásom, hogy zeneileg leginkább a svéd illetőségő Silent Call-hoz állnak legközelebb (lásd itt). Szellősebb, kevésbé karcos, néhol amúgy TNT-sen AOR-os a hangvétel. Ennek Norvégiában már tekintélyes hagyománya van. Robin Ognedal gitáros és a kölyökképű Nickolas Main Henriksen billentyűs nagyon erős párost alkotnak, idővel olyan nagyágyúkká nőhetik ki magukat, mint a DGM-es Mularoni-Casali összetartás.

Ha lenne kalapom (valahol van egyébként a beépített szekrényben) most tuti levenném és lelkesen meglengetném. Ezév január 25-e (az új Myrath és Orphaned Land is akkor jelenik meg hivatalosan) pirosbetűs ünnep lesz a kalendáriumomban.

Tartuffe

Kiadó:
XIII Bis Records (Sony)
Nightmare Records

Honlapok:
www.myrath.com
myspace.com/myrathband

Valószínűleg nem volt semmi tudatosság sem abban (hacsak a Gondviselés nem rendelte így), hogy a várva-várt Orphaned Land lemezzel egyazon napon jelent meg az általam igencsak favorizált, sőt rajongva szeretett kárthágói (tunéz) progresszív metál csoda, a Myrath új albuma. Annak ellenére, hogy még nagyon az év elején járunk, semmi kétségem sincs afelől, hogy a "Sivatagi hívószó" úgy fogja elnáspágolni a 2010-es mezőnyt (ami egyébként nagyon erősnek ígérkezik), mint Hannibál az elbizakodott római túlerőt a cannaei csatában.

A Myrath 2007-es debütációja óta (lásd itt) történt néhány fontos változás: a csapat a francia Brennus Music-tól (hál' Istennek!) új és nagyobb kiadóhoz szegődött, valamint Zaher Zorgati személyében (természetesen semmi köze a homoním tortához, amit ráadásul másképp is írnak) új énekest igazoltak. Szinte alig hihető, de Elyes Bouchoucha, kiváló torokkal megáldott billentyűs az első lemezen csak azért állt a mikrofon mögé, mert a banda nem talált még alkalmas állandó frontembert. Csak halkan jegyzem meg, hogy Zaher-nél (aki egyébként nagyon becsületesen teljesít), Elyes karakteresebb hang, de szerencsére lépten-nyomon besegít a vokálokba.

A Tuniszban rögzített fölvételeket ezúttal is Kevin Codfert (Adagio) mixelte, így a megszólalás maradt olyan bivaly, mint az első lemezen; talán csak az elektromos dobokkal rögzített dob-sound lett egy kicsit gyengébb (szintetikusabb), de a dolog nem zavaró. A muzsika megőrizte karakteres, egyértelműen a  SymphonyX-et és az Adagio-t idéző ízvilágát, de ezúttal szerencsére egy jó adaggal több arabos körítés vegyül hozzá. Mind a hangszerelés, mind pedig a dallamok tekintetében hangsúlyosabb lett a  keleti zene szerepe, amit csak üdvözölni tudok.

Érdekes, hogy míg a nagy példaképek, a SymphonyX és az Adagio mostanában inkább bekeményítenek, karcosítanak, addig a Myrath új lemezével egy határozottan direktebb, könnyedebb irányba mozdult el; a "Shockwave" pl. igazi metál sláger. Ugyan még csak most következnek mézesheteim az anyaggal, már most gyengéden dédelgetem kedvenceimet: "Forever And A Day", "Madness", "Ironic Destiny", "Empty World". Akárhogy is, a Myrath immár végképp fölírta magát a progresszív metál világtérképére, méghozzá nagy, kövér betűkkel.

Tartuffe

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.orphaned-land.com
myspace.com/orphanedmyspace

Amikor Túrisas cimborám elolvadt az Amseffer bemutatkozó albumának varázslatos közel-keleti hangulatától,  idegensége ellenére is gyorsan a hallójáratokba költöző zenei világától (itt), azonnal azzal kontráztam, hogy szerintem az Orphaned Land ezt "Mabool" című albumán (2004) magasabb színvonalon csinálja. Most hat év vajúdás után végre megérkezett a folytatás. Nem véletlen volt az utóbbi időben olyan nagy fölhajtás a megjelenés körül, a kiéhezett rajongók megelégelték a hosszú várakozást, és az elvonási tünetektől gyöngyöző homlokkal vetődtek rá az internetre, hogy előrendeljék a CD+DVD+T-shirt kombót. Tisztességes dolog mindezt össz-vissz 20 dolcsiért kínálni, persze nem itthon, vagy más Európai Uniós országban, hanem az USÁ-ban, ahol egyébként is félárú minden hanghordozó. Nem is értem, hogy van pofájuk egyeseknek nyafogni az eladási mutatók miatt, mikor a tengerentúlról postaköltséggel együtt rendelem meg a cuccokat feleannyiért.

A TNWOO nem okozott csalódást, bőven kárpótolja a hosszúra nyúlt várakozásban ellankadtakat. A Steve Wilson (Porcupine Tree) által kevert anyag szerencsére dinamikusabban is szól a Mabool-nál, noha a képlet egy az egyben ugyanaz. Egy csipet progresszivitás helyenként hörgésekkel turbózva, és nagyon-nagyon sok zsidó és arab népzenei betét. Aki hatalmas beindulásokat vár, az csalódni fog, mert sok a lírai, melankolikus, belassult révülés, de az egész egy szépen, lassan, fokozatosan kicsomagolt koncepció része (még ha azt valami zavaros vallási univerzalizmus is vezérli). Lehet nem lelkesedni Kobi Farhi énekhangjáért, de ugyanezt képtelenség elmondani a bájos Shlomit Levi bársonyos, szárnyaló vokáljairól; ebből többet is el tudnék viselni a lemezen.

A maratoni hosszúságú album nem való a direkt, három perces Motörhead nótákhoz szokott öreg metálosoknak, de azoknak a fiataloknak sem, akik kő egyszerű nép-nemzeti punk rockon szocializálódtak. Annak sem ajánlom, akik ivós-csajozós bulikba keresnek aláfestő háttérzenét. Itt, kérem, oda köll figyelni, de megéri! Részemről már a megjelenés előtt meg voltam arról győződve, hogy az album a 2010-es Top 10-ben végzi, s ezt az előérzetet minden egyes meghallgatás csak igazolni látszik. A klezmert hallgassa, aki akarja, én ha kóser zenére ácsingózom, csak beizzítom az Orphaned Land CD-imet.

Tartuffe