Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.dreyelands.com
myspace.com/dreyelands

Na, most vagyok bajban. Hogy legyek úgy elfogulatlan ítésze egy bandának, hogy három számos bemutatkozó EP-jük (itt) alapján kb. két éve folyamatosan dicsérem őket, megragadva minden alkalmat, hogy az elkötelezett olvasóközönség figyelmét fölhívjam rájuk? A Wendigo lemezbemutató koncertje előtt nyújtott élő teljesítményben sem találtam kifogásolnivalót, így mindössze a kicsit erőtlen gitár sound-ba tudtam belekötni (beszámoló itt). De hol van az megírva, hogy a kritikusnak mindig akadékoskodnia, fanyalognia kell? Mint minden egészséges, kiegyensúlyozott lelkiállapotú ember, én is szeretek lelkesedni, és az külön ajándék, hogy ezúttal széles jókedvem oka egy magyar megjelenés.

Mert - hogy a feszültség folyamatos fokozásának dramaturgiáját mindjárt az elején leromboljam - a Dreyelands debütáló albuma megérdemel jónéhány erőteljes vállveregetést. Nem volt rövid és egyszerű az út, mely végül elvezetett a lemez nemzetközileg is jegyzett kiadónál való megjelenéséig, s még így sem mentes ez a történet a további bonyodalmaktól, hiszen a magyarországi terjesztés egyelőre megoldatlan.

Már a Dürer kerti ízelítővel kapcsolatban is megjegyeztem, hogy a kislemezes, slágergyanús "Can't Hide Away"-hez képest mennyivel súlyosabb, komorabb hangulat jellemzi a teljes, tematikájában is összefüggő anyagot. Hellyel-közzel ugyan domborítanak egyet a csapatra olykor jellemző AOR-os dallamok, zenei megoldások, egészében véve a "Rooms Of Revelation" mégis egy nehezen megközelíthető, összetett progresszív metál lemez lett, amit nem fognak a közterület-fenntartó vállalat alkalmazottjai fütyülni az utcán, és nem fognak agyonjátszani még a rock és metál zenével baráti viszonyt ápoló médiumok sem.

Akármennyi munka, energia, pénz és idő lett belefektetve ebbe az albumba, az egyszerű, húzós riffekhez, vagy a szellős, direkt dalszerkezetekhez szokott közönség nem fogja kapkodni, mert lényegileg rétegzene az, amit a Dreyelands egyébként nagyon komoly színvonalon játszik. Ezt illusztrálja az a Wendigo koncert közönségét képező (feltehetően egyébként nem Hammerfall-hoz szokott) két fiatalember között elhangzott párbeszéd, amelynek véletlenül voltam fültanúja: "Te, milyen zene ez a Dreyelands? – Úgy tom, valami elvont progresszív variálás." Persze – szerencsére – ennek a stílusnak is megvan a maga közönsége, ráadásul a fanatikusabb fajtából való. Remélem, hogy a Lion Music-on keresztül az album világszerte megkapja majd azt a promóciót, amit megérdemel.

A lemezt hangzás tekintetében is simán oda lehet tenni a többnyire skandináv eredetű stílus-azonos bandák kiadványai mellé, s ez nem kis mértékben Hidasi Barnabás érdeme, aki – csakúgy, mint a Wendigo új albuma esetében – a keverést és a maszterelést végezte. A lemezen még Kas Zoli billentyűzik, aki azóta már nem tagja az együttesnek; koncerteken az Age Of Nemesis-ből ismert Nagy Györgyre bízták (bízzák) a helyettesítést. Nem tudom, hogy mi volt e változás oka (ez majd remélhetőleg egy interjú tárgyát fogja képezni). Mindenesetre remélem, hogy a jövőben a billentyűtémák egy kicsit izgalmasabbak, hangsúlyosabbak lesznek, és a nyolcvanas éveket idéző hangszínek sem fognak dominálni.

Végül nem mulaszthatom el, hogy néhány elismerő szót szóljak Nikola Mijic-ről, akit az általam olvasott kritikák – furcsa módon – mindenkihez hasonlítottak már, David Coverdale-től Tony Martin-ig, csak éppen Mats Levén-hez nem, pedig a "rokonság" még egy nagyothalló számára is nyilvánvaló. Nikola igazi kincs, akit a hazai sajnálatosan gyönge mezőnyben nagyon meg kell becsülni.

Visszatérve bevezető soraimhoz, nehéz elfogulatlanul írnom a "Room Of Revelation"-ről, de mindenkit megnyugtathatok, hogy elfogultságomat nem anyagi érdekeltség vagy baráti kötődések motiválják, hanem kizárólag az, amit a hangszóróból kihallok. Az pedig személyes érintettség nélkül is tetszik, maximum azon kattogok, hogy a kb. 50 perces játékidő túl rövidnek tűnik. Belefért volna még egy-két fogósabb, lendületesebb, "Can't Hide Away" típusú nóta.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.silentcall.se
myspace.com/silentcallswe

A svéd dallamos, jelzés értékű progresszivitással habosított metált képviselő Vindictiv után most ráduplázott a Silent Call is, akiknek tetszetős bemutatkozó lemezéről ezen az oldalon írtunk már korábban (itt). Már csak azért is célszerű a Vindictiv-vel párosítanom őket, mert Andi Kravljaca hangja továbbra is kísértetiesen hasonlít Göran Edman-éra. Ha történetesen közös turnéra indulnának, szabadon cserélgethetnék az énekeseket; legföljebb a hajuk hosszáról lehetne megkülönböztetni őket, hiszen még alkatilag is nagyon hasonlóak.

A Silent Call első próbálkozásával is az volt a gondom, hogy egy kicsit szürke az egész, nem virít ki a magas színvonalon teljesítő skandináv metál mezőnyből. A kezdő nóta egy perces intrója után kicsit belelkesültem, hogy a megszólalást ezúttal egy kicsit vastagabbra vették, de ezt a többi nóta azután nem igazolta (esetleg a "Falling From Grace"). Minden maradt a régiben, s amikor ezt mondom, nem föltétlen szapulni akarom őket, mivel ezt a jellemzően AOR-os, skandináv hard rock-os hangzással kevert fémzenét hibátlanul vezetik elő, csak éppen nem tud tőle igazán belelkesülni az ember.

Valójában sem szidni, sem dicsérni nem tudom a "Fösvénység"-et, pontosabban szólva dicsérni még csak-csak, de rajongani érte már sokkal kevésbé. Talán ha Micke Kvist valamelyest izgalmasabban tudna dobolni, akadna egy-két vastagabb riff, húzós groove, vagy lélegzetelállító hangszeres szólók tarkítanák a kicsit egyhangú összképet. Nem kedvelem különösképpen a trappolást, de egy-két tempósabb szerzeménnyel föl lehetett volna pörgetni az anyagot. Ezzel a néhány kritikai megjegyzéssel persze nem szeretnék elriasztani senkit, én is kötelezően begyűjtöm a CD-t eredetiben, noha ez elsősorban azért van így, mert a műfaj elkötelezett szerelmese vagyok. Egyébként lehet, hogy félvállról megjegyezném: "Ja, nem rossz." És mennék a dolgomra tovább.

Tartuffe

Megtaláltam egy kallódó pendrive-on életem első lemezkritikáját, ami egyben belépőt jelentett a Rockinform Magazinhoz is. Íme:

Gyanítom, hogy nem vagyok egyedül az élménnyel, de én a mai napig libabőrös leszek, ha meghallom a "Headless Cross" egyszerűségében is halhatatlan riffjét és a Tony Martin által énekelt kezdő sort; "Look trough the people, and on trough the mist..." - Brrrrrghh!

Szóval ahogy Pavlov kutyájának a csengőről a kaja, nekem az Iommi név hallatán a Dio/Tony Martin időszak Black Sabbath-ja jut azonnal eszembe. Az ekkor lemezre préselt klasszikusok - kevés kivétellel - az erő, érzelem és monumentalitás szinte tökéletes zenei leképezései voltak. A gitáros neve és játéka számomra ezt a háromságot testesíti meg. Kooperáljon tehát Iommi akár a rapper Ice T-vel (vele azért inkább mégse kooperáljon többé!), kezdjen bár szólókarriert Dave Grohl és Billy Idol bevonásával (húha, azért ez sem volt rendben!), én folyamatosan arra vágyom, hogy ezt az ÉRZÉST viszonthallom a lemezein.

Glenn Hughes láthatóan és legfőképpen hallhatóan, jól érzi magát a bőrében. Azt, hogy mennyire absztinens, nem tudom megítélni, de úgy pörög az utóbbi időben, hogy hajlok arra, mára már valóban a zene az egyetlen drog az életében. A két rock ikon együttműködése persze nem minden előzmény nélkül való. A közelmúltban megjelent, de 96-os felvételeket tartalmazó "DEP Sessions" és az akkor még mentálisan leharcolt Hughes-zal felvett – és szerintem egyáltalán nem rossz – "Seventh Star" már mutatta, hogy nem elvetélt ötlet az együttműködésük.

A kiadó szerint Iommi és Hughes ezúttal klasszikust alkotott. No, nézzük! Azt a mindenit, de jól szól a lemez! A nyitó "Dopamine" átlagosnak tűnő dallamvezetésével a szám végére barátkozni kezdek, de ennél még jobbat akarok, mivel érezni bennük a potenciált. Szinte biztosra vettem, a másodikként érkező "Wasted again" már eltalál. Bődület, hogy Hughes mit énekel! A Szakács kolléga által nemes egyszerűséggel "nyavajgásnak" aposztrofált soul-os, funky-s énektechnikáját ezúttal szerencsére hanyagolja. Rock ez kérem, ahogyan az a nagy könyvben írva vagyon. Az meg már szinte parajelenség, hogy Iommi miként tud úgy, alapvetően egyszerű riffeket kiötleni, hogy azok a stúdióból rögtön beköltöznek az örökkévalóságba. (Ezen egyébként a Headless Cross óta gondolkodom.) Végre! A "Resolution Song" olyan misztikusan és monumentálisan kezdődik, hogy beleborzongok. Kár, hogy az "ajjaj"-os refrén kicsit sápadtra sikerül.

Slágerességével szerintem a "Deep Inside A Shell" kicsit kilóg a lemezről. Ha nem röfögne benne végig a Gibson SG, akár Robbie Williams is énekelhetné a nótát. Az persze más kérdés, hogy egy ilyen jellegzetes Iommi szóló elöl britpop/rock körökben fejvesztve menekülnének – de ez legyen az ő bajuk. Nekünk innentől kezdve egyetlen dolgunk van: élvezni a ZENÉT! A hátralévő számokban már nem lehet hibát találni, élvezhetjük a zenészek jutalomjátékát (Kenny Aronoff dobolása pörölyerejű), az pedig valóban varázslat (The Spell) és őrület (I Go Insane), amivel ez a két zseni megkoronázza együttműködésüket a lemez végén. Aki szereti, vagy valaha szerette, amit ők együtt, vagy külön-külön, eddigi pályafutásuk alatt csináltak, annak ezt a két alapvetést hallania kell!

A kiadónak lehet, hogy igaza lesz…

Túrisas

Most, hogy bestriguláztam a dupla lemez "maradékát"  is (Wicked Symphony), arra a kérdésre, hogy melyik sikerült jobban, nehezen tudnék válaszolni. Ha életveszélyes fenyegetéssel kényszerítenének, talán rábökném, hogy ez, de mély meggyőződés nélkül, csupán a tyúkszaros életem megóvása érdekében tenném.

Reálisan nézve egyébként egyik lemez, sem a "Babylon", sem a "Wicked", nem érdemli meg, hogy feláldozzuk értük az életünket, de ez az egyetlen cselekmény, ami az anyag értékeit nézve egyértelműen túlzásnak tűnik. Ezért, ha beszerzésükben bárki vagy bármi akadályozna bennünket, járjunk el nagyon kíméletlenül. Az eszközökben ne válogassunk, egyetlen dolog számít: minél hamarabb a gyűjteményben tudni mindkettőt, nem is kérdés, hogy eredetiben, szövegkönyvvel, naná!

Szinte mindegyik dalban, mindegyik refrénben ott lakik a slágerpotenciál, még erős megszorítással (valamit csak tanultam én is a magyar szociktól... - RIP:-)) számolva is van minimum hét óriási sláger lemezenként, tempótól és zenei szerkezettől függetlenül. Röhej, de még mindig olvasok olyat fórumokon, hogy valaki azért ünnepel, mert ezúttal újra két gyors szám is követi egymást. A sebesség, mint zenei értékmérő … orvost!!!

A dalok önmagukban is megállnak a lábukon (velem ellentétben, aki térdben megrogyna két óra elteltével, ha végig Sammet énekelne), de azt nem lehet mondani, hogy a meghívott énekesek nem tudtak sokat hozzátenni a produkcióhoz. Russel Allen, Ripper Owens, Meine, Kiske, Matos nélkül is helyre kis cuccocska lenne, így azonban már most rocktörténelem.

És szó nincs kötelezően megfutott udvariassági körökről, mint nagyon sok hasonló vendégség kapcsán, ahol érződik a sika (tessék-lássék előadás), kasza (érte járó pénz felnyalábolása),  léc (gyors továbbállás) hátsó gondolatisága. Lélekkitevés viszont volt, minden résztvevő tekintetében. Kitették és ott vannak azóta is szépen felcsipeszelve a rocklelkek a dalvázakon. Ahogy pl. Russel Allen (Symphony X) belép a nyitó címadóban a lendületes zenei alapra, az "You've been dying for glory" sorral, ott el is dől minden. Vagy említhetném Ripper Owens elementáris hangját is, ami most azonnal perforálta a hangszórómembránt, holott a legutolsó, csököttre kevert Yngwie lemezen én inkább egy macerásabb "nagydolgot" végző, kétségbeesetten erölködő ember szenvedését véltem helyenként hallani. És akkor még nem ejtettünk szót Sammet és Klaus Meine óriási duójáról (Dying For An Angel). Nem is ejtünk már, úgyis megveszitek a lemezt, ugye?!!!

A Metal Opera I-II egy tehetséges, fiatal rockzenész nagyon is figyelemreméltó alkotása volt, a "The Wicked Trilogy", melyet nem érdemes lemezekre bontani, különösen a most megjelent dupla album tekintetében, viszont már egy stílusában kiforrott, érett muzsikus nehezen felülmúlható, zseniális produktuma.

Túrisas

Naprakészek vagyunk, ugye? Azok vagyunk egyébként, még ezzel az ajánlóval is. Egyrészről a méhmagzatnak minden Scorpions dal új, de arra is kíváncsi lennék, hogy a hannoveri skorpiókat ismerők közül (és nem feltétlen a vindofcséndzsre gondolok) hányan hallották ezt a lemezt. Kevesen, tuti.

Az aktualitás másik érve a csodálatos pályafutás lezárása, illetve a dinoysosrising kötelező főhajtása, melyre rendhagyóan ezúttal nem az új lemez, hanem az első anyag méltatásával kerül sor. No, nem azért, mert az új anyagot nagyon elbaltázták volna, és kényszermegoldásban kellett gondolkodni. Sőt, ha jobban belegondolunk az emberöltőnyi pályafutás alatt csupán egyetlen szeplő esett rajtuk. Az "Eye To Eye" címmel, 1999-ben megjelent valami, zeneként nem működik, hallgatásra alkalmatlan, viszont tálibokat (is) lehetne vele tizedelni, ha az amerikai hadseregben idegölésre rendszeresített Metallica zenéjére kialakul majd bennük a védettség. A világ nagyobbik részén ők inkább függőséget okoznak, tehát előbb-utóbb Kabulban is lesz 'talicska koncert úgyis, az elektronikával kacérkodó félrock-rettenetet viszont soha nem lesz képes feldolgozni az egészséges emberi szervezet, ha tálib, ha nem.

Többet viszont nem hibáztak, és ha megígérik, hogy az utolsó turné reménybeli hazai állomásán nem jut eszükbe mégegyszer akkora marhaság, hogy a szemfényvesztő magyar beat-legenda gyöngyhajú zenebohócaival porig alázzák magukat, akkor nem kérdés, hogy a blogcsapat (2 fő) is ott fog tobzódni, majd könnyekig hatódni a búcsú perceiben.

Könnyek. Erről még szólni kell, mert a zenekart a felületesek csupán a szívfacsaró balladákkal azonosítják. Tényleg írtak ebből néhány tízezret, de köztük kevés az olyan, amit egy hard rock bandának ne lehetne felvállalni. Igen, igen, a pacifista füttyöst is...

Tudom, hogy ez az album a katalógusban a második, de ekkorra állt össze a Schenker/Meine/Roth/Buchholz alap- és álomcsapat. A nyomasztó brit zenei hegemónia páncélzatán bizony jókora lyukat ütött a fültépő német akcentussal és orrhangon éneklő frontemberrel kiálló zenekar. Hogy ez a kisérlet nem volt eleve halálra ítélve, az nem csak a teljes életmű fényében, de már a '74-es album ismeretében sem lehet meglepő. A lemezborítón ugyan még el lehetne vicelődni, vagyis nem ... ezen még szűk 40 év elteltével is csak zokogni lehet, az érintetteknek meg bocsánatot kell valamikor kérni, mert ennek a borítógrafikának mind ötlete, mind kivitelezése az elévülhetetlen bűnök közé tartozik - ám zeneileg kikezdhetetlen.

Schenker és Meine dalszerzésben a világ legjobbjai közé tartozott és tartozik a mai napig, akik a Hendrix-fanatikus Uli Roth gitárossal kiegészülve varázslatos hangulatú dalokkal pakolták tele a lemezt. A "Speedy's Coming" elementáris hard rock-ja, vagy a "Fly People Fly" lírája (azok a Roth szólók!!!) negyven éve megunhatatlan, és ez most már így is marad. De az egész album kincs, az adott zenei korszak egyik legértékesebb megjelenése. Hibátlan lemez, hibátlan életmű.

Kedves Skorpiók! Hálásan köszönjük!

Túrisas

Kiadó:
Lifeforce Records

Honlapok:
www.raintime.com
myspace.com/raintime

Szerettem volna valami frappáns fordulattal indítani ezt a kritikát, de egyszerűen képtelen vagyok feledni azt a sokkot, amit az olasz metalisták új lemezének külalakja okozott. Minden idők egyik legbénább lemezborítóját sikerült elkészíteni; ezt még egy nyafka alteros college banda is kapásból hajította volna vissza - lehet, hogy még a menedzsmentet is menesztik.

A kegyetlen jóra sikeredett, dögös-húzós-zúzós második lemez (Flies & Lies, 2007) után nem kis várakozással néztem a folytatás elébe, főleg, hogy nem lett a dolog elkapkodva. A Raintime sajátos zsenije, hogy izgalmas módon elegyíteni képes többféle stílust, a dallamos europower-t, a heavy metal amerikai újhullámát (pl. Avenged Sevenfold), a göteborgi dallamos death metal-t, és a progresszív hatásokat. Claudio Coassin énekes istenáldotta tehetség, akinek egyformán jól áll a dallamos éneklés és a karcos gerjedelem.

Az eddig megjelent értékeléseket böngészve kiderült, hogy a "Psychromatic" erősen megosztja mind a vájt fülű, mind pedig az önjelölt kritikusokat. Csúszós egy angolna ez a Raintime, nem igazán lehet fogást találni rajta, mert ahogy le szeretné őket szidni az ember, azonnal üstökön ragadják egy piszkosul eltalált énektémával vagy irgalmatlan riffel. Én is kaptam itt hideget, meleget, már kezdtem azt hinni, hogy középkorú férfi létemre klimaxos lettem. Nem arról van szó, hogy a kiváló és a gyenge nóták váltogatják egymást, hanem hogy egyazon dalban képesek fölvezetni egy gyalázatos diszkó ritmust, meg egy progos riff-orgiát (pl. Turned Up And Down). Mit lehet ezzel kezdeni?

Mindent egybevetve azonban nyilvánvaló, hogy ez a lemez a korábbinál általában szikárabb, lassabb, direktebb, kevesebb benne a progos színezet, a gitárszóló, és a hörgőket is kevesebbszer izzítja be Coassin tezsvér. Ennek ellenére akad itt néhány remekbeszabott "ortodox" Raintime-os pillanat, mint a Children Of Bodom-ot és az In Flames-et egyszerre kenterbe vágó "Nothing But A Mistake", no meg a nyakizmokat komolyan megterhelő "Beaten Roads". Személyes kedvenceim a "One Day" és a nagyobb lélegzetvételű, ellenállhatatlan groove-val megfejelt záró opusz, a "Walk-On Actor".

El tudom képzelni, hogy egyeseknek csalódást fog okozni ez a lemez, de őket abba a kategóriába sorolom, akik (ahogy Túrisas kolléga megírta) az új Avantasia hallatán is csak fanyalognak, és ajakbiggyesztve rohannak vissza Gamma Ray lemezeikhez egy dimenzióval töltekezni. A Psychromatic bizony ezerarcú, kimondottan zenei termék lett, amely rendesen meggyakoroltatja a szigorú stíluskeretek közé szorított, ellustult ízlésvilágot.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records (olasz)

Honlap:
myspace.com/disdainsweden

Március 15-i nemzeti ünnepünkön, a pesti radikális fiatalok hőbörgésének évfordulóján jelent meg a Disdain névre hallgató svéd csapat első nagylemeze. A jellegzetesen skandináv power metal műfaj már így is meglehetősen széles választékát bővíti ez a quintet, méghozzá szinte egyenes folytatásaként azoknak a szép hagyományoknak, amelyeket pl. a nem régen ismertetett és szomorúan kurta életű Heed alapozott meg és ápolt komoly kompetenciával (róluk itt). Ezért aligha csodálkozhatunk, hogy egy nóta erejéig (Leaping Cat) az aranytorkú és általam nagyon hiányolt Daniel Heiman (Lost Horizon, Heed) is belebömböl a mikrofonba. De hogy! Megjegyzem ugyanebben a számban vendégszerepel Matthias "IA" Ekhlund (Freak Kitchen) gitáros is, akinek hangszeres tudását maximum csak elvontsága múlja fölül.

A göteborgi metálhorda 2007-ben már beetetett egy EP-vel (mely a most megjelent albummal azonos címet kapott), s azóta jó néhány évük volt arra, hogy kellőképpen kiérleljék a bemutatkozó anyagot. Az euro-power cuccokra szakosodott olasz Scarlet Records jelentette meg a lemezt, ami a stílus töretlen népszerűségét figyelembe véve skandináv területen azért egy kicsit fura.

A zene egyébként nagyon rendben van: a két gitáros sziklaszilárd alapokat, dögös riffeket pakol a dallamos refrének alá, a szintis aláfestés kellően modern hangzást kölcsönöz a hagyományos power szerzeményeknek, Christian Börjesson énekesnek pedig nincs semmi szégyellnivalója a zseniális Heiman  mellett, akihez hasonlóan díszítő jelleggel és jól időzítve ő is elhördül olykor-olykor.

Úgy tűnik, ezt a szintet Göteborgban és környékén különösebb erőfeszítés nélkül nagyon sokan tudják. Egyénisége tehát nem sok van e muzsikának, de dög és dallam annál több van benne. Nem is húzom tovább: ez a CD is megy be szépen a gyűjteménybe: a Tears Of Anger, a Bloodbound, és a Heed mellé. Jól ellesznek együtt, majd headbang-elnek nagyokat...

Tartuffe

Jó, hogy nem honlap vagyunk, mert az mégiscsak egy nyitottabb fórum, talán bizonyos elvárásokkal és viselkedési kódexszel a szerkesztőkre nézve is, ezért ott pl. nem illene leírni, hogy hülye az a metalhead, aki tutujgatja az Avantasia első és második lemezét (Metal Opera I-II), a harmadik albumot (The Scarecrow) pedig köpködi, merthogy a speed himnuszok odalettek róla.

Hál' Istennek, mi csak egy internetes napló vagyunk, mindenféle megfelelési kényszer nélkül, ezért halálos lelki nyugalommal vetem ide, hogy "hülye az a metalhead, aki tutujgatja az Avantasia első és második lemezét, a harmadikat pedig köpködi, merthogy a speed himnuszok odalettek róla." Tudniillik, ez ölég akkut zenei korlátoltságra enged következtetni. A harmadik lemez, mely egyben a "The Wicked Trilogy" első része, ízlésektől függetlenül volt zenei. Színvonalában mindenképpen méltó az első és második albumhoz. A címadó "Scarecrow" pedig klasszikus. És az nem lehet érv, hogy a duplázó nem kapott főszerepet, mert ez sületlenség. Ráadásul kapitális. Jó, a beharangozó "Lost In Space" hallatán én is repülősó után kaptam, de akit a Roy Khan által énekelt "Twisted Mind", vagy a már említett címadó felbőszített és inkább azt szerette volna, ha Tóbiás egy franchise instant Helloween granulátumot felold vízben, majd kiadja Avantasia III címmel, az hallgasson élete végéig kizárólag Gamma Ray-t, és kedves, egydimenziós megelégedésére váljon.

Azon most nem kezdek el kattogni - ez Tartuffe vesszőparipája -, hogy miért került ~6500 pénzbe (postaköltséggel!!!) a limited edition box set, ha a tengerentúlról rendelem meg, amikor idehaza közel duplája, inkább belenyugszom a sorsomba:).

Az előzetes kritikák alapján a "gyengébb" lemezzel indítottam a meghallgatást és nem is láttam értelmét a továbblépésnek. Egyelőre ez elég, két kiadós főétel gyors elfogyasztása hedonizmus, meg egészségtelen is.

Tobias Sammet dalszerzői tehetségét kétségbevonni immáron nem lehet (nem lehet azt már régóta egyébként…). Nincs itt egy rossz nóta sem, ha speed (újra van ilyen, kedves die hard germanisták!), ha nem speed, ott van a minőség levakarhatatlanul a dalokban. Ami nekem külön meglepetés, hogy ezúttal nem csak a közös éneklésre késztető nagyívű (utálom ezt az elcsépelt kifejezést, de télleg az vazze!) énektémák és a vendégénekesek viszik el a hátukon a produkciót. Olyan zenei, hangszerelési megoldásokkal, hangszeres bravúrokkal rukkol elő nótáról-nótára a Sascha Paeth vezette muzsikus gárda, amelyre addig csak helyenként volt példa az Avantasia-vállalkozásban.

Lehet mindezt úgyis lereagálni, hogy pl. az  "Alone I Remember egy bluesos, picit funkos hard rockos valami, a rosszabbik fajtából" (Hard Rock Magazin), én inkább azt mondanám, hogy amivel itt főriffként beköszön Sascha, az egy gatyaszaggatóan feelinges gitárbravúr, és miért lenne már baj, ha a kvinteket néha most kiváltják a nagyobb technikai felkészültséget igénylő zenei megoldásokkal. Ne gyerekeskedjünk már!

Jorn Lande Tóbiás mellett a másik főszereplő, és nem tudok eléggé lelkesedni, hogy az Avantasia lemezeken nem az "Úúú, bébi-bébis" Coverdale-kópiát hallom, hanem a bömbölő oroszlánt. Csillagos ötös, dicsérettel, jutalomkönyvvel. (Az én időmben még adtak ilyet az iskolaelitnek, más kérdés, hogy az élmény nem személyes…) A Toy Master (Alice Cooper) ezúttal - és ettől megint csak nem borultam sírva az asztalra - maga a Mountain King (alias Jon Oliva)! Sammet pedig egy igazi testre szabott (nem volt kis meló, se így, se úgy…) nótát tett Oliva mester elé, aki köszönte szépen, és el is énekelte, gonosz kiskacajjal, félelmetesen, vérprofin, ahogy csak ő tudja egyedül a világon.

Ne ragozzuk tovább, így is hosszú lett már. Kötelező az europower szimpatizánsoknak, az elvileg jobbik lemezre ráadásul csak ma fog sor kerülni. De fasza lesz az estém!

Túrisas

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.kiuas.net
myspace.com/kiuasweb

A finn Kiuas egy szégyenletesen gyéren látogatott 2008-as Firewind koncert kapcsán került látóterünkbe (a beszámolót itt olvashatod), Túrisas is csak nemrégen szerezte be a "The Spirit Of Ukko" című debüt-albumot (2005), amit azóta is bőszen ajánlgat nekem. Sajnos a nyíltan keresztényellenes neo-pogány szövegvilág a zenei szimpátiákat is fölülírva befogadhatatlanná teszi számomra a lemezt. Persze világnézetileg azóta sem reformálták meg magukat, de a "Reformation" (2006) és a "The Dark New Age" (2008, a kritikát olvasd itt) ennek ellenére nagy becsben vannak tartva a tekintélyes CD gyűjteményemben.

Az új album megjelenése kicsit készületlenül ért, így több mint egy hete elfekvőben van nálam. Mondjuk ennek oka leginkább a sűrű húsvéti előkészületekben keresendő, de most, hogy Krisztus valóban föltámadt (míg Ukko évezredek óta a sarkköri fagyhalál foglya) végre nekiveselkedtem. Már a múltkor fölfigyeltem az erős Rage párhuzamokra, amelyek csak tovább domborodni látszanak, olyannyira, hogy a Kiuas távirati stílusban való jellemzésére egyáltalán nem gondolnám túlzásnak a "finn Rage" megnevezést. Talán annyiban változott a képlet a korábbiakhoz képest, hogy dominánsabbak lettek a thrash-es fölhangok, tempók. Előfordulhat, hogy mostanában sokat hallgatják a Metallica 2008-as lemezét (itt és itt).

Sajnos nekem ez az új irányvonal nem fekszik igazán, de ez egyéni szocprobléma; a lemez ettől függetlenül még elég jól sikerült. Aki bírja a kapkodós, cséplős (thrash) ritmusokat, sokkal jobban fogja élvezni a végeredményt. Én inkább megmaradok a hangulatos "Lights Are Many" című balladánál, a jellegzetesen skandináv folk-kocsmadalnál (Summer's End), a fogós power himnusznál (Of Love, Lust, And Human Nature), illetve az együttes progresszívebb hajlamait képviselő "Winter's Sting" nótánál. Ha belegondolok, majdnem mindenki találhat itt kedvére valót, s ez még akkor is igaz, ha a korábbi anyagoknál a "Lustdriven" jóval ritkábban kerül majd elő.

Tartuffe

Ezért a koncertért lóhalálában siettem haza Ausztriából, határidőnaplómba már egy hónappal korábban vastag betűkkel beírtam a dátumot. Egyrészt kifejezetten kedvelem ezeket a csapatokat, másrészről a Dreyelands ízelítője a hamarosan megjelenő debüt anyagról, valamint a Wendigo hányatott sorsú második lemezének várva-várt megjelenése olyan események, amelyeket nem szívesen hagytam volna ki. Ezek után csak hab volt a tortán, hogy rendkívül kedvező promóciók is kísérték a koncertet, hiszen a baráti árú, 1990 forintos belépőhöz mindenki megkapta bónuszként a Wendigo "Audio Leash" című albumát, az első néhány vendég (nem számoltam hány) pedig még egy ajándék Wendigo pólóval is gazdagodott. Bár nem verték nagydobra, fifikás "merchandise" pult látogatóként kiderítettem, hogy aki ezeröcsiért megvett egy Dreyelands pólót (már önmagában is korrekt ár), az megkapta hozzá az együttes három nótás EP-jét, egy gitárpengetővel egyetemben. A hülyének is megéri...

A beengedés késett kicsit, és a négy föllépő miatt (átszerelésekkel együtt) bőven jutott idő a céltalan lézengésre. Most voltam először a Dürer Kertben, és a valaha szebb napokat megélt épület igazán lehangoló, lepattant benyomást keltett, noha a nagyterem hasonló zenei programok befogadására kiválóan alkalmas. A Salvus és a Dystopia tehetséges, fiatal csapatok Szegedről, akiket (lévén, hogy én is a régióban élek) többször is volt már alkalmam megtekinteni. A Salvus frontembere, Pötörke Zoli igazán szuggesztív előadó, aki meggyőzően tudja tálalni a dalokat még olyan embereknek is, mint én, aki nem igazán érzi magáénak a stílust, s akinek - talán furcsa - a jellemzően magyar prozódia is "táj"-idegen. Szerény meglátásom szerint legalább annyi médiafigyelmet megérdemelnének, mint pl. a Depresszió, hiszen zeneileg is jóval önállóbbak. A Dystopia még "tökösebb" jelenség, nyilvánvaló Metallica fölhangokkal, amire nagyon ráerősít Vári Gábor Hetfield-es orgánuma és manírjai. Élőben mindkét együttes kimondottan süti, de én továbbra is hiányolom a fogósabb dallamokat.

A Dreyelands hosszú és fáradságos kutatás után végre leszerződött a nemzetközi szinten is jegyzett Lion Music-hoz, így április 17-én végre kézbe vehetjük az első nagylemezt. Illetve kézbe vehetnénk, ha a Lion Music nem éppen a közelmúltban vonult volna ki a magyar piacról. Így magyar terjesztő hiányában bajos lesz a hazai rajongókhoz eljuttatni a végterméket, de bízunk benne, hogy hamarosan sikerül megoldani a terjesztést (talán erre is ráharap a Hammer Music?). Az EP-n szereplő három nótán kívül most először hallottam az új lemez szerzeményeit. Kicsit meglepett, hogy a néhol már AOR-os, hard rock-os betétekkel színesített progresszív muzsika összhatásában mennyire borongós. Engem mindenesetre meggyőztek, még akkor is, ha végig a koncert alatt a keverőpult felé kellett pislognom abban a reményben, hogy Horváth András Ádám gitárja talán kap egy kicsivel több dögöt és hangerőt. Remélem a május 15-i Crazy Mama Music Pub-ba szervezett lemezbemutató koncerten már szólni fog az a gitár, mint az ágyú. Annyi bizonyos, hogy Nikola Mijic a régió egyik legjobb énekese, és leszerződtetése a Dreyelands részéről igen szerencsés húzás volt. Nekem alapszinten bejön ez a Mats Levén-es (Yngwie, Therion, újabban Adagio) orgánum, de a stúdióminőségben tálalt élő teljesítmény végképp elámított. Ha az Adagio nehéz természetű zenei agytrösztje, Stephan Forté Mats Levén-t is elmarná maga mellől, még mindig ott van Nikola. Persze reméljük, hogy erre nem kerül sor, és Nikola még sokáig tolja a Dreyelands éppen csak meglódult szekerét.

Ha már az énekeseknél tartunk, azt kell mondjam, ez a szokatlanul meleg tavaszi este tulajdonképpen BZ estéje volt. Nyilvánvaló, hogy az Audio Leash lemez viszontagságos, de végül szerencsés megjelenése igazi elégtétel a Wendigónak, ez látszott is a srácokon. Bár nem voltunk többen 150-nél a színpad előtt, a hangulat tényleg a tetőfokára hágott, és BZ szó szerint szárnyalt. Talán egy kicsit szerénytelenül, de teljesen jogosan jegyezte meg, hogy kurva jól énekel, bomba formában van. Az eleinte még kifogásolható hangzás fokozatosan és biztosan javult, így a végére az egész döbbenetesen jól, kristálytisztán szólt. Nem is tudom, talán a Dream Theater-t halottam utoljára ilyen vadállat módjára szólni (na, nem a Papp Laci Sportcsarnokban!!!).

Ígéretükhöz híven lenyomták az egész "Audio Leash" lemezt, de eljátszottak néhány nótát az első albumról is, sőt a "Unity" című Stonehenge ballada is elhangzott (amit annak idején BZ a Pain Of Salvation frontemberével, Daniel Gildenlöw-vel adott elő duettben). Nem mondom, hogy nem viselt meg a négy órás folyamatos hangerő, de még így is lefelé görbült a szám, amikor kiderült, hogy a koncert véget ért. Azon az estén olyan jó volt magyarnak lenni, mert egyáltalán nem éreztem, hogy itt valami kevesebb történik, mint egy igényes metál kricsmiben valahol a svéd, vagy a finn fővárosban. Megbízható, fölkészült zenészek adták elő igényesen összepakolt, a nemzetközi porondon is bármikor vállalható szerzeményeiket.

Tartuffe