Kiadó:
Scarlet Records / HMP

Honlapok:
www.empyrios.it
myspace.com/empyrios

Zenészek:

Silvio Mancini – ének
Simone Mularoni – gitár
Simone Bertozzi – bőgő
Dario Ciccioni – dobok

Mivel a 2008-as Top 10-ek listáján már agyonra dícsértem ezt a kiváló olasz zenekart, éppen ideje, hogy szenteljek nekik egy önálló kis irományt. Persze keveset tudok hozzátenni ahhoz, amit ott írtam: Az Empyrios "a taljánok válasza a SymphonyX zseniális 'Paradise Lost' lemezére: fejszaggató riffek, briliáns szólók, bődületes ének, s mindez rendkívül modern köntösben, jókora adag Nevermore, Strapping Young Lad és Raintime beütéssel." Nos, ehhez tartsa magát mindenki...

Ehhez csak annyit, hogy az Empyrios a valamivel talán szélesebb körben ismert olasz progresszív banda, a DGM igen tehetséges gitárosának, Simone Mularoninak fejéből pattant ki. A "Dicsőséges betegség" című concept-album már a második lemez; az első "And The Rest Is Silence" című debüt-anyag 2007-ben jelent meg. Ez még erősen SymphonyX-esre sikeredett (ez tulajdonképpen bók), de sajnos nem szól tökéletesen és a dallamok sem "ülnek" igazán. Persze már itt is érezhető a hartalmas potenciál, különösen olyan nótákban, mint a "Psychoterrorism", az "Insomnia" (ami olyan, mintha a SymphonyX "The Divine Wings Of Tragedy" lemezéről lemaradt bónusz dal lenne), és a "Failure Of Eye".

Időközben a banda-alapító Matteo Mastroianni dobos - kreatív ellentétekre hivatkozva - kiszállt és az első lemezen közreműködő Emanuele Casali (Astra) helyett (néhány szólót kivéve) maga Mularoni mester kezelte a billentyűket. Az eredmény egy sokkal érettebb, egyénibb és bikább anyag lett, ami minden szempontból beállítható a 2008-as év erős élbolyába. Főleg az ének miatt bennem egyre erősebbek a Raintime párhuzamok (elvégre is honfitársak), de zeneileg azért még mindig inkább a SymphonyX vonal dominál. Sebaj, ezzel olyan jeles társaságba játszották be magukat Empyrios-ék, ahol az Adagio és a Myrath számítanak meghatározónak.

A kérlelhetetlen iramú és egészen modernül megszólaló zenébe ágyazott "ízes" hörgést gyakran szinezik dallamos refrének és virga gitárszólók. Törékeny az egyensúly, de valahogy az egész olajozottan működik. Az olyan irdatlan nagy nóták, mint a "Pandaemonium", "Entering The Boulevard", "The Glorious Sickness" és különösen "A New Dawn" egy precíz és garantáltan hatékony tagló erejével sújtanak le.

A lejátszóba vele!

Tartuffe

Olyan nyögvenyelősen indult ez az év rockilag, hogy már komolyan aggódni kezdtem, az év végi tízes lista "stílusbepunnyadás" miatt elmarad. (Ez még akkor is igaz, ha egyébként a 2008-as év a legnagyobb rock ikonok visszatérésétől volt/van/lesz hangos, a szó szoros és legnemesebb értelmében.) Szeptembertől aztán elkezdtek bejelentkezni az élbolyba a lemezek, olyan váratlan irányból is, mint Izrael (Amaseffer), vagy akár Bosznia (Emir Hot).

A tavalyi kedvencekkel összevetve az idei befutókat, azt látom, hogy idén nem az agyas, progresszív, hanem az egyszerűbb (nekik legyen mondva...), klasszikus metal zenék vertek le a lábamról. Azt a megrázkódtatást pedig, hogy Yngwie és Uli Jon Roth még protekcióval sem kerültek az első két helyre, a mai napig nem hevertem ki.

Na nézzük!

Kiadó:
Galileo Records (Europe)
Nightmare Records (USA)

Honlapok:
www.heartofsun.it
myspace.com/heartofsunband

Zenészek:

Pino Tozzi – ének
Gianluca Ferro – gitárok
Davide Betelli – bőgő
Mark Vikar – billentyűk
Sigfrido Percich – dobok

Már egy ideje méregetem ezt a Heart of Sun nevű olasz progresszív metál bandát, de eddig még nem volt rá érkezésem, hogy alaposan meghallgassam a 2007-ben megjelent debüt-albumukat. Most az újév kicsit belassult első hetében végre sort kerítettem rá, amit nem is bántam meg. Több mint két évig éltem Rómában, ahol koncertekre is jártam, így tudom, micsoda renoméja van arrafelé a progresszív zenekaroknak, különösen a Dream Theater-nek.

A "Heart of Sun" lemeről ez vastagon le is jön, mert egy meglehetősen tehetséges Dream Theater klónnal van dolgunk, amelyet azért színesít jónéhány pszychedelikus, Pink Floyd-os adalék is (lásd: névválasztás). Az énekes hangja bizonyos tartományokban kísértetiesen hasonlít LeBrie mesterére. Megjegyzem az együttes myspace oldalának legutolsó bejegyzése szerint éppen új énekest keresnek. Eszerint Pino Tozzi mégsem vált be, amit egyébként meg is értek; nincs ugyan rossz hangja, de az angol kiejtésére több kritikus is tett megjegyzéseket... Hát igen, ez az olaszok nagy rákfenéje.

A banda legnagyobb attrakciója és zenei oszlopfője a kölyökképű Gianluca Ferro gitáros, aki hangszeres képzettségben viszont egyáltalán nem kezdő. Félelmetesen magas színvonalon veszi le nagy példaképei: Allan Holdsworth, John Petrucci, Greg Howe, stb. stílusát. 2005-ben "Involution" címmel jelent meg szólólemeze is, amelyen egészen elképesztő dolgokat játszik, de csak erős idegzetűeknek ajánlott.

A progos és egyébfajta metál erős frontvonalat tart Itáliában és ennek egyik stabil katonája a Heart Of Sun, még akkor is, ha egyelőre nem a gyorsreagálású, előretolt egységekkel harcol.

Tartuffe

Kiadó:
Insanity Records (Europe)
Nightmare Records (USA)

Honlapok:
www.divisionbyzero.pl
myspace.com/divisionbyzeropl

Zenészek:

Slawek Wierny – ének
Mariusz Pretkiewicz – dobok
Maciej Foryta – bőgő
Robert Gajgier – billentyűk
Leszek Trela – gitárok

A nullával való osztás (Division By Zero) az aritmetikában tulajdonképpen teljesen értelmetlen, de mint kiderült a progresszív metál világában sajátos és tetszetős tartalommal lett megtöltve. Úgy látszik, ez a hét oldalunkon a közép-európai régióban, azaz a házunk táján való barangolás jegyében telik. Két magyar együttes után most elérkezett az ideje, hogy beszéljünk egy kicsit lengyel testvéreinkről is. Ott még a bolsevik időkben is hallatott magáról a jazz és prog-rock élet; meg mint tudjuk: "Polák, venger dvá brátánki: lengyel, magyar két jó barát…"

Szóval, a 2003-ban alakult Division By Zero első nagy kiadónál megjelent teljes CD-je – mint oly sokszor – véletlen került a látószögembe. Internetes portyázásaim közben találtam rá és puszta kíváncsiságból töltöttem le. (Itt jegyzem meg, hogy lehet csahos kutya módjára ugatni a letöltések ellen, de pl. az ilyesminek másként alig lenne esélye arra, hogy eljusson a "címzettekhez".) A hallgatás közben azután nem tudtam eldönteni, hogy ez most leszakítja a fejem, vagy beszippant egy egészen elvarázsolt, földöntúli világba.

Millió más hallgatnivalóm van még, úgyhogy nem cifrázom: tehetséges, agyas, atmoszférikus progresszív metál ez a javából; Opeth és Beyond Twilight rajongóknak pedig egyenesen kötelező. Az énekes hol szigorkodik, hol amúgy Mikael Åkerfeldt-esen énekel. Meglepetés számomra, de a borongós hangulatú, ugyanakkor nagyívű nótákban még akár több hörgést is elbírtam volna, sőt az sem idegesít, hogy Leszek Trela gitáros nyilvánvaló képességei ellenére sem hajlandó klasszikus értelemben vett gitárszólókra (kivéve a  "Deadline Meeting" című dalt). Nem mondom, hogy nem örülnék néhány nagy tekerésnek, de ez van.

Bonyolultsága ellenére a lemez elejétől végig hallgattatja magát. Csak a három átvezető "szám" (inkább háttérzaj, narráció és hangulati elem: 1, 5, 8) az, amivel nehezen tudok barátkozni, jóllehet ez az "atmoszféra", zenei hangulat és lélekállapot megteremtésének eszköze.

A Lengyelek már bizonyítottak, nem is akármilyen színvonalon. Most rajtunk a sor; ezért szurkolok a Dreyelands-nak olyan nagyon…

Tartuffe

Honlapok:
www.dreyelands.com
www.myspace.com/dreyelands

Zenészek:

Horváth András Ádám - gitár
Springer Gergely - bőgő
Mijic Nikola - ének
Kas Zoltán - billentyűk
Gassama Omar - dobok

Nem egészen értem, hogy történhetett az, hogy a Dreyelands nevet viselő, progresszív metált játszó magyar csapat mindeddig elkerülte a figyelmemet. Mi itt, ezen az oldalon mindig is szívünkön viseltük a hazai hard rock és metál zenészek, együttesek meglehetősen mostoha sorsát. Tudom, hogy óriási közönnyel, olykor kegyetlen ellenszéllel kell küzdeni a fiatal magyar tehetségeknek, de az mégis irritáló, hogy nemzetközileg is értékelhető színvonalon milyen kevesek teljesítenek; legyen szó megszólalásról, hangszerkezelésről (pedig mennyi jó zenész van!), de főleg énekesi-frontemberi feladatokról. Az utóbbi időben persze voltak már biztató jelek (lásd Stainless Steel, Wendigo, Rotor, stb.), de a jobbnál-jobb külföldi példaképek koncertjeiről továbbra is tüntetőleg távol marad a "szakma"...

Persze, ha rendszeresen nézném a magyar MTV Headbanger's Ball adását - mint ahogy nem nézem idegesítő, kapkodó kameramozgásai és a gyalázatosan egyoldalú fölhozatal miatt - akkor föltűnt volna, hogy csodák csodája többször is helyet kapott itt egy rendkívül tehetséges új hazai csapat "Can't Hide Away" című klipje. Így kénytelen voltam a shockmagazin.hu lelkes koncertbeszámolójából értesülni a Dreyelands nevű brigádról.  (Lásd: www.shockmagazin.hu/magyar/index_m.html) Mivel az említett honlap szakmai ítéletét mindig megbízhatónak és mértékadónak tartottam, nem maradt más hátra, minthogy valamiképpen fölhajtsam a dicsért banda hangzóanyagát.

Elvileg hamarosan érkezik az új lemez, de egyelőre csak a "Can't Hide Away" című maxi CD-re hagyatkozhatunk. A megszólalás, keverés lehetne ugyan bikább (ez a műfajban elengedhetetlen, s reméljük a nagylemez már le fogja szakítani a fejünket), de a három dal azonnal meggyőzőtt. Tehetséges, fölkészült zenészek játszanak itt pontos, élvezetes prog-muzsikát. Mijic Nikola hangja sokszor kifejezetten Mats Levénre emlékeztet, ami nálam nem kis bóknak számít. Örülök annak is, hogy bevállalták az angol szövegeket. Tudom, hogy ez megosztja a rajongókat, de meg kell érteni végre, hogy egy ilyen kis ország nem tudja eltartani ezt a műfajt; szükség van a nemzetközi érdeklődésre, fizetőképes külföldi közönségre.

Amikor a myspace oldalukon elolvastam az inspirációként fölsorolt nagy bandák nevét (Dream Theater, Symphony X, Pagan’s Mind, Circus Maximus, Jorn Lande, Evergrey, Redemption) már tudtam, hogy nagy baj nem lehet. Az már fél siker, ha jól sikerül példaképeket választani. Meggyőződésem, hogy egy zenekarnak csak akkor szabadna saját szerzeményekkel előállnia, ha már készségszinten "birtokolja" a nagy elődök slágereit. A promó-anyagon szereplő három nóta alapján én leginkább a Dream Theater és Circus Maximus hatásokat érzem leghangsúlyosabbnak. Jól is van ez így.

Mi mást mondhatnék? Türelmetlenül várom az új "nagylemezt". Úgy szeretnék már fönntartások nélkül lelkesedni egy magyar csapatért! Ennek bíztató ígérete a Dreyelands. Huj-huj, hajrá!

Tartuffe

Na kanyarodjunk csak vissza gyorsan a jó metalhoz, mert ebből baj lesz. Még egy elhajlás (Edda, United) és a stabil (?) 30 fős olvasótáborunk is úgy itthagy bennünket, mint Szent Pál a bojnyikokat, ahogy ezt jó Regős Bendegúz aranyköpte nekünk. (Nem ide tartozik, de milyen érdekes, hogy az eredeti szólásban "oláhok" szerepelnek, ami a bakterházban "bojnyikká" (zsivány, útonálló) változik. Szögezzük akkor le, de azonnal:  ezek szerint az egész bakterház Szabó bakterestől, banyástól, Sanyi lovastól - Isten nyugosztalja - rasszista, akiktől ezúton, késlekedés nélkül határolódunk el, és megkövetjük mindazokat, akiket érzékenységében megsértett a film.)

Itt van tehát az olasz Eldritch. Most már biztos, hogy még '98-ban valamit beszedtek ezek a legények, esetleg dublőröket alkalmaztak, vagy más sarlatánsághoz folyamodtak, de az akkor készült El Nino lemezük kiugróan jobb lett, mint amit addig és azóta produkáltak. Sőt egészen konkrétan a prog-power metal egyik legizmosabb anyagát sikerült valahogy kitrükközniük akkor magukból. A kritikusok is agyondícsérték azt az anyagot világszerte, tehát nem az elfogultságot, hanem az objektív igazságot tükrözik soraim. És az sem véletlen, hogy ezt a lemezt jelentették meg újra, átkeverve és felbónuszolva. (Kritikám at lásd itt: dionysosrising.blog.hu/2008/02/05/eldritch_el_nino_1998_2007)

Élőben, a Firewind előzenekaraként lezavart, kicsit sem meggyőző műsoruk alatt vált számomra  egyértelművé,  hogy az Eldritch nem tigris. Kiforrott stílussal, Terence Holler (élőben több mint bizonytalan) hangjának köszönhetően jellegzetes megszólalással rendelkező csapat, ahol mégis a gitáros Eugene Simone játéka jelenti csupán számomra az egyetlen biztosítékot arra nézve, hogy az El Nino esetleg mégsem high-tech átverés és azt tényleg (nagyjából) ez a csapat érlelte,  gyakorolta ki, és rögzítette lemezre.

A teljes életművet részletesen bemutató, ám hosszát tekintve a tűréshatáron magasan átívelő (CD+DVD együtt közel 6 óra) kiadvány egyben fogyasztása rockert próbáló feladat, könnyen lezabálhatunk tőle.

Hallgatható, helyenként a figyelmet is felkeltő, enyhén progresszív,  dalcentrikus power muzsika Itáliából, amely valahogy számomra mégsem akar összeállni gyilokká. A promó kiadványhoz eléggé el nem ítélhető módon az extrákkal feltúrbózott koncert DVD nem csomagolódott oda, így arról nem tudok nyilatkozni.

Lehet ennél sokkal haszontalanabb dolgokra is pénzt költeni, én mégis azt mondom; csak akkor beszerezni, ha már az El Nino ott figyel a polcon. 

Túrisas

Tudom, hogy az olvasóközönségünkből (ha egyáltalán van ilyen) néhány "ortodox" metálista most fölhúzza a szemöldökét: Mi a túrót keres ezen a blogon a United DVD-jének méltatása? Pedig mindjárt az elején megmondom, nem hagyom magam "megfélemlíteni": egy nagyon színvonalas, élvezetes előadás lelkes méltatására készülök. A Magyar Kincstári Televízió Hangerő címmel futó sorozata egyébként is megérdemel jó néhány dicsérő szót: kb. egy éve folyamatosan "szállítják" a jobbnál-jobb unplugged koncerteket, amelyeket mindig profi kamera- és hangmérnöki munka jellemez. Persze volt néhány ratyi produkció is (pl. Kispál és a f**king [T]orz rémes nyavalygása), de pl. a Roy és Ádám koncert a díványomhoz szegezett, és olyan előadókat néztem itt végig a süvegemet sűrűn emelgetve, akiket egyébként a büdös életben nem hallgatnék meg (pl. a Back II Black-et).

A United-del eddig csak a rádióban találkoztam, illetve sok sör után különböző vendéglátóipari helyiségekben, de markánsan eltérő zenei preferenciáim ellenére az kezdettől fogva "megvolt", hogy az együttes nagyon fölkészült, tehetséges zenészek szerencsés találkozásából jött létre. A hangszerkezelés és a többféle stílus magabiztos ötvözése a bandában egyetlen zenésznek sem okoz gondot, de a Symbol Budapest Klubban 2008. február 28-án rögzített kb. egyórás koncert megtekintése után kijelenthetem, hogy Pély Barna és Romhányi Áron teljesítménye egyenesen lenyűgöző. Annak ellenére mondom ezt, hogy Barnabásunk enyhén szólva túlexponált személyisége legalább olyan megosztó, mint Pataky "Alrájtsz" Attisé. Ha valaki pl. késztetést érezne, hogy a Galambos Dorinával végzett média-ámokfutása miatt - megjegyzem jogosan - leszólja Barnát, annak most azt mondom: tessék utánacsinálni! (Persze a zenére gondolok.) Olykor egészen nyakatekert dallamokat énekel teljes biztonsággal, ügyesen gitározik (a "Sweet Home Chicago"-ban  és a "Hard To Handle"-ben pl. kimondottan ízes gitárszólókat játszik), de akkor sem jön zavarba, amikor a "Lüktet a zene" című dal erejéig átül a zongorához és lenyom egy pofás jazz szólót.

Romhányi Áron a banda másik nagy motorja; minden nótában (szó szerint és átvitt értelemben) benne van a keze, billentyű-játéka igazán színes, virtuóz. Nem becsülöm sokra a rappelést, de ha valaki ügyesen csinálja (mint pl. jó Sub Bass Monster), azt elismerem. Elvégre ez is egyfajta képesség, szakértelem. Romhányi jó érzékkel műveli ezt a stílust is, számomra sokkal meggyőzőbb pl., mint az Animal Cannibals erőltetett, modoros dísz-rapperkedése.

Mindjárt a koncert elején Pély Barna világossá teszi, hogy a United slágereket rendhagyó formában fogják játszani, visszanyúlva zenei gyökereikhez, különböző stílusokban átértelmezve az ismerős dallamokat. A tekintélyes adag jazz, funky és blues hatás egészen új életet lehel a nótákba. A népszerű, rádióbarát zenék terén ez a mutatvány simán eléri, ha nem veri a nemzetközi színvonalat.

Lehetséges, hogy ez a DVD ritkán kerül majd be a lejátszómba, de örülök, hogy Barnáék megjelentették ezt a jól sikerült anyagot, és egyáltalán nem sajnáltam érte az emberbaráti 2800 forintos összeget. A megalkuvást nem ismerő metálistáknak meg azt mondom, arról szó sincs, hogy ezentúl United-re kell túrni, de illő a tehetséget fölismerni ott, ahol bőven kijutott belőle.

Tartuffe

Vajon kinek és minek köszönhető, hogy a kiváló zenészekből álló, magyar hard rock zenekar DVD-jének megvásárlásakor végig ott motoszkált bennem, hogy jó lenne, ha nem jönne ismerős, mert akkor magyarázkodni kényszerülök, hogy mit keres a "köcsög Edda" lemeze a kezemben. Részben magamat is felmenteni igyekezvén arra jutottam, hogy a főbűnös csakis "Attisunk" lehet, akinek alapjáraton is tenyérbemászó fejével és megnyilvánulásaival (rocker aspektusból nézve több súlyos sebből is vérző életútjának dáridós szakaszában leginkább) a maradék hitelét is sikerült elmulatni.

Szerencsétlenségemre én még azt is láttam a tévében, amikor néhány éve a cigányvajdával és népes ko(lo)mpá(r)niájával együtt érkezett néhai Zámbó Imre előadóművész bulijára egy jót  rockerkodni… Ezen a ponton a pénztár előtt állva kicsit én is elbizonytalanodtam, hogy tudok-e a beruházás mellett kellő érvet felsorakoztatni, vagy el kell, hogy ismerjem, minderre nincs mentség, és még az is derekasabb lett volna, ha a saját hányadékába fullad bele, mint tette ezt számos rocker pályája csúcsán.

Mázlim volt, senki nem látta a vásárlást, aztán már más nem is maradt, mint reménykedni, hogy az anyag mindezt tudja otthon feledtetni. Talán el sem hiszitek, de az első lemez mai napig zseniális nótáinak (Minden sarkon, Egek felé, Kínoz egy ének) befejezéséig egy kukkot sem szól Pataky, és a kötelező "Jó estét, jó arcok-drága véreim" torokszorító másodperceit leszámítva úgy vágták a felvételt, hogy alig-alig halljuk szavát a következő két és fél órában.

Amit pedig tényként kell elmondjak; a zene műfaja nem hazai tingli-tangli pop-rock, hanem veretes hard rock, ami nemzetközi mércével is állja a versenyt. Hazai csapatokról ilyet nem mondunk sokszor, úgyhogy ezt tessék komolyan venni. Desmond Child slágernótáival (pl. Livin' On A Prayer – Bon Jovi) abszolút egyenértékű még az újkori Edda néhány slágere is. A "Csak bírd ki" refrénjét ugrálva éneklő majd 10.000 ember olyan lenyűgöző élmény, hogy ha ezt nem az Edda indukálná, hanem valamelyik nyugati AOR csapat, akkor a DVD-ről ódákat zengenének a hazai rocksite-ok. Megjegyzem teljes joggal, hiszen mind képben (a profi vágásokért az egykori Edda-gitáros Csillag Endre felelt), mind hangban nehéz kifogást találni. Engem csupán az alól és fölül végig látható, vékony sárga csík idegesít, de ez azért nem olyan elviselhetetlen.

A Papp László Sportaréna fullig van hangosan éneklő eddással, ami nem teszi tönkre a hangulatot, a fényerdőben úszó színpad pedig olyan pazar a zenekar mögötti, dalokhoz rendelt vetítéssel, animációs kisfilmekkel, hogy ilyet csak külföldön is a milliós lemezeladásokkal büszkélkedő csapatok engedhetnek meg maguknak.

A 30 nóta mindegyike nyílván nem a szívem csücske, olyan is van köztük, amit még egyszer sem voltam képes meghallgatni (Kör), de mégegyszer hangsúlyozom, hogy ez egy hard rock koncert, annak minden szépségével és erejével. Ha nem az lenne, akkor nem headbangelné végig a csapat a bulit és a szenzációsan gitározó Alapi Steve sem kergülne meg a "Veled vagyok" nóta közepén. Az itt játszott hosszú szólója, földönpörgéssel, eszelős gitárnyúzással (földön, vízen, levegőben) maga a ROCK.

Teljesen nem vagyok ugyan képben, de nem hiszem, hogy Magyarországon eddig sok hasonló színvonalú koncert DVD készült volna.

Túrisas

Nem értem én a zeneipart és az ő működését, ez tiszta sor. Ahhoz képest, hogy napi rendszerességgel figyelem a rockvilág híreit, különös és sóvár tekintettel a heavy metal színtér ármánykodásaira, az Aina projekt híre mégis úgy került el, mint Császár Elődöt az igazságszolgáltatás.

Odáig rendben is van, hogy az anyagot egy szinte ismeretlen, kis holland kiadó (Transmission) finanszírozta és jelentette meg, tehát reklámra elvileg csak szerényen futotta, és azt is értem, hogy a már ötödik éve az ismeretlenségben vergődő fémopera számára elérkezett a meg nem érdemelt, de általam örömmel lereagált "ócsítás" ideje, így két és félér' már tehettem is a tatyómba a kiadványt.

És innentől folyamatosan nem értem. A 2 CD+DVD csomagocska ugyanis irreálisan pazar kiállítású. A 34(!) oldalas booklet, a regimentnyi közreműködő énekes, zenész archaikus ábrázolásával, valamint az oldalanként illusztrált fantasy történet teljes kibontásával, olyan gazdag, hogy "nézni is tereh". És ráaádásul a kiadó az összes megtakarítását a jelek szerint nem is csak a külcsínybe ölte.

Az "Aina-rokon", de tőkeerős, nagykiadós és tisztességgel meg is reklámozott rockoperák (pl. AVANTASIA) esetében sem megszokott, hogy a nagyzenekari részeket humán közreműködéssel rögzítsék, hiszen egyrészről drága, másrészről ott van erre a sampler. Az Aina esetében meg mi történik? Mondom, elvileg ruppótlan, kis holland kiadó... Na, mi történik? Nemhogy a vonósok vannak emberből, de még egy neves angol fiúkórus (The Trinity School Boys Choir) is szerepel a lemezen.

Ha esetleg a szerző és szereplő gárda lett volna a metal másod -és harmadvonal tehetségesebbjeiből összetoborozva, még mindig lenne mire fogni a minőségi, de észrevétlen megjelenést, de ezen a szinten is megmarad az értetlenkedés. Röviden: aki számít, és szóba jöhet, jelen van. Nem sorolom végig, de Michael Kiske, Glenn Hughes, Candice Night, Andre Matos, Oliver Hartmann, Olaf Hayer, Jens Johansson, Derek Sherinian, T.M. Stevens, stb., nem éppen a kölykök a hátsó udvarból.

Akkor legalább szarul szól? Pont annyira, amennyire a Sacha Paeth, Miro, Robert Hunecke-Rizzo nevek által fémjelzett anyagok szarul szoktak szólni (Luca Turilli, Kamelot, Avantasia, stb.). A szimfonikus, fantasy power-metal etalon hangzását a világon mindenhol hozzájuk kötik.

Más nem marad, a dalok nyílván laposak, mint a Lamborghini Diablo, ezért tötymörgött el Aina a nagyok árnyékában. Az említett három multihangszeres zenész és producer nevéhez köthető produkció leginkább az Avantasia anyagokkal rokon, bár azoknál azért valamivel rétegzettebb, ha úgy tetszik operásabb, ha már ilyen lükén nevezték el ezt a stílust.

És nem. Mármint úgy értem, nem gyengébb kompozíciós szempontból az ismertebb metal operáknál egy szemernyivel sem. És azt sem értem, hogy akkoriban miért nem volt hangos a rocksajtó Michael "tékozló fiú" Kiske teljesítményétől, hiszen itt is csoda, amit egyik főszereplőként összeénekel, lírát és kétlábgépes power-speedet egyaránt. Ha a 15 dal között akad is egy-két töltelék, azért nagyon rendben van ám Aina.

A fantasy Gyűrűk Ura-szerű történetről még nem tudok mit mondani, de a karácsonyi szünet nyugisabb perceiben majd beülök párszor a WC-re, a brutálisra hízlalt szövegkönyvvel a kezemben.

Nem értem. Hogy sikkadt ez el ennyire?

Túrisas