Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.kiuas.net
myspace.com/thespirtofukko

Zenészek:

Ilja Jalkanen - ének
Mikko "Ilmarinen" Salovaara - gitár
Atte Tanskanen - billentyűk
Teemu Tuominen - bőgő
Markku Nreneva - dobok

Elképesztő és egy kicsit méltatlan is, hogy az ember néha milyen körülmények között ismerkedik meg zenékkel, zenekarokkal. Itt vannnak ezek a fura nevű finnek (halvány lövésem sincs még most sem, hogy mi a banda nevének helyes kiejtése); beismerem, hogy a november 27-i Firewind koncert előtt - ahol ők léptek föl az első előzenekar hálátlan szerepében - alig-alig hallottam róluk. Tudtam a létezésükről, de szerzeményeikből egy hang nem sok, annnyit se hallottam. Az említett koncerten, ahol a főbandára se volt 100 embernél több kíváncsi (szégyen!), nemcsak becsületesen teljesítettek (alaposan föladva ezzel a leckét az Eldritch-nek), hanem akkorát durrantottak be a Diesel klubban lézengő rockerek arcába, hogy csak kerekedett a szemünk. Én úgy hegyeztem a fülem, a végére akár Tolkien tündéit is kenterbe vágtam.

Ezek után adva volt, hogy hazaérkezésemet követően gyorsan beszereztem a rendelkezésre álló hangzóanyagokat, és belevetettem magam abba, ami - mint az a lendületes élő produkcióból már sejthető volt - minimium kurva jó. A 2005-ös debüt-anyaggal (The Spirit of Ukko) még nem győztek meg, de egy évvel a bemutatkozás után úgy megreformálták magukat (gondolom, ezért lett a lemez címe "Reformation"), hogy a 2008-as "The New Dark Age" már egyszerűen nem lehetett bukta. Mármint zeneileg, mert anyagilag még símán lehet.

A Kiuas zenéjét nehezen lehetne kategorizálni, no nem azért mert olyan rém eredeti, hanem mert több stílus is keveredik benne. Persze ez leginkább tökös-röffentős power, de hol a hősmetál (Sabbaton módra), hol a Nightwish féle operatikus fölhangok (nyilván nem az énekhangra gondolok) kandikálnak ki belőle. Néha (főleg a billentyűknek köszönhetően) némi progos hatást is fölfedezni vélek. Alapjáraton bennem sokszor a Rage-dzsel való rokonság tűnik dominánsnak, kivéve (s ezzel most nem a jó öreg Peavy-t akarom bántani) hogy Ilja Jalkanen hangi adottságai sok-sok kategóriával helyezik őt a Rage nagy harcosa és frontembere fölé. A brutál hörgésre és balladás éneklésre egyaránt kapható Jalkanen mellett a banda nagy motorja Mikko "Ilmarinen" Salovaara gitáros, akinek technikás, modern szólójátéka élőben olyan lenyűgöző volt, hogy a ronda Dean gitár látványát is feledtetni tudta (Kérlek, bocsáss meg Dimebag! Isten nyugosztaljon!).

Aszongya: számomra a 2008-as év egyik nagy fölfedezettje a Kiuas; egy igazi meglepi, még akkor is, ha nem lesz rajta a Top 10 listámon. Hát igen, megint ezek a skandinávok...

Tartuffe

Kiadó:
Grooveyard Records

Honlapok:
www.andyjamesmusic.com
www.myspace.com/andyjamesf1

Ha az igényes rock és metál zenéket vesszük alapul, Nagy-Britannia manapság tékozló fiúnak minősül, aki éppen hazafelé bandukol az elhagyott atyai házba. A hetvenes évek legendás és a modern stílusok kialakításában meghatározó bandái (Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath, Yes, stb.), illetve a 80-as évek első felének fémes szárnyalása (Judas Priest, Iron Maiden, stb.) után bizony nem hét, hanem annál sokkal több szűk esztendő következett. Átvették az uralmat a gondosan megtervezett fiú- és lánybandák, valamint a nyavalygó, ronda hangszereket ügyetlenül kezelő, steril britpop (rock?) arcok félhosszú vagy gondosan arcba-homlokba fésült frizőrrel (Oasis, Blur, Pulp, stb.) A valódi rockzene kis sörszagú pub-okba szorult vissza, vagy hibernálta magát, a lemezboltokban pedig többórás keresgélés után sem lehetett metál CD-ket föllelni; még a Picadilly Circus-on lévő Virgin Megastore-ban sem.

Azután 2000-től kezdve egyre kevésbé lett ciki a dicső múltat megidézni; először hamvaiból föltámadt Eddie és a Vasszűz, majd melléjük becsatlakozott Júdás pap is. Megmozdult valami, tehetséges új bandák kezdtek formálódni és kiderült, akad néhány gitáros, akik – miközben a médiadivatok jeges szelei fújdogáltak – földalatti barlanglakásaikban formás hangszereiken technikás szólókat gyakorolgattak napi több órában. Így telelt át Jan Cyrka, Guthrie Govan (Asia), Paul Bielatowicz (Carl Palmer Band, Neal Morse), és a közelmúltig még számomra is tökéletesen ismeretlen Andy James.

Még a hasznos és haszontalan információktól egyaránt túlcsorduló világháló sem ad túl sok fölvilágosítást arról, hogy tulajdonképpen ki is ez a Norfolk-i születésű angol fickó. Honlapját kb. akkor frissítették utoljára, amikor nagyanyámat még bölcsőben ringatták, és myspace oldala is csak annyit árul el, hogy nagy kedvencei, példaképei: Joe Stariani, Steve Vai, Greg Howe, Paul Gilbert és John Petrucci... Nincs is ezen a listán mit szégyellni, bár többszöri hallgatás után is azt mondom, James barátunk mindenekelőtt a jó Szatírjani mester és John Petrucci oktató DVD-ire alapozva sajátította el a gitározás csínját-bínját. Néhol kikandikál belőle egy kis Steve Morse, sőt helyenként a jobb sorsra érdemes Jason Becker.

Voltaképpen nem helyes itt saját stílusról beszélni, hiszen James gitárjátékát jóindulattal sem lehet egyéninek nevezni. Intrumentális anyagát ugyanaz a kövér riffekre föltolt kifogástalan technikával abszolvált szólómunka jellemzi, mint – mondjuk – Petrucci "Suspended Animation" (2006) című szólóalbumát, melynek az "In The Wake Of Chaos" (nemkülönben a 2005-ös "Machine" debüt-album) akár egyenes folytatása is lehetne.

Ezzel beazonosítottuk és célkeresztbe állítottuk a brit gitáros gyenge pontját. Kevésbé körülményesen és talán egy kicsit sarkosan fogalmazva: Andy James vérbeli Petrucci klón, de az élvezhető kategóriából. Aki kattan az Álomszínház bárdistájának munkáira, Andy James-ben hamar föl fogja ismerni a lelki társat.

Tartuffe

Ez a december a Firewind hónapja, nincs mese. Pedig Bob Katsionis neve előttem még hetekkel ezelőtt is ismeretlen volt. Híres vagyok ugyan arról, hogy a hard/heavy zenekarok tagjainak neveit -  még a japánokat is - mélykómából ébredve  is tudom,  de most valahogy Gus G. és Apollo Papathanasio zenekari dominanciája kicsit leárnyékolta a Firewind másodgitárosának személyét.

Aztán jött a DVD, a pesti koncert, az ott megvásárolt Katsionis szólólemez, tőlem pedig a dobott hátas. Bob, a másodhegedűs (hiszen azért a zenekari hierarchia megkérdőjelezhetetlen)  "civilben" egyáltalán nem másodhegedűs, sőt az igazat megvallva, szerintem összességében még hangyafasznyival képzettebb, jobb muzsikus is, mint a főnök.  Ezt persze csak csendben mondom, mert semmi nem áll tőlem távolabb, mint Gus G. képességeinek megkérdőjelezése. A Firewind zenekarba azért mégiscsak az ő fémszíve pumpálja a vért, ami élt - nem is akárhogy - Katsionis belépése előtt is. El a kezeimmel Gustól!

Tehát láttam, amit láttam élőben, Bobot nem kicsit meggyőzően muzsikálni, de azért némi félsz volt bennem. Egy billentyűs szólólemeze, nagy klaviatúra-bejárásokkal, szinti-kavalkáddal, hát, hogy is mondjam, nem az álmaim netovábbja.

A lemez azonban nagyszerű. A legtöbb képzett gitáros nem jön zavarba a zongora előtt, de fordított esetben azért nem számít kínosnak, különösen a szólójáték esetében, ha a billentyűsök úgy belegabalyodnak a húrokba, mint macska a házicérnába. (Ez azért van, mert egy rockgitárosnak bizonyítania kell, hogy zenészként is elismerjék.)

Ha holnap Katsionis úgy ébredne, hogy mégiscsak gitárosként definiálja magát, senki nem vethetne semmit a szemére. Meghívott ugyan néhány gitáros cimborát egy-két szóló erejéig, aki közül talán Jeff Waters (Annihilator) a legismertebb, de nyilván csak a jó társaság kedvéért, ugyanis  önmagukban Bob szólói (gitár/billentyű) is az Olymposzig érnek. A héthúrossal elkövetett ritmusgitározása, és ezáltal az egész hangkép pedig olyan  masszív, mint Artemisz temploma.

A nyomokban Liquid Tension hangulatot árasztó, de annál szellősebb, kimondottan változatos lemez  virtuóz, de  szinte mindegyik kompozíció fődallama fütyülhető is egyben.  A Tears Of Alice igazi slágerdarab, a 80-as évek szintihangját tudatosan megidéző Milestone pedig úgy szól, ahogy egy régi Edda nóta  szólna, ha Alapi és Gömöri bekeményítene, lerugdalnák Attist a színpadról és instrumentálisan kicsit megtáltosodnának. Minden szerzeményhez néhány gondolatot is fűz Bob a bookletben, hogy mégjobban azonosulni lehessen a dalokkal. Nagyon barátságos, nagyon nívós és nagyon szerethető instrumentális anyag.

Katsionis nem segített hozzá, hogy kiábránduljak a görögökből.  Mint mondtam, a december az övék.

Túrisas

Itt és most tényleg minden nagyon összejött. Az utóbbi időben mozdultam rá erőből a görögökre, a Premonition lemez újrafelfedezése kapcsán, a koncert előtti hétvégén kaptam kézhez a Premonition Live koncert DVD-t, ami levert lábról és csillapíthatatlan függőséget okozott, aztán néhány nap elteltével már a Diesel (ex-E) Klubban kellett szolgálattételre jelentkeznem, hogy az újság akkreditáltjaként hirdessem az evangéliumot (euangelion - jó hír) a népeknek

Kiknek? Miféle népeknek? Érdekel ez egyáltalán bárkit is?

Ha koncertszervező lennék, azt hiszem, most szarnék bele az egészbe. Pedig az elővételben vásárolt jegyekhez hozzácsapták gratis a Firewind legutóbbi, Premonition című anyagát, így szinte ingyen lehetett (volna) megnézni őket.

Az igényesen és ízlésesen átalakított klubba lépve már a kimondottan tehetséges zenészekből álló, és meggyőző, élvezetes produkcióval előrukkoló finn, (néha) hörgő-power metal Kiuas-szal találtam magam szemben. A köztünk (a zenekar és köztem) álló néhány embert közönségnek nevezni csak olyan aránytévesztéssel lehet, ahogy mondjuk a naptáros picsát közéleti tényezőnek. A helyzet később is csak nagyon kicsit javult. Elfogadom, koncertbőség, meg hogy a heavy metal underground műfaj, ráadásul pánik van, zuhan a tőzsde, és lehet, hogy valahol most mutálódik éppen a madár és emberi influenza vírus, de 100, azaz száz fizető néző akkor is vicc, és nincs rá elfogadható magyarázat. Az igazolatlanul hiányzó, legalább 400 ember pedig készítse ki a pad szélére az ellenőrzőjét.

A magyar heavy metal csapatoknak, kiváltképp az öntudatosoknak és a kritikára mindig rosszul reagáló mimóza-lelkűeknek lett volna leginkább kötelező a továbbképzés és mesterkurzus. Láttak volna versenyképes kiállást, színpadi megjelenést, és úgy általában, csontig hatoló profizmust, "ennyi embernek nem érdemes"-nyavalygás nélkül.

A néhány szemlélődő szimpátiájának elnyeréséért úgy küzdöttek a hellének, mintha az életük múlt volna rajta. A mi szimpátiánkért kellett persze a legkevésbé harcolni. Akik ott voltak, azok vélhetően nagyon is tisztában voltak azzal, hogy Európa egyik legerősebb klasszikus heavy metal csapata a Firewind, ahol az elismert és virtuóz Gus G. nemcsak jó gitáros, de szenzációs dalszerző is. Meglepetésként érhetett viszont néhány felkészületlen rajongót, hogy a másodgitáros/billentyűs Bob Katsionis is világszínvonalú zenész (mit neki, ha headbang közben egyszerre kell gitáron és a klaviatúrán is halálpontosan és gyorsan játszani, azért van a haja és két keze...).

Féltettük ugyan az énekes Apollót a közelmúlt lemondott koncertjeit okozó torokgyulladásáért, de még az Eldritch koncertje alatt, a csaknem üres nézőteret derűsen szemlélő Katsionis megnyugtatott, hogy nem kell parázni.

Nem is kellett. A DVD programtól szinte csak számsorrendben eltérő műsor nekem hibátlan volt, Apollo (a művészetek istene…) fáradhatatlan irányítása mellett a legkisebb üresjárat nélkül küldött a padlóra. Ki kell mondjam, hogy a Firewind zeneileg sokkal, de sokkal izgalmasabb, mint a trónbitorló és egydimenziós Hammerfall. Ott póz, szögecs, itt muzikalitás és dalok, amelyek közül legalább tíz örökzöld rocksláger lehetne, ha egy kicsivel több pénz lenne mögöttük. (Idekívánkozik a megjegyzés, hogy pengetőt azért nem tudtak adni, mert 3 db volt nekik biztosítva koncertenként.)

Végezetül pedig meg kell említsem, hogy az olasz Eldritch El Nino lemeze ugyan nekem örök kedvencem, de ezúttal előzenekarként, ezzel a minősíthetetlen torz/hangos megszólalással, nálam most csak időhúzó szerepet töltöttek be.

Túrisas

Még nem tudom, hogy továbbítom-e a Manowar-menedzsmentnek az ötletemet, de azt hiszem, hogy egy egyszerű kérdéssel kiszűrhető, hogy pózer-e valaki, vagy nem.

Ha pl. a koncertterembe lépéskor nekiszögezzük a "Mi jut eszedbe Görögországról?" kérdést a metallistának, és a sztereotip Akropolisz, Periklész, Feta sajt, Metaxa, Ouzo, stb. válaszokat kapjuk, már foghatjuk is karon és vezethetjük kifelé, hiszen mint az kiderült, felszínes és pózer. Ha az Iced Earth klasszikus "Live In Athens" lemeze a kapott válasz, éppen még maradhat, de föl kell hívni nyomatékosan a figyelmét a lankadatlan és folyamatos önképzés fontosságára. A lakonikus, egyben tökéletes megfejtés azonban így hangzik: "Hát a Firewind!"

Bizony, a Firewind. Görögország, ahol a világ talán legfanatikusabb heavy metal rajongói élnek, nagyon megérdemelte már, hogy egy irgalmatlan erős, 100% heavy metal bandája legyen.  Lehet,  hogy a skandináv rockzenei hegemónia fenyegetően nő a hellén színtér fölé, de a görögök Miltiádész óta hagyományosan nem szarnak be attól, ha maroknyi harcos áll a sokszoros túlerővel szemben. Ha fölcímkézgetve (power/speed/neoklasszikus/progresszív) szétaprózzuk a kis létszámú görög haderőt, akkor a germán és viking seregek megeszik őket reggelire, de ennyire gyilkos, nagybetűs, tisztán heavy metal banda a Firewinden kívül jelenleg nem sok akad Európában.  A fölsorolt stílusfelosztásokon kívül még megannyi más hatás (hard rock - thrash) és név (Gary Moore - James Hetfield) kimutatható és fölemlegethető a görögök dalai kapcsán, a végeredményt mégis kétség kívül a tiszta heavy metal fejezi ki a legpontosabban.

Ez a név pedig nemesi; a meg nem alkuvás zenei szimbóluma, ha olykor-olykor kínossá is válik "komoly" társaságban kiejteni.  Teljes jogkörben az Iron Maiden, Judas Priest, Saxon és hasonló ikonok "viselik"  a mai napig. A Firewind a legjobbkor jött csatlakozni az örökséghez, hiszen azért az mégsem kóser, hogy mostanában olyanok akarják ezt a nevet kisajátítani maguknak, mint pl. a svéd Hammerfall. A fiatalokat talán be lehet csapni néhány bőrbe ütött szegeccsel, meg nagyterpesszel, de bennünket,  öreg rókákat nem.  Sem a Hammerfallt, de még a Sabatont sem tudom mellékíz nélkül "a heavy metal" titulussal illetni, főként, hogy látom amint magukat összehúzva töpörödnek a Firewind fémkolosszusának tövében. 

A tehetséges görög gitáros,  Gus G (alias: Kostas Karamitroudis) által épített kolosszus pedig évről-évre, lemezről-lemezre lett nagyobb. A legutóbbi Allegiance/Premonition albumok és eszelős koncertteljesítményük után pedig egyszerűen kötelező volt már egy DVD megjelentetése is.

A Firewind kivételesen próféta saját hazájában is, így a választás Thessaloniki városára esett,  ahol egy nem túl nagy színpadon, de korrekt színpadképpel és világítással nyomnak olyan lehengerlő,  szűk kétórás bulit, hogy szem nem marad szárazon. Számomra ez egy ideális koncert DVD. Profi vágások, remek hangzás (sztereo, de bivaly), és egyszerűen jólesik nézni ezeket a lóhajú helléneket, amint átéléssel,  de  nevetséges pózok nélkül, lendületesen, csuklóból, fölszabadultan nyomják egymás után a súlyos, de fülbemászó,  ám részleteiben nagyon is fifikás és technikás metal himnuszokat.

A buli hanganyagát rejtő dupla audio CD is gyilkos, ám ebben az esetben (látás híján) még azt hihetné az emberfia, hogy pl. az "Insanity" villámgyors billentyű/gitár unisono-ját ketten nyomják halálprecízen, pedig - láss csodát! - ezért csupán a másodgitáros (oh!) Bob Katsionis felel, aki egyidejűleg balkézzel gitáron, jobbkézzel a klaviatúrán alázza a mezőnyt, olyan lazán, mintha tényleg ez lenne a világ legtermészetesebb dolga...

Leborulok a kolosszus előtt.

Túrisas

Kiadó:
Dockyard 1 (Nightmare)

Honlapok:
www.ozzyfrank.com/eyefear
www.myspace.com/eyefear

Zenészek:

Danny Cecati - ének
Kosta Papazoglou - gitár
Sammy Giaccotto - billentyűk
Zain Kimmie - dobok
Rob Gorham - bőgő

A hó elején hivatalosan is megjelent az Eyefear ("szemfélelem", normális?) Melbourne-i prog zenekar negyedik lemeze "The Unseen" (A nem látott) címmel. Kicsit furcsa a képi érzékeléssel kapcsolatos fixációjuk, de ezt nem tisztem se boncolgatni, se értékelni. Bár a bandát a Vanishing Point mellett mindenki az ausztrál progresszív metál vezető csapataként emlegeti, valójában nem bonyolult zene, kb. annyira progresszív, mint mondjuk a Royal Hunt (a gyengébbek kedvéért: kevéssé). Inkább szimfonikus power metal ez, de nem a jellemzően európai vágtázós megközelítésben.

Az a benyomásom, hogy a "The Unseen" tulajdonképpen nem is akar már olyan progos lenni, mint elődei, és ez kimondottan előnyére válik. Erre a kijelentésre elsősorban azért érzem magam följogosítva, mert a gitáros nem éppen egy nagy varázsló, és progresszív bandák esetében ez nemdebár elég rossz omen. Mindazonáltal Kosta Papazoglou tökéletesen nélkülözhetetlen, hiszen ő a zenei agytröszt, a fő dalszerző. A képtelenül hosszú hajú énekes (nem túlzok: a séró szó szerint a vádliját veri) pedig a szakma egyik legnagyobb tehetsége, annak ellenére, hogy a kritikusok nem zenegenek róla ódákat (kivéve pl. minket). Erőteljes, barátságos hangja van (a la Dickinson), ami az alaposan kidolgozott, könnyen megközelíthető dallamokon szinte szó szerint szárnyra kap. Danny Cecati nagyszerű képességeiről bárki meggyőződhet, aki a "9 Elements Of Inner Vision" (2004) című lemezhez bónuszként hozzácsapott koncert DVD-t megnézi. Bár aprócska klubkoncertről van szó és a hangminőség majdhogynem gyalázatos, a frontember így is meggyőző; ráadásul a CD+DVD kombót több helyen is 1000 forint alatt (quasi ingyen) osztogatják.

Az Eyefear az új albummal sem fog betörni az élbolyba, de ezek az aussie-k (ahogy az ausztrálokat angol nyelvterületen "becézik") évek óta folyamatosan javuló tendenciát mutatnak és ezt kevés csapat mondhatja el magáról. A lemezen egyetlen gyenge nóta sincs, abba a fajtába tartozik, amit elejétől végig érdemes a lejátszóban hagyni (mondjuk nem a hangszeres szólók miatt), és a megszólalásra sem lehet panasz.

Tartuffe

Erős a vérzésed? - Kérdezd a Libresse szakértőjét! Na végre! Mint békára toll, úgy hiányzott már egy kis kötelező reklám ide a blogunkra, brrrrr!

Nagyon régóta esedékes ez a nóta ebbe a rovatba (bele). Egészen pontosan azóta, mióta (Pali pilóta...) beszereztem a Júdás pap "Rising In The East" DVD-jét, és teljesen elkészültem attól az erőtől, ahogy elővezeti a csapat ezt a 30 éves  klasszikust.  Mindehhez egy csodálatos  színpadvilágítást képzeljünk el, ami kiemeli az epikus power líra egyik rocktörténelmi ékkövének zenei ragyogását.

A Zene igazán arról ismerkszik meg, hogy az idő nem talál rajta fogást. Amit 10-20-30 év után már megmosolygunk, az soha nem is volt az, csak valamiféle pótlék, aroma, adalékanyag, amit mesterségesen kapnak a népek, hogy azt gondolják, részesültek abból a természetfeletti ajándékból, amit mi - a kiválasztottak - zenének nevezünk. Becsapottak ők, de kicsit talán meg is érdemlik.

Kevés ilyen drámai erejű dal született a metal/rock történelemben. Hogy éreztessem e kijelentés súlyát, megemlítem a Metallica "One" című alapvetését, ami a "Beyond..." egyenesági leszármazottjának tekinthető, mind dalszerkezetét, mind mondanivalóját tekintve.

A BTROD egy élettől és az őt körülvevő világtól megfáradt ember történetét énekli meg, aki a nyomasztó jelenből egy sajátos, kómaszerű állapotba menekül, ahol már semmiféle kapcsolata nincs senkivel és semmivel, mégis, sőt inkább ezért, csak végtelen békét, biztonságot és nyugalmat érez egyedül, a saját világában. "Egyedül a saját világában"  Metallica: One. Ugye, van egy kis áthallás?

A nóta éppen 30 éve megjelent Stained Class lemezen szerepelt, és nem is lett volna a Judas Priest igazi, tökös metal banda, ha egy-két életunt kreténnek köszönhetően nem keveredik egy jó kis perbe, gyilkosságra felbújtás vádjával. A fiatalok ugyanis azt gondolták, hogy a BTROD egyenesen felhívás keringőre, és nincs is jobb megfejtése a dalnak, mint egy laza délutáni teátrális öngyilkosság, gondosan involválva persze a zenekart is a búcsúlevélben, felesleges és természetesen felmentéssel záruló bírósági eljárással megkeserítendő és megnehezítendő  a következő néhány évüket.

Lehet ugyan mondani, hogy tetszettek volna inkább életigenlő szövegeket írni, bár ha engem kérdeztek, most így az év végi munkahelyi prés alatt én is  sokkal jobban vágyom a kómás egyedüllétre, mint mondjuk Beach Boys nótákat hallgatni...

A dal ereje lírai és energikus, robbanásszerű részek váltakozó feszültségében teljesedi ki, és tényleg minden pillanata csodálatos. A közepén (Tipton) és végén (K.K.) eljátszott két régisulis gitárszóló pedig annyira szépen fogalmazott, hogy mai napig hangról-hangra játsszák koncerteken. Halford énekét és sikolyait nem méltatjuk, megteszi ezt helyettünk teljes életműve.

A Beyond The Realms Of Death össessségében azért jóval több, mint aktuális kedvenc. Örök klasszikus.

Túrisas

Kiadó:
Rivel Records

Honlapok:
www.randomeyes.net
myspace.com/randomeyes

Zenészek:

Christian Palin - ének
Markus Niemispelto - dobok
Voitto Rintala - bőgő
Olli Tanttu - gitár
Heikki Paananen - gitár

A finn power banda első teljes lemeze az aprócska, de igényes Rivel Records és Christian Palin (Adagio) bődületes énekhangja között létrejött szerencsés frigy egyik "formás", jól sikerült gyümölcse. Nem tökéletes ugyan, és jóllehet hordoz egy-két gyermekkorra jellemző gyöngeséget, azért idővel – ha adatik még neki néhány év – egész figyelemreméltó dolgokat vihet véghez.

A tankönyvi definícióba tökéletesen beleillő skandináv power metal dallamos változatát játszó együttes dalai jók, de nem kifejezetten emlékezetesek. Ez alól talán kivételnek számít a remekül eltalált "Deep Waters" , "New Flow", esetleg a "For Your Love". Persze lehet, hogy csak az Észak-európai régióra jellemző már-már képtelen dömping közepette tűnik az album egy kicsit szürkének, itthon magasan a legjobb metál csapatok között tartanánk számon. Nem is egészen értem, hogyan van az, hogy egy kiváló zenészekkel megáldott országban (mint a miénk) nem ilyen és hasonló csapatoktól hemzsegnek a klubok. Nem lehet a "kis ország, kis piac" kifogással takarózni; Finnország vagy Norvégia lakossága nagyjából fele a miénknek.

Ha lesz folytatás, remélem valamivel jobban fog szólni (bár a hangzás tulajdonképpen nem gáz) és a szólók is meggyőzőbbek lesznek egy kicsit. Az igazi kitörésre valójában ezen a területen lenne lehetőség. Ami pedig Palint illeti, rá mindig lehet építeni.

Tartuffe

Kiadó:
Rivel Records

Honlap:
myspace.com/essenceofsorrow

Zenészek:

Christian Palin - ének
Jani Stefanovic - gitár
Tom Gardiner - gitár
Mikko Härkin - billentyűk
Eero Pakkanen - bőgő
Rolf Pilve - dobok

Talán szokatlan és nem éppen formahű, de a csapat bemutatása vagy a lemez boncolgatása helyett most inkább a kiadó méltatásával kezdem a mondandómat. Már régóta megérett a helyzet arra, hogy a Rivel Records-ról ejtsünk néhány szót.  A kiadót Christian Liljegren alapította 1997-ben, és felesége családneve után adta neki a Rivel nevet, amit válásukig maga is hivatalosan (anyakönyvezetten) viselt. Liljegren 2008 elejéig a neo-klasszikus Narnia frontembere volt, de több más bandában is gyakoroltatja hangszálait: Audiovision, Divinefire, Flagship és Wisdom Call. A Rivel Records megalapításának legfőbb mozgatója az a fölismerés volt, hogy a heavy metal műfajban, főleg a "fagyos félhomályba" burkolt Skandináv területeken nehéz volt tisztességes kiadót, promóciót, menedzsmentet találni nyíltan keresztény bandák számára, még akkor is, ha az ilyen csapatok kiváló hangszeres fölkészültséggel és izgalmas anyaggal kopogtattak egyik ajtó után a másikon. A Rivel-nél startolt a Harmony (akik azóta átkerültek az Ulterium-hoz), de itt jelent meg a nemrég magasztalt másik Markus Sigfridsson produkció, a 7Days is.

Bár a (keresztény) kisebbségi lét miatt kicsit belterjes a Liljegren által fölkarolt közösség (ide-oda szálingóznak a zenészek, stb.), de az ide szerződött csapatok túlnyomó többsége bárhol, bármikor vállalható magas szintet képvisel a metálzene ezerarcú táborán belül. Az Essence of Sorrow Jani Stefanovic gitáros projektje, aki egyébként a svéd illetőségű Divinefire oszlopos tagja. A Rivel "istállóba" tartozó más zenészek mellett sikerült befűznie Christian Palin énekest, aki a Random Eyes fontembere (róluk majd később), mostanában pedig a neo-klasszikus/progresszív zenék francia zászlóshajójában, az Adagio-ban "vitorlázik". Palin-nek kiváló hangja van, amit talán leginkább Björn Jansson-éhoz (Tears Of Anger, Ride The Sky), illetve éppen a vokálokba besegítő Mats Levéné-hez (ex-Yngwie Malmsteen) lehetne hasonlítani. Palin kivételes képességeivel egyedül is elcipel egy anyagot a hátán, s ha ezt párosítjuk Stephen Forté mester adottságaival, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a jövő év elejére ígért új Adagio lemez (Archangels in Black) nagyot fog durranni.

Az Essence Of Sorrow főszereplője azért mégis inkább a gitáros-zeneszerző Stefanovic, akinek stabil, feszes ritmusmunkája és technikás szólói (Tom Gardiner-rel "karöltve") végig meghatározzák a zenei képletet. A Divinefire-rel ellentétben itt nem annyira a gyorsabb, neo-klasszikus jellegű power témák uralkodnak, hanem az enyhe progresszív fölhangokkal dúsított középtempós metál, telepakolva súlyos, zakatoló riffekkel. Talán éppen ennek a "zakatolásnak" vagy esetleg a keverésnek tudható be a kicsit tömény, zajos megszólalás. Persze ha mindenképpen választanom kell, inkább ettől csöngjön a fülem, mint egy DJ Sterbinszky féle 2 órás exkluzív szettől.

Tartuffe

Kiadó:
Geffen Records

Honlapok:
www.gunsnroses.com
myspace.com/gunsnroses

Zenészek:

Axl Rose – ének
Dizzy Reed – billentyűk
Robin Finck – szólógitár
Tommy Stinson – bőgő
Chris Pitman – billentyűk, programozás
Bryan Mantia – dobok
Richard Fortus – ritmus gitár
Ron "Bumblefoot" Thal  – szólógitár
Frank Ferrer – dobok

Úgy tűnik, ez a 2008-as év a nagy visszatéréseké, hiszen az AC/DC és a Metallica új lemezei után november 23-án végre a boltokba kerül majd a Guns N' Roses régóta ígérgetett hatodik stúdióalbuma. A híres-hírhedt "Chinese Democracy" az Axl Rose által teljesen kicserélt banda első saját dalokat szerepeltető nagylemeze a nagysikerű Use Your Illusion I és II 1991-es megjelenése óta. Elvileg ez egy trilógia első része, a harmadik, befejező rész pedig 2012-re várható. Hiszi a piszi...

Minden kertelés nélkül kimondom, hogy többszöri lelkiismeretes hallgatás után is az a véleményem, a "Kínai Demokrácia" nem indokolja sem a 17 éves várakozást, sem a körülötte folyamatosan hosszú éveken keresztül életben tartott médiafigyelmet, de végképp nem igazolja az immáron 13 millió dollárra rugó produkciós költségeket. Ugyanakkor egy kellemes, könnyed, jól hallgatható hard rock (sőt AOR) anyag, mert ennek bizony vajmi kevés köze van a heavy metal-hoz.

Axl Rose egy egészen új oldaláról mutatkozik be. Megjuhászodott a "fenegyerek", s ezt már az is jelezte, hogy az egykor verekedéseiről hírhedt énekest két évvel ezelőtt még a közel hatvanéves, agyonplasztikázott, mégis rémisztően aszott Tommy Hillfiger is következmények nélkül fölpofozhatta egy New York-i nightclub-ban. Ez milyen gáz mán? (Megjegyzem Axl is megfordult néhány plasztikai sebésznél a közelmúltban.) Zenei értelemben azonban meg kell mondjam, ez a letisztult, legtöbbször minden erőlködés nélkül éneklő Axl nekem kimondottan bejön (persze ki tudja, mennyit javítottak a hangján a stúdióban). Régen, a nagy Guns N' Roses slágerek alapján ítélve túlságosan egydimenziós énekesnek tartottam, most azonban olyan (olykor a fiatal Robert Plant-et idéző) "regisztereket" talált a torkában, hogy csak figyuszkáztam (ld. pl. "This I Love").

Azért nagyon sokat dob az anyagon az a jó pár kimunkált gitárszóló, amit egyrészt a Nine Inch Nails-es Robin Finck-nek, másrészt az ultra-elvont, modern gitárjátékáról ismert Ron "Bumblefoot" Thal-nak köszönhetünk (gyanítom, inkább az utóbbinak). A "There Was A Time" pont emiatt messze a legkirályabb nóta, de simán mellé lehet tenni a címadó dalt is. Egyébként nem teljesen értem, hogy minek kellett három gitáros, hiszen a zene közel sem a kövér riffekről szól, mondhatni többnyire eléggé gitárszegény.

A két másik nagy visszatérőhöz, azaz az AC/DC-hez és a Metallicához képest, akik semmit sem kockáztatva hozták a tőlük elvárt klasszikus formát, a Guns N' Roses-ra nem fognak ráismerni a mára már kicsit (vagy nagyon) meghízott, erősen kopaszodó ős-rajongók. Az pedig szó szerint a jövő zenéje, hogy ez a merész, merőben új köntösbe öltöztetett G N' R mekkora és milyen összetételű közönségre számíthat. Azért szelídülés ide vagy oda, tökös egy húzás ez Axl-től.

Tartuffe