Dionysos Rising

2008.aug.19.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Aura: A Different View From The Same Side (2008)

Kiadó:
My Kingdom Music

Honlapok:
www.myspace.com/auraonline
www.members.xoom.alice.it/auranet/

Zenészek:

Giovanni Trotta – ének, dobok
Angelo Cerquaglia - bőgő
Diego Corini - gitár
Francesco Di Verniere – billentyűk

Az Aurá-ban négy tökéletesen ismeretlen és már nem is túl fiatal dél-olasz zenész tömörül, akik egyáltalán nem tekinthetők kezdőnek a szakmában. Taljánjaink 1996 óta zenélnek együtt, de még senki sem figyelt föl rájuk igazán. Eddig minden lemezüket saját maguk producerelték, s ennek valószínúleg egyenes következménye, hogy a hangzás és a keverés (főleg ami a gitárt illeti) enyhén szólva nem tökéletes. Egyébként kifejezetten retrós, a '70-es évek nagy progresszív bandáit idéző atmoszférikus hangzás jellemző rájuk (a Black Bonzo és a Presto Ballet vénájára). A kompozíciókat a lassabb, középtempós témák uralják - így itt inkább progresszív rockról, mint metálról van szó.

A csapatban furcsamód a dobos énekel, akinek hangja és stílusa bizonyos manírjaiban hasonlít a mi BZ-nkre (ex-Stonehenge, Wendigo). A nagy olasz átlaghoz képest az angol kiejtése nem katasztrofális, bár jónak sem mondható. Sajnos a gitáros finoman szólva középszerű és progresszív zenékben ez azért nagyon "disszonáns" tud lenni. Könnyen kilóg a lóláb, illetve a fakéz. Itt inkább a billentyűk dominálnak, és Di Verniere nem is retten meg a rá háruló feladat súlyától: ízes, hangulatos, olykor erősen jazz-es témákkal színezi a dalokat.

A lemez ékes bizonyítéka annak, hogy az olaszoknak jó érzéke van a dallamokhoz. Könnyed, fülbemászó, szinte lírai a vokális megközelítés. Ha nem szólna ilyen rettenetesen, szelídebb pillanataimban elő is venném az anyagot, bár akkor is inkább az elejét hallgatnám (különösen az első számot: "At Opened Eyes"), mivel a végére egy kicsit megül az egész.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2008.aug.19.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Malpractice: Triangular (2008)

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.malpracticeband.com
www.myspace.com/malpracticefinland

Zenészek:

Aleksi Parviainen - ének
Joonas Koto - gitár
Markus Vanhala - gitár
Toni Paananen - dobok
Jonas Mäki - bőgő

A legutolsó bejegyzésemben a svéd Seventh Wonder új lemezével kapcsolatosan elmélkedtem arról, hogy Skandinávia miért ver rá köröket a világ minden más tájékára, ha igényes metál zenéről van szó.  Úgy tűnik, a finnek se akartak lemaradni. Nekik ezen a téren persze egyébként sincs szégyellnivalójuk, nem úgy, mint déli "rokonaiknak".

A Malpractice története egészen 1994-ig nyúlik vissza. Sok más észak-európai csapathoz hasonlóan eredetileg ők is thrash bandaként kezdték, majd lépésről-lépésre (i.e. progresszíve) "megszelídültek". Hogy elejét vegyem esetleges rosszmájú megjegyzéseknek, az együttest egyáltalán nem anyagi megfontolások vezérelték, hiszen sokáig a szétszéledés határán táncoltak, és hosszú küszködés után még ma is egy aprócska kiadónál vannak.

Bizony, a "Trinagular" már a harmadik lemez (1996-ban volt két MCD is). Az előző album (Deviation From The Flow, 2005) óta énekes-váltás történt: az egyáltalán nem rossz képességű Mika Uronen helyét a valóban átütőbb erejű vokalista, Aleksi Parviainen vette át. Na, az is megérne egy külön glosszát, hogy Skandináviában a gitárosok, stb. mellett milyen bűvészkalapból húzogatják ki a jobbnál jobb énekeseket!  Ha már gitárosoknál tartunk, itt van ez a Joonas Koto. Kétlem, hogy a szűk pátriáján kívül sokan ismernék, pedig tényleg zseni az arc. Érdekes módon kedvenc szólóim az előző lemezen vannak; főleg az első szám (Assembly Line) tapping-es csodája és a "Long Run" szólója varázsolnak el.

A "Triangular" szerintem megfelelő okot szolgáltat arra, hogy a Malpractice-re nagyobb kiadók is fölfigyeljenek. Nem állítom, hogy hibátlan, premier ligás anyagról van szó: a dallamokat, refréneket nem találom elég fogósnak, és újfent azt kell mondjam, egy kicsit kevesebb matekozással, befogadhatóbb melódiákkal tovább jutnának. Az új album a korábbiaknál zúzósabb hangvételű, lásd pl. a thrash-es "Deception"-t, és tartalmaz egy eszement instrumentális szerzeményt is (Triangular).

Tekintve, hogy nálam sem az operatikus metál (Nightwish), sem a galopp-metál (Sonata Arctica) nem dobogós, ami a finn csapatokat illeti a Malpractice be is előz közvetlenül a Thunderstone mellé. Műhibáról pedig szó sincs.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2008.aug.19.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Evergrey: Torn (2008)

Kiadó: Steamhammer/SPV

Azon gondolkodtam az új lemez hallgatása közben, hogy aki öntudatos heavy metal rajongóként nem szereti a csapatot, az vajon milyen érvek felsorakoztatása mellett vetemedik minderre?

Vannak megfellebezhetetlen minőségű zenekarok és előadók, akik lényegüknél fogva csak átlag feletti produkcióval tudnak előrukkolni, mégis megértem - a túrót, dehogy értem, csupán elfogadom - a velük szemben hangoztatott ellenérveket. Nézzük pl. Dream Theatert, és a "vádakat". Hosszú, többnyire 10 percen túl fogalmazott dalok, többperces hangszerorgiák, kritizált énekhang. Bár a felsoroltak emlegetésekor zsigereimben érzem az elutasítás heves indulatát, mégis belátom, hogy nem minden rockfan ízlésvilágát formálták az évek tökéletesre. A rockvilág zömében 3-5 percben előadott dalain szocializálódott mezei rocker nem feltétlenül tud mit kezdeni egy húsz perces Dream opusszal. Olyan ez, mint a heroinistának a túl tiszta anyag.

A prog-power stílusban alkotó svéd Evergrey más. Nem akkora csoda ugyan, mint a DT, viszont képtelenség rajtuk fogást találni. Minden területen minőség, de szélsőértékek nélkül. Magabiztos, szuggesztív ének, de nem a felhők fölött, nehogy az erre érzékenyeknek "ária-metal"-ozni kezdjenek. Hibátlan, sőt virtuóz hangszeres játék, de aki erre azt mondja, hogy "szét vannak gitározva" a nóták, azt nyugodtan le lehet hülyézni, nem lesz következménye, sőt ő fog előbb-utóbb bocsánatot kérni. A hangzás és riffelés lehengerlően modern és technikás, ám a dalszerkezetek abszolút hagyománytisztelők, így a zenei finomságokra vadászók és a zenét nem rejtvénytként megélők számára is egyaránt élvezhetők. Nem utolsósorban pedig a szenvedéllyel és szenvedéssel átitatott, lendületes (nem speed, de nem is temetőszagú doom) dalok is nagyszerűek. Az meg ne legyen már baj egy metal bandánál, hogy nem vidámak. Ráadásul azzal végkép nem vádolhatók, hogy a trendi gót komorulat (pók)hálózza be őket. Egyéniségek ők, saját stílusukat nem a mindenkinek megfelelni akarás, hanem a zenekarvezető Tom S. Englund zenei maximalizmusa érlelte minőségivé, amelynek köszönhetően a 2001-es In Search Of Truth óta egyre feljebb lépnek, a hanyatlás legkisebb jele nélkül.

Le kell szögeznem, nehogy az írás alapján féreérthető legyek, az Evergrey (talán) nem rockzenei mérföldkő és a Torn sem az év lemeze. Személy szerint még a Recreation Day és Inner Circle anyagaikat is jobbnak tartom jelenleg a Torn-nál, ami hangulatilag és dalközpontúságában az előző Monday Morning Apocalypse zenei koncepciójának továbbgondolása. Ám ez semmit nem ír fölül abból, amiről az előzőekben szóltam.

Az Evergrey, mint a beszappanozott hal csúszik ki a kritikus kezéből, ha fogást akar találni rajta.

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2008.aug.18.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Seventh Wonder: Mercy Falls (2008)

Kiadó:
Lion Music

Ezév márciusában értékeltem (négyes osztályzattal) a svéd illetőségű progresszív Seventh Wonder 2006-os lemezét. Akkor azt írtam, hogy a zenészek kiválóak, különösen a Görény Edman hangját és a Circus Maximus-os Michael Eriksen dallamait idéző énekes, valamint a neo-klasszikus ízekkel játszó gitáros nyerte el a tetszésem. Egyúttal megjegyeztem, hogy – idézem – "egy árnyalatnyival kevesebb matekozás, egy direktebb hangvétel jót tett volna a daloknak."

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lásd:

dionysosrising.blog.hu/2008/04/02/seventh_wonder_waiting_in_the_wings_2006

És lőn!!! Megérkezett a leginkább "concept album"-ként, talán rock operaként jellemezhető, jó hosszúra sikerült új anyag. Biztos vagyok benne, hogy nem az én fenti nyegle (ámde lényeglátó) megjegyzésem az oka, de a SW zenészei tényleg egy direktebb, dallamosabb lemezt készítettek… és milyen jól tették! Már többször elmélkedtem azon, hogy Skandináviában vajon mitől szaporodnak osztódással az ügyes zenészek. Egyszerűen hihetetlen, hogy a műfajban milyen aránytalanul magas a skandináv bandák száma; Skandinávia a metál világában olyan, mint Michael Phelps az úszásban… egyszerűen verhetetlen… a világ hetedik csodája (seventh wonder)!

Az SW talán most sem tudott betörni a világ élvonalába, de korábbi lemezeikhez képest sokat fejlődtek, jobb dalokat írtak, a hangzás tekintetében is sikerült előrelépniük (Túrisas cimbora szerint a borító is nagyon baba). Arról sincs szó, hogy a valamivel könnyedebb, dallamosabb zenei fogalmazás a progresszivitás kárára ment volna. Johan Liefvendahl gitáros a korábbiakhoz képest kevésbé neo-klasszikus megközelítése (ami alól talán a "Break The Silence" című nóta kivétel) sem gyengítette hangszeres teljesítménye magas színvonalát. Egyedül talán a billentyűs Andreas Söderin '80-as éveket idéző hangszínei tűnnek még mindig sután régimódinak. Mindent összevetve az SW végképp besorolt a Pagan’s Mind, Circus Maximus, Darkwater, stb. által képviselt előkelő társaságba.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2008.aug.14.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Tesla: Comin' Atcha Live DVD (2008)

Emlékszem, amikor majd húsz éve először hallottam a bandáról, a kedvező kritikák ellenére tartózkodóan fogadtam őket, gondolván, ilyen zenekarnévvel képtelenség nem bénának lenni.

A korosztályom (lassan negyven...) jól ismeri azt a ratyi, zafírtűs lemezjátszót, amivel akkoriban tele volt a "villamossági bolt" és jobb, meg pénz híján kénytelenek voltunk feláldozni rajta a féltett bakeliteket. Kicsi is volt, savanyú is, ráadásul még csak nem is a miénk, hanem a KGST partner és baráti Csehszlovákia zúdította a nyakunkba. Erre jön egy amerikai banda és erről nevezi el magát, brrrrrrr! Hogy lennének má' jók? Miért nem lettek akkor inkább "Barkas"?

Persze tévedtem, nemcsak a zenét, még az elnevezést illetően is. Az imperialista Amerika utálatos politikai gőgjében köszönte szépen és nem kérte a lemezjátszót (Pedig Kubán keresztül történelmi lehetőségük lett volna elárasztani a piacot), így ott a feltalálóra, Nikola Tesla-ra, ehhez kapcsolódóan pedig az elektromosságra, feszültségre asszociáltak az emberek. Jobban mondva az a két ezrelék, aki az általános műveltségnek ehhez megfelelő szintjén állt.

A 6 sorlemezt és más finomságokat megjelentető Tesla tulajdonképpen nem tudott hibázni, mind a szakma, mind a közönség evett a tenyerükből, pedig "csak" azt a leginkább Aerosmith világához közel álló, blues alapú, ízes hard rockot nyomták, amit előttük és utánuk is rengetegen.

Talán a rekedt, de egészen karizmatikus, egyéni hanggal rendelkező Jeff Keith énekes, talán a blues alapú rockgitározáson túli világot is ismerő Frank Hannon (hallgassuk csak meg a Modern Day Cowboy oktaóanyagokba kívánkozó riffjét) gitáros, nem utolsósorban a nagyszerű dalok, de legvalószínűbb, hogy mindhárom kellett a sikerhez, bár igazi szupersztárokká soha nem váltak.

A reunió őket is elérte, az eredeti felállás tehát nekivágott egy sikeres amerikai turnénak, sajnos az egykor és vélhetően most is heroinista Tommy Skeoch gitáros már nem tudott felkapaszkodni a turnébuszra. Helyére a David Rude Band-ből a névadó és jó fazonú David került.

A csapat, egy jó hangulatú, feelinges koncertjét rögzítették a kamerák Minnesota-ban. Energikus és színpadképes az egész banda, a hangulatra és filmminőségre nem lehet panasz , bár az is nyilvánvaló, hogy az eltelt éveket láthatóan nem egy életmód magazin vezető tanácsadójaként töltő Jeff Keith hangja sokat veszített fényéből.

Mindezzel együtt jó kis anyagot rakott össze a stáb, arra viszont háklis vagyok, ha a koncert lendületét - ráadásul itt az tényleg van - kb. 3 számonként megszakítja egy rövidke anekdotázás. Ezért nálam halál, a többiért viszont egyértelmű dicséret jár.

Welcome back, Tesla!

Túrisas

Címkék: dvd
2008.aug.12.
Írta: Dionysos 25 komment

ROCK/METAL újságírás Magyarországon - körkép


Állítólag Zappa mondta egy rosszabb pillanatában, hogy a rockújságírás lényege, hogy írni nem tudók írnak, olvasni nem tudóknak. "Hízelgő" megjegyzés, de ha nagyon szigorúan végigtekintünk a felhozatalon, keresleti és kínálati oldalon egyaránt, nem állíthatjuk határozottan, hogy minden alapot nélkülöz a kijelentés.

A kedvenc stílusunknak eleve nincs igazán számottevő és hűséges tábora, még akkor sem, ha egy-egy Metallica vagy Guns n' Roses időszakosan nagyszámban képes előállítani kérészéletű, part-time metallistákat, akik fakuló és elnyúló zenekaros pólójukkal együtt idővel rajongásukat is levetkőzik. Számukra nyilván nincs üzenetünk, esetleg annyi, hogy amikor úgy érezték, hogy a legfontosabb nekik ez a zene, még akkor is fényévekre helyezkedtek el attól az érzéstől, amit egy ortodox metal-rajongó nap mint nap átél a lélek és zene kölcsönhatásában. Sekélyes világukról mindent elmond egy régi Hammer hirdetés, ami kb. úgy szólt, hogy "Guns, Metallica, Pearl Jam, Nirvana cuccok, képek, poszterek stílusváltás miatt sűrgősen eladók"

Akik viszont velünk vannak, azoknak az írni is tudó zeneértők és írni kevésbé tudó önjelölt szakértők igyekeznek információkat nyújtani írott és elektronikus formában egyaránt. Tekintsük át ezeket a teljesség igénye nélkül, rövid jellemzéssel.

Hammer World Magazin: (leánykori nevén Metallica Hungarica, illetve Metal Hammer Hungarica). A legfontosabb és legigényesebb szaklap, amelyet puszta rajongásból a semmiből épített fel két forradalmár pesti srác, Cselőtei László és Lénárd László. Mára bizonyára meg is élnek belőle, de nagyon rendjén is van ez. A grunge éra pusztítása idején (1993-1997) már piacorientált volt a lap, így láthatóan meg is szenvedték rendesen, hogy éveken keresztül olyan zenekarok fotóival a címlapon kellett eladni az újságot, akikért nem dobbant meg a szívük. Mellettük szól, hogy ez a sorok között érződött is, tehát mégsem csináltak segget a szájukból, hanem összeszorított foggal kivárták a légópincében, hogy a Hammerfall vezette felszabadítók Hegyeshalomnál átlépjék a magyar határt.

Mára egészen profi csapat veszi körül őket, az általuk választott munkatársak megbízható értékítélete igazodási pontot jelent az új zenékre vadászóknak.

Azt pedig, hogy egyszer még a Prodigy-énekes irritáló feje is címlapra kerülhetett , nagyvonalúan felejtsük el a szerkesztők egyéb elévülhetetlen érdemeire való tekintettel.

Rockinform: Nehéz a szívem, hiszen a lap megszűnéséig, 2 éven keresztül magam is itt dolgoztam. Nemcsak a havi rendszerességgel menetrendszerűen érkező promo-csomag (ingyen lemezek) elapadása miatt sajog a seb (azért is, persze), de meglátásom szerint a Hammernél nyitottabb profiljával remekül kiegészítette a társlapot. Kevesebb heavy, több rock, sőt még egy-egy megasztáros - a homokos stylist által ráaggatott cuccoktól megtisztított formában - is bemutatásra került, persze nem elvtelenül a pop-szemétdombról kiválogatva. Az írások, kritikák minőségben semmiben sem maradtak le a Hammer-től, sőt az emlegetett Grunge érában kimondottan fölé nőttek a laptársnak. Ekkor olvastam itt pl. Uli Jon Roth-ról egy jó kis cikket; ez odaát elképzelhetetlen lett volna akkoriban. Ezúton is köszönet a lapot megálmodó, majd éveken át megjelentető főszekesztő Hímer Bertalan kitartásának.

A Rockinform nyugodjék békében, természetesen a mielőbbi feltámadás reményében.

Tovább
2008.aug.11.
Írta: Dionysos 4 komment

Therion: Gothic Live 2CD/DVD (2008)

Alapból szimpatikus nekem a gót misztika és a metal párosítása, más kérdés, hogy ennek a sötét tónusnak a zenei megjelenítésével és kényes ízlésvilágommal még a stílus legnagyobbjai sem találják meg a közös nevezőt. Ezen persze ők nyilván kevesebbet bosszankodnak, mint én, de meg is érdemlem, fene a válogatós fajtámat!

Itt van pl. a Therion. Sokszor határoztam el, hogy most aztán tényleg megszeretem őket. Amikor megjelent a Lemuria/Sirius B monstre anyag töbször is nekikszaladtam, hiszen egyik legnagyobb rock-torok Mats Levén jelenléte számomra már önmagában is garancia. Arról nem is beszélve, hogy a Therion főnök Christoffer Johnsson mára olyan csapatot szervezett maga köré, ahol a dobos (!) Peter Karlsson a főnök saját bevallása szerint is lényegesen jobb gitáros mint ő...

A jelenlegi Therion tehát csúcsmuzsikusokat foglalkoztat, de ennek ellenére még a legutóbbi, a hazai és nemzetközi szaksajtóban agyondícsért Gothic Kabbala sem bírt általam eredeti gyáriba' megvásárolódni, ami ugye egyértelmű jele a távolságtartásnak.

Összességében azt mondhatom; a dalokon nem éreztem az átütő erőt. Kórussal és nagyzenekarral kiegészült teátrális hangzás esetén illik pedig az égnek a földdel összeszakadni, ez mégis elmaradt, legalábbis ott, ahol én ültem, vagy feküdtem. (Állva nem szoktam zenét hallgatni, csak koncerten.) Szerényen jegyzem meg, hogy rendelkezem némi jártassággal a klasszikus zenét illetően, ezért én nem ájulok el automatikusan attól, ha egy metalzenekar operás éneket és nyomokban klasszikus zenei hangulatokat tartalmazó parafrázisokat alkalmaz. A klasszikus kabarétréfát idézve tehát a Therion-nál azt éreztem, hogy "ván válámi, de nem áz igázi!"

Tovább
Címkék: dvd
2008.aug.05.
Írta: Dionysos 4 komment

Ügyeletes kedvenc 3. - Adagio: Underworld (Underworld, 2003)

Ha a rátarti köcsög sznobériát kivonjuk a képletből, akkor a kortárs klasszikus zene puszta felemlegetése is csupán jóérzésű, derék polgárok megfélemlítésére szolgál. 

Ha pedig netán bármilyen kulturális rendezvényen, fórumon elszabadul és szárbaszökken (hallhatóvá válik), ott valószínű, hogy sokan menekülőre fogják, a toleránsok esetleg maradnak és gubbasztanak, de szivük mélyén legszivesebben nagyon megvernék a szerzőt. Miért? Szerintem azért, mert a kortárs klasszikus zene szar. 

Illetve a kortárs klasszikus zene nem szar, csak éppen álnéven illegalitásban él. A kortárs klasszikus zene a dilettáns terminológia szerint, azaz hivatalosan: "könnyűzene". Azon belül is rockzene, azon belül pedig pl. a francia Adagio: Underworld lemeze. Talán sokan nem gondolnák, de a CD-booklet zenei hatás és köszönet alcíme alatt elsők között kerül megemlítésre Bartók Béla és Ligeti György neve. Ennyit a "könnyűzenéről", de azt is mondhatnánk "finom" szarkazmussal, hogy Aradszky Laca óta nagy utat tett meg a beatnemzedék...

A leginkább a Symphony X világával rokon zenekar a legnagyobb klasszikus zeneszerzők munkásságának örökségéből (XVII-XX. sz.) és a technikás, de súlyos progresszív power metal-ból alakított ki magának egy markáns zenei világot. Lehet persze azt mondani, hogy ilyennel tele a padlás, csakhogy ez nem igaz. Ebben a stílusban, ennyire felkészült hangszeresek csak a Symphony X-ben, a Rage-ben (Smolski), illetve az Adagio-ban vannak. (Na, meg persze a Dream Theater-ben, de ők ritkán fordulnak ennyire hangsúlyosan a klasszikus zene felé.) Hogy kotyvasztgatnak mások is efféle anyagokat, több-kevesebb sikerrel? - Lehet, de azért ők messze elmaradnak ettől a minőségtől, mégha népszerűbbek is a tehetségükhöz mérten szégyenletesen alulértékelt ügyeletes kedvenceimnél.

Az Underworld lemez majd negyedórás címadó szerzeménye részleteiben nézve szövevényes és szerteágazó, nem edzett füleknek talán elsőre fölfoghatatlanul nehéz. Tehát akár ünnepelt, sznob kortárs darab is lehetne. Ám a zenekar agya Stephan Forte gitáros olyan klasszikus értékeket is fontosnak tart, amitől a kortárs klasszikus fejvesztve menekül. A tiszta harmóniákat, a megjegyezhető dallamokat, kórusrészeket, a virtuozitást, no meg egy felejthetetlen főtémát, nevezzük földhözragadtan csak refrénnek. Ezek csupa olyan dolgok, amelyek mára korszerűtlennek számítanak zene-elitistáéknál. Az Underworld tehát a hihetetlenül bonyolult eljárással megalkotott építőkockákból emel egy zenei katedrálist. Távolról(egészében) nézve (meghallgatva) "csak" lenyűgözően, hol szép, hol komor és monumentális, amikor pedig közelebb lépünk és szemrevesszük a faragásokat és egyéb részleteket, egyszerűen összeszarjuk magunkat azzal, hogy "vazzeg, ilyen nincs is!"  Az igényességről még csak annyit, hogy itt valódi kórus (a Lyon-i nagytemplom kórusa), és igazi Steinway zongora van handrendbe állítva, nem elégedtek meg hangmintákkal és zongora hangú szintetizátorral.

Most minden nap meghallgatom legalább egyszer az Underworld-öt és roppant szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen zenéket tudok a gyüjteményemben.

Túrisas

(Az Adagio Dominate lemezének kritikája szintén olvasható blogunkon.)

2008.aug.01.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Ügyeletes kedvenc 2. - Kansas: Song For America (1975)

Nyilván az óceánnyi távolság és bizonyos kulturális különbségek miatt néhány igen tehetséges, zeneileg kimondottan figyelemreméltó amerikai banda sohasem tudott jelentős rajongótábort kiépíteni Európában. Ezek közé tartozik elsősorban a Kansas, de ide sorolható még a Boston, sőt talán bizonyos értelemben a Journey is. Amerikai léptékkel mérve valódi rock-legendákról van szó, akiknek dalait manapság is reggeltől-estig játszák a helyi "Classic Rock" rádiócsatornák. Ennél fontosabb azonban, hogy a Kansas erőteljes hatást gyakorolt a progresszív műfajra, rendszeres szereplők a stílus neves zenekarainak "Olyan mint" vagy "Hatást gyakoroltak ránk" listáin. A progresszív metál "zászlós hajója", a Dream Theater sem véletlenül hivatkozik rájuk (lásd a "Change Of Seasons" lemez "The Big Medley" című ópuszát).

A "Song For America" a Kansas második, sokak által legprogresszívebbnek tartott lemezének (1975) címadó nótája, amit később Robby Steinhardt, az együttes hegedűse a Kansas legjellemzőbb szerzeményeként (signiture tune) értékelt. A szerzemény maga 10 perc hosszú, tele van komplex ritmikai megoldásokkal, van benne hegedű, hammond, mellotron, stb. Mindez együttvéve járul ahhoz hozzá, hogy a végeredmény egy szinte "szimfonikus" megszólalás. Túrisas cimbora szerint a baj az a dallal, és a Kansas-szel általában, hogy "gitárszegény." Ez egyrészt ízlés kérdése, másrészt figyelembe kell venni, hogy a lemez 1975-ben jelent meg, amikor Rich Williams még nem számított gyenge gitárosnak. A döntő mégiscsak az, hogy egyszerűen ilyen a Kansas hangzása: billentyű-orientált és összetettsége ellenére sem súlyosodik el.

A dalszöveg kezdetben Észak-Amerika paradicsomi állapotát, érintetlen természeti szépségét énekli meg. Erre a zavartalan, megszelídítetlen tájra azután a merész álmokat kergető bevándorló tömeg ábrándjaival együtt elhozta a romlást is; a tájat autópályák, felhőkarcolók csúfítják, de az idilli környezetet még ennél is jobban szennyezi új lakóinak erkölcsi romlása... A témát tulajdonképpen bámulatos tömörséggel fogalmazza meg Varga Miklós "Európa" című dala: "...nem sírt akkor sem, ha elvetélt."

A "Song For America" jelentőségét az is bizonyítja, hogy ezzel nyit a Kansas legendás koncert-albuma, a "Two For The Show" (1978), amit nemrég a Deep Purple "Made In Japan"-jével együtt minden idők legjobb "élő anyagává" választottak. Minden okunk megvan az ünneplésre, hiszen ezt a lemezt most, pontosan 30 évvel később 2 CD-s változatban, újrakeverve, egy rakás nótával kiegészítve, valamint egy 24 oldalas booklet társaságában újra kiadták.

Tartuffe

2008.júl.29.
Írta: Dionysos 4 komment

Ügyeletes kedvenc (új rovat) - Redemption: Sapphire (The Fullness Of Time, 2005)

Mivel ez a blog nem egy olyan hivatalos rock ill. metál "webzine", amely zenei kiadók rendszeresen megküldött promóciós anyagait hivatott értékelni, nincs semmi ok arra, hogy csak frissen megjelent teljes hanghordozók értékelésében merüljön ki. A bejegyzéseink olykor retrospektív jellege, illetve kísérletező szellemű alkalmi írások vagy rovatok közlése nyilvánvalóan megmutatja, hogy "küldetéstudatunk" és zenei lelkesedésünk szárnyait ilyen megszorítások nem kötik gúzsba. Elvégre is ez a kétségkívül időigényes, ámde kifejezetten szórakoztató vállalásunk egyfajta zenei napló, ahová fölkerül sokféle gondolatunk, benyomásunk, élményünk.

A fönt vázolt logika alapján eszembe jutott, hogy miért ne lehetne olykor írásokat közölni egyetlen figyelemre ill. kiemelésre méltó dalról. Talán elsőre túlzónak hangzik, de a magunkfajta zenébe zuhant, már-már a korlátoltság határát súroló ínyenceknek alapélménye, hogy nem minden album egységes. Vannak lemezek, amelyek elejüktől a végükig zseniálisak, vannak olyanok, amelyek hasonló spektrumban közepesek vagy egyenesen szarok, s végül léteznek olyan anyagok, amelyekben ott rejlik néhány igazgyöngy. Az utóbbi esetben kimondottan kívánatosnak tartom a szemezgetést.

Először is tisztázni kell, hogy pontosan mit értünk ügyeletes kedvenc alatt. Nos, az minősül ügyeletes kedvencnek, ami megmagyarázhatatlan módon "beragad" a lejátszóba; az embernek hozamosabb ideig se kedve, se ereje lemezt, ill. (a rovat kapcsán) nótát cserélni. Hálával tartozunk Istennek a digitális lejátszók és számítógépek koráért; kazettás magnókkal ez az egész nagyon macerás lenne. Az ügyeletes kedvenc természetesen az, amelyik napközben többször is előkerül, olykor "végtelenített" üzemmódban huzamos ideig ismétlődik. Ez persze nem jelenti, hogy megunhatatlan. Minden megunható. Mozart "Kis éji zenéjének" vagy Pachelbel "Kánonjának" már első taktusaira is kiver a gennyes herpesz, pedig tényleg igényes darabok.

A rovat (ha egyáltalán az lesz belőle) első szereplője a Redemption "The Fullness Of Time" (2005) című lemezén szereplő 4. szám, a "Sapphire". Konkrétan két napja bele van gyógyulva a gépembe. Van Dyke (gitáros, billentyűs) mester zseniális dala történetesen egy olyan lemezen szerepel, amelyik az "elejétől végig zseniális" kategóriába tartozik. A Redemption a meglehetősen telített progresszív piacra képes volt egy új hangzást szállítani, még akkor is, ha sokan nem szeretik Bernie Versailles "tekerős" stílusát, gitárhangzását, és a dalok egy idő után valóban nagyon egyformának tűnnek. A legutóbbi anyag (The Origins Of Ruin, 2007) már nem is tudta hozni ugyanazt a színvonalat, nem is került bele a 2007-es "Top 10" listámba, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez leginkább a hihetetlenül erős fölhozatalnak tudható be.

Tovább
süti beállítások módosítása