Kiadó: InsideOut

A zsidók egyiptomi rabságát, majd Mózes vezetésévél a szabadulást megéneklő izraeli Amaseffer debütálása a maga majd 80 perces hosszúságával, zenei összetettségével nem egy gyorsfogyasztásra szánt korszerű anyag. Az ipari méreteket öltő zeneletöltés korában, egy-két felületes belehallgatás után ezt sokan kirostálják majd, jobb esetben örökre bentragad hallgatlanul a winchesterben.  A tömörített zenefájl igénytelenségében alkalmazkodóbb, de egyértelműen alacsonyabb rendű alfaja a hanghordozók osztályának, mint a booklettel rendelkező, kihalástól fenyegetett társa az audio CD, márpedig ezt az albumot csak szövegkönyvvel a kézben érdemes először meghallgatni. Ebben az esetben viszont egy csodálatos közel-keleti zenei időutazás részesei lehetünk.

Számos rock/metál csapatnál egyfajta rejtélyes belső késztetés, hogy az ókori Babilont egy  lassú-málházós, epikus tételben megénekeljék. Ha az Amaseffer zenei világát akarjuk elnagyoltan körülírni, talán ezen a nyomon érdemes elindulni.  Ha konkrétabb meghatározást keresünk akkor azt mondhatjuk, hogy az Amaseffer Exodusa olyan, mint Izrael állam maga;  a nyugati civillizáció jeleit magánviselő korpusz, amely beékelődött az arab világba, létrehozásához pedig sok-sok pénz kellett. Ha a beékelődés olyan csodálatosan és zökkenőmentesen történt volna a nagypolitikában, mint itt a muzsika hangján, akkor 1948. május 14-én  David Ben-Gurion izraeli miniszterelnök Jasszer Arafat pihenő fejével az ölében kiáltotta volna ki Izrael állam függetlenségét, egyidőben az önálló és szabad palesztin állam megalakulásával... A sok pénz is áll azt hiszem, hiszen ilyen nagyszabású produkció, rengeteg vendégszereplővel és nagyzenekari hangszereléssel nem olcsó mulatság, de a zsidók ezt azért meg szokták oldani valahogy.

A lemez hangzását meghatározó zenei meder csordultig van keleti dallamokkal, jórészt autentikus hangszereken megszólaltatva, amelybe az Amaseffer csepegteti a nyugati civillizációt, jelesül a jófajta progresszív metált. Csepegtetést írtam, nem véletlenül. Bár a nyugat markáns képviselőjeként maga Angela Gossow kisasszony(?) is felbukkan az Arch Enemy-ből Mózes rossz lelkiismeretének démoni hangjaként,  a lemez nem fogja leszakítani az arcokat (az állakat igen, pl. az enyémet). Van benne súly pedig, nem is kevés, csak nem a megszokott héthúros/kétlábgép töménységgel szólalnak meg a témák. Ha valaki azt mondja, hogy a  kivonulás éjszakájának sikerét némi egyiptomi emberhalállal megszponzoráló öldöklő angyal zenei megjelenenítésében (Ten Plagues) nincs súly, az semmit nem tud a zene kifejező erejéről.

Mats Leven (Yngwie, At Vance, Krux, Therion, stb.) a másik "nyugatos" csodálatos dallamaival talán élete egyik legjobb teljesítményét nyújtja. Egyedül és duettben is végig hibátlan. A nagyívű, többnyire lassú, himnikus témák persze lehetőséget biztosítanak a kibontakozásra, de ez is lehetett a cél. "Itt vannak a zenei alapok Mats, kenjed neki !" És lőn.

Ki lehetne vesézni, hogy a lemezidőből mennyi a tényleges zene, és mennyi az átkötő bibliai szövegmondás, meg egyéb közjáték, de csak a gyorsfogyasztókról tudom elképzelni, meg Tartuffe cimborámról, hogy csinál belőle egy lerövidített best of változatot, amelynek minősítésétől most eltekintenék. Az idei év rock/metál termése a tavalyi közelében sincs, ha Yngwie és Ripper kihagyja a ziccert az Amaseffer még a tízes lista győztese is lehet.

Túrisas

Nagy Britannia a 70-es és 80-as években valóban rock-nagyhatalom volt; elég ha olyan legendás bandákra gondolunk, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple, vagy az Iron Maiden és a Judas Priest. Nem volt ott hiány nagy gitárhősökben sem; Clapton, Gilmour, Blackmore megkerülhetetlen nagy öregjei a szakmának, akik gitárosok generációit inspiráltak, inspirálják. Sajnos Kölcsey szavai a Hymnus-ban: "vár állott, most kőhalom" fájdalmas visszhangra találnak az Egyesült Királyságban; mostanában lánybandák hordái és nyafka "beat"-csapatok garázdálodnak arrafelé. Bár vannak biztató jelek, szerintem az egyik legkiemelkedőbb, legüdébb színfolt Guthrie Govan, aki az illusztris "Guitar Techniques" magazin rendszeres munkatársa, valamint a Guildford’s Academy of Contemporary Music, és újabban a Brighton Institute of Modern Music gitár tanára.

A szélesebb közönség előtt Govan 2001-ben tűnt föl, amikor bevették a legendás Asia soraiba. Velük két lemezen is játszott (Aura - 2001, Silent Nation - 2004), amíg az Asia úgy nem határozott, hogy visszatér az ős-eredeti felálláshoz, Steve Howe gitárossal. Govan nem szontyolodott el, hanem megjelentetett egy zseniális instrumentális lemezt "Erotic Cakes" címen (2006). Ezen az albumon egy-egy szóló erejéig közreműködött Richie Kotzen és Bumblefoot (Ron Thal) is; utóbbi most elvileg tagja a Guns 'n Roses új fölállásának. Az "Erotic Cakes" erősen jazz-es fölhangjai már jelezték milyen irányba tart Govan zenei érdeklődése.

Govan bandája közben kiegészült Zak Barrett szaxofonistával, s így Guthrie Govan & the Fellowship néven rendszeresen (minden csütörtökön) föllépnek egy "Bassment Club" nevű jazz lokálban Chelmsford, Essex-ben. Ezeknek a föllépéseknek "terméke" ez a nem hivatalos anyag, amelynek már tulajdonképpen semmi köze sincs a rock-hoz, vagy a heavy metal-hoz. A Fellowship egy tipikus jazz-fusion band, erős Dave Weckl kötődésekkel; más Dave Weckl szerzemények között pl. szerepel a lemezen az "Access Denied" című nóta a fantasztikus Rhythm Of The Soul (1998) albumról.

Vajon, hogy kerül ide, erre az oldalra egy vérbeli jazz-fusion kiadvány? Mindig is híve voltam az intelligens zenei stílusok átjárhatóságának; a progresszív zene alapgondolata, vezérlő elve is ez. Aki hasonlóképpen gondolkodik, annak Govan mester új anyaga biztosan nagyon be fog jönni, s talán a közeljövőben össze is futunk valamelyik csütörtök este a Bassment Club-ban, Chelmsford, Essex-ben. Adná az Ég!

Tartuffe

Kiadó: Warner Brothers

Most már biztos, hogy az utóbbi időben kialakult bennem egy olyan kényszer, ami obskurus, ámde valódi értéket képviselő lemezek szinte megszállott fölkutatására ösztönöz. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok a zeneipar méltánytalantalanságaival (főleg ami a tehetséges rock gitárosokat illeti) magam is meglepődtem, hogy internetes portyázásaim során hány olyan lemezt találtam, ami minden zenei erénye ellenére már megjelenésekor arra ítéltetett, hogy a kiadók elfekvő készeleteiben várja egy "soha-nem-lesz" jobb világ eljövetelét.

Jelen esetben Marc Bonilla személyében is egy kiváló gitárosról van szó, aki olyan nagy nevekkel dolgozott már mint Keith Emerson (Emerson, Lake & Palmer), David Coverdale és Glenn Hughes (ó, az a bika "Addiction" 1996-ból!). Szakmai körökben a Bonilla név elég jól cseng, hiszen a 80-as években Joe Satriani mellett keresett gitár oktatója volt a San Francisco-i "öbölvidéknek", majd amikor Los Angeles-be költözött, a híres Guitar Institute of Technology (GIT) tanára lett. Nem egy "hurkával" van tehát dolgunk, hanem egy megbecsült gitár tanárral és session muzsikussal, akinek az "American Matador" előtt már jelent meg önálló instrumentális albuma (EE Ticket, 1991, Reprise Records). Persze ezzel a foglalatossággal - ha mégoly nemes is - nem lehet túl sok pénzt keresni, ezért Bonilla (csakúgy, mint Blues Saraceno) rendszeresen szerez filmzenéket is (pl. American Heart - 1992, Mad Money - 2008, stb.).

Vitán fölül álló technikai fölkészültsége ellenére Bonilla nem a nagy virgákra összpontosít, nem kifejezetten "shredder" alkat. Nála a dallamközpontúság és a zenei alázat nem csupán fedőnevei a középszerűségnek. Az "American Matador", ha lehet, még az előző albumnál is letisztultabb, és tartalmaz két énekes nótát: az erősen felejthető "Wake The Baby"-t, és a Glenn Hughes által fölénekelt örökzöldet, a "Whiter Shade Of Pale"-t. Ez utóbbit a lemez végén hallhatjuk instrumentális változatban is, és bár Glenn Hughes egy zseni, azt kell mondjam, erre a számomra Michael Lee Firkins-t idéző verzióra nagyobbat dobban a szívem. Mi tagadás, a lemezen vannak kevésbé inspiráló számok is, de összességében kifejezetten pozitív a mérleg. A magamfajta mindenre elszánt "zene-vadász" kellemes hallgatnivalóra lel pl. a címadó dalban, s akkor ott van még a "Get Off The Fence", "Under The Gun", "Vette Lag", vagy a bensőséges hangulatot árasztó akusztikus "Prélude".

Elő hát azokkal az elfekvő készletekkel!

Tartuffe

Ha már a White Lion kapcsán felmerült a hitelesség, e tárgy- körben iránymutatóak lehetnek a Rob Halford ciklusok is:

1973-1993:  100% metal god (Judas Priest)
1993-1998:  a JP kanonizált megszólalásával telítődő, új utakat kereső rocker (Fight)
1998-2000: tollboás, (kék)Osztrigás Mici, lakkozott körmű "más"  (Two)
2000-2008:    100% metal god (Halford/Judas Priest)
2008 - :   a JP kanonizált megszólalásával telítődő, új utakat kereső rocker (Judas Priest-Nostradamus 2008)
2010?        ....na nem!  Ez rossz vicc, nem történhet meg mégegyszer!

Úgyhogy bármilyen is lett a Nostradamus, vagy maradjon itt, vagy hagyja ki a következő ciklust és legyen csak szimplán újra metal god.

Merthogy a Nostradamus fogadtatása enyhén szólva sem egyértelmű.  A várva-várt visszatérő Angel of Retribution nem igazán szólt nagyot, ezért (vagy nem ezért, de mindegy) a nem agyonárnyalt és összetett zeneiségéről híres banda ezúttal kockáztatott. Egy olyan vállalkozásba fogott, ami a JP eddig egydimenziós zenei világában abszolút forradalminak,  a rock/metal teljes palettáját nézve viszont lerágott csontnak bizonyult.

Az, hogy az elmúlt években számolatlanul születtek a nagyszabású, valamint annak szánt rockoperák, az egy dolog, de a drága emlékű Nostradamusról miért kell a sokadik bőrt lenyúzni, tényleg nem értem.  Hogy mit érezhetett a szegény mester, amikor kristálygömbjében előre látta a metal csapatoknál tomboló kultuszát, jól mutatja következő négysorosa:

"Kik e verseket olvassák, vizsgálják meg mindet jól,
Ne foglalkozzék velük a közönséges, tudatlan nép.
Minden asztrológus, buta és barbár maradjon tőlük távol,
Ki másképp tesz, méltán illeti az 'elvetemült' név."
(Nostradamus: IV. centuria záróverse)

Én azért nem tartom tudatlannak és elvetemültnek a rock/metal muzsikusokat, és példának okáért a Kotzev féle (másik) Nostradamus opera is több mint jól sikerült, de annyi minden más megénekelni való van még a világban a tudós életművén kívül. Ám ha a Judas Priest ezt akarta, lelke rajta, úgyis a zene a lényeg.

Az egyik tábor szerint a JP zenei világa nem oly röghöz kötött, mint azt sokan gondolják. A Priest néha kockáztatott (aki hozzám hasonló vén róka, az emlékszik arra, hogy a gitárszintis Turbo lemezük, hogy nyitogatta ki a bicskákat a kezekben és verte kifelé a biztosítékokat a rockszcénában anno.), ami akkor és ott meglepő volt, de az idő mindig őket igazolta. A Turbo Lover is megállja a helyét az életműben, még akkor is, ha a cím a '98-2000-ig tartó ciklusban feltárt szexuális preferenciák ismeretében kap némi kesernyés utóízt...

Ezúttal is ez történt. Egy teljesen új megközelítés, rengeteg zenei hangulattal, billentyűvel, orkesztrális résszel és kevés metal god sikollyal, valamint barázdabillegetéssel kísért kvinttologatással, ami ennek ellenére maradt Judas Priest. Szépen lassan beérő remekmű, aki időt hagy neki, és nem a folyamatos döngölést hiányolja, idővel kincsre lel.

A másik oldal szerint skandallum, a Judas Priest védjegyek mellőzése megbocsáthatatlan. Egy csapat, amelyik megírta a Painkillert, ne akarjon művészkedni, jönni itt nekünk a nylon húros gitárokkal, meg hangulatokkal trükközni, hanem 18 év elvesztegetett idő után (Painkiller-1990) végre üljön a fejünkre és dörzsölje bele az orrunkat az arc síkjába.

Nehéz a két tábor közt igazságot tenni, hiszen mind a két oldalon vannak érvek, melyeket el kell fogadnunk.  Személy szerint én egyelőre a harapósabb Priest után áhítozók csapatát erősítem, de elismerem, hogy igényes, nem szedett-vedett, sőt szerethető anyag a Nostradamus. Meglátásom szerint a Priest zenei kelléktára még a sok színezéssel és Don Airey-vel kiegészülve is elégtelen egy opera-hatás megjelenítéséhez, ezért lehet hiányérzetem. Ugyanezt a teátrális megszólalást más profilú metal csapatok természetesebben érik el, hiszen nem húzza vissza őket a "Priest-ség."

Konklúzió: A Judas Priest magánvaló (szubsztancia), a rock operák világával nem összehozható, de mindenképpen érdekes zenei kísérlet volt megpróbálkozni a feladattal. Előbb-utóbb úgyis érkezik a Painkiller II, a hiteltelenek jó szokásának és a trendnek megfelelően.

Túrisas

És ugye nincs ebben semmi üzleti kalkuláció, jó Tramp uram, csak őszinte visszakanyarodás ahhoz a zenei világhoz, amikor a legmagasabban ragyogott a Fehér Oroszlán csillaga, és amelyben mindig is igazán otthon érezte magát?  Hmmmmmm... nem, semmi-semmi, csak a torkom köszörülöm.

Éreztem én, amikor cinkosan kikacsintott rám a hamuszürke Freak Of Nature-ből, hogy a kockás ing, meg a bakancs csak megtévesztés, valójában mindig is az örökzöld Pride-ra emlékeztető harmóniákért és dalszerkezetekért dobogott az az oroszlánszív. Hmmmmmmm... csuda vigye el, valami kaparja a torkom.

Ááááá, a franc aki megeszi, rossz színész vagyok. Nincs baj a torkommal, kimondom, amit gondolok, a gyomrom émelyeg: dollárszagú átverés ez, jó Tramp uram. Persze, nincs egyedül, van néhány tucat tettestársa, gyakorlatilag mindenki, aki a metal MTV-s korszakában lemezt préselt ki magából, és most ismét igyekszik újra sorban állni a pénztárnál, a Legsikeresebb Lemezem II-vel.

Meghallgatva érveit kétség kívül elismerem, jó Tramp uram, abban igaza van, hogy az üzleti megfontolások a Pride tündöklése idején sem hiányoztak. Volt annak ára, hogy a Wait klipjét láthattam az MTV-n. Tudom, hogy a nagykerből vagonszámra hozott hajlakk csak a jéghegy csúcsa, a zárt ajtók mögötti zeneipari ocsmányságokról talán jobb is, hogy nincsenek pontos ismereteim. Csak a nagyságrendjéről lehet fogalmam, ha mindennek eredményeként a zenére született, isteni tehetségű gitáros Vito Bratta úgy kiábrándult egy életre a fehéroroszlánosdiból, hogy Fekete Laci és Nick Árpi egyesült erővel sem tudná újra színpadra rángatni.

Ha tehát megpróbálom önmagában nézni a Pride II anyagot  - előítéleteimet úgysem fogom tudni levetkőzni egyetlen "come back" esetében sem -  el kell ismerjem, ha dalokban még nem is 100 %-ban, hangulatában egyértelmű és minőségi folytatás. Szórakoztat végig, ráaádásul egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, hogy Vito Bratta magasról szart az újjáalakulás pénzügyi vonzataira, annyira idézi játékát a Gonna Do It My Way.  De csak egy pillanatra....

Részben azért meggyőzött érveivel, jó Tramp uram. A teljesítményével sincs gondom, úgy énekel, mint régen, a zenésztársak is jók, ám Vito pótolhatatlan, erről nem nyitok vitát.

Az idén az egyik legjobb lemez "Hiteltelen" kategóriában.

Túrisas

Honlapok:
www.menahem.net (portugál)
www.myspace.com/menahemband

Zenészek:

Lucas Marc - gitár
Lean van Ranna - ének
Murilo Marc - dobok
Jessé Aires - gitár
Israel Scates - bőgő
Guilherme Oliveira - billentyűk

2002. június 30. Yokohama, Japán. A labdarugó világbajnokság döntője. Dereng? A brazilok megverték a németeket 2:0-ra, s miután 100 százalékos teljesítménnyel megszerezték 5. világbajnoki címüket nem magukat, közönségüket, nemzetüket ünnepelték, hanem a pálya közepén összekapaszkodva, imádkozva adtak hálát Istennek. Fölemelő pillanat volt; még a cinikusok is megéreztek valamit abból, hogy az ember térden állva mindenki más fölé tornyosul. Még a világnézetileg elvileg "semleges" (micsoda marhaság!) kommentátorok, a gúnyos európai sajtó sem merte ócsárolni ezt a magasztos gesztust.

Szó sincs róla, hogy ez a blog arculatot váltott volna, s ezentúl sporteseményeket véleményezne. Egyszerűen önkéntelenül is ez az analógia ugrott be, amikor meghallgattam a brazil Menahem bemutatkozó albumát. Egy fiatal, erősen keresztény ihletésű progresszív metál bandáról van szó (amolyan brazil Stryperről, vagy Narniáról) akiken a megszeppentség vagy zenei éretlenség legkisebb jelét sem hallani. Ilyen erőteljes hangzás és kiváló hangszeres teljesítmény mellett, aki a vallásos szövegekbe beleköt - kivéve talán a tényleg túl direkt, megzenésített apostoli hitvallást (Creed) - az vagy retardált, vagy a kommunista Állami Egyházügyi Hivatal valamely konspiratív irodájában szocializálódott.

Kézenfekvő, hogy a Dream Theater mellett az egyik legnagyobb zenei példakép éppen a "hazai" Angra. A Menahem-ben is két rendkívül tehetséges gitáros csűri-csavarja, és az énekes, van Ranna torkában mintha Tobias Sammet (Avantasia) és Patrik Johansson (Astral Doors) veszett volna el néhány jellemzően Bruce Dickinson-os manírral. A keverés lehetne jobb is, a lábdobok néha már a frontális lebenyemen csattognak, és a közepek valahogy hiányoznak, persze ez lehet koncepció is. Azért remélem, hogy a jövőben a mérnöki munka is lesz olyan igényes, mint a zeneszerzői teljesítmény.

A Menahem egy Isten-áldotta, tehetséges csapat, bár nyílt tekintetű kereszténységük és brazil mivoltuk miatt komoly hendikeppel indulnak. Csak annyit mondhatok, ha a muzsikájukat saját érdemei alapján ítéli majd meg az "átkos" zeneipar, fog még ez a szekér egy-két kört futni... vagy nem...

Tartuffe