Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.cloudscape.se
www.myspace.com/cloudscapemetal

Az a benyomásom, hogy a Cloudscape egy kicsit identitástudat-zavaros; nem igazán tudják eldönteni, hogy most ők egy AOR, power metal, vagy progresszív zenekar. A stílusok vegyítése önmagában még nem is lenne probléma, ha ez egy teljesen egyéni hangzást eredményezne, vagy a dalok igazán érdekessé, izgalmassá tételét szolgálná. Ehelyett azonban egy nagyon homogén és sokszor dinamikátlan anyaggal szembesülünk, ami egy idő után – kimondom – érdektelenné, sőt unalmassá tud válni.

Nincs itt hiba tulajdonképpen sem a dalokkal, sem a zenészekkel (a gitárszólók egyenesen kiválóak), de egy óra zenehallgatás után szinte semmi sem marad meg az emberben. Nem tudom, és nem is merem megszólni ezt a bandát, mégis úgy érzem, hogy egy rendkívül magas színvonalon végzett iparosmunkával van dolgunk. Ismétlem: igazából lehetetlen rosszat mondani erre a zenére, de a zsenialitás szikrája, az invenció lobogása hiányzik belőle. Ezt mostanában egyre több kifejezetten professzionális munkáról lehet elmondani, és érdekes módon mindegyik skandináv produktum. Hirtelen az ugyancsak Mike Andersson énekes nevéhez köthető Planet Alliance jut eszembe, vagy a Tony Harnell féle Starbreaker.

Halmazati problémaként még azt is meg kell jegyezzem, hogy szerintem a Cloudscape korábbi lemeze, a "Crimson Skies" (2005) jobban sikerült. Többek között pl. nem lassul be a végére úgy, mint a "Global Drama". Most pedig egy elegáns húzással ellenemondok mindannak, amit eddig leírtam. Nem szeretném ugyanis, ha valakiben az fogalmazódna meg akár egy pillanatra is, hogy a Cloudscape nem minőségi terméket hozott létre. Lám, a végén magam is olyan skizofrén lettem, mint a zene maga. Igen, úgy tűnik a megosztás ennek a svéd csapatnak a vérében van…

Tartuffe

Kiadó:
Silverwolf Productions

Honlap:
www.ivanhoe-band.com
www.myspace.com/ivanhoemusic

Zenészek:

Mischa Mang - ének
Achim Welsch - gitár
Chuck Schuler - gitár
Giovanni Soulas - bőgő
Sebastian Brauchle - dob
Richard Seibel - billentyűk

A kezdettől fogva progresszív metál zenében utazó Ivanhoe debütáló albuma még 1992-ben jelent meg. Régóta próbálkoznak a német fiúk, de vajmi kevés eredménnyel. Ebben talán része lehet az ijesztően idétlen névválasztásnak, de valószínűleg annak is, hogy a '90-es években kiadott lemezek hangzása meglehetősen gyenge. Pedig itt énekelt az azóta igencsak nagy nimbuszt szerzett Andy B. Franck, akinek csodálatos budapesti teljesítményétől (ha a 2008. március 22-i Avalon Club-os koncertre gondolok) még ma is borsózik a hátam. Ha az Ivanhoe korábbi lemezeivel nem is sok hullámot vert föl, annyit biztosan bebizonyított, hogy Andy B. Frank a Brainstorm-ban talált igazán magára.

Hosszú hallgatás és néhány közbeeső tagcsere után az Ivanhoe szerződtette a müncheni illetőségű progresszív banda, a Dreamscape énekesét. Az új frontember, Mischa Mang engem korábbi bandájában sem győzött meg igazán: az én ízlésemnek talán túlságosan éles és "egydimenziós" (szikár) a hangja, és olykor túlságosan erőltetve énekel (pl. lásd az "Angel's Hologram" című dalt). A billentyűstől, "Richy" Seibel-től is többet várnék el mind kíséretben, mind szólókban.  Ugyanez vonatkozik a szólógitárosra is, aki a "Finally" című nótában bizony "kapirgál" egy kicsit. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az Ivanhoe nagyott lépett előre a hangzás tekintetében (nyilván ma már több pénz akad a stúdiómunkálatokra), de a kompozíciós képességek terén is sikerült fejlődniük. Ez igaz még a 2005-ös "Walk The Mindfields" című albummal való összehasonlításban is.

Az Ivanhoe persze a "Lifeline" lemezzel sem tört föl a progresszív műfaj élbolyába, és a CD-n akadnak kimondottan felejthető szerzemények. Mindazonáltal vannak rajta egyenesen nagyszerű pillanatok is. A "Mad Corner" groove-os riffje nagyon bejön, egyúttal figyelemreméltó a "Time Machine" belassult zakatolása, de kedvencem egyértelműen a keleties dallamokkal és szaggatott, fejtépő riffekkel operáló "Cheops". Az utóbbiban lehetőség szerint még az is benne van, hogy egyszer bekerüljön az ügyeletes kedvenc rovatomba. Ennek egy korábbi megfelelője az ugyancsak orientális zene által ihletett "... Or Crime" az eggyel korábbi "Walk The Mindfields" albumról.

A folyamatosan javuló tendencia ígéretes, és talán meghozza az eddig elmaradt áttörést is. Több, mint 15 év után már nyílván nem lenne célszerű megváltoztatni a béna együttesnevet, de a zenével még lehet bizonyítani. A németek kétségkívül igyekeznek fölzárkózni; most a Dreamscape-en és a Tomorrow's Eve-en a sor.

Tartuffe

Nem kell velem egyetérteni, de személyes véleményem az, hogy a Metallica több mint egy évtizede nem tudott előállni olyan anyaggal, ami méltó lett volna "régi nagy híréhez". Először (a Load és Reload korszakban) erősen a kereskedelmi adók és éppen divatos trendek felé fordultak; ebben az időszakban ők számítottak a metál üdvöskéinek (jócskán csöpögtek is a zenei médiából), és leginkább azzal tűntek föl, hogy Lars Ulrich és Kirk Hammet különféle MTV közvetítéseken nyelves pusziztak (brrrrr!!!). Ezután jött a nagy krízis: Jason Newsted távozott, James Hetfield alkoholproblémái csúnyán kiújultak (illetve akuttá váltak), Ulrich és Hetfield végetnemérő hisztizésekkel és kölcsönös gyűlölködéssel vesztegették el kreatív energiáikat. Ennek lehangoló és szerintem megalázó dokumentuma a "Some Kind Of Monster" DVD. Ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, Newsted szerint a rettenetesen idétlen pszichológus terapeuta fölbérlése, idézem, "kibaszott béna és nyomorult dolog volt".

Ezek után érthető, hogy a lehangoló és borzasztóan kevert köztes produktum, a "St. Anger" (2003) után, nagy várakozás előzte meg a beígért ütős anyagot. Szerintem, akik eddig tűkön ülve várakoztak, nem fognak csalódni, mert az új lemezen bizony újra a régi Metallicát halljuk! Megint előtérbe kerültek a thrash-es elemek és alkalmasint a "kapkodós" ritmusok. Egyértelmű a visszanyúlás a gyökerekhez, de nem annyira a legendás "Fekete" albumhoz, mint inkább a még korábbi, Cliff Burton-ös korszakhoz (pl. "Ride The Lightening" - 1984; Master Of Puppets - 1986). Ez a tendencia elsősorban az "Enter Sandman"-es intróval kezdődő "That Was Just Your Life", az "All Nighmare Long", illetve a kislemezről már ismert "My Apocalypse" esetében tettenérhető.

Ennek ellenére nem nosztalgia-albumról van szó; valószínűleg a hosszabb pihenőnek és a 2003-ban igazolt új bőgős, Robert Trujillo kirobbanó energiáinak köszönhetően a "Death Magnetic" nagyon frissen szól. A nóták kicsit hosszabb hangvételűek, olykor már-már progresszív benyomást keltenek, bár ez azért inkább annak tudható be, hogy a Metallica (a Pantera mellett) a progresszív műfajra meghatározó befolyást gyakorolt. Immáron - úgy néz ki - Hammettnek sem ciki vagy unalmas gitárszólókat játszani. Itt jegyzem meg, hogy kiújuló kísértéseim vannak arra, hogy Hammett-et egyszer pellengérre állítsam a "Metal kamu indikátor" címet viselő rovatunkban. Az arc tulajdonképpen technikailag képzett gitáros (Joe Satriani tanítvány!), de borzasztóan idegesítenek néha az összeszedetlen, se füle, se farka szólói. Végül Túrisas cimbora lebeszélt; megadtam magam egy zenész szakértői véleményének. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy Hammett ebben a tekintetben most se fejlődött, bár kicsit magabiztosabbnak mutatkozik, különösen az "Unforgiven III" árnyalatnyit átgondoltabb szólójában, valamint azzal, hogy bevállalt egy közel 10 perces instrumentális számot (Suicide & Redemption), ahol azért szerencsére nem a szólói dominálnak.

A "Load" és "Reload" albumok olykor grunge-os hatásait egyedül az "Unforgiven III" című dal idézi meg, ami a Metallicához szokatlanul zongorával, vonós hangszerekkel (vagy inkább sampler-ekkel?) indul, de szerencsére javarészt csak a refrén idézi föl bennem az SZTK keretes szemüvegben, kinyúlt pulcsiban merengő '90-es évek rémképét. Számomra az új anyag legizgalmasabb pillanatait az egyszerre hagyományos és modern hangvételű, nem "kapkodós", ugyanakkor elképesztően energikus "The End Of The Line", "Broken, Beat & Scarred", "Cyanide" és "The Judas Kiss" jelentik.

Jelentős aggodalommal vártam a "Death Magnetic" megjelenését, de félelmeim - hál' Istennek! - nem igazolódtak (azért a borító egy kicsit gagyira sikerült). Remélem hasonló meglepetésben lesz részem, amikor végre októberben kezembe vehetem a kétezres években sajnos ugyancsak gyengélkedő Yngwie Malmsteen új lemezét.

Tartuffe

Kiadó:
Maanalainen Levykauppa

Honlapok:
www.myspace.com/sacrecy
www.sacrecy.com

Zenészek:

Panu Siik - ének, gitár
Eemil Tikanmäki - gitár
Jesse Riikonen - bőgő
Olli Hipeli - billentyűk
Juho Fabrin - dobok

Szinte szemtelenül fiatal, ugyanakkor egyáltalán nem reménytelen finn csapat a Sacrecy. Vérbeli skandináv power metált játszanak néhol progresszív felhangokkal és nyíltan keresztény ihletésű szövegekkel. Ez utóbbi vonásukkal mintegy cáfolni igyekeznek a borongós, fagyos hangulatú, zord Északról kialakult sztereotípiákat. Az együttes "kemény magját" Panu Siik énekes-gitáros és Olli Hipeli billentyűs jelentik. Panu nagyon jó képességű énekes, de szólógitárosnak sajnos nagyon halovány. Hiába a jó dallamok, a fiatalok nem fognak egyről a kettőre jutni, ha nem szerződtetnek sürgősen egy tehetséges szólógitárost; ez nem jelenthet túl nagy problémát arrafelé. Olli (a billentyűs) gyerekkori cimborájával ellentétben jól teljesít a hangszerén; a szólórészeknél bizony kifejezetten zavaró a fölénye.

A szerzemények egyelőre inkább ígéretesek, mint kiforrottak. Megítélésem szerint körülbelül olyan "gyerekképűek", mint a zenészek maguk, de érződik bennük a potenciál. Ha kitartanak és a zeneipar is kegyes lesz hozzájuk (mondjuk fölfigyel rájuk egy nagyobb kiadó), akkor még bármi lehet. A lemeznyitó "Image of God" az erősebb kezdések közé tartozik, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a zenekar tagjai nem olyan régen még a finnországi Lempäälä középiskolájának padjaira firkálták kedvenc metál együtteseik logóját. Ha emellé még odatesszük a Stratós "The Child Within"-t és a progosan változatos, atmoszférikus "Masquerade"-et, akkor bizony nincs mit szégyenkezni. Sok magyar banda örülne, ha ilyen dalokkal tudna előállni.

Tartuffe

Kiadó: AOR Heaven

Helge Engelke. E remek zenemester nem egy lemezt vett fel, de nem telek be vele. Persze lehetetlen neve nem lesz megjegyezve, emberek nem vesznek rendre Engelke lemezeket, sem tereket nem lepnek el, zengve lelkesen; Helge! Helge!   

Megérdemelné pedig, sőt sokkal inkább megérdemelné, mint azok, akiket érdemtelenül sztárolnak kétes zenei teljesítményeikért. A német Fair Warning és Dreamtide zenekarok gitárosaként voltaképpen csak a felkelő nap országában jutott ki neki a méltó elismerésből, noha Helge tehetsége és zenei érzékenysége megkérdőjelezhetetlen. Melodikus hard rockban zenekaraival a maximumot nyújtja, sőt megkockáztatom azt is, hogy az első Dreamtide korong (Here Comes The Flood) a stílus  legjobban sikerült alkotásai között van.  

Engelke egyébként Uli Jon Roth barátja,  és ugyebár madarat tolláról.  A barátság itt állandó inspirációt is jelent, ezért nem lepődünk meg azon, hogy játéka is a mestert idézi. Szintén a Roth-féle Sky gitár egy saját fejlesztésű modelljén játszik, amely a meghosszabbított nyaknak köszönhetően néha úgy szól, mint  a száztagú prímásának tolmácsolásában  a Pacsirta.  Ez persze lehetne idegesítő is, de Engelke dallamvilága valami egészen káprázatos, így legtöbbször sírásra görbül a szám, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy véget ér a szóló. Dalonként egyébként általában kettőt adagol, úgyhogy nincs azért panaszra ok.

Nem tagadom, hogy ez a lemez, amely az előző két albumhoz képest  visszafogottabb, elsősorban a gitárjáték miatt emlékezetes. Nagy slágerek ezúttal nincsenek, de azért minőségi hard rock és kimagasló vokálmunka igen. Összességében talán jobban is tetszik, mint a Dreams for The Daring, vagy akár a visszatérő Fair Warning anyag, de a debütalbum klasszisához nem ér fel, ez kétségtelen.

Érdekesség, hogy a sem szépségéért, sem kimagasló színvonalú bőgőjátékáért nem szeretett, de továbbra is korrekt lófejjel felszerelt ex-scorpions basszer, Francis Bucholz is itt landolt. Sok vizet nem zavar, de ez a nyugodtan, kiszámíthatóan építkező  hard rock nagy kihívások elé nem is állítja.

A helyenként kevésbé intenzív, bluesos-elmélkedős hard rock, és az egyéni hangzású, virtuóz, de a végletekig kimunkált és dallamos gitárjáték szerelmeseinek mindenképpen ajánlom a lemezt.

Túrisas

Kiadó: Capitol Records

Éppen a napokban folytattam egy heves vitát a klasszikus és a rockzene viszonyáról egy barátommal, aki klasszikusan képzett, kiváló egyházzenész és kategorikusan elutasítja a modern "könnyűzene" gyakorlatilag bármilyen megnyilvánulását. Legfőbb érve az volt, hogy egyfajta cezúra, végérvényes szakadás következett be a zenében, és míg a "klasszikus" zenészek kezében, fejében ott van minden korábbi zenei korszak meghatározó stílusa, addig a rockzenészek "teremtéstörténete" legföljebb a bugyután naív '50-es, vagy a drogoktól bódult '60-es évekre vezethető vissza. A durva leegyszerűsítés ellenére ebben persze rejlik egy jókora adag igazság (bár megjegyzem, hogy a legtöbb tévedés - ha úgy tetszik: eretnekség - féligazságokra vezethető vissza). Most nem is e vita részletes kifejtésével, még kevésbé annak meglehetősen reménytelen megoldásával szeretnék foglalkozni, hanem inkább konkrétan rá kívánok mutatni egy emberre, aki kedves barátom meghatározása szerint bizony "klasszikus zeneszerző"-nek minősül.

Jon Lord 5 éves kora óta zongorázik, és zeneileg talán legformatívabb éveit olyan zeneszerzők bűvöletében élte, mint Bach, illetve kor- és honfitársa Telemann. Szükségtelen Lord mozgalmas életútját végigkövetni, a lényeg ugyanis abban rejlik, hogy Lord egészen fiatal kora óta a számára meghatározó zenei stílusok: a klasszikus, jazz, blues és kemény rock zenék fúziójában érzi magát otthon igazán. Ennek legelső, de átütő erejű (szinte forradalmi) megnyilvánulása a "Concerto For Group And Orchestra", amit először a Deep Purple-lel 1969-ben (a rockzene gyerekkorában) adtak elő, majd 1999-ben (erről DVD is készült). Ezt több hasonló projekt is követte (pl. Gemini Suite - 1971; Windows - 1974; Sarabande - 1975). Lord hosszas tipródás után 2002-ben kilépett a Deep Purple soraiból, hogy teljes egészében annak szentelje magát, amit magához mindig is a legközelebb érzett. Ennek az "új" korszaknaknak kiváló terméke a "Beyond The Notes Live" DVD, amelynek törzsanyagát a még Deep Purple-ös korszakban megjelent "Pictured Within" (1998), illetve a "Beyond The Notes" (2004) képezi.

A DVD egy 2004-es kölni koncertet örökít meg az utókor számára. A Capitol Records-nak bizonnyal nagyon sokba került ez a turné és a DVD fölvétele, de szerintem megérte. Még akkor is, ha a kameramunkával szemben komoly kifogásaim vannak (kapkodás, nem az éppen soros szólistára való összpontosítás, stb.), és olykor az énekesek mikrofonja túlharsogja a zenészeket (Lord konferálása meg sokszor túl halk).

Kiadó: Massacre Records

Zenészek:

Marko Waara - ének
Juhani Malmberg - gitár (Kotipelto)
Vili Ollila - billentyűk (Ari Koivunen)
Lauri Porra - bőgő (ex-Stratovarius, Kotipelto, Sinergy, Almah)
Mirka Rantanen - dobok (ex-Thunderstone, Kotipelto, Ari Koivunen)

...et iterum dico: Scandinavia -- és megintcsak mondom: Skandinávia. Ezzel a Szentírásból kölcsönzött és nem éppen vallásosan alkalmazott fordulattal indíthatnám a TunnelVision nevű finn progresszív együttes bemutatását. A "Tomorrow" a második lemezük, s bár értesülésem szerint a leginkább projektként felfogható csapat nem oszlott föl, 2002 óta nem hallottunk tőlük semmit ... de róluk se. Olyannyira nem, hogy jelenleg több helyen is 666 forintért árulják a CD-t, pedig - megítélésem szerint - a zenei tartalom megőrízte értékét. 666 forintért (az árazás kétségkívül tendenciózus) manapság egy tisztességes hamburgert sem lehet venni.

Egyébként nem kezdő és ismeretlen zenészek próbálkozásával van dolgunk, hiszen olyan kiváló hangszeresek "nyüstölik" itt, akik korábban, vagy azóta a Stratovarius-ban, a Thunderstone-ban, vagy éppen Kotipelto mellett tűntek föl. Ennek megfelelően a hangszeres teljesítménnyel nincs is probléma. Kifogással maximum Marko Waara énekes esetében élhetünk, de itt sem a teljesítménnyel magával van gond, hanem azzal, hogy Andy Alkman-hoz hasonlóan (Hellfueled) Waara is amolyan jobban sikerült fiatal Ozzy-klón benyomását kelti. Valóságérzékemet némileg magam mögött hagyva hajlamos vagyok olykor nagyívű javaslatokat tenni. Most pl. az jutott eszembe, hogy a Thunderstone-ból távozott a zseniális Pasi Rantanen (helyét a svéd At Vance-ből ismert Rick Altzi vette át), és talán a szerényebb képességű Waará-t le lehetne vele cserélni. Ez csupán azért aggályos, mert Waara erősen kivette a részét a zeneszerzésből. Egyedüli szerzőként jegyzi a "Silence", "Lightning" és "Ribbon Of Tears" című nótákat.

Személy szerint már piszkosul unom, hogy minden progresszív metál együttest a Dream Theater-höz hasonlítanak - jóllehet a Portnoy-ék valóban megkerülhetetlen, etalon-értékű atyjai a stílusnak. Jelen esetben mégis azt kell mondanom, hogy a TunnelVision egyértelműen olyan zenészek produktuma, akik érezhetően sok időt töltöttek az Álomszínház első üléssoraiban tágranyílt szemekkel és hegyezett fülekkel. Ehhez jön még a fiatalkori Ozzy hangja és a jellegzetesen skandináv (kicsit borongós) dallamvilág. Az egyszerűbb felépítésű power-es nótákon túl (lásd a fent említett Waara-dalokat) hallhatók a lemezen összetettebb progresszív szerzemények; ezek közül kiváltképp figyelemreméltó a "Don Juan's Triumph" (akkora gitárszólóval, mint ide Helsinki), valamint a 11 perces "While The World Awaits".

Csak remélni tudom, hogy a zenészek szétszóratottsága ellenére mihamarabb hallunk még a TunnelVision-ről egy új, teljes lemeznyi anyag kapcsán. Summa summárum: nálam a csőlátás (tunnel vision) egy újdonsült és kifejezetten pozitív értelmet nyert.

Tartuffe

Na, itt aztán tényleg nem nagyon kell magyarázkodni, meg szabadkozni! Olyan, mint a Peugeot reklám; ott nyomul a sok ratyi papírverda, míg egyszer csak megjelenik a 407-es, mindenkinek kuss, és bemondják a szlogent: "a játéknak vége..."

Tehát a dolgok jelenlegi állása szerint szeptember 22-én a játéknak vége, jön Uli Jon Roth Sky gitárja (4 oktávos, saját fejlesztésű hangszere) és új lemeze "Under A Dark Sky" címmel, a ratyi papírverdák meg húzhatnak a vérbe.

Megerősödött a lemezfelhozatal az utolsó negyedévre, de azért még a legminőségibb anyagokban is kimutatható egy-két százalék állományjavító, emulgeáló ez-az.

Uli Roth azonban biotermék, igazi művészember, a kortárs zeneművészet integráns része. Nincs senki, akinek árnyékában, vagy jelenlétében szégyenkeznie kellene, és ezt nem csak a rock-szcénára, hanem úgy általában a zeneművészet egészére értem.

Az egykori Scorpions gitáros (teljes tudatossággal távozott még azelőtt, hogy világsztár lehetett volna) kiállásában is igazi művész-féle, talán néhányan össze is nevetnek a háta mögött, ahogy egy német (NDK) indián, egy középkori vándorcigány és D'Artagnan közös halmazaként megjelenik a színpadon (tuti, hogy otthon is ezt a gúnyát hordja), de nincs jelentősége, ők sehol nem lesznek, amikor Uli Roth gitárjátéka még inspirálni fogja az erre fogékony kiválasztottakat. A lemezei bookletjében lejegyzett gondolataiban, szabadverseiben leginkább, de még - hál' Istennek csak nagyon ritkán - zenei megnyilvánulásaibanm is tettenérhető, hogy ő ugyan köztünk, de mégsem egészen ebben a világban él. A "Prelude In Space Minor" szerzeménye (Preludium Űr-mollban) valószínű, hogy csak kicsi zöld emberkéknek mond valamit, mi majd 2700-ban értjük meg. Most még én, a fanatikus is arra hajlok, hogy egyszerűen csak szar. Mekkorát fogok nézni halálom után, amikor majd globálisan látom az űr-moll géniuszát...

Félretéve a pátoszt, a világ egyik legjobb gitárosa ő. Amikor bluest játszik, játékában érződik Hendrix hónaljszaga, az igazi mosdatlan, koszos blues-pontatlanság, amikor pedig a maga rajzolta partitúrából kelti életre halálpontosan a harminckettedeket és arpeggio-kat, minden hang steril és a végletekig kigyakorolt. Tessék a YouTube-on minderről megbizonyosodni!

Nincs most kiemelt lemez, vagy dal, ami az ügyeletes kedvencem lenne, Uli Jon Roth művészete egészében az, már napok óta. Ha valaki mégis gyorsan ismerkedni akar különös világával, akkor hallgassa meg a Best Of lemezét, ebben minden megtalálható, ami igazán ő.

Hányat is kell még aludni 22-ig?

Túrisas

 Kiadó: Metal Blade

A mai Magyar Nemzetben éppen egy blockflöteművész kesereg, hogy a régi zenével (a "régi zene" itt stílusmeghatározást jelöl) fesztiválozó zenekarok nagyrésze csak felszínes képet ad a műfajról, holott a stílus zenei szempontból ennél sokkal mélyebb, sokrétűbb.

Valószínű, hogy őt még az új Falconer sem győzné meg, viszont biztos, hogy a röhögéstől becsúszna az asztal alá. De miért is keverem én a folk-metal cimke alatt futó svéd  Falconer népzeneiségét a teljesen más tészta régi zenével? Úgy, hogy össze vannak itt kutyulva a dolgok, kérem, legalábbis még a csapat anyanyelvén előadott néhány dala sem győz meg arról engem, hogy ez itt tradicionális folk lenne. A dallamokon egyértelműen a Blackmore's Night (na, azokon is borulna még egy nagyot a blockflöteművész) középkori-histórikus ízét érezni. A biztonság kedvéért erről azért majd még megkérdezek egy-két körülöttem lábatlankodó svéd néprajzost is....

1999-ben a Mithotyn befáradása után Stefan Weinerhall alapította a csapatot, és a heavy metal-tól teljesen idegen zenei világból (és kinézettell) érkező Mathias Blad énekesnek köszönhetően a Falconer a bedőlt hazai hitelek módjára szaporodó folk-metal zenekarok egyik legjobbja lett. Amilyen rosszat tesz a közös zenekari fotóknak Mathias anti-rocker fejszerkezete, olyan izgalmas tud lenni ez a szép, hajlékony férfihang a trappolós, intenzív heavy metal közegben.

Hogy mennyire ő a siker és minőség kulcsa, azt mutatja az átmeneti távozása idején (2003-2005) megjelent két Falconer album átlagossága. Viszont mindenképpen hasznos, hogy ebből a felállásból Jimmy Hedlund gitáros is átmentődött. Dallamos és technikás szólói számomra a Falconer másik erősségét jelentik.

A legutóbbi Northwind is remek produkció volt, minőségben az új lemez sem marad el tőle. Annyi változás történt talán, hogy ezúttal Blad musical-korszakát idéző egy-egy ötlete is zöld utat kapott Weinerhall-tól (Dreams And Pyres), tovább terhelve ezzel a folknak álcázott zenei mixtúrát.

Kedves blockföteművész úr! Biztos, hogy ez a historikus metal/folk izé, amit a Falconer elővezet, zenetörténeti szempontból abszolút értelmezhetetlen és értékelhetetlen kotyvalék, de...és elnézést is kérek rögtön, nekem tetszik. Sőt nagyon tetszik. Bocsánat.

Túrisas

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
myspace.com/nealmorse

Zenészek:

Neal Morse - ének, gitár, billentyűk
Collin Leijenaar - dob
Paul Bielatowicz - gitár, vokál
Henk Doest - billentyűk
Wilco van Esschoten - basszusgitár, vokál
Jessica Koomen - vokál, billentyűk

Azt se tudom, hogy kezdjem. Volna éppen mit mondani, de vajon van-e értelme? Ez a mi állandó dilemmánk: hogyan lehet zenéről prózában írni? Mit lehet abból az összetett zenei, képi és - nem utolsósorban - lelki élményből visszaadni, amit pl. Neal Morse új DVD-jének megtekintése, meghallgatása jelent? Én egyébként sem idegenkedem a keresztény ihletésű rockzenéktől, vagy az ún. white metal-tól (lásd a Stryper- vagy Menahem-cikkemet), ennek létjogosultságát rémisztő ostobaság lenne elvitatni, s ezt pont az olyan előadók miatt mondom, mint Neal Morse. Őszintesége, elkötelezettsége, ugyanakkor zenei zsenialitása teljességgel megkérdőjelezhetetlen. Ez az ember nem egyszerűen sok hangszeren játszó zenész, vagy jó zeneszerző; Neal Morse tömény zene, ami állandóan és folyamatosan szivárog, sőt ömlik belőle.

Ennek a muzikális és lelki túlcsordulásnak jeles terméke a Sola Scriptura DVD. Katolikus lévén voltaképp erősen nehezményezem a legutóbbi lemez anti-katolikus felhangjait. Nem kell ahhoz teológusnak, de még katolikusnak sem lenni, hogy valaki belássa: az a végletesen leegyszerűsítő, sztereotip kép, s mindenek fölött az Egyház tanításának az a kitartó félreértelmezése, amit a "Sola Scriptura" szövegszerűen képvisel, ma már aggasztóan közel áll ahhoz, amit a modern liberális társadalmak a legszörnyűbb bűnként kezelnek: vagyis, a gyűlöletbeszédhez. Szerencsére Neal Morse-t nem a teológiájáért, hanem a zenéjéért szeretjük. Azért pedig lehet.

Pontosan négy éve jelent meg a nem kevésbé izgalmas "Testimony Live" DVD. Az új koncertanyag gyakorlatilag ugyanolyan hosszú; az extrákat nem számítva is közel 3 óra. Morse egy ponton tréfásan meg is jegyzi: "A feleségem állandóan panaszkodik, hogy mostanában miért nem tudok 3 órásnál rövidebb koncerteket adni." De a kedves nej fájdalma a mi nyereségünk. Ezúttal is a "? Live" (2007) című koncert albumról már ismert holland zenészek kísérik a többhangszeres fenomént. A testes dobos egyáltalán nem jön zavarba attól, hogy Mike Portnoy helyét kell betöltenie, de nem kevésbé felkészült a basszer sem. A vokalista-billentyűs csaj (aki egyébként komoly jazz énekes) meg ráadásul igazi "babe", aki egy pöttyet el is rabolta a szívem...

Feltétlen ki kell emelni a gyerekképű brit gitárost, Paul Bielatowicz-ot (pl. Carl Palmer Band), aki Guthrie Govan és Jan Cyrka mellett a zeneileg kissé posványos Nagy-Británnia igazi reménysége. Ugyan egy másik magyar rockzenei honlapon nem átallották fikázni, én ezt az irigységnek, vagy a szerző bornírt zenei hozzáállásának tudom be. Szó sincs arról, hogy széttekerné a számokat, többnyire alázatosan szolgál és csak a kellő pillanatokban szabadul el a keze. De akkor nagyon. Az illető "szakújságíró" figyelmébe ajánlom, hogy az első nagy Bielatowicz szólóra kb. az 57. percig kell várni. Ez bizony nem aránytévesztésről árulkodik.

A DVD kép- és hangminősége egyébként jó, és az is nyilvánvaló, hogy nem végeztek rajta semmilyen utómunkálatot. Benne maradt néhány tévesztés és besípolás, de ez nem zavaró, inkább a "live feeling"-et erősíti. A "Testimony Live"-nál egy kicsit változatosabb a szetlista, mert nem játsszák el az egész "Sola Scriptura" lemezt, így marad idő a szemezgetésre korábbi Morse albumokról, egy Spock's Beard lemezről (Snow), sőt még egy Transatlantic nóta is megszólal (We All Need Some Light).

A bevezetőben azon tanakodtam, hogy van-e értelme egyáltalán ilyen zenei élményről írni. Persze ha nem lenne, nyilván nem erőlködnénk ezzel a bloggal. Szerkesztőként tisztában vagyok azzal, hogy milyen kevesen olvassák ezt az oldalt (ismerem a statisztikákat). Most mégis azt mondom: én belekiáltottam a "szájber"-térbe, hogy ez a DVD eszméletlen jó. Ha akár egy ember ezért szerzi be és/vagy nézi végig, akkor már megérte.

Tartuffe