Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.circle2circle.net
myspace.com/circleiicircle

Zenészek:

Zak Stevens - ének
Paul Michael Stewart - bőgő
Andy Lee - gitár
Evan Christopher - gitár
Robert T. Drennan - dobok




Dalcímek:

01. Fatal Warning
02. Dead Of Dawn
03. Forever
04. Echoes
05. Waiting
06. Soul Breaker
07. Seclusion
08. So Many Reasons
09. Chase The Lies
10. Every Last Thing

Azon szerencsések közé tartozom, akik láthatták a Savatage-t élőben Zak Stevens számomra tökéletesen érthetetlen kilépése után is. A 2002 februári koncert (Bécs, Planet Music -- az előzenekar az Ark és a Threshold volt!!!) új énekese, Damond Jiniva nagyon meggyőző teljesítményt nyújtott, de nekem azért nagyon hiányzott Zak kiváló orgánuma. Fogalmam sincs mi volt a kiválás valódi oka, de a legendás floridai power banda legénysége ilyen-olyan projektekben azóta is csak teremtő erői szétforgácsolásával van elfoglalva. Zak Stevens saját együttesével csupán annyit ért el, hogy a Savatage hatalmas árnyékában gyalogolva visszaminősítette magát a másodosztályba.

De ne legyünk olyan szigorúak! Történetesen az új album, a "Delusions Of Grandeur" a három korábbi Circle II Circle lemezhez mérve egyértelműen a banda legjobb teljesítménye.  Az új nótákat hallgatva az a vélemény formálódott meg bennem, hogy a Sava-leszármazottak közül (beleértve Jon Oliva legújabb "fájdalmát" is) most Zak Stevens társulatának sikerült előállni a legizmosabb anyaggal. A hangzás sajnos egy kicsit aránytalan, a vokál-sáv eléggé tolakodó, de végeredményben ez a zene mégiscsak Zakről szól. Nos, szerez is nekünk néhány nagyon szép pillanatot; kiváltképp a "Forever", az "Echoes", a "Chase The Lies" és az "Every Last Thing" érdemel dicséretet.

Azért a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy akármilyen dögös - mondhatnám Savás - is az új CIIC album, mégis sovány vigasz ahhoz képest, amit egy új Savatage lemez jelent(het)ne. Ebben az értelemben szinte prófétai a lemez címe: nem más ez, mint a Sava néhai nagyságának puszta káprázata!

Tartuffe

Ez a mi formánk! Egyszer ismerik el széles körben is olyan rock-arcok tehetségét, mint Oliva, Chris Caffery, vagy Al Pitrelli, akkor is rosszul jövünk ki belőle! A metal-ba oltott Csendes Éj-jel turnézó és Amerikát folyamatos karácsonyi eufóriában tartó TSO-projekt parttól-partig sportcsarnokokat tölt meg, aminek persze rockerként mi is örülünk, ráadásul tényleg tök ari, meg minden, de azért legbelül csak ott sajog a seb: a világ egyik legjobb heavy metal bandája, a Savatage, jelentős részben a TSO sikere miatt van parkolópályán, és most – Isten ne adja! -  kevés az esélye, hogy valaha még összeállnak.

Vigaszként marad nekünk a Circle II Circle, a JO'P, sőt Chris Caffery is ad ki lemezeket folyamatosan. Utóbbit leszámítva, akit lemezről-lemezre látványosan cserbenhagy a múzsája, mindenhol érezni a Sava-hagyaték gondos ápolását. Legutóbb, éppen a JO'P már annyira a bőrébe is bújt, hogy sok kritikus kvázi Savatage lemezként aposztrofálta a Maniacal Renderings-et. Nem is minden alap nélkül.

Ezúttal változott a képlet. Ez nem post-Sava lemez. Egyáltalán nem. Bár egy dologban van párhuzam. Oliva mester szomorúsága utoljára a Handful Of Rain lemezen hagyott ilyen mély nyomot. Akkor a testvére felfoghatatlanul értelmetlen halála miatt ez érthető is volt, most nem tudom, mi az oka, bár a cím és a borítógrafika sokat sejtető. Tehát, mint ahogy mondtam, ez nem Savatage. Viszont végtelenül zenei. Modern és konzervatív is egyszerre, a legváratlanabb hangulatok és zenei megoldások követik egymást, anélkül, hogy odavetettnek, salátának tűnne a végeredmény. Oliva zseni, ez az értékeit csak lassan, lépésről-lépésre megmutató lemez minden pillanatából süt. A Mountain King fájdalma  pedig néha robban (Adding The Cost), ilyenkor mindenki térjen ki az útjából, néha beletörődős, apatikus (Someone/Souls), néha pedig szívbe markoló, gyönyörű fájdalom (Firefly).

Kincs és ajándék ez a lemez. Biztos, hogy a legváltozatosabb, legsokszínűbb anyaga a Mesternek, de azt azért ugye mindenki tudja, hogy a legnagyobb ajándékkal még adósak nekünk...

Túrisas

Na, itt aztán nagy a kavarás, kutya legyek, ha értem a logikáját! Megérkezett a promó anyag, ami "proudly presents" a 2008 március 14-én(!) megjelent Revoiced korongot, csakhogy ez nem a német prog banda legújabb lemeze (az ugyanis tavaly év végén jelent meg The 5th Season címmel) hanem egy 2005-ben már megjelent anyag. Ráadásul, hogy végképp összezavarjam a fejeket a Revoiced már akkor sem volt új, hiszen ez az akkori énekes által újra felénekelt a zenekar által pedig újra feljátszott első két Dreamscape opusz (Trance Like State '98 és Very '99) legjobb dalait tartalmazta.

A zenét legpontosabban úgy tudom jellemezni, hogy Dreamscape Theater, amelyhez túl sok hozzáfűzni valóm nincs is. Aki szereti a klónokat, ezt is szeretni fogja, merthogy vérprofik, zsír megszólalással.

Hanem a lényeg, merthogy van még egy csavar a sztoriban: Az új-régi-új Revoiced lemez végére rápakoltak most egy vadiúj nótát, ami az alaposan átalakult csapat, ez év őszén megjelenő albumának előzetese. A  Breathing Space címet viselő nóta akkorát szól, hogy félrenyeltem a falatot! Mischa Mang, az új torok hathatós segítségével szerintem ki fognak tudni szabadulni a Színház fogságából, legalábbis minden jel erre mutat. Iszonyú erős megszólalás, mintha egy mamut ülne az ember fejére, az énekdallamok pedig ezerszer jobbak, mint a kicsit nehézkes korábbi időkben.

Most megelőlegezve a bizalmat, Dreamscape-fan lettem, nem tudom elképzelni, hogy az őszi lemez csalódás legyen, annyira mézes ez a madzag!

Túrisas

Hiába volt Anglia hard rock-nagyhatalom, a zenei médiájuknak sikerült úgy átmosni az agyakat, hogy néhány éve Londonban járva, még a kiemelt lemezboltok között jegyzett Tower Records-ban is csak elvétve, mutatóban találtam heavy metal lemezeket. A rock = brit pop ostobaságának azért lassan csak végeszakad(t).  Ennek bizonyítéka pl., hogy a Dragonforce angliai koncertjein már "sold out" tábla fogadta legutóbb a későn eszmélőket. Talán a kedvezőbb közeg  Southampton olaszainak (ötből hárman taljánok)  is megnyithatja a kapukat, ha sikerül meggyőzni a kiéheztetett angol közönséget. A korábbi anyagaik alapján egy tipikus, nem különösebben kiemelkedő euro-speed/power csapat élt emlékeimben. Ehhez képest ez a lemez most csak melodikus power és nem, - illetve csak hangyamicsodányit speed, ráadásul a vokálokban némi dallamos amerikai íz (Hearts and Voices) is felbukkan.

A lemez számomra legizgalmasabb pillanatait az utolsó három nóta jelentik, de amíg ide elérkeztem többször kellet legyűrnöm az odafigyelős hallgatás határozatlan ideig tartó felfüggesztésének csábító kísértését. A nóták egymás után masíroztak el a fülem mellett, anélkül, hogy kiváltották volna a megfelelő ingert, ami elindítja az agyból a parancsot, az ismételt lejátszás haladéktalan megkezdésére. Az új Shaman lemez kapcsán jártam úgy, hogy a kevésbé jól sikerült dalok is újra hallgattatják magukat a mai napig, mert a hangszeresek játékára nem lehet nem odafigyelni. A PQ esetében ez sem menti meg a helyzetet, teszi mindenki a dolgát korrekt módon, de egy-egy érzéssel odakent szólót leszámítva nincsenek igazán nagy hangszeres pillanatai (sem) az anyagnak.

A végére feltámadó, ám összességében befáradt cucc, ilyenből tényleg túlkínálat van manapság.

Túrisas

Kiadó:
Geffen, SPV/Steamhammer

Megjelenés:
2008. április 18. (Németország)
2008. április 21. (Európa)
2008. április 22. (USA/Canada)

Zenészek:

David Coverdale - ének
Doug Aldrich -gitár
Reb Beach - gitár
Timothy Drury - billentyűk
Uriah Duffy - bőgő
Chris Frazier - dobok

Dalcímek:

01. Best Years (5:16)
02. Can You Hear The Wind Blow (5:02)
03. Call On Me (5:01)
04. All I Want All I Need (5:42)
05. Good To Be Bad (5:13)
06. All For Love (5:14)
07. Summer Rain (6:15)
08. Lay Down Your Love (6:01)
09. A Fool In Love (5:14)
10. Got What You Need (4:14)
11. 'Til The End Of Time (5:32)

Aki valami újszerűt várt, az egyrészt csalódni fog, másrészről mi a francot képzelt? Ez a zenekar éppen 30 éve feszt nyomja a hamisítatlan, kompromisszum-mentes blues-zal erősen megfüstölt rock zenét. A "Live: In the Shadow of the Blues" (2006) lemezen megjelent 4 új szám már előre jelezte, hogy mik a reális elvárások. Coverdale azt nyilatkozta, hogy a "Good To Be Bad" 20 év óta az első igazi Whitesnake lemez (remélem, ezzel nem a zseniális "Slip of The Tongue"-ot akarta leszólni). Az bizonyos, hogy az új anyag igyekszik megidézni a legendás "1987" ízét, hangulatát. Persze a hangzás sokkal modernebb; Coverdale szerint az új album "nagyon tökös, nagyon izmos" (very butch, very muscular). Ez elsősorban a két zseniális gitárosnak köszönhető, különösen Doug Aldrich-nak, aki a zeneszerzésben is jócskán (felesben) kivette a részét. Megítélésem szerint a "Good To Be Bad"-en akad néhány tölteléknóta, de ha mellétesszük a koncertlemezen bónuszként megjelent 4 új számot, az eredmény több mint egy óra önfeledt hancúrozás a fehér kígyóval.

Ami Coverdale mestert illeti, nehéz elképzelni, hogy ez az ember 57 éves! Bomba formában van, és nemcsak a hangja, amint erről a "Live In The Still Of The Night" DVD-t nézve a művelt magyar közönség már meggyőződhetett. Máig gyászos emlékem, hogy a várva-várt 2006-os budapesti koncertet az ítéletidő csúnyán elverte. Hátha most az "elemek" kegyesebbek lesznek a hazai rajongókhoz, akiknek neve (remélem) légió. Akkor Túrisas cimborám is kárpótolja majd magát egy új turnépólóval (a régivel - kedves neje szerint - már úgyis fost lehetett szűrni).

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Releváns honlapok:
www.dominici.com
www.myspace.com/charliedominicimusic
www.solidvision.org
www.myspace.com/solidvision
www.brianmaillard.com
www.myspace.com/brianmaillard



Zenészek:

Charlie Dominici - ének
Brian Maillard - gitár
Yan Maillard - dobok
Americo Rigoldi - billentyűk
Erik Atzeni - bőgő

Nos, először a zenéről! Ez a dolog könnyebbik része, pl. mert egy pár elcsépelt, de annál találóbb jelzős szerkezettel elintézhető: halál pontos és vér profi. De tényleg! A Dominici köré verbuvált olasz-svájci zenész társulat Solid Vision néven már sikeresen bizonyított. Most is a 2006-os "The Hurricane" című korongjukat pörgetem és egyre azon tűnődöm, miért kell egy kirúgott Dream Theater tag vitatható renoméja ahhoz, hogy a világ fölfigyeljen rájuk. A banda szíve-lelke mellesleg a svájci Maillard testvérpár; az egyik a bőröket üti, a másik a húrokat nyüstöli (csakúgy, mint Truls és Mats Haugen a Circus Maximus-ban, vagy Vinnie Paul és "Dimebag" Darrell Abbott (R.I.P.) annak idején a Panterában). A "Part 3" zeneileg - ha lehet - még erősebb, mint a trilógia előző része. Egyértelműen vastagabbra van véve a hangzás, talán egy kicsit túl vastagra is, mert a ritmusszekció - főleg a lábdob - szerintem enyhén túl lett vezérelve. Ezen kívül azonban egyszerűen nem lehet fogást találni rajta.

Most pedig az énekesről! Egy korábbi írásomban már utaltam arra, hogy a Dream Theater annak idején joggal kötött útilaput Dominici talpára. Ezt a meggyőződésemet (szimpatikus viselkedése és a magyar kapcsolat ellenére) a legutóbbi budapesti Dream Theater koncert előtt mutatott élő vokális teljesítménye is megerősítette. Elnézést kérek a fanatikus Dominici rajongóktól (tudom, hogy vannak ilyenek), de én nagyon meghallgatnám ezeket a dalokat mondjuk D.C. Cooper-rel vagy Corey Brown-nal (Magnitude 9)! Persze nehéz megítélni, hogy Dominici tulajdonképpen mennyit tesz hozzá ehhez a zenéhez (a szerzők között minden dalnál föl van tüntetve), és a "Part 3" nótáinak dallamvezetése kétségkívül direktebbre sikerült, Dominici hangfekvéséhez jobban illő.

A nóták közül mindenképpen külön méltatásra érdemes pl. a lemezt záró "Genesis", amelynek első 5 perce igazi instrumentális "metálorgia". Az album fénypontja véleményem szerint a kifejezetten fülbemászó "Revelation", és bár Dominicinek általában nem állnak jól a lírák, a "So Help Me God" egy kimondottan jól sikerült képviselője a műfajnak. A progresszivisták szaladjanak, és szerezzék be gyorsan az albumot!

Taruffe

A magyar heavy metal élet két jeles személyisége, Molics Zsolt énekes és Ángyán Tamás (ex-Sámán, Carpathia Project) gitáros által életrehívott Mamut zenekar, nevéhez méltó módon és súllyal tarolt a minőségi fémzene hazai híveinek körében. A lemezről, illetve a folytatásról Túrisas beszélgetett a főszereplőkkel.
























A Mamut inkább Molics/Ángyán projekt, vagy egy hosszú együttműködésre "ítélt" igazi zenekar?

Ángyán: Molics/Àngyán projektnek indult, majd a próbák során valódi zenekarrá érett a Mamut. Ketten kezdtük el a nótákat írni, aztán zenészeket kerestünk a produkcióhoz, akik közben hozzátették saját egyéniségüket a dalokhoz. A következő korong számait már abszolút közösen hozzuk létre. Ebben azért vagyok ennyire biztos, mert nemcsak hogy belekezdtünk, de 4-5 nótát már szinte teljesen megírtunk az új anyaghoz, amely egyelőre a "Jégbefagyva" munkacímet viseli.

Mit kell tudni a többiekről,  akik kimondottan jól teljesítenek az anyagon?

Ángyán: Hornyák Balázs ül a doboknál, aki már dolgozott együtt Zsolttal a CHC-ben (Cool Head Clan). Abszolúte megbízható, biztos kezű ütős, aki nem csak dobos, hanem Zenész is nagybetűvel, ami számomra azt jelenti, hogy nem üti szét a dalt, hanem a zenét kíséri, hallja az egész zenekart, ahogy mondani szoktam, egy jó dobos "beleül a zenébe", - na ez  Balázs!

Nagyon jó érzés ám, hogy anélkül lehet egy új Wisdom anyaghoz közelíteni, hogy gombóc lenne az ember torkában. Minden egyes zenekari megmozdulásukban (koncert, lemez, megjelenés, stb.) ott van a látens zenekari üzenet; vagy a rajongók által elvárt maximalizmussal, vagy sehogy. Most sem izgultam, pedig elhagyta a csapatot Nachladal István énekes, és cseppet sem volt evidens, hogy személye minőségromlás nélkül pótolható.

Az új, háromszámos EP egyenes folytatása a debütáló lemeznek. Kiss Zoltán (ex-Nemesis) személyében magabiztos, erős hangra leltek. A nagyszabású intróval berobbanó címadó jellegzetes euro-speed/power, korrekt, de nekem jobban bejön a kissé historikus ízű lírai "All Alone".

A nóta így-ahogy van, szerepelhetne bármelyik külföldi példakép lemezén. Teljesen elfogulatlanul mondom, hogy pl. a remekbeszabott új Avantasia lemezen sincs ehhez fogható lassú dal. Ez pedig akkor már lassan tényleg világszínvonal. De jó lenne!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

Végtelenül szimpatikus arcok Rotorék. Elég csak rájuk nézni az embernek, és ha meg nem is érti fanatizmusuk okait, láthatja rajtuk – ha nagyon patetikus lennék, azt mondanám szemükben a tüzet – azt az egész életre szóló elköteleződést, ami nélkül képtelenség 20 éven keresztül nyomni a rockot. Közvetve megismerve őket, még inkább azt gondolom, hogy a Zene csak akkor érintheti meg igazán a zenészt, ha feltétel nélkül, sikert-pénzt-nőt-csil-
logást alárendelve közelít hozzá. Na jó, a nő maradhat mellérendelve...

Ezzel a bevezetővel már nem lenne stílusos nagyon lehúzni a banda új lemezét, de az igazat megvallva, ezt meg sem érdemelnék, még akkor sem, ha összességében nem érzem makulátlannak az anyagot. Engem egy monstre nagy hengerre emlékeztet, ami elindul, lendületbe jön és gyűr maga alá mindent, miközben azért felszed egy-két vackot is innen-onnan.

A majdnem 80 perces (mondom, hogy monstre) hitvallás magyar lemezektől nem várt megszólalásával lepi meg először a hallgatót. Tényleg kalapot le azért, hogy ezt a soundot (a dobhangzást is végre!!!!!) a zenekar, közülük is elsősorban Plósz Josi így összeügyeskedte.