Kiadó:
Fosfor Creation

Honlapok:
www.jupitersociety.se
www.myspace.com/jupitersociety

Zenészek:

Carl Westholm - billentyűk
Mats Levén - ének
Nils Erikson - ének, programozás
Öivin Tronstad - ének, vokál
Leif Edling (Candlemass) - bőgő
Ulf Edelönn (Carptree) - gitár
Cia Backman - vokál
Jonas Källsbäck - dobok, bőgő, keverés
Declan Burke (Frost) - ének, vokál
Sven Lindvall - bőgő
Jonas Waldefeldt - dobok

A Jupiter Society a svéd illetőségű Carl Westholm zeneszerző, producer és billentyűs projektje, amihez sikerült megnyernie néhány ígéretes zenésztársat. Westholm a  Carptree nevű progresszív rock formáció zenei agya; itt alapvetően a régi Genesis és a King Crimson által kijelölt vonalon mozogva alkot Niclas Flinck énekessel duóban, akinek hangja és stílusa olyan kísértetiesen hasonlít a régi Marillionból ismert Fish-hez, hogy vizuális élmény nélkül szinte lehetetlen lenne megkülönböztetni őket.

Úgy tűnik, Arjen A. Lucassen hét Ayreon lemeze (1995-2008) és Star One projektje (2002) immáron végképp stílusteremtővé vált (persze nem minden előkép nélkül: ld. David Bowie); őt követi mind a Pagan's Mind énekest, Nils K. Rue-t foglalkoztató (egyébként siralmas) X-World/5 (New Universal Order, 2008), mind pedig a Westholm elnökletével megalakult Jupiter Társaság. Az FC/LW vérbeli űr-rock opera anyag, amúgy Arjen Lucassen módra, és a történet sem kevésbé elvont. A Bismarck Explorer nevű űrhajót, melynek kapitánya egy Kate Bishop nevű űramazon, ismeretlen ellenség támadja meg... Ha nem muszáj, senkit nem untatok a banális történet részleteivel...

Valójában nem is a sztorival van bajom, hanem sajnos a zenével. Ez bizony inkább cinematográfiai aláfestés benyomását kelti; egy erősen életunt, jéghideg Ambient anyag, amely hosszútávon iszonyúan unalmas, és a végén még egy nyúlfarknyi dallamfoszlányra sem emlékszik az ember. Néha már majdnem sikerül nagyszabásúnak lennie (pl. The Enemy), de a beindulás minden egyes alkalommal elmarad. Nincs egyetlen árva gitárszóló sem, billentyűszólók is csak jelzésértékkel, de még a riffek is ritkák, és ahol előfordulnak, ott is nagyjából csak ütemes zakatolásnak nevezhetők. Símán lehetne egy művészkedő sci-fi mozifilm zenéje, pl. egy Stanley Kubrick "remake", az új 2001 Űrodüsszea hangulatteremtő zenei háttere. Ennek a nyűglődésnek a progresszív metálhoz lényegében annyi köze van, mint Zed K-nek (alias Kózsó) a Los Angeles-i rock karrierhez.

Nem merném állítani, hogy nincsen egy-két jócskán becsomagolt, nehezen kihámozható zenei pillanat, néhány igéretes motívum, de ezek még a figyelem alkalmi fölébresztésére sem elegendőek, nemhogy az érdeklődés huzamos fönntartására. Közel 60 perc zenehallgatás után az egyetlen dolog, ami bennem megmaradt, egy kérdés: Hogy lehetett egy ilyen projektre befűzni olyan neves metál zenészeket, mint pl. Mats Levén? Biztosan nem a nagyszámú és jövedelmező lemezeladás vagy a teltházas stadionokkal teli világkörüli turné igéretével.

Tartuffe

Még szerencse, hogy a szerkesztőségből figyelmeztettek, az osztrák csapat demójáról is én írtam egy jó évvel ezelőtt, ugyanis az a helyzet, hogy szőrén-szálán tűntek el a memóriámból. Ez persze nem jelent tragikusan rossz produkciót, hiszen azt megjegyzi az ember, a szervezet így védekezik, hogy egy újabb nem kívánt találkozás bekövetkeztekor legyen esély kitérni a ramaty bandák útjából. A teljes törlődés a színtelen-szagtalan zenekarok esetében történik meg. Utána kellett hát nézzek, mit is írtam róluk.

"Az Ecliptica egyszerre minden akar lenni; hagyományőrző, progresszív, epikus, helyenként női énekkel, hogy aztán igazából semmi ne legyen belőle … azért még mindig jobb, ha ez jön Ausztriából, legalább a Rába nem habzik tőle…" Nem sok minden változott azóta a srácok (+ lány) háza táján, így többé-kevésbé most is aktuálisak a leírtak. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy a megszólalás ezúttal sokkal jobb, sőt azt sem lenne fair eltitkolni, hogy a sokszereplős, epikus líra, a "Turn Away" Rough Silk/Savatage-ízeket rejtő néhány pere felettébb kellemes hallgatnivaló.

Van egy új gitárosuk is (sokat ígérő zenei képzettséggel), ám legnagyobb sajnálatomra a lemezen még nem ő játszott, ami nagy baj, mert eléggé zavar, ha egy heavy rock zenekarban csak maszatolás folyik ahelyett, hogy leszednék a fejem azok a nagyon ízesen megfogott hangok. Nagy baj nincs, de azért tessék elmenni a szintén osztrák Serenity egy koncertjére, hogy világossá váljon, mitől is döglik a légy.

Túrisas

Mint Luca széke, úgy készült, de azért végre-valahára csak  a kezünkben tarthatjuk a Seattle-i csapat első DVD-jét. A Gigantour I. DVD-nek köszönhetően ugyan volt már Nevermore zúzda, házi használatra, de hiába fejeltem le több ízben is a csillárt otthon a "koncert" hevében, a két közepesen szarul kevert nóta csak a függőség tüneteit tudta enyhíteni.

Seattle misztikus egy hely. Érdemes lenne talán Lui Padre-nak kiutazni és varázsvesszővel bevizsgálni a próbatermek környékét. Egyrészt addig sem lenne itthon, másrészt talán kiderülne, hogy mi okozza az innen induló csapatokban kialakuló, sokszor egy egész műfajt befolyásolni képes karizmát. Ez néha progresszív (Queensryche), néha regresszív (kócos, szőke, pulcsis bácsi, Isten nyugosztalja), de hatásuk mindig jóval túlnő a városkapun.

A Nevermore nehéz időkben lépett színre. 1995-ben nem a rendezett hosszú rőzsék, a teátrális és monumentális énektémák, súlyos, technikás riffek, kigyakorolt virtuóz szólók határozták meg az utcaképet arrafelé, de a Warrel Dane sötét, fájdalmas dallamainak és a muzsikusok tudásának nem lehetett nemet mondani. Illetve lehetett, járt is a kritikusok szája rugóra, de annak szánalmas hiábavalóságát az ösztöke elleni rugdalózás bibliai képe szemlélteti leginkább.

Így lettek ők világhírűek és így lett megérdemelten az övék az egyik legintenzívebb koncertteljesítmény, amelynek átnyújtott esszenciája most a TYOTV. Nem mintha ezt érdemes lenne forintosítani, de a beruházás nekem a koncert első harmadában elhangzó Enemies Of Reality alatt már megtérült.

Jeff Loomis és Chris Broderick (ex-Jag Panzer, most Megadeth)  egy színpadon! Atyavilág! Már a kiállásuk is gyilkos. Broderick mint egy Bionicle, csak a keze nem fegyverben, hanem gitárban végződik. Azt mondtam, nem fegyverben? Hülye vagyok! Fegyver az, halálos. Az Enemies Of Reality-ben Jeff és Chris unisonója konkrétan öl, amit pedig összeriffelnek, attól még hajnal kettőig sem tudtam elaludni. (Este hallgattam meg először.)

A felvétel Bochumban készült (ahol a szülinapi Rage koncert DVD is), ennek megfelelően a színpad meglehetősen kicsi, nem kimondottan lenyűgöző világítással és nem is kimondottan szép képekkel, de a rengeteg vágás és dinamikus közeli (azok a szólózó/riffelő kezek!) felvétel jót tesz az összhatásnak. A közönség extázisban, mint ahogyan a végére (Sentient, Narcosynthesis, Heart Collector, Born, Godless) már magam is.

Aki nagyszínpadon és profi fényekkel akarja nézni a Nevermore-t, az a második DVD-vel vigasztalódhat, a Wacken-i zúzda négy nótája különösen állat, bár itt csak sztereo a hang, nem olyan ultrabrutál, mint az Andy Sneap által kreált übersound a főműsorban. Hab a tortán, hogy a tetszetős booklet közepén hazánklánya, Bátky-Valentin Szilvia a Shockmagazin.hu főszerkesztője ördögvillázik Warellel, ehhez ezúton is gratulálunk.

Képben csak kurva jó, zeneileg viszont irtózat anyag.

Túrisas

Nem kicsit bulvár(f)os a téma, de érdekes lenne megkeresni a fiatal és csúnyácska Udo Dirkschneiderke (gyereknek sem lehetett szép) általános iskolai énektanárnénijét, hogy mondja már el ugyan, hányszor zavarta el az iskolai kórus közeléből az énekelni vágyó gyermeket. És lám, gondolta volna-e akkor, hogy énekesként fog elhíresülni majdan a nebuló, az éneklésre tökéletesen alkalmatlan hangi adottságaival.

Abszurd és csökött a világ, tehát az már önmagában rég nem szenzáció, ha egy fahangú senkiháziból, senkiházik által ünnepelt  "énekest"  gyárt a média, az azonban szinte egyedüli, hogy egy vokálisan ekkora antitalentum úgy váljon azzá, hogy a szakma is mellette áll. És valóban. U.D.O. nemhogy nem ciki, de életműve az Accept zenekarral és szólóban is mérföldkő.

Az Accept úgy alakította ki saját hangzását (ami megintcsak nem teljesen unikum, hiszen a Saxon és Judas Priest zenekarokból, meg úgy általában a NWOBHM mozgalomból jól  levezethető), hogy hirtelen elkezdett dolgozni a smirgli a germán törpe torkában, sőt a hagyatékot a szólópályáján átörökítve, dolgozik a mai napig is.

Ha megfeszülök sem tudom megfogalmazni, hogy miért jobb a rosszabb, azaz miért bukott az egyetlen igazi, képzett énekessel készült Accept lemez akkorát, mint ide a Machu Picchu, vagy hogy miért ráz még most is ki a hideg, ha meghallom a kő egyszerű Metal Heart (1985) nótát, azzal a végtelenül snassz és hatásvadász "Für Elise" szólóval a közepén. Csak nosztalgia lenne? Tény, hogy '85-ben mindig seprűt (flyingV-nek kinevezve) ragadtam, ha betettem a nótát és hangról-hangra nyomtam le hibátlanul a szólót, de annyi mindenről "derítette" ki később az idő, hogy nem értékálló és csak a kamasz lelkesedés emelte piedesztálra, hogy talán mégsem csupán az. Ezek a dalok, pl. az éppen dübörgő Midnight Mover, majdnem 25 év elteltével is elindítanak a söprű felé, pedig azóta már gitározni is megtanultam...

A logikus választ tehát nem tudom, azt viszont igen, hogy a feszes, masszív  Accept/U.D.O. dalok és himnuszok ezúttal is ütnek mint Papp Laci, a nagyon jó hangulatú turnézáró koncerten rögzített anyag pedig elég profi ahhoz, hogy az ember ott érezze magát Tüttlingenben, az éneklő német rockerek hónaljszagától csak szimbolikus távolságra. Mutatós a színpad, szépek a képek, a világítás, jók a vágások, az egy-két kandesz pedig azt igazolja, hogy nem babrálták sokat utólag a felvételeket.

Szóval fasza ez a anyag, még akkor is, ha a számos nóta közül azért van néhány töltelék, és azt sem állítom, hogy nincs igazság abban a passzio.hu oldalon olvasott kritikában, hogy a képi élmény hiányában azért el-elfoghatja az embert az unalom, ezt az elég egydimenziós zenei gondolkodást hallva.

Meg kell még jegyezzem, hogy az egykori Accept dobos Stefan Kaufmann, valamint a svájci Gianola (de csúnya, ő is!) gitárjátékánál hallottam már szilajabbat, ráadásul előbbinél még a fazon sincs meg, úgy néz ki, mint egy tartalékos Bundeswehr katona, aki éppen felvesz egy talált gitárt. Finoman szólva sem nő össze a két test. A lesajnáló végszó ellenére azért a fentebb leírtak az irányadók.

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.tomorrows-eve.de
myspace.com/mirrorofcreation

Zenészek:

Martin LeMar - ének
Rainer Grund - gitár
Oliver Schwickert - billentyűk
Chris Doerr - bőgő
Tom Diener - dobok

A német progresszív zenekarok szinte lopakodó módban, de ugyanakkor elég megbízható – ha nem is kiugró – minőségben szállítják a hallgatnivalót. Úgy látszik, ebben a műfajban a germánok képviselik a zömök derékhadat. A nemrég izgalmas, jól sikerült albummal jelentkező Ivanhoe után most a Tomorrow's Eve hallat magáról. A 2006-os "Mirror Of Creation 2" című lemez – egyébként alapvetően pozitív - értékelésében megemlítettem, hogy a kislemezes új nóta, a "The Tower" egy még direktebb, még keményebb hangvételű anyag ígéretét hordozza.

dionysosrising.blog.hu/2008/04/12/tomorrow_s_eve_mirror_of_creation_2_genesis_ii_2006

Az október 10-én megjelent "Tales From Serpentia" nem is cáfolt rá erre a megérzésre. Tematikus értelemben tulajdonképpen most is egy concept-albummal van dolgunk, bár ezúttal nem egyetlen összefüggő cselekményről, hanem rövidebb történetek sorozatáról van szó, amelyeket az köt össze, hogy mindegyikük egy elborult, a rémisztő álmok és a nem kevésbé ijesztő valóság mezsgyéjén megrekedt elme szüleményei. Ennek megfelelően a dalokból szigorú, sötét, szinte dermesztő hangulat árad. A számok között gyakran átvezető prózai részek hangzanak el, és a "mesélő" hangja kísértetiesen hasonlít a Dream Theater "Scenes From A Memory" című albumáról ismert narrátoréhoz. Talán nem véletlenül.

A zenében persze most is a gitár(ok) néha egy kicsit tagolatlan zakatolása dominál, de akad azért néhány inkább jelzésértékű gitárszóló (Rainer Grund talán csak a "Remember" és a "Succumbus" című számokban engedi el magát egy kicsit) és néhány jobban sikerült billentyűszóló is. Martin LeMar-nak kiváló vokális adottságai vannak, de most – talán az olykor esetlegesnek tűnő dallamok miatt – az a benyomásom, mintha helyenként túlságosan mereven, a hangokat nem annyira énekelve, mint inkább kiabálva próbálna kellő súlyt, bődületet kölcsönözni saját teljesítményének. Nyilván kevés embernek mond ez valamit, de ez egy görög progresszív együttes, a Wastefall énekesét, Domenik Papaemmanouil-t juttatja eszembe.

A "kígyóföldi mesék" egy meglehetősen homogén, borongós kedélyű és vaskos progresszív album. Bár én személy szerint a korábbi néhány lemez egyenletesen emelkedő szintű teljesítményére alapozva többet vártam, voltaképp semmi okom a csalódottságra.  Az indokolatlanul trágárra sikeredett (és progresszív körökben már-már kötelezőnek tekintett)  intro után a lemezt indító "The Years Ahead – Dream Diary – No Harm" hármasság meg határozottan erős. Ha elfog a komor világfájdalom, akkor néhány Evergrey nóta után ezt fogom "küldeni".

Tartuffe

Annak ellenére, hogy sokak szemében irritáló szálka a londoni székhelyű, de "tagilag" multinacionális Dragonforce intenzív, 100% heavy metal muzsikája, köszönik szépen, jól elvannak, nem lehet őket egyáltalán sikertelennek nevezni. Az biztos, hogy nem a zenészértelmiséget célozták meg az új, sorban a negyedik  korongjukkal sem, noha egyáltalán nem nyeretlen, csenevész bazseválás az UB. Sőt nagyon nem.

Nekem a lemez hallgatása közben valamiért többször is a nemrég Svájcban beüzemelt részecskegyorsító jutott eszembe, a leírások alapján ott feltételezem, hogy ilyen mértékben szabadulnak (f)el az energiák.

A nyitó "Heroes Of Our Time" intenzitása alatt kicsit aggódtam is, hiszen az agyahagyott szólópárbajra már annyira összesűrűsödött az anyag, hogy komolyan aggódtam, esetleg fekete lyuk keletkezik és elnyel engem blogostól, mindenestől. Ezt megúsztam, így a továbbiakban már semmi nem gátolt meg abban, hogy az Inhuman Rampage után három évvel ismét megtapasztaljam a fémsárkány nagyívű kórus, ének- és szólótémáiban megmutatkozó erejét.

A Dragonforce esetében már azt is meglepetésként kell elkönyvelni, ha a sebesség nem egy lemezhossznyi ideig présel bele bennünket a székbe, ebben a tekintetben pedig van változás, nem is kevés. A száguldást nemcsak a számok közben oldják itt-ott, hangulatos, lassabb pillanatok, de a lemez közepén két nóta erejéig, (ortodox "sárkányosok" ne sírjatok, - majdnem negyedóráig!) látványosan lassul a tempó. A himnikus "The Last Journey Home" talán éppen ezért a legnagyobb kedvencem, bár a speedelés ellen sem vettem föl az idén a védőoltást, így az sem zavar.

Az összes rokonszenvem mellett azért érteni, sőt megérteni vélem én az ellentábor kritikus hangját is. Ha köteleznének egy Inhuman/Beatdown kúrára, amit egy dózisban, egyszerre, megszakítás nélkül kellene felvennem, a végére szinte biztosan ön- és közveszélyessé válnék. Tömény, hosszútávon megterhelő lehet a nem edzett szervezetnek, a Dragonforce hanghalmozós, gyomrozós, effektezett zenei világa.

Túrisas

…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!

Volt két lemez az idén, amit mindenképpen az év végi lista első három helyének valamelyikére vártam, vészforgatókönyv szerint pedig az első ötbe. Most úgy tűnik, hogy sem Uli Jon Roth, sem Malmsteen nem kerül a top 10-be.

…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!

A virtuális és magamnak kiosztott "defensor fidei"  (a hit védelmezője) cím kitüntetettjeként minden Yngwie elleni támadást igyekeztem visszaverni az elmúlt években, különös tekintettel a "nem képes megújulni" és "öncélú virgamatyi" vádakra, hiszen mi nagyon jól tudtuk, hogy nem is kell neki kibújni a bőréből, mi így szeretjük a művészetét, ahogy van, a második vádponton pedig csak mosolyogtunk, úgy, ahogy csak a felsőbbrendűek tudnak. Tim Ripper Owens beválasztását sem bántam. Egy kicsit frissebb, harapósabb megszólalás, agresszív énekkel és a mester játékával nagyon odab@szott volna, és biztos is voltam benne, hogy így lesz, mígnem megláttam a lemezborítót...

…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!

Persze, eddig sem voltak zseniális lemezborítói, sőt a "Facing..." és a "Seventh Sign" egyenesen röhejes, de legalább az ő feje és az ő szeme volt rajta. Most viszont a megjelenésére betegesen kényes Dzsugasvili (Sztalin) elvtárs legjobb tanítványaként, egy megfiatalított, lefogyasztott, kiretusált, csókosszájú Yngwie-korpusz jelent meg a CD borítón, jelezve, hogy a mester kezdi elveszíteni kapcsolatát a realitással.

…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!

Ahogy az utóbbi időben szinte mindent, ezt is hajlandó lettem volna nem észrevenni, sőt bebeszélni magamnak, hogy azért nem rajzolták ám át annyira a valóságot, ha a zenében azt kapom, amire számítottam. Roy Z közreműködésével egy bika soundot, ahol teret kapnak Ripper agresszív énektémái. Sajnos, ez sem így történt.

…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!

Ez a megszólalás nem retro,  ez a megszólalás SZAR. A várt és ígért földrengés szerű megszólalás csak annyiban igaz, hogy a puffogó dobhangzás mellett megannyi túlburjánzó gitársáv alól, mint egy földrengés betemetett áldozata sejlik föl a mélyről Ripper kétségbeesett hangja. Ez a hang pedig nem azé, aki a Judas Priest-ben, vagy akár az Iced Earth-ben óriási nagyokat énekelt, vagy ha kellett, sebzett oroszlánként üvöltött. Ez egy víkonyka, gyér hang, amiről nem Ripper tehet.

Ezek után még mindig meg lehetett volna menteni a becsületet, ha a dalokon hallatszik a belefeccölt munka és törődés, de én sajnos már ezt sem hallom. A "Red Devil" lapos átlagosságáért pedig megérdemelné, hogy a retusált csupasz mellkasára odaírják büntetésből a tényleges testsúlyát.

Yngwie most is a világ legjobb gitárosai között van, féreértés ne essék, de Ripper és ő, ennél nagyságrendekkel jobb teljesítményre is képes, ráadásul különösebb erőlködés nélkül. Egyetlen dolog hiányzott, mégpedig az, hogy a munka közepén odaforduljon Roy Z-hez azzal, hogy; "Kedves Roy, most meghallgatnám a te javaslataidat is." Így a várva-várt izgalom és felfrissülés teljesen elmaradt, sőt Ripper talán már be is csomagolt... Elmondhatatlanul szomorú vagyok.

"Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el."
        /Arany János: Ágnes Asszony/

Túrisas

Kiadó:
Magna Charta

Honlapok:
www.davemartone.com
myspace.com/davemartone

Zenészek:

Dave Martone - gitár
Daniel Adair - dobok
David Spidel - bőgő

Vendégzenészek:

Billy Sheehan (Dinky Pinky)
Joe Satriani (Nail Grinder)
Greg Howe (Hard Wired)
Jennifer Batten (Moron Face)

Korábban sem csináltam abból titkot, hogy Dave Martone nagyon-nagy kedvencem, és vele kapcsolatban durván elfogult vagyok. A tavalyi "űrgitár", "UFO rock", vagy "minek nevezzelek?" lemez (When The Aliens Come) azonban még nálam is kiverte a biztosítékot. Pedig tulajdonképpen nem volt annyira rossz, voltak rajta kiváló számok. Mindent összevetve azonban a zenei közérthetőség biztos talajától már olyan szuperszonikus lendülettel rugaszkodott el, hogy csak a NASA nagy hatósugarú készülékei tudták követni, de azok is csak kb. az termoszféráig...

dionysosrising.blog.hu/2008/02/04/dave_martone_when_the_aliens_come_2007

Időközben Dave csöndben visszatért a föld nevű bolygóra és a Lion Music-tól átigazolt a Magna Chartá-hoz. Már régen mesterkedett azon, hogy nagyobb kiadóhoz kerüljön; most végre sikerült. Gratula! Nem tudom, hogy a kiadónak mekkora volt ebben a szerepe, de a beszédes névre keresztelt "Clean" című új albumot egy sokkal visszafogottabb, hagyományosabb hangvétel jellemzi, ha Dave-vel kapcsolatban ezeket a jelzőket egyáltalán van értelme használni. Ráadásul a megannyi közös gitárklinika és a hatékonyabb menedzsment hatására ezúttal hatalmas neveket sikerült rávenni a közreműködésre. A "Dinky Pinky"-ben Billy Sheehan kalapácsolja a bőgő húrjait, és a középrészben egy tőle már megszokott állkapcát elnehezítő szólóval teszi felejthetetlenné a vendégszereplést. Ezt követően egy-egy szóló erejéig beköszön Joe Satriani (Nail Grinder), a nagy példakép: Greg Howe (Hard Wired), és Jennifer Batten is (Moron Face).

Természetesen a "Clean" sem könnyed, első hallgatásra ütős anyag, itt is megvannak az elszállós, erősen fúzióba hajló szerzemények (pl. The Goodie Squeegie Song, Hard Wired, Moron Face), de egyik-másik nóta már-már "slágeres" ... persze amúgy Martone módra. Ez utóbbiak közül mindenképpen kiemelésre méltó a latinos "Bossa Dorado" (akár egy új Synesthesia lemezen is szerepelhetne), a tavalyi kedvenc "Really Now!" egyenes folytatásaként is fölfogható "Turn On The Heater", vagy a Joe Satriani stílusgyakorlatnak sem alávaló "Angel Fish". Ebben a nótában Szatírjanit olyan szinten sikerült megidézni, hogy azt hittem, csúnyán elnyomták a borítót, mert lehetetlen, hogy a mester nem ebben a dalban vendégeskedik!

A Harmony új lemezével (Chapter II: Aftermath) kapcsolatban már megjegyeztem: egyszerűen vannak olyan anyagok, amelyek szinte az első hallgatás után megkapják az "All Access" föliratú stage pass-t a TOP 10-be. Nincs mese... Ezzel az albummal (és az új kiadóval a hátamögött) most talán Dave számára is elérkezett az áttörés pillanata. Megérdemli, megdolgozott érte. A tavalyi csalódásért pedig bősésen kárpótolva érzem magam. Dave! Barátom! Isten hozott újra köztünk!

Tartuffe

Örülök a K3 sikerének és soha rosszabb zenét nem kívánok magamnak, de meg kell mondjam, ezúttal már nem iparkodtam túlságosan, hogy sokadjára is végignézzem a bemelegítő műsorukat. Nem vitatom a tagok felkészültségét, de nekem a kompozícióik egybefolynak, a dalok továbbra is hiányoznak a repertoárból, ami leginkább egy órával később, Pál előadásának fényében vált egyértelművé. Azért természetesen szorítok nekik továbbra is.

Legnagyobb megdöbbenésemre, de őszinte örömömre, a gitáros szakma is jelentős számban képviseltette magát a hajón, ami tapasztalataim alapján nem igazán jellemző hazai koncerteken. Az örömöm tetézte, hogy ebben az esetben egy vérbeli shredder, azaz tekerő "lant" művész látogatott hozzánk.

A "tekerés" a szakzsargonban a másodpercek alatt lefogott hangok jelentős számát jelenti, és ha ez a szám meghaladja a szakmai konszenzussal elfogadott (alacsony) határértéket, akkor a szakmának le szokott plöttyenni az ajka és elkezdik megmagyarázni, hogy a zene nem erről szól. Mindig az volt az érzésem, hogy ilyenkor azért ott legbelül kicsit savanyodik a szőlő, de lehet, hogy én vagyok ideológiailag képzetlen.

Tehát ott volt a szakma, meg még egy szűk hajógyomornyi gitárbarát, és ott volt az egykori Mr. Big/Racer X gityós és csapata, akit sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy szeret spórolni a hangokkal. Érdekes, de egyben öröm is, hogy neki valamiért (nagyon remélem, hogy nem a "Wild World" és "To Be With You" miatt) megbocsáttatik az, amiért egy Vinnie Moore-nak, Joey Taffolla-nak, vagy Alex Masi-nak sokak szerint hátukat ostorozva vezekelni kellene, tudniillik a gitárhősködés. Az utóbbiakért, noha életművük nem jelentéktelenebb mint Paul-é, csak nagyon kevesen "hajókáztak" volna egyet ennyi pénzért.

A közkedvelt Paul tehát jött, látott és győzött, ráadásul úgy, hogy esze ágában nem volt megjátszani a letisztult korszakát élő, érett zenészt. Nem kerültek terítékre énekes szólólemezeinek inkább szoftrockos, mint hősködős dalai, ráadásul az első pillanattól kezdve látszott az egyébként is köztudott,  hogy akkor él igazán, ha szétrobban a keze alatt az Ibanez.

Jókedvűen, felszabadultan instrumentált, a kötelező és nagyszerű Down To Mexico és nem kevésbé nagyszerű (és széttekert) Red House kivételével nem is énekelt, csak gitárhősként gyilkolta a hangszert. Legutóbbi szólólemezét (Silence Followed a Defening Roar) szinte teljes egészében bemutatta, amelyhez egy-két Racer X alapvetést (pl. Scarified - hajópadlózásás No.1) és saját instru nótát (pl. Burning Organ - hajópadlózásás No.2) csatolt, nettó 1 óra 40 percben.

Kísérőzenészei közül elsősorban a bőgős Craig Martini villantott nagyot, no meg a bájos, mandulaszemű Emy Gilbert, aki főállásban oldalborda Paul mellett. Volt is üzekedés, de csak az analógia szintjén, csupán a hangszerszólóik fonódtak egymásba. Olyan gitár/billentyű párbajokat vívtak (Viking Kong), amilyenek csak nagyon ritkán fordulnak elő egy házasságban.

Egy jó koncert ismérve nálam, ha hazatérve napokig az előadó lemezeit hallgatom és a "belső magnóban" is állandóan szól. A koncert vasárnap volt, most szerda van, és "véletlen" éppen a Down To Mexico riffjét dúdolgatom.

Túrisas

Nem tudom, hogy mi volt a névválasztás apropója. Talán a One Of A Million önbizalom-hiányos elnevezés rövidítésével utalnak a választott stílusukban alkotó csapatok számosságára és ebben saját jelentéktelenségükre, talán éppen ellenkezőleg, fene nagy magabiztossággal a lemezeladás áhított példányszáma sejlik fel mögötte.

Ha azt nézem, hogy a hatodik sorlemez ellenére csaknem ismeretlenek a svéd arcok, akkor az előbbi, ha a minőséget vizsgálom, akkor az utóbbi. Persze nem lesz ebből millió, még tízezer sem nagyon, de ezért a legkevésbé sem nekik kell szégyenkezni. No, csak kibököm: akkora hard rock szól a lemezről, hogy beszartam.

Mintha tényleg a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy ilyen vaskos döggel megszólaló, Hammond orgonával, dallam és sokszólamú, hibátlan vokálhegyekkel (tisztára Harem Scarem!) megpakolt lemezt valakik így kirázzanak a kisujjukból. De ezzel a teljesítménnyel még Svédországban sem illene a föld alá menni, tényleg nem értem, hogy miért csak itt tartanak. Példának okáért ott a Gotthard, akiknek viszont minden sikerül, megjegyzem, teljesen jogosan. Csakhogy a svédek az itt mutatott teljesítmény alapján semmiben nem rosszabbak. A svájci társintézménnyel összevetve ugyan kicsit dúsabb náluk a hangkép, a Deep Purple, Whitesnake, Uriah Heep hagyatékot keverik a glam/sleaze vokálgazdagsággal, de hasonlóan magas színvonalon.

Minden poszton szinte tökéletes a megfejtés, Ulrich Carlsson hangja erős, szőrös, ha kell gond nélkül indul el a középtartományból a pótvonalas "C" felé, Johann Bergquist Hammond-billentyűjátéka pedig a lemez egyik erőssége. Azt alapból nem szeretem, ha egy gitáros nem tülekedik előre és ül rá a többiek fejére, de Jonas Hermansson kevés lefogott hangja is meggyőző, ráadásul a húzós gitáralapok olyan jólesően elől vannak, hogy sokszor átszúrja belülről egy-egy hangolókulcs a hangfalmembránt.

Tényleg nem kevesen játszanak minőségi, dallamos hard rock zenét, de a piac nem lehet annyira telített, hogy a M.ill.ion-ra ne jusson egy röpke óra. Aztán még egy, aztán még egy....

Túrisas