Mint ahogy a lakmuszpapír jelzi az oldat kémhatását, olyan egyértelműen, félreérthetetlenül jelölte ki Viharharcos azt a pontot térben és időben, ahol már nem támogathatom jószívvel a harcos-vikinges euro-metal zenei túlburjánzását.

Még az Iron Fire csaknem ugyanezzel a borítóval kínkeservesen, cipőkanállal, ha nehezen is, de átvergődött a szűrőmön, a Stormwarriornak már nincs kegyelem. Úgy kaszabolom le őket a tollammal, mint a vöcsök!

Az Iron Fire esetében azt írtam, hogy igenis szükség van a hősi, harcos mesevilágra, mert ilyenkor legalább egy pillanatra kiszakadunk a mindennapok fogyasztói sivárságából. Volt ebben persze igazság, de amikor már a lemezborítók is csak abban különböznek egymástól, hogy a viking hajó mögött az eget itt egy árnyalattal sötétebbre festik, akkor azt mondom, állj, éppen ez a fogyasztói sivárság maga, a zeneipar palira vesz bennünket.

Azért akinek a gyomra képes feldolgozni akár egy teljes flottát is, azoknak miheztartás végett jelzem, hogy ezek a "vikingek" németek, Kai Hansen és a korai Helloween/Gamma Ray vonalon próbálnak lelkesíteni és észak felé fordítani bennünket, pontosan annyi ötletességgel, mint amennyi a Thunder Axe és Evil Steel művész/álneveikben rejlik. Egyébként elég jó a sajtójuk, nagy tehetségnek kiáltották ki őket, fesztiváloznak mindenfelé, de vigyázat, ez szemfényvesztés!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

Nyögvenyelősen készülődtem az íráshoz. Nyilván benne van a pakliban, főleg ebben a zenedömpigben, hogy úgymond átlagos, se hideg, se meleg lemezek érkeznek, de hogy ennyire ne lehessen belekapaszkodni semmibe egy banda kapcsán, az azért ritkaság.

A svéd/norvég muzsikosokból, az ex-Dionysos dobos Rony Milianowitz által összerántott, leginkább a norvég TNT melodikus vonalán mozgó metal csapat semmi olyan hibát nem vét, amivel szemben megindokolható lenne a kukacoskodás, viszont nem is teljesítenek úgy, hogy önfeledten dicsérni lehessen őket.

Röhejes - meg nyilván engem is minősít - , de két ellentétesnek tűnő állítással is tudnám jellemezni a Szent Démont, attól függően, hogy éppen milyen a hangulatom. Pl: "Profi zenészek alkotta melodikus kvartett, világmegváltó szándék nélkül, de a stílus támasztotta minimális elvárásoknak tökéletesen megfelelve", vagy ha éppen kötekedő kedvemben vagyok; "Több mint feleslegesnek tűnő próbálkozás, a jó megszólalást és biztos hangszerkezelést már evidenciaként kezelő, de ennél lényegesen izgalmasabb muzsikáktól hemzsegő svéd/norvég mezőnyben."

Nagy a kontraszt? Semmi baj! Éppen most olvasom a mellékelt promó-lapon, hogy a névválasztásukban szándékoltan jelenik meg egyszerre a jó (szent) és rossz (démon).

Tehát jók és rosszak egyszerre. Hát nem ezt mondtam?

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

Egyrészről elismerés és tisztelet mindenkinek, aki idejét, pénzét, kreativitását egy metal zenekar fenntartásába és működtetésébe öli ma Magyarországon, másrészről meg igenis szükséges, hogy nem elfogultan, a jobbítás szándékával, de őszintén, és objektivitásra törekedve tartsunk néha szakmai tükröt a produkciók elé.

A Cross Borns a fantasy metal hazai zászlóvivője, egy gyönyörű kiállítású, maratoni hosszúságú anyagban foglalta össze első 10 évét. A régi dalokat újra felvéve, friss hangzással hallhatjuk, de a lemez címadója új szerzemény, sőt gesztusként szerepel egy-egy CB feldolgozással az Agregátor és a Skinner’s Cage is. Erre mondják, hogy rajongóbarát, és több mint tisztességes hozzáállás.

A zenét illetően sajnos nem lehetek ennyire lelkes. A Tolkien teremtette világból táplálkozó fantasy-metal minőségi megszólaltatásának úgymond szakmai minimumaként határozható meg a történeteket hitelesen elmesélő/eljátszó karizmatikus énekes és kiemelkedő vokális teljesítmény, a színes fantáziavilágot a rockzene nyelvére lefordító izgalmas hangszerelés és bombasztikus megszólalás. Idézzük fel magunkban a Blind Guardian-t, vagy a Rhapsody-t, de hogy ne legyünk teljesen igazságtalanok, akár a szinte nevesincs Timeless Miracle, vagy Dark Moor zenekarokat. Mi maradna belőlük, ha az említett összetevőket eltávolítanánk a zenéjükből? Szinte csak az üres próbaterem. Sajnos a CB ezen összetevőket nem, vagy csak kivonatosan láttatja kompozícióiban. Somlói Ferencnek, akit egyébként emberként nagyra tartok  az elköteleződése miatt, hangszíne és hangterjedelme a választott stílushoz nem elégséges, a hangszerelés többnyire kimerül az elektromos és akusztikus gitárhangszínek ötlettelen, kevés zeneiséggel átitatott váltakozásában, ami két és fél órában már az emberi tűrőképesség határán mozog, ráadásul újra felvéve is fakó, dinamikátlan a megszólalás.

Mindannyiunk örömére vannak már kiemelkedő zenekaraink, akik minőségben semmiben sem maradnak le a nemzetközi élvonaltól, így nem indokolható, hogy a magyar muzsikusokat csupán patriotizmusból hímes tojásként kezeljük.

A CB-ért továbbra is szorítok, de ezt most még stílusában sereghajtóként értékelem. Meglátásom szerint kellene a csapatba egy, a stílust ismerő és szerető igazi Zenész, aki kicsit gatyába rázná az egyelőre nem működőképes zenei ötleteket.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

Nagyon helyre kis promóciós anyagban érkezett meg az idén 10 éves fennállását ünneplő ír zenekar új lemeze. Életemben nem hallottam még az elnevezésében is az ír népzenei hagyaték ápolását felvállaló csapatról, igaz a relatíve hosszú idő alatt mindössze három hangzóanyaguk készült el. Milyen is ez a Celtic? Első ránézésre szőröstökű, öreg profik benyomását celtic (bocs'...), legalábbis az ízléses prospektus képei alapján. A tagság tehát jórészt a negyedik/ötödik X-et tapossa, ami nyilván feltételezi a rutint és tapasztalatot. Amit itt hallunk, az ennek megfelelően kiérlelt, határozott, és egyáltalán nem tétova. Viszont van vele egy kis gond. Tudniillik unalmas. A CL reményei szerint keveri a heavy power stílust a tradicionális kelta témákkal, ami tetszetősen hangzik, én legalábbis csípem az ilyesmit. A baj csak az, hogy a hallgatása közben nem látom a zöld vidéket, mint a Thin Lizzy, vagy akár Gary Moore ilyen ihletettségű kompozíciói alatt. Viszont lelki szemeim előtt megjelenik az Iron Maiden, egy próbatermi jamm közben, amint éppen egy kevésbé sikerült témát próbálgatnak, és amiről rövidesen meg is állapítják, hogy nem elég jó ahhoz, hogy tovább foglalkozzanak vele...

Ezzel együtt a Maiden asztaláról lehullott morzsákat, - ha lehet ilyen mondani - ügyesen szedegetik fel, de ez nekik sem lesz elég, nemhogy még más is jól lakjon vele.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

A svéd-magyar nyelvrokonság perdöntő bizonyítékán túl sok minden érdekességet tartogat számunkra a skandináv csapat. Kiderül pl., hogy azért arrafelé sem mindenki göteborgi fémben, vagy strato-klónban, illetőleg ezek alfajaiban nyomul. A Bokor zenei gondolkodása - saját bevallásuk szerint - a country-tól a death metalig öleli föl a különböző stílusokat, amit persze nem úgy kell elképzelni, mintha Johnnny Cash egyszer csak megszólalna Chris Barnes (Cannibal Corpse, Six Feet Under) hangján. Egy zenei szintézisről van szó, ami végeredményben egyértelműen metal, de átszövik a zenét olyan hangulatok, amelyeknek köszönhetően kategorizálhatatlan lesz a végeredmény. Szerencsére mozognak még néhányan efféle zenei skatulyákon túli világban, így nekik köszönhetően a Bokor sem ússza meg, hogy valahová mégiscsak besorolódjon. Tehát aki vonzódik a Tool, Opeth, esetleg Mastodon fémjelezte borult világhoz, próbálkozzon nyugodtan. A Bokor igazán egyikre sem hasonlít, mégis hasonlít mindegyikre. Érthető vagyok?  Nem baj, nekem sem volt könnyű megemészteni őket, de azt egy percig sem tagadom, hogy még így is ezerszer jobban esett, mint a Stormwarrior röhejesen paneles tucatprodukcióját végigkínlódni.

A Convert Into nóta, azzal a végtelenül feelinges szólóval (wah-wah rules!) pedig egyenesen a nap fénypontját jelentette! 

Rossz hír viszont, hogy a svédek mégsem rokonaink. A "bokor" a vudu vallásban használatos kifejezés.  Kár.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

A töltelék nélküli bejgli tipikus esete. Ilyet ugyebár tudatosan nem vásárol a fogyasztó, csupán úgy lehet vele találkozni, hogy jóhiszeműen megvesszük a töltelékeset, aztán átkozódva szembesülünk a sunyi valósággal. A Frontiers legalább korrekt, nem árul zsákbamacskát, Markus Grosskopf Helloween-basszer és haverjai tolmácsolásában felkínálja a felkínálhatatlant; a gitár nélküli heavy rock-ot. Szarul hangzik, nem? - Hát az is.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy én egy picinykét mégis kíváncsi voltam. Felpiszkált a bőgősvendégek illusztris névsora (Billy Sheehan, Rudy Sarzo, Marco Mendoza, stb) Úgy gondoltam, sőt most is úgy gondolom, hogy lehetett volna abból valami exkluzív érdekesség, ha pl. Lee Rocker (Stray Cats) csattogó nagybőgőjére puhán rányomul Sheehan a Yamahán, miközben Mendoza a fretless-sel alapoz. Ám itt erről szó nincs. Egy-egy szóló erejéig ugyan tényleg itt vannak ők, de nem erről szól a lemez. Grosskopf, Schmier (Destruction), Peavy (Rage) és a nem igazán négyhúros-vírtuózként elhíresült Tom Angelripper (Sodom) nyomják itt a torzított bőgőalapokat, amelyre szintén néhány cimbora énekel és dobol. A dalok között vannak pedig jók. A Boiling Blood Papathanasio (Firewind) énekével még így csontvázként is harap, a Romance in Black pedig egy korrekt Rage dal Peavy-vel, és Andre Hilgerssel a doboknál. Hiányzó egyedül Smolski meg a gitárja, de hát mit is tudnának ők már ehhez hozzátenni?

A diót, a mákot, a Lényeget, amitől értelmet nyerne ez az egész sületlenség.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

Andre Matos a brazil Angra, majd onnan kilépve a Sha(a)man kiváló adottságú énekeseként lehet ismerős. Az Angra minőségi prog/speed/power metalja igazából soha nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna, pedig túlzás nélkül állítható, hogy stílusában a világ egyik legnívósabb  alakulata. Elképesztő tudású muzsikusok és dalszerzők alkották  (sőt alkotják ma is) a csapatot, ezt az is bizonyítja, hogy az Angra kötelékeiből kilépők mind becsülettel megállták a helyüket saját zenekaraikkal is. Még legutóbb a Shaman-ban magára hagyott Ricardo Confessori, ex-Angra ütős is olyan ütős anyagot készített iziben összetrombitált haverjaival, hogy tényleg nem érhette szó a ház elejét.

Matos felkészültségét illetően ejtsünk szót arról, hogy végzettségét tekintve karnagy, ami feltételezi és megmagyarázza a klasszikus zenéhez való vonzódását és alapos ismeretét, egyben garancia arra, hogy akármilyen fércmunkához nem adhatja a nevét. Nagyon nem csinál mást, mint eddigi zenekaraiban, de miért is tenné? Süt a zenei profizmus és igényesség a kompozíciókból, a társai is mind az átlagból messze kimagaslóan teljesítenek. A Codex kapcsán írtam le azt, amit most Andre Matos kapcsán is csak megismételni tudok; szakmai szemmel nézve a melodikus prog/speed/power műfajt ennél magasabb színvonalon nem nagyon lehet művelni, innentől kezdve pedig mindenki maga dönti el, megérintik, rabul ejtik, untatják, esetleg halálra idegesítik a dalok.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

A halál nem válogat. Sajnos. Múlt vasárnap, március 2-án, a torontói Szt. József kórházban elhunyt Jeff Healey, a "Roadhouse" (1989) című filmből közismert vak blues gitáros. Csak 41 éves volt, és feleségén kívül két kisgyereket hagyott maga után, Rachel 13, Derek csak 3 éves. Azért lenne egy két keresetlen szavam a kaszáshoz! Túl gyakori vendég a rockzenészek háza táján.































Jeff gyakorlatilag születése óta küszködött a rákkal, szeme világát is mindössze egy évesen, a retinahártyáját megtámadó ritka daganat (retinoblasztóma) következtében vesztette el. Vaksága és csökönyösen kiújuló súlyos egészségi problémái ellenére Jeff jókedélyű maradt és hihetetlen energiával vetette bele magát a zenélés örömeibe. Több hangszeren is játszott és többféle zenei stílust művelt (van jazz lemeze is), nagy és maradandó szerelme mégis a blues gitározás volt. Gitárját az ölébe fektette, s úgy játszott rajta mint a citerán, vagy a country dalokból jól ismert steel gitáron. Bár játéka amúgy blues-osan koszos volt, mégis sajátos dallamérzék és dinamika jellemezte.

Kétszer is volt szerencsém élőben látni. Először 1995-ben a Szigeten, a nagyszinpadon, majd néhány év múlva Minneapolisban, egy kedves kis blues kocsmában. Élőben elképesztő volt, hihetetlen lendületével és jellegzetes humorával elkápráztatta az embereket. Kicsit elcsépelt, de ettől még csöppet sem kevésbé szellemes, hogy koncertközönségét mindig a "Sziasztok! De jó titeket látni!" fölkiálltással üdvözölte.

A régi stúdiólemezek nem szólnak valami jól, és mert Jeff élőben volt igazán elemében, a legméltóbb módja annak, hogy tiszteletünket lerójuk előtte az, ha gyorsan beszerezzük a "Live At Montreux" címmel megjelent koncert-lemezt.  A fölvételek 1999. július 3-án készültek a híres svájci koncert-városban, és az "eredmény" mind DVD-n, mind CD-n beszerezhető.  A képi és hangzó anyag minősége kiváló, és a repertoár Jeff majdnem teljes munkásságát lefedi az 1988-as debütáló "See The Light" albumtól egészen az 1995-ben megjelent "Cover To Cover" lemezig. Az ember kedélyesen csemegézhet itt a jobbnál jobb nótákból, az eredetileg George Harrison által szerzett "While My Guitar Gently Weeps"-től, John Lennon "Yer Blues"-án keresztül a közönségénekeltetős "Roadhouse Blues"-ig.

Megnyugtató, hogy sok más hanghordozó mellett ilyen maradandó emlék maradt e rendkívül szimpatikus és tehetséges gitáros-énekes után.

Nyugodjék békében! Őt már reményünk szerint a színről-színre látás kegyelme vigasztalja, bennünket meg egyelőre a "Live at Montreux" audio-vizuális élménye.

Tartuffe

Marco Sfogli-val való első "találkozásom" 2005. április 20-án történt, amikor Róma egy lepattant, messzi külvárosában, egy hihetetlenül gusztustalan Qube nevű helyen hallottam James LeBrie mellett, az "Elements Of Persuasion" turnén (ahol az Evergrey volt az előzenekar!). Itt persze Marco számított a "helyi srácnak" (pedig Casertába való), és amellett, hogy családja – beleértve édesanyját – mellettem csápolta végig a koncertet, LeBrie számok közötti konferálását rendszeresen ütemes "Marco! Marco! Marco!" kiáltások szakították félbe. Ezt én először legalább olyan furcsának és neveletlennek találtam, mint egyébként LeBrie maga, de azután meghallottam Marco szólóját az "Undecided" című nótában, és bizony én is csatlakoztam a családi kórushoz.

Kár lenne számokra lebontva nagyító alá venni a dalokat, kiváltképp mivel a kiadó Lion Music honlapján olvasható Marco saját kommentárja minden egyes számhoz (http://lionmusic.com/cd/thereshope.html). A végig instrumentális anyag egyenletesen magas színvonalúra, és kimondottan színesre, változatosra sikerült. Sorjáznak itt a hagyományos rock, progresszív, fusion, blues, sőt country-s témák. Nem vagyok nagy híve a hasonlítgatásnak, de emberünk gitárjátékát hallva szinte óhatatlanul a nagy "maestro", John Petrucci jut eszembe. Bizonyára nem véletlen, hogy LeBrie éppen ezt a "rigót" vette maga mellé. Mindamellett ez a talján gitárfenomén közel sem egy Petrucci klón.



















Már Alex Argento "Ego" című lemezével kapcsolatban megjegyeztem, hogy erre a gitáros srácra érdemes odafigyelni. Azóta tűkön ülve vártam a beharangozott szólólemezt, és egyáltalán nem csalódtam. Még korai erről nyilatkozni, de szerintem az év egyik legjobb lemeze látott napvilágot. Mamma mia! Mi mást is tehetnék, mint hogy lélekben újra csatlakozom a népes família ütemes éljenzéséhez: "Marco! Marco! Marco!"

Tartuffe

Kiadó:
Replica/Nightmare/Sensory

Zenészek:

Vince Benaim - gitár
John Drai - bőgő
Franck Garcia - ének
Fred Colombo - billentyűk
Nico Muller - dobok








Honlapok:
www.sphericuniversexp.com
www.myspace.com/sphericuniverseexperience

A francia együttes ezen a néven 2002-ben alakult, és az "Anima" már a második lemezük. Zeneileg a produkció igazán kiforrott, ami a hangszeres teljesítményt illeti, azt is mondhatnám: hibátlan. Talán egy-két összeszedettebb, dallamosabb gitárszóló elkelne. A stúdió kimondottan jó munkát végzett, a megszólalás is jeles, éppen ezért nem lehet szó nélkül elmenni Garcia relatív vokális alulteljesítése mellett.

A SUE Achilles-sarka egyértelműen a mikrofon mögött helyezkedik el. Jobb dallamok kellenének ide egy erősebb torkú énekestől! Nem szégyen ezt elismerni, volt erre már sok példa; elég, ha arra az útilapura gondolunk, amit Dominici (Dream Theater), vagy Rod Tyler (SymphonyX) talpára kötöttek (ha már a láb anatómiájánál tartottunk).

Amúgy a dalok kifejezetten jók, a SUE képes úgy fogalmazni zeneileg, hogy az összetett, súlyos témák ne feküdjék meg az ember gyomrát. Az album zenei színvonala voltaképp olyannyira egyenletes, hogy nehéz is lenne egy-két nótát kiemelni a többi közül. Enyhén szólva nem vagyok frankofón alkat, de ennek a bandának őszintén szurkolok.

Tartuffe