Honlapok:

www.paulgilbert.com
www.myspace.com/paulgilbert

Zenészek:

Paul Gilbert – gitár, ének
Emi Gilbert (feleség) – billentyűk
Craig Martini – bőgő
Jeff Bowders – dobok

Tényleg minden tiszteletem a magyar instrumentális triónak, a K3-nak, de azért elég szomorú (másrészt a magyar zeneipar jellemző kórképe), hogy nem tudunk más bandát kiállítani, ha külföldi nagy gitárhősök érkeznek hazánkba (a Devil's Slingshot és Richie Kotzen előtt is ők melegítették be a nagyérdeműt). Tekintve, hogy ez az este már a sokadik alkalmuk volt a bemutatkozásra, talán megbocsátható, ha most minden további kitérő nélkül legott Gilbert mester méltatásába kezdek.

"Paolo Gilberto" tipikus képviselője annak a shredder generációnak, amelyet Mike Varney, a Shrapnel Records producere talált meg, bátorított és indított el a pályán. Tizenévesen már a híres Los Angeles-i GIT (Guitar Institute of Technology) hallgatója, és – utólag úgy tűnik – szerencsés módon nem az akkoriban tucatjával megjelenő instrumentális gitárhős albumok kiadásával indította karrierjét, hanem Jeff Martin énekessel megalapították a Racer X nevű viszonylag sikeres hard rock együttest (1985-1988; 1999-től újra tag). A nagy nemzetközi áttörést azután a méltatlanul lehajbandázott Mr. Big (1988-1997) hozta meg, de a kilencvenes évek végére már elérkezettnek látta az időt arra, hogy inkább szóló karrierjére összpontosítson.

Az összpontosítás nyilván nagyon megy hősünknek, amennyiben az elmúlt egy évtizedben tíz szólólemezt jelentetett meg és szinte megszámlálhatatlan projektben vett részt, beleértve olyan figyelemreméltó tribute formációkat, mint a Yellow Matter Custard (Beatles), Hammer Of The Gods (Led Zeppelin), Cygnus and the Sea Monsters (Rush), és az Amazing Journey (The Who). Tavaly teleszólózta Neal Morse "Sola Scriptura" című albumát és – olyan előadók nyomdokain, mint Eric Johnson, Yngwie Malmsteen és John Petrucci – turnézott a Satriani-Vai féle G 3–mal.

Nos, Gilberto mester ilyen előzmények után lépett (immár másodszor) színpadra székes fővárosunkban.  A majdnem pontosan 1 óra 40 perces produkció során elsősorban az idén megjelent "Silence Followed By A Deafening Roar" című albumra koncentrált. Három dal híján az új lemez teljes anyagát eljátszotta. Emellett azért előkerültek a Racer X korszak kötelező instrumentális darabjai: a Scarified, Technical Difficulties, illetve a Viking Kong, valamint a korábbi szólólemezekről hallhattuk pl. a Hurry Up, Jackhammer és Burning Organ című szerzeményeket.

Este, csukott szemmel igyekeztem magam átadni a zene nyújtotta örömnek. Ilyenkor általában nemcsak a hangok önmagukban, de a zene által festett kép, vagy képek is megjelennek előttem. Ezúttal a következőket láttam:

Csodálatos környezetben, egy kristálytiszta vizű tavacskát, annak legszebb flórájával és faunájával. Már éppen azon voltam, hogy magam is megmártózom, amikor egy általam addig észre nem vett kifolyóból éktelen büdös szarlé érkezett és beletruccsant a gyönyörű kék eget visszatükröző tóba. Döbbenten álltam és néztem, hogyan nyeli el a meder a szennyet. A kifolyóból szerencsére gyorsan megszűnt az utánpótlás és az addig érintetlen természet is rendezte sorait, de az öröm korai volt. Innentől kezdve kisebb-nagyobb szünetekkel, de menetrendszerűen érkezett az újabb adag szurutykás fos, elvéve az ember kedvét nemcsak a fürdőzéstől, de a további tóparti szemlélődéstől is.
 
A tavacska persze csak zene festette kép, valójában egy hangszereken előadott igényes középkori/folk/reneszánsz/barokk mixtúra volt. Ilyet mostanában sokat hallani, tehát a hasra esés nem jár érte automatikusan, de ami minőség, az minőség, ez pedig itt nem lehet kérdés. A szarlé pedig egy hihetetlen primitív módon minderre ráböfögött death-metal-féleség. Nem az, mert ilyen mélyrepüléshez a néhai Chuck Shuldiner (R.I.P.) soha nem adta volna a nevét.
 
Nincs gondom alapvetően a hörgéssel, bár a túladagolással azért vigyázok, és azt is szeretem, ha a rockzene elmerészkedik tőle idegen(?) zenei területekre is. Csupán annyi a kötelező elvárásom, hogy ilyenkor a (rock)muzikalitás is emelkedjen a közeg által megkívánt magasságba. Itt erről szó nincs. Zene és nemzene váltogatják egymást. Azt még véletlenül sem nevezhetem zenének, ha egy gitáros szinte majdnem minden megnyilvánulása abban merül ki, hogy az éteri, folk/barokk szépségbe, mint paraszt a taknyát, hirtelen belevág egy kvintet, oszt jóccakát. Ezt terheli meg még a hörgős bácsi szinte elviselhetetlen mormogásával, mintha a fajsúlyosabb metal tényleg csak arról szólna, hogy miként lehet lemenni kutyába.
 
Konceptlemez ám, meg Mike Terrana a mesélő, meg még biztos sok okosságot el lehetne mondani erről az anyagról, de nincs sok kedvem hozzá.
 
Haggard? Kösz, nem!
 
Túrisas

Létezett a 70-es évek második felében Németországban egy tehetséges csikócsapat, a Shiva. Trióban nyomták a hard rockot, de akkora intenzitással, hogy rövidesen olyan gigászok koncertjeinek lehettek nyitóbandája, mint a Whitesnake vagy a Colosseum.

Azóta sok szemét lefolyt a Rajnán (ami meg nem, azt gondosan bebálázva elküldték hozzánk), de a Shiva sikertörténetére mára csak maroknyian emlékezhetnek, hiszen lemezük nem készült, az egykori tagok pedig újabb formációikkal részben feledtették a Shiva-nevet, másrészt igazolták, hogy a bakapelyhes-miteszeres kamaszfejek nem jobb híján lettek bezavarva Coverdale (akkor még csak mester, azóta már mester és apó is) elé bemelegíteni a bajuszos és lóhajú német rockereket. Tényleg csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy utóbbi zabolátlan lenövését azért homlok és fül környékén ollóval kordában tartották, amely stílusnak rövidesen a nemzeti focibajnokságuk szegődött névadójaként...

Armin Sabol énekes/gitáros neve talán nem mond sokat, hiszen őt elnyelték a zenei stúdiók és session gitárosként volt keresett zenész, bár a visszataszító emberi/zenei jelenség Nina Hagen mellett sokáig színpadi munkát is vállalt. Mat Sinner neve viszont megkerülhetetlen, a germán rock-történelem bármelyik aspektusát vizsgáljuk is. A bőgős/énekes a dallamos Sinner, valamint a mogorvább Primal Fear tagjaként vált világhírűvé. Ketten összesen közel száz lemezen játszottak, ami mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény.

2006-ban határozták el, hogy az idő érlelte (van köztük 30 éves nóta is!) dalokat újra felveszik, és ezt Goddess Shiva néven megjelentetik. A zene pedig leginkább Frank Marino, Thin Lizzy, John Sykes ízű vérbő hard rock-ként definiálható, ráadásul teljesen autentikus, de mindemellett harapós, dögös megszólalással. Armin Sabol játékában pedig nagyon ott az Érzés.

Ja és hogy bukkantam rá? Semmi pénzért, a szokásos 666 forintért kínálták darabját a Barlangban, az ár-érték arány megvicceléseként.

Túrisas

Kiadó:
Columbia Records

Honlapok:
www.acdc.com
www.acdcrocks.com
www.myspace.com/acdc

Talán a Metallica új lemezét előzte meg akkora várakozás, mint a hivatalosan október 20-án megjelenő 15. AC/DC stúdióalbumot. A hamisítatlan és kompromisszummentes rock 'n' roll nagy öregjei legutóbb 2000-ben jelentkeztek új lemezzel (Stiff Upper Lip), ami akkor nem vert föl túl nagy hullámokat, sőt... Persze nagy megújulást, stílusváltást most nem lehetett tőlük várni, és nem elsősorban a tagok "élemedett" korára való tekintettel, hanem azért, mert egyrészt korábban nem estek át egy Metallicához hasonló alkotói válságon, másrészt mert ők - magasról leszarva a különböző zenei divatokat - közel negyven éve csinálják gyakorlatilag ugyanazt. A rockzenei univerzumban az AC/DC kb. olyan, mint a Planck-állandó a kvantummechanikában.

Nem szeretnék egyetlen fanatikus rajongót sem megbántani, de talán ez a fajta szilárd, rendíthetetlen kitartás egy erősen lehatárolt zenei stílus mellett nem tartogat elég muníciót egy közel négy évtizedes zenei karrier számára. Persze lehet, hogy ez csak egy olyan ember okoskodása, aki alapvetően inkább a progresszív metál és a fúziós jazz műfajokban találja meg saját életközegét. Mindenesetre nekem a dalok már nagyon egyformák és helyenként a fáradtság jeleit mutatják. Mindent egybevetve nagyjából az a benyomásom, hogy a "Black Ice" se nem jobb, se nem rosszabb, mint az 1990 és 2000 között megjelent bármelyik album... Olyan. Csak éppen a nagyot durranó, közönségénekeltetős rock himnuszok hiányoznak, pedig az egyre po(p)sványosabb zenei médiának elkelne már egy "Thunderstruck", "Moneytalks", vagy "Hard As A Rock".

Ha rosszmájú lennék, akkor azt mondanám, hogy erre a lemezre leginkább azért volt szükség, hogy egy újabb világkörüli koncertkörútra indulhassanak, ugyanakkor mindez ne keltse az egyszeri rock rajongóban azt a benyomást, hogy üzletszerű zenei kéjelgéssel vagy pénzszagú nosztalgia turnéval van dolga. De nem vagyok rosszmájú, így inkább azt mondom: tulajdonképpen tiszteletreméltó, hogy egy ilyen anyagot a Young testvérek bármikor kiráznak az ujjukból.

Ha az AC/DC új turnéjának lesz hazai állomása, természetesen ott a helyünk. Ki tudja? Lehet, hogy ez lesz az utolsó esélyünk arra, hogy a nagy klasszikusokat egy arénában ordítsuk végig a még mindig jól teljesítő Brian Johnson-nal. Ott, abban a közegben nem lesz ellenemre meghallgatni néhány új nótát sem, pl. a kislemezes "Rock 'n' Roll Train"-t, a "War Machine"-t  vagy a "Spoilin' For A  Fight"-ot.

Tartuffe

Ha rock dj. lennék, valószínű, hogy ott lapulna a 4 órás exkluzív szettem egyik főszereplőjeként, a David Lee Roth-blokk tőszomszédságában, a hangulat tetőfokán robbantandó party-gránátok között a Volbeat is, hiszen ez a Hetfield-frazírokkal és a Metallica súlyosabb megszólalásával támogatott Elvis-érzés ebben a közegben nagyot tudna ütni. Ugyanígy teljesen kompatibilis még a haveri kutya, akarom mondani a haveri sörözések hangulatával is, de ennél több tartalék szerintem nincs a metal új üdvöskéinek lemezeiben.

Bár semmi forradalmit nem találtak föl (a heavy metal és a rock and roll egyenesági rokonok), az első korongon még izgalmas volt ez a nagy lazasággal elővezetett vaskos Riff and Roll (mekkorát definiáltam már!), sőt még a gitár gengsztereknek is kijár majd az eufória, de könnyen megjósolható, hogy a következő lemezükön a  most még elragadtatott kritikusok is diagnosztizálni kezdik a Hellfuelled-kór tüneteit, melynek egyértelmű jele a látványos befáradás, a kezdeti lendület beszürkülése, a két-három évig tartó királyság trónfosztása. Ráadásul a Hellfuelled esetében még mindig nagyobb esélyt látok a feltámadásra, mint a zeneileg lényegesen egyszerűbb eszközökkel operáló Volbeat esetében.  

Tiszavirág életű, de addig azért nagy magasságokba törő karrier lesz a zenekar osztályrésze, bár a rockbulikban még nagyon sokáig szívesen látott vendégek maradnak. 

Túrisas

Kiadó: Tone Center

Honlapok:
www.ohmband.com
www.chrispoland.com
www.myspace.com/chrispolandsohm

Az OHM alapítója és gitárosa, Chris Poland legtöbbünk számára mint heavy metal gitáros vált ismertté, aki 1984 és 1987 között a Metallicából gyorsan-frissen kiebrudalt Dave Mustaine által alapított Megadeth-ben nyomta. Pedig gyakorlatilag Poland körülbelül úgy került a metál bizniszbe, mint a légy a levesbe; a Megadeth akkori dobosa, Gar Samuelson beszélte rá, hogy csatlakozzon. Poland és Samuelson ugyanis korábban már együtt zenéltek egy nagyon fiatal, de annál tehetségesebb The New Yorkers nevű jazz-fúziós bandában.

A Megadeth évek nemkívánatos hagyatéka az volt Poland (és Samuelson) számára, hogy évekig kezelték súlyos kábítószer (főleg heroin) függéssel. Az ide-oda csapódó Poland úgy tűnik a 2000-es évekre talált végképp magára. Néhány szóló próbálkozás és egy rövidebb kitérő után a progresszív zenei világba (Damn The Machine) 2002-ben alapította meg a The New Yorkers-ből már ismert Roberto Pagliari bőgőssel az OHM névre keresztelt virtigli jazz-fúziós bandát. Több dobos is megfordult náluk, leginkább Kofi Baker; a Circus Of Sound lemezen hárman is ütlegelik a bőröket, Baker mellett közreműködött Joel Taylor és Frank Briggs is.

Az OHM sajátos hangzását egyértelműen Poland vegytiszta gitár-sound-ja és Pagliari tömör hathúros fretless bőgő-munkája, valamint a kettejük között már 30 éve csiszolódó zenei összhang teremti meg. A "Circus Of Sound" az előző két OHM lemeznél kicsit emészthetőbbnek, dallamosabbnak, direktebbnek tűnik, pedig a Polandra oly jellemező tökéletesen kivitelezett, szélsebes futamok most - ha lehet - még nagyobb szerephez jutnak. Poland ezúttal a szokásosnál is több blues hatást csúsztat a dalokba; ez különösképpen a "The Shortest Straw" és a "You Don't Know" című számokban tettenérhető.

A "Circus Of Sound" szerintem az eddigi legjobb OHM album és a súlyosabb fúziós műfaj egyik legfigyelemreméltóbb terméke idén. Nyugodtan oda lehet tenni Greg Howe "Sound Proof"-ja mellé, pedig a fúzió Nagymestere pl. a "Reunion" című számban megint rendkívül magasra tolta a mércét.

Tartuffe

Necces volt kicsit a történet, de most már nagyon úgy néz ki, hogy a Rockinform túlélte a krízist és megerősödve újra célba veszi a rockereket.

Az új kiadónak köszönhetően már nem mint a Hammer kisöccse, akit ráadásul, mint általában az  lenni szokott, a nagyobb tesó feszt csicskáztat, hanem önálló orgánumként, ha tetszik a Hammerworld konkurens lapjaként osztja majd a rockigét. Ráadásul  - kinek derű, kinek ború - továbbra is a lap munkatársa vagyok.

HAJRÁ!!!

Túrisas


 

Ment(megy) ám a hőbörgés szokás szerint a fórumokon, hogy inkább pihenjenek egy kicsit, mire ez a nagy tempó, meg kiüresedés, meg alkotói válság, meg bla-bla-bla, ki tudja még hányféle lüke, "aggódó" hang.

Szerintem tragikus, de be kell látni; a rockrajongók zöme egyszerűen képtelen lépést tartani ennek a bandának a maximalizmusával. Lehet, hogy a tavalyi album nem mérhető jelentőségében, a LaBrie-korszak első két lemezéhez, de akkor mi van? Egy végtelenül zenei és a tavalyi év zenei termésének legnívósabb megjelenései között magának mindenképpen helyet követelő anyag ellen prüszkölni, akár támadólag, akár álságos féltésből, szerintem a középszerűség melletti nyílt színvallás.

A Dream Theater főbűne az, hogy olyan zene- és hangszerfanatikus megszállottak alkotják, akik nem hajlandók megállni és feltöltődni (ők a koncertjeikből és hangszereikből nyerik az energiát). Ráadásul mindezt azzal tetézik, hogy amíg lendületben vannak, addig mindent dokumentálni akarnak, ráadásul – kimondani is szörnyű – nemcsak maguknak vagy a családnak ("Na nézzétek gyerekek, az ott apátok fiatalon, amikor egy heavy metal bandában dobolt!"), hanem tudatosan a rajongóknak szánva.

Nem véletlen a dobost mondtam, hiszen a főszereplő Mike Portnoy, aki hiperaktív, ez kétségtelen. Brutális tempót diktál a csapatának, de a bónusz DVD-re felpakolt turnéfilmen az is látszik, hogy emellett a legapróbb részletre is odafigyel, miközben egy pillanatra nem áll meg, sem koncert előtt, sem közben, sem után. Ellenpontja a hallgatag John Myung bőgős, akinek láthatóan fizikailag megterhelő minden egyes másodperc, amit a basszusgitárjától karnyújtásnyi távolságon kívül kell eltölteni.

A Portnoy-művek ezúttal a Chaos In Motion 2007/08 turné dokumentációját nyújtotta át gyenge 5 lemezes formátumban. Létezik egy dupla DVD-s változat is, ami nem kötelező darab, hiszen ezúttal nem egyetlen koncertet rögzítettek, hanem több helyszínen, változó minőségben (raw footage), a turnéprogram legtöbbször játszott dalait. Így mégiscsak megkapunk egy teljes koncertet, remek hangzással (sztereo és 5.1), de a kameramunka és a kép csak a Torontóban rögzített Ministry Of Lost Souls/Forsaken/Medley (húúú!) alkotta triász esetében kifogástalan.

Az öt lemezes formátum viszont 3 audio CD-n tartalmazza a koncert hanganyagát, ez mindenképpen jól jött. No, nemcsak azért, mert ezt a műsort személyesen is volt szerencsém tavaly Rómában végignézni, de a Surrounded kibővített 15 perces változata és a koncertzáró Medley (Tial Of Tears, Finally Free, Learning To Live, In The Name Of God, Octavarium) alapból begyüjtendő kincs.  

A kiadvány két változata között mindössze 1000 pénz a különbség, ezért kapjuk meg a show 3 lemezes CD változatát.

Hát nem szégyellik ezek magukat, hogy csak dolgoznak és dolgoznak, közben mindent a seggünk alá raknak? Tessék elmenni most már lefeküdni!!!!!

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.shadrane.com
www.myspace.com/shadrane

Zenészek:

Vivien Lalu – billentyűk
Joop Wolters – gitár
Göran Edman – ének
Matt Bissonette – bőgő
Greg Bisonette – dobok

Vendégzenészek:

Henrik Båth – ének
Björn Jansson – ének
Virgil Donati – dobok
Gary Wehrkamp – billentyűk
Alex Argento – billentyűk
Marco Sfogli – gitár

Némileg talán szokatlan a zenészek listáján a billentyűst szerepeltetni először, de jelen esetben erre megvan minden okom. A Shadrane ugyanis Vivien Lalu személyes projektje, aki korábban a Mind’s Orchard nevű francia progresszív formációban nyüstölte a billentyűket. Lalu kiemelt pozíciójánál azonban lényegesen föltűnőbb, hogy milyen hatalmas nevek szerepelnek a fölsorolásban! Még a legszenvtelenebb nehézfém-hívőnek is azonnal hevesebben kezd dobogni a szíve!

Lalu egyébként a progresszív heavy metal szerelmese, olyan bandák bűvöletében él és alkot, mint a Dream Theater, SymphonyX, vagy a Devin Townsend Band. A műfaj sok más produktumához hasonlóan a "Temporal" is egy concept-album; a meglehetősen szövevényes történet a második világháború Csendes-óceáni hadszínterére vezet bennünket és a szerelem, valamint a gyilkos féltékenység érzéseit boncolgatja. Az események kurtán-furcsán érnek véget, így biztosra vehetjük a folytatást.

Nemcsak a sztori súlyos, de maga a zene is. Most nem a hangzásra gondolok, ami szerintem lehetne egy árnyalatnyit "kövérebb" is, hanem inkább arra, hogy az anyag nagyon nehezen adja meg magát. Nyilvánvalóan nem első hallgatásra kell megítélni (amit egyébként is hebehurgyaságnak tartok), de a dallamok nem olyan nagy ívűek, hogy szinte meg lehessen lovagolni őket. Számomra az egész leginkább Daniele Liverani "Genius" trilógiájához hasonlít (ez áll a számok közötti átvezető narratívákra is, amikből jelen esetben szerencsére kevesebb van). Ugyanakkor eszembe jut az idei év júniusában megjelent Amaseffer album is, amennyiben – a tematikus egység ellenére – itt is hiányolom a zenei koherenciát.

Jóllehet a lemezzel birkózni kell egy ideig, a projektben föltűnő gigászi nevek garanciát jelentenek a zenei minőségre. Ha Lalu projektje nem generál majd túl nagy érdeklődést, akkor az biztosan nem a gyenge hangszerkezelésnek lesz köszönhető. Azt ajánlom, csak az kezdjen hozzá, aki nem a gyors numerákhoz szokott, hanem kapható a hosszas előjátékra; hajlamos arra, hogy cirógassa-dédelgesse választottját.

Tartuffe

Kiadó:
Kampas Records

Honlapok:
www.reversionband.com
www.myspace.com/reversionband

Zenészek:
   
Aleksi Parviainen - ének
Samuli Federley - gitár
Jonne Jauhiainen - billentyűk
Jaakko Nikko - bőgő
Toni Paananen - dobok

Mostmár egyértelmű, hogy bár a 2008-as év zenei szempontból egy kicsit tántorogva indult neki, az év második felére erőst belekezdett a hajrába. Itt van egy újabb skandináv (finn) progresszív banda, akik elsőlemezes mivoltuk ellenére meglehetős rutinnal zenélnek és kimondottan érett anyaggal álltak elő. Akármilyen pezsgő arrafelé a heavy metal élet, azért mégsem lehetnek olyan nagyon sokan, hiszen újfent komoly átfedések vannak. Jelen esetben az énekes és a dobos a korábban már általam magasztalt Malpractice-ből érkezett.

dionysosrising.blog.hu/2008/08/19/malpractice_triangular_2008

Megint elkezdhetném a terméketlen eszmefuttatást arról, hogy akkor melyik a főbanda és melyik a projekt, de valójában nincs értelme. Egyszerűen ezekben a muzsikusokban van annyi az istenadta tehetségből, hogy magas színvonalon tudnak teljesíteni egyszerre több fronton is. A Reversion-nek sincs semmilyen lemaradása, mondjuk a Malpractice, TunnelVision, Thunderstone, stb. alkotta előkelő társasághoz képest (csak hogy a honfitársakat említsem). Annyiban azonban mindenképpen más, hogy a hangzás vaskosabbra lett véve, az énekes olykor bizony nekiereszti a "hörgőjét" (pl. Immortalized), a hangulat pedig igencsak borongósra lett véve. Olyannyira, hogy a Reversion bennem sokszor az Evergrey örökszürke világát idézi meg; ez különösen vonatkozik pl. a "Blue Flame" című nótára.

Nem is tudok belekötni a mindösszesen egy-két kevésbé fogós szerzeményt kínáló anyagba, kivéve talán a dobhangzást, amit Lars Ulrich-nak ugyan nem lehet elnézni, de egy elsőlemezes, törpekiadónál megjelent finn csapatnak igen. Ja, és béna a borító...

Tartuffe