A Peter "Peavy" Wagner vezette német zenekar már a nyolcvanas években is tényező volt. Minden kiadványukban érezhető volt a leginkább Wagner sajátos dallamvilágának köszönhető, egyedi, karakteres Rage-íz, de azok után, hogy néhány éve Victor Smolski és Mike Terrana csatlakozásával trióvá fogytak, szisztematikusan megkezdték a hasonló paraméterekkel rendelkező zenekarok nagyrészét porig alázni, amelynek legutolsó állomása, mintegy kegyelemdöfésként az előző, nagyzenekarral rögzített Speak Of The Dead lemez volt. Ilyen gyilkos hangzás (színpadon is!) még ott is csak elvétve fordul elő, ahol 5-6 zenész felel a megszólalásért, és akkor még nem beszéltünk a zenei és zeneszerzői tehetségről.

A CIS koncepciója ezúttal más, de egyértelmű: a komplex tételek és a Lingua Mortis nagyzenekar kivonása után egyszerű nótaszerkezetekkel (verse/verse/refrén/szóló/verze) töltött power-gránátokkal úgy megszórni a harcteret, hogy annak gyors és föltétel nélküli kapituláció legyen a vége. Nincs mese, halálos, azonnal meg is adtam magam. Egyszerűségről írtam, de óva intek minden gitárost, ha úgy akarja leszedegetni a zenei alapokat, hogy egyébként rossz a kudarctűrő képessége. Alacsony frusztrációs tolerancia esetén, ha nem akarunk tehetetlenségünkben hangszert törni, inkább bízzuk a "dagadt ruhát" másra, jelesül Smolski mesterre, aki ismételten olyat domborít, hogy abból szükségszerűen fogalmazódik meg a városomnak, illetve a világnak (urbi et orbi) szóló üzenetem (lassan mondom, hogy mindenki megértse): S m o l s k i  a  v i l ág  l e g j o b b j a i  k ö z ö t t   v a n!

Terrana ugyan távozott, aminek nem is nagyon örülök, de azért az új srác, André Hilgers sem most fejezte be dobszakon az első, előkészítő félévet, tehát nem, vagy esetleg alig okoz érezhető minőségbeli romlást a csere. Semmi cicó, "csak" 10 darab óriási, együtténeklős, power-metal nóta. A limitált CD-hez pedig még ráadásul nagyvonalúan hozzácsapták bónuszként a tavalyi, nagyzenekaros Wacken-i koncertet. Egy hét múlva kötelező megnézni a pesti koncertet. Értve vagyok?

Túrisas

Az ilyen lemezek szoktak maradandó nyom nélkül eltűnni a süllyesztőben. Jubileumi kiadvány, fényezi magát vele az éppen 20 éves kiadó, beletesznek mindent, mint Mari néni a tökös-mákos rétesbe, oszt jóccakát!

Csakhogy! A Nuclear Blast mára kinőtte magát Európa egyik legerősebb heavy metal zenékkel foglalkozó kiadójává, és ezt csak úgy tehették meg, hogy a profit és haszon mellett a legfontosabb szempont a kezdetektől a szakmai/zenei hozzáértés volt. Rockrajongók vezetik és vezették a céget, ezért nem is érezték kötelességüknek, hogy a pénz adó okostojások inkompetens magabiztosságával állandóan belepofázzanak a zenekaraik zenei elképzelésébe.

Ez a két dupla lemez is abszolút az előbbieket támasztja alá. A NB legjelentősebb zenekarait és muzsikusait hallhatjuk az anyagon, de a megvalósítás és végeredmény előtt le a kalappal! A kiadó vezetőségének célja egy dallamosabb (Into The Light) és egy „szigorúbb” (Out Of The Dark) lemez megjelentetése volt. Megkértek tehát két zenei zsenit (Victor Smolski - Rage: ITL, illetve Peter Wichers - Soilwork: OOTD), hogy írjanak meg és a dobokat kivéve játszanak is fel(!) egy teljes zenei anyagot úgy, hogy az adott dalokban egy-egy Nuclear Blast zenekar énekese fog közreműködni.

Azon, hogy Smolski mester akár egy egyujjas irhakesztyűben is feljátszik egy jórészt hibátlan, bivaly power-cuccost, egyáltalán nem lepődtem meg, hiszen a sejtmagjai helyén is valószínűleg kottafejeket találnánk. Ráadásul, aki esetleg nem szereti az anyacsapatának pacsirtáját (Peavy Wagner), most meghallhatja, hogy csapódnak be ezek a combos gitárhangzással és jelentős játéktechnikai fölénnyel megtöltött power bombák, az Edguy, Sonata Arctica, Helloween, Blind Guardian, Nightwish, stb. dalnokok tolmácsolásában.



Szóval, mondom, ezt még csak hagyján, erre azért számítottam. A meglepetés ember viszont Peter Wichers, akinek nem kell szemlesütve Smolski mögött elsunnyogni. Ugyanilyen megközelítésben az In Flames, Hipocrisy, Wintersun, Scar Simmetry, Kataklysm, Death Angel, stb. arcokat kínálta meg egy-egy nótával, és annak ellenére, hogy én magam inkább az Into The Light kínálta zenei világ fényében sütkérezem többnyire, a „dark” most többet forog a lejátszóban. Zúz, mint a disznó, de mindegyik nóta felmutat király, megjegyezhető dallamokat és zenei, ritmikai bravúrokat is. Riffelősebb, mint mondtam, szigorúbb is a Wichers féle koncepció, de egyáltalán nem lett rosszabb, sőt!

Mind a két lemezhez tartozik még egy válogatás bónusz CD is, az NB további, a válogatottban nem szereplő csapataival. Nagyon állat, nagyon zsír mindkettő! Boldog szülinapot!

Túrisas

Kiadó: Frontiers

Stílus: neo-klasszikus hard rock
 
Az írott, valamint a netes rocksajtó általános eufóriájával szemben, én némileg tartózkodó voltam mind az új énekes személyét, mind az RH talán legsikeresebb lemezének beharangozott folytatását illetően. Miért is? Yngwie Trilogy lemezének feléneklése óta Mark Boals neve ugyan fogalom, de csuda tudja, valamiért mégis képes engem néha halálra idegesíteni. Adottságait nem lehet megkérdőjelezni, de van a hangjának leginkább "padlás-fokozatban" egy olyan árnyalata, ami nekem nagyon nem jön be, nevezzük ezt akár falsetto-nak, vagy akár szimplán malacvisításnak. Ezzel szemben a távozó John West bársonyos orgánumát Isten is a RH cizellált, tiszta világának teremtette. Az is igaz azonban, hogy az utóbbi időben azért a kifáradás jelei mutatkoztak a csapaton belül (ld. Eyewitness).

A másik bődület a címválasztás. Mondja már meg nekem valaki, hogy miért gondolják azt a reflektorfényből kikerült zenekarok (Helloween, Gamma Ray, Queensryche,.. stb.), hogy újra a régi sikeres lemezeik címét adva az aktuális anyagnak, majd mindenki elalél a fellendülő rock-piaci spekulációt föl sem tételező "spontán folytatás" gyönyörűségétől! Baromság, ráadásul öngyilkosság is, mert mindenkiben növekszik az elvárás, ami mentén többnyire egyenes út vezet a nyilvános beégésig, lásd Helloween, Gamma Ray, Queensryche, …stb.

No, de elég az előjátékból! Szó, mi szó, az új Royal Hunt remekül sikerült. André Andersen billentyűs, zenekarvezető, zeneszerző, arculattervező, zsarnok, despota, tirannosz jókor, jól döntött. Boals nagyot énekel (most engem sem zavar), és az egész lemezből érződik a vér fölfrissülése; annyira, hogy a Divide and Reign kétlábgépes durvulata egészen új távlatokat nyit a zenekar évek óta változatlan, kanonizált, szigorúan szabályozott megszólalásában. Ráadásul úgy, hogy kétség kívül Royal Hunt maradt a végeredmény. A dobhangzás sem annyira művi; él, lélegzik az egész anyag, ráadásul sikerült megpakolni jól megírt dalokkal. A svéd állami operaház gyermekkórusában szocializálódott Marcus Jidell gitáros pedig magától értetődő természetességgel kezeli a csellót is a lemezen, ami ugye jelez valamit az arc zenei felkészültségéről…

Nem lesz mérföldkő, őszintén szólva ezt meg sem érdemelné, de az utóbbi évek kétségkívül legjobb Royal Hunt anyaga, simán oda lehet passzítani az első West-tel rögzített korong, a Fears mellé! Májusban meg dzsavesz, le kell őket élőben is csekkolni, nincs mese!

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.seventhwonder.nu
www.myspace.com/officialsw

Zenészek:

Andreas Blomqvist - bőgő
Johan Liefvendahl - gitár
Tommy Karevik - ének
Andreas Söderin - billlentyűk
Johnny Sandin - dobok


A fiatal svéd brigád, a "Hetedik Csoda" egy Mankind nevű banda romjain jött létre. Első lemezüket (Become - 2005) még egy Andi Kravljaca nevű énekessel jelentették meg, aki hamarosan közös megegyezés alapján továbbállt. Helyére egy kiváló torok, Tommy Karevik lett igazolva a Vindictiv-ből (akinek korábbi posztját Göran Edman vette át). A változás kifejezetten jót tett a csapatnak. A debütáló lemezről még nem lehet túl sok mindent mondani azon kívül, hogy nagyon gyengén szól, noha a zenészekben érezni a potenciált (különösen ami "What I've Become" című nótát illeti).

A második album, a "Waiting In The Wings" nem túl eredeti és az immáron meglehetősen népes progresszív metál műfajban nem is elsővonalas, de tagadhatatlanul tehetséges munka. Tommy Karevik szépen "kezelt" hangja és AOR-os dallamvezetése engem sokszor a Circus Maximus-os Michael Eriksen-re emlékeztet. Bizony Johan Liefvendahl ügyes, jó adag neo-klasszikus ízzel megspékelt gitárjátéka is szerez nagyon szép pillanatokat. Nem gondoltam volna, hogy én valaha ilyet leírok, de néha az volt a benyomásom, hogy egy árnyalatnyival kevesebb matekozás, egy direktebb hangvétel jót tett volna a daloknak. Nem mondom, hogy minden egyes nóta gyakori vendég lesz a lejátszómban, de a "Waiting In The Wings" egy korrekt, egyenletes zenei teljesítmény, s ha osztályoznom kellene, némi gondolkodás után meg is kapná a négyest, s (amint azt az átlagos jó tanulóktól tudjuk), a négyes ... az kérem szépen egy jó jegy.

Tartuffe

12 egy tucat. Ez a közhelyes megállapítás itt most egyrészről arra vonatkozik, hogy Szatírjani furcsa címet viselő legújabb lemeze a sorban éppen a 12. stúdióalbum, másrészről viszont a "12 egy tucat" kifejezés pontos leírása is annak, amit e hanghordozón hallhatunk. Meggyőződésem, hogy az általam egyébként végtelenül nagyrabecsült gitárhős a nemes egyszerűséggel csak "Joe Satriani"-ra keresztelt jazz-blues album óta (1995) nem alkotott igazán izgalmasat. Legutóbbi lemeze, a "Super Colossal" (2006) ígéretes volt ugyan, de úgy tűnik "Professor Satchafunkilus"-nak most csak erre a tökéletesen unalmas anyagra futotta erejéből. Mert bizony ez a zene tökéletes is (hiszen technikailag kifogástalan), na meg persze unalmas is ... de nagyon. A mester iránti tiszteletből szinte félve mondom ki (írom le) e szavakat, de nincs mese, kertelni sunyi dolog.

Az egyetlen szép pillanat számomra a kislemezes nóta, az "I Just Wanna Rock", mert ezen már majdnem énekelnek egy nyúlfarknyi refrént, és mert Szatírjani teker rajta egy félelmetes nagyot, amúgy "old school". Véleményem szerint (s ezzel korábban már szennyeztem a szájberteret) éppen itt az ideje annak, hogy "Professzorunk" ne legyen olyan nagyon "funkilus", hanem szálljon be valami vérbő metál bandába és kanyarintson nagy szólókat fogós refrénekkel teli dalokba. Vajh!

Tartuffe

Amint a cím is jelzi, ebben a beszámolóban az Avalon Club "Húsvéti Metál Vihar" fesztiváljának számos föllépője közül a 3 hete közösen turnézó Pagan's Mind-ra és Brainstorm-ra fogok összpontosítani. Ezzel nem a többi csapatot kívánom minősíteni, de én jobban szerettem volna (különösen a kicsit szerencsétlen időzítés miatt), ha csak ez a két "fő" banda lép föl. Akkor talán a Pagan's Mind kb. 50 perces műsora is hosszabb lett volna, és a sokföllépős fesztiválokra oly jellemző gyenge hangzásra se kellene most kényszerű utalást tennem.

Volt némi kavarás a programban szereplő csapatok sorrendjét illetően. Szerintem indokolatlanul (bár kétségkívül elfogult vagyok a norvég "Pogányok" javára) a Sabaton beékelődött a Pagan's Mind és a Brainstorm közé, majd megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a Moby Dick avanzsált az este fő attrakciójává. Hosszú fejtörés után sem találok jobb kifejezést erre, mint hogy elképesztően antiklimaktikus volt a Moby Dick-et a Brainstorm brilliáns előadása után hallgatni.

A Sabaton-ról azért - szőrmentén - érdemes néhány szót ejteni. Ez a tesztoszterontól duzzadó svéd csapat amolyan közönségénekeltetős katona-metált játszik, egy jókora adag Nightwish és Manowar beütéssel. Bár két gitáros is volt, hiányoltam a szépen kidolgozott, nagyívű szólókat. Amennyire meg lehetett állapítani, nem a képesség hiányzott... Így élőben ez a zene kifejezetten szórakoztató volt, s ehhez nagyban hozzájárult a kiváló hangulat, ami egyaránt volt köszönhető a lelkes közönségnek és az erősen maszkulin műfajhoz méltó, bámulatosan erőteljes előadásmódnak. Skandináviában nagyon értenek a fogós refrénekhez, és a Sabaton harcos vikingjei a kórusok tekintetében is jól teljesítettek.

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.circle2circle.net
myspace.com/circleiicircle

Zenészek:

Zak Stevens - ének
Paul Michael Stewart - bőgő
Andy Lee - gitár
Evan Christopher - gitár
Robert T. Drennan - dobok




Dalcímek:

01. Fatal Warning
02. Dead Of Dawn
03. Forever
04. Echoes
05. Waiting
06. Soul Breaker
07. Seclusion
08. So Many Reasons
09. Chase The Lies
10. Every Last Thing

Azon szerencsések közé tartozom, akik láthatták a Savatage-t élőben Zak Stevens számomra tökéletesen érthetetlen kilépése után is. A 2002 februári koncert (Bécs, Planet Music -- az előzenekar az Ark és a Threshold volt!!!) új énekese, Damond Jiniva nagyon meggyőző teljesítményt nyújtott, de nekem azért nagyon hiányzott Zak kiváló orgánuma. Fogalmam sincs mi volt a kiválás valódi oka, de a legendás floridai power banda legénysége ilyen-olyan projektekben azóta is csak teremtő erői szétforgácsolásával van elfoglalva. Zak Stevens saját együttesével csupán annyit ért el, hogy a Savatage hatalmas árnyékában gyalogolva visszaminősítette magát a másodosztályba.

De ne legyünk olyan szigorúak! Történetesen az új album, a "Delusions Of Grandeur" a három korábbi Circle II Circle lemezhez mérve egyértelműen a banda legjobb teljesítménye.  Az új nótákat hallgatva az a vélemény formálódott meg bennem, hogy a Sava-leszármazottak közül (beleértve Jon Oliva legújabb "fájdalmát" is) most Zak Stevens társulatának sikerült előállni a legizmosabb anyaggal. A hangzás sajnos egy kicsit aránytalan, a vokál-sáv eléggé tolakodó, de végeredményben ez a zene mégiscsak Zakről szól. Nos, szerez is nekünk néhány nagyon szép pillanatot; kiváltképp a "Forever", az "Echoes", a "Chase The Lies" és az "Every Last Thing" érdemel dicséretet.

Azért a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy akármilyen dögös - mondhatnám Savás - is az új CIIC album, mégis sovány vigasz ahhoz képest, amit egy új Savatage lemez jelent(het)ne. Ebben az értelemben szinte prófétai a lemez címe: nem más ez, mint a Sava néhai nagyságának puszta káprázata!

Tartuffe

Ez a mi formánk! Egyszer ismerik el széles körben is olyan rock-arcok tehetségét, mint Oliva, Chris Caffery, vagy Al Pitrelli, akkor is rosszul jövünk ki belőle! A metal-ba oltott Csendes Éj-jel turnézó és Amerikát folyamatos karácsonyi eufóriában tartó TSO-projekt parttól-partig sportcsarnokokat tölt meg, aminek persze rockerként mi is örülünk, ráadásul tényleg tök ari, meg minden, de azért legbelül csak ott sajog a seb: a világ egyik legjobb heavy metal bandája, a Savatage, jelentős részben a TSO sikere miatt van parkolópályán, és most – Isten ne adja! -  kevés az esélye, hogy valaha még összeállnak.

Vigaszként marad nekünk a Circle II Circle, a JO'P, sőt Chris Caffery is ad ki lemezeket folyamatosan. Utóbbit leszámítva, akit lemezről-lemezre látványosan cserbenhagy a múzsája, mindenhol érezni a Sava-hagyaték gondos ápolását. Legutóbb, éppen a JO'P már annyira a bőrébe is bújt, hogy sok kritikus kvázi Savatage lemezként aposztrofálta a Maniacal Renderings-et. Nem is minden alap nélkül.

Ezúttal változott a képlet. Ez nem post-Sava lemez. Egyáltalán nem. Bár egy dologban van párhuzam. Oliva mester szomorúsága utoljára a Handful Of Rain lemezen hagyott ilyen mély nyomot. Akkor a testvére felfoghatatlanul értelmetlen halála miatt ez érthető is volt, most nem tudom, mi az oka, bár a cím és a borítógrafika sokat sejtető. Tehát, mint ahogy mondtam, ez nem Savatage. Viszont végtelenül zenei. Modern és konzervatív is egyszerre, a legváratlanabb hangulatok és zenei megoldások követik egymást, anélkül, hogy odavetettnek, salátának tűnne a végeredmény. Oliva zseni, ez az értékeit csak lassan, lépésről-lépésre megmutató lemez minden pillanatából süt. A Mountain King fájdalma  pedig néha robban (Adding The Cost), ilyenkor mindenki térjen ki az útjából, néha beletörődős, apatikus (Someone/Souls), néha pedig szívbe markoló, gyönyörű fájdalom (Firefly).

Kincs és ajándék ez a lemez. Biztos, hogy a legváltozatosabb, legsokszínűbb anyaga a Mesternek, de azt azért ugye mindenki tudja, hogy a legnagyobb ajándékkal még adósak nekünk...

Túrisas

Na, itt aztán nagy a kavarás, kutya legyek, ha értem a logikáját! Megérkezett a promó anyag, ami "proudly presents" a 2008 március 14-én(!) megjelent Revoiced korongot, csakhogy ez nem a német prog banda legújabb lemeze (az ugyanis tavaly év végén jelent meg The 5th Season címmel) hanem egy 2005-ben már megjelent anyag. Ráadásul, hogy végképp összezavarjam a fejeket a Revoiced már akkor sem volt új, hiszen ez az akkori énekes által újra felénekelt a zenekar által pedig újra feljátszott első két Dreamscape opusz (Trance Like State '98 és Very '99) legjobb dalait tartalmazta.

A zenét legpontosabban úgy tudom jellemezni, hogy Dreamscape Theater, amelyhez túl sok hozzáfűzni valóm nincs is. Aki szereti a klónokat, ezt is szeretni fogja, merthogy vérprofik, zsír megszólalással.

Hanem a lényeg, merthogy van még egy csavar a sztoriban: Az új-régi-új Revoiced lemez végére rápakoltak most egy vadiúj nótát, ami az alaposan átalakult csapat, ez év őszén megjelenő albumának előzetese. A  Breathing Space címet viselő nóta akkorát szól, hogy félrenyeltem a falatot! Mischa Mang, az új torok hathatós segítségével szerintem ki fognak tudni szabadulni a Színház fogságából, legalábbis minden jel erre mutat. Iszonyú erős megszólalás, mintha egy mamut ülne az ember fejére, az énekdallamok pedig ezerszer jobbak, mint a kicsit nehézkes korábbi időkben.

Most megelőlegezve a bizalmat, Dreamscape-fan lettem, nem tudom elképzelni, hogy az őszi lemez csalódás legyen, annyira mézes ez a madzag!

Túrisas

Hiába volt Anglia hard rock-nagyhatalom, a zenei médiájuknak sikerült úgy átmosni az agyakat, hogy néhány éve Londonban járva, még a kiemelt lemezboltok között jegyzett Tower Records-ban is csak elvétve, mutatóban találtam heavy metal lemezeket. A rock = brit pop ostobaságának azért lassan csak végeszakad(t).  Ennek bizonyítéka pl., hogy a Dragonforce angliai koncertjein már "sold out" tábla fogadta legutóbb a későn eszmélőket. Talán a kedvezőbb közeg  Southampton olaszainak (ötből hárman taljánok)  is megnyithatja a kapukat, ha sikerül meggyőzni a kiéheztetett angol közönséget. A korábbi anyagaik alapján egy tipikus, nem különösebben kiemelkedő euro-speed/power csapat élt emlékeimben. Ehhez képest ez a lemez most csak melodikus power és nem, - illetve csak hangyamicsodányit speed, ráadásul a vokálokban némi dallamos amerikai íz (Hearts and Voices) is felbukkan.

A lemez számomra legizgalmasabb pillanatait az utolsó három nóta jelentik, de amíg ide elérkeztem többször kellet legyűrnöm az odafigyelős hallgatás határozatlan ideig tartó felfüggesztésének csábító kísértését. A nóták egymás után masíroztak el a fülem mellett, anélkül, hogy kiváltották volna a megfelelő ingert, ami elindítja az agyból a parancsot, az ismételt lejátszás haladéktalan megkezdésére. Az új Shaman lemez kapcsán jártam úgy, hogy a kevésbé jól sikerült dalok is újra hallgattatják magukat a mai napig, mert a hangszeresek játékára nem lehet nem odafigyelni. A PQ esetében ez sem menti meg a helyzetet, teszi mindenki a dolgát korrekt módon, de egy-egy érzéssel odakent szólót leszámítva nincsenek igazán nagy hangszeres pillanatai (sem) az anyagnak.

A végére feltámadó, ám összességében befáradt cucc, ilyenből tényleg túlkínálat van manapság.

Túrisas