Itzhak Perlman világhírű zsidó származású hegedűművésztől egyszer megkérdezték, hogy mi az oka annak, hogy a zsidó zenészek kimagasló képességű muzsikusok. Ő erre szerényen azt válaszolta, hogy személy szerint nagyon sok tehetségtelen zenészt ismer közülük, ezért nem tud a kérdésre válaszolni. Ez az anekdota jutott eszembe az olasz Shining Fury kapcsán. Az olaszoknak sajátja az a könnyen befogadható, de virtuóz zeneiség, ami évszázadok óta az európai zene integráns része, és amit a taljánok valószínűleg génjeikben hordoznak. És mivel a genetika nem stílusfüggő, nem árt vigyázó szemeinkkel a Rhapsody által beporozott, majd virágbaborult  olasz heavy metal színteret is figyelni. Sok csapatnál érezhető valami ebből a zenei örökségből, de legnagyobb sajnálatomra a Shining Fury kétlábgéppel hajtott szerelvénye úgy robogott el mellettem, hogy komoly erőfeszítés ellenére sem tudtam sokat visszaidézni a hallottakból. Arra határozottan emlékeztem, hogy egy nem túl vastagon megszólaló speed-power csapatot hallottam, egy többnyire magas hangfekvésben mozgó, nem rossz, de különösebben nem is kiemelkedő énekessel és képzett hangszeresekkel, de úgynevezett "dalok" nyomára újabb és újabb meghallgatás és önmarcangolás; "Nem igaz, hogy nem tudsz egy kicsit jobban odafigyelni és ráhangolódni a CD-re, ha már ingyen elküldte a kiadó!" után sem tudtam bukkanni. Egészen pontosan, egyre mégiscsak. A Deep Purple Highway Star-ját frissen, modern felfogásban játsszák, baromi jól, ezt el kell ismerni.

Nem tagadom, olvastam már ódákat zengő kritikát is a lemezről egy hazai weboldalon. Itt éppen a fogós dalokat és a szenzációs énekes hangadottságait méltatták. Hát…nem tudom. Tegyen mindenki belátása szerint, de vitán felül jól csak az fog járni, aki speed-power stílusban minden(v)evő, és nemzetek szerinti bontásban  katalogizált gyüjteményéből már csak egy olasz "S"-sel kezdődő csapat CD-je hiányzik.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 140. számában jelent meg.)

Nemhiába, nagycsalád vagyunk! Ez is rockzene, és pl. a Dimmu Borgir is az! Pedig a kettő között a közös nevező legföljebb annyi, hogy a villanygitárba itt is jack-dugó csatalakozik, meg ott is. Ennek csak örüljünk, hiszen a stílus gazdagsága a rockzene életképességét, a benne alkotó művészek sokoldalúságát, tehetségét mutatja. Az AOR az egyik szélsőértéket képviseli. Valószínű, hogy Frédérick Slama soha nem fog olyan perekbe keveredni, mint Manson, vagy Ozzy. Ezt a muzsikát hallgatva senkinek nem lesz legyűrhetetlen késztetése másban, vagy magában kárt tenni. Végtelenül letisztult, nyugis társasjáték ez. Csupa profi zenész/stúdiózenész közreműködésével, telik el az egy óra, sajnos anélkül, hogy közben egy jó egészségeset rásóznának a pergőre. Ez persze csak képletesen értendő, hiszen mint mondottam volt, ez is rockzene, a közreműködő Lukather mégiscsak egy zseni, és vannak bőséggel ügyes zenei megoldások és izgalmas pillanatok.

Szerencsétlenségemre(?) - a papírformával szemben - ahogy vénülök, egyre inkább karcosabb megszólalásokat kedvelek, pedig régebben meg voltam győződve arról, hogy a családalapítás után, 40-hez közel, ilyen típusú zenéket fogok hallgatni. Ember tervez…., - ezért most távolinak tűnik az időpont, amikor hozzáöregszem az AOR, stílusában tökéletes, de számomra kissé adrenalin-szegény világához.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 140. számában jelent meg.)

No, kérem! A lemezborítón egy nagyon csúnya, erősen Freddy Kruger-re hajazó csuklyás bácsi icipici kis koponyákat sütöget ördögöcskékké alakuló lángnyelvek fölé hajolva. Egy elszabadult lángördög pedig felpattan egy holló(?) hátára, és átöleli a nyakát lángkarjával. Azt a mindenit!

És ilyenkor tegyem be a CD-t és próbáljam előítéletek nélkül meghallgatni. Bocs, de nem tudom, így a MP a mínusztartományból indulva volt kénytelen nekivágni a megmérettetésnek.

Szerencsére a fiúk nem az év borítója versenyre neveztek, tehát innentől kezdve a kritika átcsap méltatásba, hiszen a zene elsőligás, férfias, erőteljes, és kellő döggel lemezrepréselt power metal, valahol annak szikárabb amerikai (Vicious Rumors) és dallamosabb európai (Firewind) mezsgyéjéről, azért leginkább utóbbi dominanciájával. A húzós és dallamos "Master Of Sins" például egy spontán elhatározott visszaléptetésnek köszönhetően mindjárt kétszer egymás után volt kénytelen pörögni otthon, profi léggitárkísérettel megtámogatva a szoba közepéről, ahogy kell.

A negyedik lemezét megjelentető, görög, svéd, német arcok alkotta nemzetközi csapat, az azóta már távozó aktuális metal-hangya Gus G gitáros (Dream Evil, Firewind, stb.) támogatásával nagyon korrekt anyagot tett le az asztalra. Gus G kvalitásaira most külön nem térnék ki, de nyílván nem véletlen, hogy magas az árfolyama a metálpiacon. Külön dicséret illeti azonban R. D. Liapakis énekest, akinek bika hangja és dallamérzéke a lemez egyik erőssége. A magasabb hangok is határozottan, erővel törnek elő a tüdejéből. Neki köszönhetően a kevésbé ütős szerzemények is élvezhetőek. A görög rajongók lelkesedését ismerve, nagy ünnep lehet arrafelé egy Mystic Prophecy buli, még azzal együtt is, hogy a haza és a próféta személye egymással nem mindig kompatibilis.

Ha a lemez kicsit változatosabbra sikerül, és még néhány "Master Of Sins" kaliberű dalbomba is felkerül rá, lelkesedésem határtalan lenne. De így is nagyon jó!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 140. számában jelent meg.)

Nem tudom, hogy képes lesz-e a Stratovarius valaha is kikecmeregni abból a gödörből, ahová a zenekarvezető Timo Tolkki lökte be a csapatot, miután elfogytak az antidepresszáns tablettái, pillanatok alatt lerombolva azt, amit hosszú évek keserves munkájával sikerült felépíteniük. Talán ennek is köszönhető, hogy most sokkal inkább vártam egy Timo Kotipelto szólólemezt, mint 2003-ban, a Strato szárnyalása idején. Az anyacsapat lelkileg kiegyensúlyozottabb Timója viszont érezhetően formában van. Ráadásul most a maga ura, hála Istennek ritkán szirénázik, ami azért egy kicsit tud idegesíteni a Stratónál, de megértem, gondolom nincs apelláta, amikor a pszichésen roskatag másik Timo rendszerint a padlásra zavarja énekelni. A természetesebb énekhang, a hard rockosabb hangzás, valamint Janne Wirman (Children Of Bodom) Hammond hangszíneinek köszönhetően, illetve a középtempók dominanciája miatt a Serenity nem kelti az a benyomást, hogy új Stratovarius lemezt hallgatunk. Mindezek mellé sikerült nagy megfejtést nem igénylő, de gondosan megkomponált, nagyívű melódiákkal és refrénekkel feltölteni a nem túl hosszú, de telten megszólaló (Finnvox) anyagot, de így legalább szinte üresjárat nélküli.  Ez már önmagában is elég lenne, de ínyenceknek azért még elmondom, hogy a lemezcímben található "i" betűre egy nagyon ízesen, ha kell technikásan, de kellő döggel játszó gitáros, névszerint egy bizonyos Tuomas Vainola teszi fel a pontot. Kotipelto most már megnyugodhat. Ha netán ismét egy szado-mazo csajszit hívna énekelni a helyére a Főnök, ebből a bandából kikukucskálva, majd jót nevethet a lélekgyógyászat tehetetlenségén.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)

Egy cserediák program révén Finnországba került rokonom állhatatos tukmálása nyomán szántam rá magam, hogy megismerkedjek a zenekarral, de megmondom őszintén, a mindenben mély zeneiséget kereső énem, nem nagyon tudott mit kezdeni, ezzel a lendületesnek ugyan lendületes, de zenei értelemben azért alapvetően talajmenti megközelítéssel. Azt ugyan nem tagadom, hogy széles mosollyal a fejemen hallgattam végig a borízű hangon és jórészt anyanyelven gajdoló, éppen még nem eszkimó csávók alkoholittas, folkos vidámkodását, és miközben öntudatos szakmaisággal vertem beléjük a csúfot, nem láttam a fától az erdőt: Ez a zene az, ami, és még véletlenül sem akar több lenni, vagy akár csak többnek látszani. Ha a kedves olvasó azon nem kevesek közé tartozik, akik WC-n ülve, olvasással tudnak feltöltődni  és eltölteni kellemes perceket, nagyon jól tudja, hogy a teljes komfortérzethez ilyenkor szükséges, hogy az aktuális olvasnivaló még véletlenül se legyen nehéz, elgondolkodtató. Ráadásul mindez abszolút nem függ a dolgát végző intellektusától. Mindez a muzsika nyelvén: legyen az ember zenészértelmiségi, vagy csak mezei rockrajongó, szüksége van olyan pillanatokra, amikor a gitárokkal, furulyával, hegedűvel, tangóharmónikával zúzó Korpiklaani a tökéletes megoldás a búfelejtésre, az önfeledt bulizásra. Magam sem gondoltam volna, de a múltheti sörözéskor a teraszon olyan elemi erővel tört felszínre a banda muzsikájának lényege, hogy még a lefekvés előtti Algopyrin sem mentett meg a másnaposságtól…

Mostanában meg már egyenesen azon veszem észre magam, hogy "csak úgy" is képes vagyok Korpiklaanit hallgatni. Azt továbbra sem tudom megmondani ugyan, hogy a Tervaskanto miben más, mint elődje, én nem hallok különbséget, de talán ezt a zenét nem is analizálgatni kell, hanem döngetni ezerrel, mert egyszerűen jobb kedve lesz tőle az embernek. Emósok pedig mesze kerüljék el, mert még mosolygáson kapják őket a haverok!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Nem lehet vitatni (legalábbis nem a jelenlétemben), hogy napjaink egyik legjobb rockénekese a norvég Jorn Lande. Ámulatba ejtő, ahogy különböző stílusokhoz alkalmazkodni tud. Ha a dallamos Milleniumban énekel, akkor maga a letisztult AOR, ha a Beyond Twilightban fordul a sötét oldal felé, akkor maga a megtestesült gonosz. Egyébként ezt a koncerten is megtapasztaltam. Előadás közben, néha viccesen, mosolyogva pózolt a fotósoknak, ilyenkor kedvem lett volna a színpadra ugrani és hátbaveregetni, amikor pedig megjelent az a jellegzetes Jorn-grimasz, és a szeme helyén csak két fekete csík látszott, önkéntelenül is kettőt hátraléptem. Sajnos, volt hová. Előzetesen azt gondoltam, hogy talán szűkös is lesz a hajó, olyan intenzívnek éreztem a mozgolódást az utóbbi napokban. Ehhez képest mindenképpen csalódás volt a szellős félház. A szakmából is azok jöttek csak el, akik úgyis minden koncerten ott vannak.

Az Everwood beharangozott lemezbemutatója előtt a semmiből még előugrott egy Triosphere nevű külhoni csapat. Miután megláttam, hogy a frontember egy bőgős csajszi lesz, azt hittem, hogy ez a kevés eladott jegy miatti kollektív büntetés. De nem, kimondottan karizmatikus volt a megvadult Doro benyomását keltő amazon, aki olyan lendülettel és szinte agresszívan vezette elő az ügyes hangszeresek által megtámogatott riffelős brit metált, hogy attól féltem, még egy pofont is kioszt néhány nem odafigyelőnek.

A progresszív Everwood fog még esélyt kapni tőlem, most néhány témát leszámítva, valahogy nagyon átlagosnak tűnt a produkció, amihez hozzájárult egy-két járulékos dolog is (pl. a színpadi megjelenés).

22 óra után minden különösebb cicoma nélkül sétált ki a négy jókedvű zenész és belekezdtek a Duke album We brought the angels down dalába. Jorn néhány taktus után szintén színrelépett, egy régi divatú, Frenreisz Karesz, Stallone-Cobra tipusú napszemüvegben, ami ráadásul néhány nótán keresztül nem is akart lekerülni a fejéről. A hangja viszont teljesen rendben volt, csoda, hogy mi lakik ennek az embernek a torkában. Természetes könnyedséggel szólaltak meg a dalok, és ugyan nem örültem, sőt most sem örülök annak, hogy távozott a Masterplan-ből, de látni lehetett, hogy ő és négy földije mennyire jó cimbik, és mennyire élvezik a közös muzsikálást. Ennek megfelelően mindenki bemutatkozási lehetőséget is kapott, kezdve a sort a rockgitáros archetípusát megjelenítő Tore Morennel. Hosszú rőzse, no pocak, bőrgatya, Les Paul, és a játéka is dögös, némileg ugyan bluesosabb megközelíéső, mint a fiatal Viggo Lofstadé, aki egy tappinges, tremolós bemutatóval élt, általános tetszést aratva. A Jorn által 100 évesnek titulált Williy Bendiksen is lenyűgözött bennünket. Nem tudom, hogy valóban hány éves lehet, de 60-nak kinézett, és olyan erővel verte cuccot, hogy kicsit féltem is, nincs-e mindennek egészségügyi kockázata ilyen idős korban.

A felszabadult előadást egy hosszabb Whitesnake-medley zárta, ami iszonyúan sütött, mégis szívesebben hallgattam volna a némileg alulreprezentált első három szólólemez dalait, hogy az Ark-éráról ne is beszéljünk, hiszen az elmaradt koncertért ez úgysem kárpótolt, ráadásul személy szerint nem támogatom, hogy Jorn teljesen Coverdale bőrébe bújjon, amire mostanában egyre inkább törekvést látok.

Talán a számlistába érdemes lett volna egy kicsit belenyúlni, de azért így is felejthetetlen este volt.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Jeff Martin (Racer X, Badlands, Black Symphony) énekes-dobos, vagy dobos-énekes, ezt magam sem tudom pontosan eldönteni, de igazán jelentősége sincs, hiszen mindkettőt műveli olyan szinten, hogy egy szólólemez megjelentetését a Mascot is jó ötletként értékelte. Márpedig náluk lényeges, hogy valaki jól meg is szólaltassa a hangszerét. Jeff biztos, ami biztos alapon azért gyorsan összetrombitált egy olyan kompániát, javarészt egykori zenészcimborákból, akik akkor is minőséget produkálnak, ha tíz percet kapnak a felkészülésre lemezfelvétel előtt. Nyilván nem így történt, de nem véletlen írtam, hiszen a polírmentesen, nyersen, de erővel és teli energiával megszólaló vérbeli hard rock nótákból süt a spontaneitás. Tényleg érdekelne, hogy hányadik nekifutásra rántottak fel egy-egy dalt, mindenesetre meglepne, ha mondjuk a hamburgi stúdióban dolgozó Michael Schenker napokat szöszölt volna a nehezen összeállni akaró gitártémákkal. De ugyanez vonatkozik Paul Gilbert és Russ Parish gitárjátékára, valamint a hihetetlen fazonnal büszkélkedő bőgős, Rev Jones (MSG) teljesítményére is. Mielőtt bárki félreértené, spontán, de minőségi, messze nem összecsapott anyagról beszélek. Nem tagadom, elsőre kicsit furcsa is volt ez a(z) (f)elszabadult zenehenger, de megfogadva a borítóra írt figyelmeztetést – To be played at maximum volume! – ma már nagyon sokat hallgatom.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 144. számában jelent meg.)

Hétfős talján különítmény, választott stílusukat tekintve szimfonikus progreszív rock, egy szép hangú énekesnővel. Az első hallásra is nyilvánvaló, hogy kínosan kerülnek bárminemű hasonlóságot a Nightwisht illetően. Ugye, hogy hihetetlen? – Hát nem is igaz.

Nem leszek undok, és töredelmesen bevallom, hogy ha nem is vagyok a csajos bandák nagy barátja, az olaszokkal nagyon szép estét töltöttem együtt. Az igényesen, gondosan megírt, hangszerelt és szépen feljátszott dalokkal sikerült meggyőzniük. Ehhez persze az is kellett, hogy Cecillia Sera-t csak félállásban foglalkoztassák, a szintén kimondottan jó torkú, ám férfi tipusú Sandro Manicone-val osztoznak a kidolgozott énektémákon és küzdenek az elismerésért, amit mindenképpen megérdemelnének.

Említetem volt, hogy progresszív hatásaik is vannak, és képességeikkel remekül sáfárkodnak. Az egész lemezt meghallgatva kiderül, hogy nagyon jóban vannak hangszereikkel, de a kevesebb néha több elvét alkalmazva, nincsenek szétjátszva a dalok. Ez persze nem dicséret, de nem is elmarasztalás. Speciel engem abszolút nem zavar, ha hangburjánzás van az egyes témákban, de azt is belátom, ez így is egy kerek egész produkció.

A myspace információk, valamint most elkészült honlap alapján a hazai tanulóévek után, a nemzetközi porondra most kívánnak kilépni. Náluk ezerszer sótlanabb, tehetségtelenebb "nénis" zenekarok fürdenek a sikerben világszerte, úgyhogy a siker nekik is jár. Legföljebb nem jut…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)

Nem tudom, mennyi ideig sikerült kotlani anno a névválasztáson a dán harcosoknak, míg úgy döntöttek, hogy ráhagyják, az Iron Fire névnél jobbat úgysem fognak tudni kitalálni, mondván, ha a "Vasszűz" negyedszázada működöképes, a "Vastűznek" is csak terem némi babér…

Persze lehet, hogy a true heavy-mozgalom fricskázására paródiacsapatként álltak össze ezzel a névvel, de időközben "megtértek" a név meg megmaradt. Ahogy az pedig lenni szokott, a frissen megtérőkből lesznek a legbigottabbak. Hogy ezt véresen komolyan gondolnák (én ebben a Manowar esetében is kételkedem) azért nehéz elhinni, mindenesetre nagy átéléssel adják elő a "Győzelem pengéjének" dalait. Állítólag ennek most nagy keletje van, ami furcsa, mert sokszor azzal szembesülök, hogy hangosan röhögi körbe a rocksajtó azokat, akik meglett férfiemberként mernek fantáziálni, ad abszurdum katonásdizni, zenekari kereteken belül. Én nem érzem ezt súlyosan cikinek, végül is jó módszer arra, hogy ha csak virtuálisan is, de kicsit kiszakadjunk a mindennapok fogyasztói sivárságából.  Hősi erényekre meg igenis szükség volna. Nos, ilyenekről mesél nekünk a kimondottan kellemes hangú bárd epikus, lassú, trappolós és historizálós megközelítésekben. A fegyverhordozók pedig hozzák a megszokottat, meglepetés nélkül.

Belehallgatva a régebbi anyagokba is, határozott a fejlődés, elsősorban a zenei letisztulás és hangzás terén, de minden bájával együtt, ez még így is csak "hallgatható, de átlagos" elbírálás alá esik. Kard ki kard!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

A legutóbbi IE anyag, a Glorious Burden, annak is leginkább a nagyzenekarral rögzített Gettysburg tétele meggyőzött arról, hogy a Priestből a (felemásra sikerült) reunió miatt kiebrudalt Tim Owens tökéletes pótlása a régi énekes, Matt Barlownak. A minden szempontból igényes és nagyszabású alkotás nagyon nagy kedvencem lett, ezért is történhetett meg, hogy első döbbenetemben lefejeltem a klaviatúrát, amikor a Neten megpillantottam az új lemezt felvezető Ten Thousand Strong idétlen, elfuserált klipjét.

A felfokozott várakozást lelohasztó végső döfést pedig a lemezborító adta meg, amelyen első pillantásra, egy rettenet japán rajzfilm-figura inzultál békés télűző mohácsi busókat a piramisok tövében. Istenem, mi történt?! Csak a sokk utáni alapos szemrevételezéssel fedeztem fel, hogy a lemez a borítógrafikát tekintve is jogutódja kíván lenni az 1998-as Something Wicked This Way Comes klasszikusnak. Ez nem sikerült, viszont nagyon elszúrták.

A nagy áttörést hozó lemezen szereplő Something Wicked Trilogy sztorija kerül ezúttal fokozatos kibontásra. A gyengécske történet úgy indul, hogy a nagyon messzi múltban a világegyetem Nagy Építészének közvetlen leszármazottai kerítik hatalmukba a Földet…

A zene viszont nagyságrendekkel jobb a kerettörténetnél, ami persze önmagában még nem nagy bravúr. Az alapot ezúttal is a pengeéles és precíz Schaffer-riffelés jelenti, amire Ripper Owens tüdeje igyekszik ráncmentesen ráfeszülni. Rendben is lenne a dolog, ha ezt végig olyan színvonalon sikerülne megoldani, mint azt a fretless basszust is felvonultató csodálatos "The Clouding-ban", vagy pl. a himnikus "When Star Collide"-ban teszik. Elkeseredni nem kell, végül is kaptunk egy jellegzetes IE anyagot, néhány remek pillanattal, de – érzésem szerint – többnyire rutinból megoldva.

A Glorious Burden összeszedettségével és összességében erősebb dalaival viszont egy jobb formában lévő zenekart mutatott.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)