A "Live in Athens" a 2005-ös európai turnét örökíti meg, amit sajnos nem sikerült megnéznem (abban az időben külföldi tanulmányiammal voltam elfoglalva). Éppen ezért nem kis izgatottsággal ültem a TV elé; reménykedtem, hogy - amennyire lehetséges - meg tudom majd idézni a kényszerűségből kihagyott budapesti koncert hangulatát (2005. február 16, Wigwam). Nem tudom, hogy a résztvevők által kb. 500 főre becsült magyar közönség (ami hozzánk képest elég tisztességes szám!) hogy bulizta végig a koncertet, de a DVD megtekintése után azt kell mondjam, a görög közönség mindenképp dicséretet érdemel; egyrészt dugig megtömték az egyébként nem túl nagy termet, másrészt, már a koncert legelejétől fogva teli torokból üvöltötték a dalokat, legalábbis a fogós refréneket.

Az FW zenéjének egészen egyedi, varázslatos atmoszférája van; egy fájdalmas, melankolikus világot idéz meg, amiből azért még nem veszett el teljesen az élet igenlése. Talán a borongós, esős Seattle "nagy" bandái ilyen zenét játszottak volna, ha rendesen megtanulnak zenélni és nem válik számukra ideológiai kérdéssé a híres elődök megtagadása. Az FW sajátos stílusából eredően nem a szapora, beindulós nótákról híres, a DVD mégis egészen modernül, kifejezetten vastagon szólal meg. A tendencia elég egyértelmű és következetes, a csapat idővel egyre szigorúbb. Nem mondom, hogy nem tudnék elképzelni több és technikásabb gitárszólót, de az embernek valahogy még sincs kínzó hiányérzete, hiszen a zene - főleg ritmikailag - nagyon is összetett.

Ha egy gitárosok és gitárbarátok körében olyan respektet kiérdemlő zenész, mint Michael Schenker kénytelen lemondani magyarországi koncertjét az érdektelenség miatt, akkor joggal merülhet föl a kérdés; hány fanatikus alkotta összefüggő embermasszára lehet számítani a cizellált, neoklasszikus hard rockban nyomuló, de itthon sem igazán közönségkedvenc Royal Hunt hazai koncertjén? Van egy jó, meg egy rossz hírem.

A rossz, hogy nagyon kevésre (kb. 200 fő), a jó, hogy legalább nem maradt el a koncert az így is alulreprezentált rockertársadalom néhány, a konvergenciaprogrammal, gazdasági recenzióval szemben rezisztens néhány hősének köszönhetően. Bibliai hasonlattal élve ők a "szent maradék", akik megőrzik a hitet és élve hagyják a reményt a jövőre nézve. A hasonlat ugyanakkor kicsit sántít, így némi aggodalom azért van bennem, hisz a Szent maradéknak erőt adó isteni ígérettel szemben nekünk csupán Kalapács Józsi lelkesítő szavai maradtak; "... míg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek."

Miután bejutottam és láttam, hogy kevesen, de elegendő számban vagyunk jelen, már azon gondolkodtam, hogy a számomra nem mindig meggyőző énekes-legenda, Mark Boals (Yngwie Malmsteen, Ring OF Fire, stb.) élő bemutatkozása eloszlatja-e vajh, kétségeimet a tekintetben, hogy John West vagy akár D. C. Cooper pótlása zökkenőmentesen megtörtént. Ahogy a lemezeken, úgy koncerten is Janus-arcot rejtett a fejkendő és naphemü. Vannak dalok és pillanatok, amikor Boals hibátlan, ilyen pl. az újlemezes és gyilkos Tears Of The Sun, vagy akár a First Rock nóta, ezeket nem is tudnám más hanggal elképzelni, egyebekben pedig sokszor erőtlennek éreztem, főleg középtartományokban, a fejhangú sikítása pedig számomra élőben is irritáló.

Igen, ez már tendencia! Először csak félve, de reménykedve mertem kifejezni azt az örömömet, hogy a hazai heavy metal csapatok sérthetetlen, ám messze nem versenyképes fakó, tompán szóló, hungaro-metal-ja (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) mellett feltűnt egy új generáció, akik nem csak zenészek, de zenerajongók is (a kettő sajnos nem mindig ugyanaz), akik ismerik és figyelik a nemzetközi színvonalat, és akik nem nyugodtak bele, hogy a magyar heavy metal a Trapper farmer zenei metaforája legyen. Itthon agyondicsérik és büszkén hordják, külföldön megmosolyogják.

A Dalriada muzsikusai jó kiállású (a jófajta metalt nem lehet(ne) rövid haj+bajusz kombinációban nyomatni) fiatalok, akik 4  lemez után jutottak el a nemzetközi színvonalig, nyilván vér, veríték és könnyek árán. El lehet persze intézni őket azzal, hogy ráfeküdtek az éppen futó folk metal hullámra és így borítékolható volt a siker, csak éppen ez az érvelés nem teljesen igaz.

Egyéni meglátás, fenn is tartom a tévedés jogát, de az említett stílus kialakulása és sikere szerintem nem, vagy nem kizárólag mesterséges üzleti kreáció, hanem a fogyasztáson alapuló, tömeges összeurópai elhülyülésnek a szükségszerű antitézise. A teljesen hamis egyenlősdi, a lassan planktonoknak, zöldmoszatoknak és fonalas egysejtűeknek is kijáró személyiségi jogok kizökkent világában a romlatlanok még gondolkodni képes csoportjában felerősödik az elvágyódás érzése. A jelenből nézve a jövő sem lehet vonzó, ezért biztos menedéket keresve a múlt felé fordul, ahol még számítottak az olyan igazi értékek, mint az ősök tisztelete, a bátorság, férfiasság eszménye, vagy akár az önfeláldozás. Lehet persze ezt is divatból csinálni, meg sok pénzt keresni vele, de az igazán őszinte produkciók mögött (Finntroll, Ensiferum, Korpiklaani) nem hiszem, hogy a gyökértelen, kozmopolita életérzés lenne a meghatározó.

Elképesztő, hogy BS első lemeze, a "Never Look Back" (1989) megjelenésekor még csak 17 éves volt, s még ugyanabban az évben csatlakozott Jack Bruce and Ginger Baker (Cream) turnéjához, hogy a legendás Eric Clapton helyét betöltse. Nem kis "feeling" lehetett egy kamasz számára! Hihetetlen ugyan, de a kiemelkedően tehetséges gitárfenomén szólókarrierje gyakorlatilag 23 éves korára véget is ért, hiszen a "Hair Pick" című harmadik szólólemeze egyben az utolsó ilyen természetű próbálkozásnak bizonyult. Ezt követően ugyan jutott még neki egy epizódszerep a Poison "Crack A Smile…" (2000) albumán, de azóta alkalmi "session" zenészként támogat meg olyan előadókat, mint Ziggy Marley és Melissa Etheridge (sekély e kéj), illetve neves amerikai TV- és rádióállomásoknak ír reklám- és címzenéket. Ebből legalább meg lehet élni, ráadásul busásan, hiszen zenei producerként, zeneszerzőnként olyan programokban tűnik föl a neve, mint a Jóbarátok, Punk’d, The Osbournes, Pimp My Ride, Made, stb.

A "Hair Pick" BS sajnálatosan rövid szólókarrierjének egyértelműen legérettebb terméke; letisztult dallamok és kifejezetten modern, baba tremolo-kezeléssel megvadított hangzás jellemzik, ami mögött mindig ott bujkálnak a névválasztásban is megnyilvánuló blues gyökerek. A lemeznek az is előnyére válik, hogy Randy Coven (pl. Ark) végig nagyon bika bőgő témákat pakol BS ízes játéka alá.

A komoly Satriani hatásokat mutató "Stinky Kitty" igen erős kezdés, és a nagymester hatása a későbbiekben is végig érződik. Személy szerint nagyon megörültem a WHO "My Generation" című slágerének földolgozása hallatán. Nem vagyok WHO rajongó, de ez a nóta piszkos jól sikerült. Iszonyú döggel kezdődik a dal (amúgy Steve Vai: "Bad Horsie” módra), kár hogy az ének el van torzítva. Nem értem, mi szükség volt erre, hiszen a Transmission OK néven megjelentetett énekes lemez (2000) bőven bizonyítja BS vokális képességeit. A végére jutott egy fincsi kis különlegesség is; a "Bourée" amolyan kísérleti darab: izgalmas keveréke a barokk, blues és jazz műfajoknak. Desszertnek pont jó, sőt...

Tartuffe

Kiadó: Tone Center

Számcímek:

01. Se A Cabo (Vinnie Moore)
02. Europa (Jeff Richman)
03. Jingo (Eric Gales)
04. Oye Como Va (Mike Stern)
05. Flor D'Luna (Pat Marino)
06. Aqua Marine (Eric Johnson)
07. Samba De Sausalito (Frank Gambale)
08. Blues For Salvador (Robben Ford)
09. Samba Pa Ti (Albert Lee)
10. Jungle Strut (Coco Montoya)

Ez a Santana tribute egy kevéssé ismert jazz-rock fusion gitáros, Jeff Richman elszántságát és szervezőkészségét dicséri. Mike Varney produceri közreműködése mellett a "Viva Carlos!" Richman sokadik ilyen próbálkozása. Korábban már jelentek meg hasonló tisztelgések Miles Davies (Fusion For Miles - 2005), John McLaughlin (Vision Of An Inner Mounting Apocalypse - 2005) és Jeff Beck (Freeway Jam - 2007) munkássága előtt, s akkor sem kis nevekkel! A beszervezett zenészek között most sem másodvonalas "wanabe" gitárosok szerepelnek: egy-egy nóta erejéig megjelenik itt Vinnie Moore, Eric Gales, Mike Stern, Eric Johnson, Robben Ford, stb.

A tribute egyébként egy meglehetősen veszélyes műfaj; tapasztalatom szerint a legtöbb ilyen anyag alig több hevenyészve összahajigált, rutinból följátszott zenei kalandozásnál. Ráadásul Santana olyan egyedi stílussal megáldott, istenadta tehetség, akinek nehéz nyomdokaiba lépni; s ez nem is technikai okokból van így (a fölsorolt gitárosokat egyébként se lehetne megszólni ilyen szempontból), hanem mert amit Santana tud, ahhoz tüzes spanyol vérrel megnemesített mexikói indiánnak kell születni, aki már gyerekkorában magába szívja a salsa és a mariachi mellett a jazz, blues és rock zene szeretét is. Nos, ez a zenei tisztelgés nagyon jól sikerült, s ez nemcsak a tiszta és kellőképpen dögös hangzás érdeme, hanem elsősorban a gitárosokat kiszolgáló együttesé, akik között külön kiemelésre méltó Dave Weckl szuper-jazz-dobos-király. Itt aztán kiélhette végre Weckli cimbora a latin ritmusok iránti rajongását.

A számcímekből rögtön kiderül, hogy a válogatás elsősorban Santana régebbi, hagyományos nagy nótáira épül. Ez érthető is, hiszen a zenészek leginkább a jazz-rock fusion háza táján mozognak otthonosan, s nekik Santana új, kommerszebb arculata nem fekszik annyira. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a "Supernatural" (1999), vagy a Chad Kroeger-rel (Nickelback) közösen jegyzett "Into The Night" nem kiváló a maga kategóriájában (az a wawás szóló, barátom!) Nyilván a stílus-preferenciánál még fontosabb, hogy a tribute lemez elejétől-végig instrumentális (kivéve az Oye Como Va nyúlfarknyi refrénjeit). Habitusomból eredően természetesen nekem a kicsit rockosabb nóták jönnek be leginkább, s itt elsősorban Eric Gales-re (Jingo) és Robben Ford-ra (Blues For Salvador) gondolok. Kellemes meglepetés volt továbbá Vinnie Moore teljesítménye (Se A Cabo), aki ebben a stílusban azért vendégjátékos.

Aki tehát alacsony vérnyomással, tavaszi depressszióval küszködik, vagy egyszerűen fázik egy kicsit, annak föltétlen ajánlom ezt a vérpezsdítő zenei csemegét. Jobb, mint a TV torna! Idősebbek is elkezdhetik...

Tartuffe

Kiadó:
Shrapnel

Honlap:
www.paulgilbert.com

Nagy taktikus ez a Pali gyerek, hiszen ha nincs jó érzékkel, jó időben elszórva egy-két bébi-bébis líra szakmai életútjának Mr. Big fémjelezte szakaszán, most ő is ott vergődne a 80-as évek, elsőgenerációs gitárhősei számára fenntartott zenei kalodában, ahol többedmagával pl. Joey Tafolla is tengetgeti, csak nagyon szigorú szakmai körökben ismert karrierjét.

Nem véletlenül mondtam éppen őt, hiszen 1987-ben megjelent Out Of The Sun lemezén már hallhatjuk Paul Gilbert arpeggio-it, és (láss csodát!) nincs új a nap alatt. Sok-sok zenei kalandozás és kísérletezés (de azért nem elvetve a sulykot) után itt van nekünk egy hamisítatlan instrumentális gitár(hős) lemez, telepakolva technikával, ami ráadásul sikeres is lesz. Mondom, nagy taktikus, szegény Tafolla pl. egy ilyen anyaggal mehetne a sóhivatalba.

Félreértés ne essék, eszembe sincs bántani Gilbertót, mert változatos, hallgatható a „Silence”, és valóban elég dalközpontú is, ahogyan azt nyilatkozta. Az egyetlen bánatom, hogy másokról, akik hasonlóan mindent tudnak a hangszerről és Paulhoz hasonlóan saját, markáns stílusuk is van, a kutya nem fog szót ejteni. Paul Gilbert ugyanakkor a legkevésbé tehet erről, soha nem köpte szembe magát, a Mr. Big soha, egy pillanatra sem volt ciki, így csupán dicséretet érdemel.

A borító ugyan béna lett, de a zene kiváló!

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.myspace.com/guitarbenny
www.biphome.spray.se/fegis/










Számcímek:

01. Save the World (part 1)
02. Save the World (part 2)
03. Angry Ant
04. Winternight
05. No Brain
06. Deep Wood
07. Mr. Psycho
08. Give My Baby Love
09. Hard Jazz
10. Happy Fingers
11. Blues
12. Deep Sea

A "Save the World" a  "mainstream" metál rajongó számára kevéssé ismert svéd gitárzseninek már harmadik szólóalbuma (Virtual Humanity – 1995, Flum Ride – 1999), amelyen olyan nagy nevek is közreműködnek, mint Göran Edman (Yngwie Malmsteen, John Norum, Vindictiv) és Jens Johansson (Yngwie Malmsteen, Tony MacAlpine, Stratovarius).

Van itt minden: fusion, rock, progresszív metal, mi szem szájnak ingere. Benny Jansson ezerarcú gitáros, és nem utolsósorban tehetséges dalszerző. A Tears Of Anger és a Ride The Sky nevű projektek jelzik, hogy a dallamos, jellegzetesen európai power metálban (a la Masterplan) meglehetősen otthonosan forgolódik, szólóalbumain azonban – az Allan Holdsworth és Greg Howe által kitaposott ösvényen haladva – mégis alapvetően a jazz rock-fusion stílus nem túl éles vagy szigorú határain belül próbál navigálni.

A lemezt indító és címadó kétrészes szerzemény egy szimfónikus kompozícóval kezdődik, amire egy "Görény" Edman által vokálisan megtámogatott tipikus fúziós nóta felel. Már közvetlen ez elején megérzi az egyszeri zeneértő, hogy az album közel sem lineáris zenei élményt ígér. Itt bizony föl kell kötni a gatyát; mert van itt vokális és instrumentális dal, majdnem ortodox jazz és progresszív metálba hajló zúzás (pl. Angry Ant), andalító líra (Deep Wood) és agyament tekerés (Happy Fingers). Nem is ajánlom csak ínyenceknek, de nekik nagyon-nagyon!

Tartuffe

Egyrészt az érdeklődésünkre számot tartó lemezek áprilisi megjelenéseinek elapadása, másrészt az egykor metalhead cimborák zenei konzerválódása (mai napig a 80-as évek metálja és semmi újabb) késztetett arra, hogy röviden bemutassam az elmúlt tizenakárhány év, számomra legfontosabb megjelenéseit.

A lista szubjektív, de annyiban mindenképpen irányadó lehet, hogy a felsorolásban szereplő lemezek stílusukon belül hibátlan, színvonalas alkotások, nem egy közülük klasszikussá vált az évek során.
Pantera: Cowboys From Hell (1990) / Vulgar Display Of Power (1992)
Staféta-bot átvétel a magát rövidesen nyelves férficsókban újraértelmező és kiteljesítő Metallicától. Forradalmian új, bölényszar-vastag gitárhangzás és egyedülálló riffelés, 10 tonnás átlagsúllyal ránk nehezedő dalok, és sajnos, tragikus vég. Dimebag Darrell, nyugodj békében!
Dream Theater: Awake (1994) / Scenes From a Memory (1999)
A rock/metál történelemben eleddig páratlan zenei képzettség és felkészültség találkozott a dalszerzői tehetséggel 5 UFO személyében. Értékre nyitott szívűeknek permanens szájtátás, a kis,- és középszerűeknek pedig fanyalgási ok, már hosszú évek óta.
Symphony X: V. (2000) / Paradise Lost (2007)
Tulajdonképpen bármelyik SX album bevállalható, Neoklasszikus (klasszikus zenével átitatott), progresszív metálban nincs jobb náluk, a Romeo/Allen, gitáros-énekes páros pedig egészen egyszerűen: gyilkos. A kompozíciók mély zeneiségük mellett is fogyaszthatók, nem kell szemüveget felvenni hozzá.

Bevallom, engem is idegesít, ha az elektronikus médiában itt-ott, egy-egy kedvenc lemeze/koncertje kapcsán a cikkíró túlzásokba esik, és január 2-án már az év lemezéről/koncertjéről lelkendezik, hiszen akaratlanul is felmerül az emberben, hogy ez messze nem objektív értékítélet, s mint ilyen, aligha vehető komolyan. Átolvasva a Rage legutóbbi koncertjéről általam írottakat – bár minden sorával továbbra is egyetértek – volt benne egy jó adag ártatlan, "gyermek-lelkű" szentimentalizmus (baráti körömben értsd: csöpögős, ömlengős, nyálas szar).

Veszélyes terület, elismerem, hiszen pl. ez a koncert összességében felülmúlta a múltkorit, így most, ha konzekvens vagyok, és betartom a fokozatokat, valahogy úgy kellene kezdeni a beszámolót, hogy "Emberek! Azonnal kezdjünk gyűjtésbe, nem kímélve pénzt, időt, fáradtságot, mert ha rövid időn belül nem tudunk köztéri szobrot állítani Victor Smolski művész úrnak, szembeköpjük magunkat, pondrókká válunk valamennyien, akiknek a Metal még számít valamit ebben a k...a világban!”

Nem így kezdem. Legyen ez most egy jéghideg, realista, mértéktartó beszámoló a tegnap estéről, hátha így hihetőbb minden, ami az indiánsátorban történt.

Kiadó: Lion Music

Zenészek:

Martin LeMar - ének
Rainer Grund - gitár
Oliver Schwickert - billentyűk
Chris Doerr - bőgő
Tom Diener - dobok







honlapok:
www.tomorrows-eve.de
http://www.myspace.com/mirrorofcreation

Dalcímek:

01. Man Without A Name (0:46)
02. Amnesia (6:33)
03. Pain (3:25)
04. The Eve-Suite (9:00)
05. The Market Of Umbra (4:48)
06. Not from this world (4:14)
07. Eye for an eye (0:59)
08. Irreversible (4:56)
09. Distant Murmurs (5:31)
10. Rebirth (5:44)
11. Human Device (5:45)
12. The Trials Of Man (17:00)

A "Mirror Of Creation 2" a relative ismeretlen német progresszív csapatnak már harmadik lemeze, és - amint az a címből rögtön kiderül - a 2003-ban megjelent koncept-album egyenes folytatása. Az eredeti "történet" súlyos morális kérdéseket feszeget; alapvető mondanivalója, hogy az emberek klónozása erkölcsileg elfogadhatatlan és végeredményben katasztrófához vezetne. A téma iránti érdeklődést talán már az együttes névválasztása is bizonyítja; a Tomorrow's Eve elnevezés ugyanis egy 19. századi francia író, Auguste Villiers de l'Isle-Adam sci-fi regényére látszik utalni (L'Ève future, 1886), amelyben egy szerelem-beteg tudós megteremti kiábrándító jellemű menyasszonyának tökéletes android mását.

Az előző lemez megjelenése óta komoly tagcserék történtek, csak a zenei agynak számító Grund-Schwickert páros (a gitáros és billentyűs) maradt. Szerintem az előző énekessel, Peter Webel-lel sem volt semmi gáz, de az új frontember, a néha Geoff Tate-et (Queensryche), néha Tom Englund-ot (Evergrey) megidéző Martin LeMar vokális teljesítménye nagyban hozzájárult, hogy a "Mirror Of Creation 2" lényegesen izmosabb anyag lett az előzőnél. Magyarul: szálkásítás történt; a hangzás is sokkal bikább lett.

A Tomorrow’s Eve zenéjének progresszivitása csöppet sem öncélú; bár a kompozíciók összetett szerkezetűek, egyáltalán nincsenek telezsúfolva szólókkal. Ezek a srácok dalokban, sőt koncepcionálisan egységes albumokban gondolkoznak. Az eredmény pedig egy nagyon élvezhető, intelligens, atmoszférikus muzsika, amiben én az amerikai és európai progresszív műfaj-irányzatok szerencsés ötvözetét vélem fölfedezni. Mivel a dalok meglehetősen egységes (néha talán egy kicsit egysíkú) arculattal rendelkeznek, nem nagyon lehet vagy érdemes egyes nótákat kiemelni. Ez alól talán csak a lemezt záró, nagyon jól eltalált "opus", a "The Trials Of Man" kivétel, attól eltekintve, hogy a dal a 12. perc közepénél gyakorlatilag véget ér, majd több mint 4 perces síri csönd után egy andalító akusztikus résszel zárul. Az ilyet sose értettem…

Az együttes jelenleg a "Tales From Serpentia" címet viselő vadonatúj lemez utómunkálataival van elfoglalva. A "The Tower" című tavalyi kislemez alapján a hamarosan megjelenő új album egy még direktebb, még keményebb hangvételű anyagnak ígérkezik. Állunk elébe...

Tartuffe