A hűvösre fordult őszből kirepülni egy hosszúhétvégére az Örök városba, ráadásul a későnyári melegbe, önmagában sem gyenge, de ha mindezt a Dream Theater és SymphonyX római fellépésének megtekintésével turbózza fel az ember, joggal érezheti, hogy nincs a világon halandó, akivel cserélne.

A SymphonyX számomra az utóbbi néhány év legjobb progresszív heavy metal lemezét jelentette meg, így történhetett meg az a kultúrbotrány, hogy a koncertet megelőző nap, a Vatikáni Múzeumban, még a Sixtus-kápolna Michelangelo festette mennyezetfreskóinak szemlélése közben is az új lemez riffjeit dúdolgattam magamban.

A koncerthelyszínre érve meglepetten láttam, hogy a bejárat elé alkalmi piac települt, ahol brutális mennyiségben és olcsón árulták a nem hivatalos turné-pólókat. "Kedves" gesztus volt ez, mondjuk pl. a SymphonyX irányában, akiknek azért nyilván nem mindegy, mennyi pólót adnak el…

A római Palalottomatica leginkább a mi néhai BS-ünkre hasonlít, ám egy szabályos kör alakú csarnok, amelynek küzdőterén építették fel a színpadot, igazi arénahangulatot varázsolva ezzel. Egyrészről a korom, másrészről nyilván a rossz testtartásom a ludas, de egyre nagyobb fájdalmakkal állok végig egy koncertet, ezért cseppet sem bántam, hogy a jegyen szereplő számhoz rendelt széket kellett elfoglalnunk.

A hajszálpontos kezdésre csurig megtelt a csarnok kiéheztetett (talán meglepő, de a rómaiak nincsenek elkényeztetve koncertekkel), őrjöngő taljánokkal, és ez a leírhatatlan, kb. 10.000 ember keltette félelmetes hangulat mindvégig megmaradt.

A SymphonyX  új, Paradise Lost című remekével töltötte ki 45 perces kvótáját, ezen kívül csak a Sea Of Lies és a Smoke And Mirrors volt terítéken. A hangzás sajnos egészen gyatra volt, amiért csak részben kárpótolt a végig tomboló közönség. Russell Allen a buli végén beugrott a tömegbe, ami figyelembevéve hatalmas termetét, illetve az olaszok mélynövését, lehet, hogy egyben bosszú is volt a pólóhamisítások miatt…

A Dream Theater mára olyan minőséget és tökéletességet képvisel, amellyel sokan már nem tudnak lépést tartani. Ezért hallani állandóan, hogy az Álomszínház mára elveszett az öncélúságban, vagy hogy nyilvánvalóan alkotói válságban vannak. Nem érdemelték ugyan meg, de egy pillanatra eszembe is jutottak, amikor a Ministry Of Lost Souls levezető gitármelódiájának hangjai töltötték be a csarnokot. Ilyen, egyszerre szokatlan és mégis szájbarágós, egyszerűségében is komplikált dallamot, nem tud kiégett muzsikus alkotni. És ahogy a dal fináléját  a zenekarral éneklő tömeg energiája felerősítette, nem lehetett másra gondolni, csak arra, hogy akinek ez magamutogatás, esetleg zenekari válságtünet, az mélyen belül egy irígy, meghasonlott, keserű ember.
























A csodálatos fényekkel, kivetítővel és az egyes dalokhoz komponált, illetve a hangszerszólókat kiemelő vetítéssel, lemezminőségben nyomuló csapat sokkal inkább koncentrált az új lemezre, mint a pesti bulin. A "Prophets Of War" és "Repentance" dalokat kivéve az egész anyag bemutatásra került, a jóval több, mint kétórás koncerten.

Meglepetés volt a "Falling…"-ról előkapott "It’s Raining", illetve egy új Medley, amely olyan csemegéket rejtett, mint pl. az "In The Name Of God" instrumentális szólórésze. A csapat kedvéről és hangulatáról pedig legyen elég annyi adalék, hogy a nem éppen nyüzsgönc Myung, játék közben egyszercsak fogta magát és beült Portnoy mellé az egyik dobszékre, és úgy nyomták tovább, összenevetve.

Egy igazi arénában, egy fanatikus közönség részeként, a kortárs zene talán legnagyobbjaival eltöltött este a Tevere partján, azt hiszem, örök emlék marad.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

A Dreamland láthatóan és hallhatóan nem olyan céllal kezdett zenélni, hogy minden eddig ismert rockzenei formát újraértelmez és megváltoztat. Példának okáért logót sem találtak ki maguknak, hanem megelégedtek egy gyakran használt számítógépes betűtípussal. Éppen nem a Times New Roman, de hasonló…

Új (második) lemezük fölött Andy LaRocque és Joacim Cans bábáskodott, utóbbi megintcsak nem arról híres, hogy saját csapatával, a Hammerfall-lal, eleddig ismeretlen zenei területeken próbál járható ösvényre lelni. Minden körülmény adott volt tehát, hogy megmérettessék magukat a Hammerfall hasonmás versenyen, ami azért összességében elég ramatyul hangzik.

Szerencsére a helyzet nem ilyen tragikus, hiszen az ismert és agyonjátszott alapanyagokból is sikerült egy-két jó melódiát összehozni, amit biztos hangszerkezeléssel vezetnek elő, ráadásul Joacim Lundberg hangja is elég rendben van.

Ha túllépünk azon, hogy a hörgéssel is felturbózott Revolution In Paradise nótát a Kamelot March Of Mephisto címmel (és szintén hörgéssel együtt) már megírta, valamint azon, hogy melodikus heavy metal stílusban az elmúlt években kb. 600 zenekar próbált nemzetközi szinten villantani, még a kellemes szórakozás sem kizárt, hiszen tényleg nem játsszák rosszul a fiúk ezt a népszerű társasjátékot.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)

A zenekar előző albuma, a Book Of Heavy Metal tovább erősítette azt a meggyőződésemet, hogy az "új zenei megközelítés" és az "egyéniség" nem olyan attribútumok, amelyek hiányában kiváló zenei produkcióról kár is beszélni. Mert mi is történt? A zenekar produkált egy irdatlan metal-klisét szövegben, kiállásban és muzsikában egyaránt, a magamfajta rocker pedig már a szoba közepén is találta magát nagyterpeszben, kezében a léggitárral. Semmi, de semmi olyat nem tartalmazott a lemez, amit ezerszer ne játszottak volna el mások uszkve húsz év alatt, de mégis kiválóak voltak a dalok és számomra igazából ez az egyetlen dolog, ami számított. Ennek fényében lelkesedve vártam az új korongot, és meg sem fordult a fejemben, hogy lényeges változást hoz. Nem is hozott. Bár Snowy Show (dobok) és Gus G (gitár) is távozott a csapatból, megmaradt a "legigazabb" hozzáállás. Ökölbe szorított, vastag láncot markoló kéz a borítón, és már szól is a "Fire! Battle! In Metal!" című nyitónóta! Nagyon vicces, komolyan venni lehetetlen, de ezúttal sem érdekelne, ha a dalok akkorát szólnának, mint a "Book"-on. A szenzációs torkú Niklas Isfeldt teljesítményére ugyan nem lehet panasz, a hangszeresek is teszik a dolgukat, ám a BOHM zsenialitását nem sikerült megismételni. A zene nem tudta leplezni, így a sokadik hallgatás után is megmosolyogtam a dalszövegeket, pedig legutóbb még arra is képes voltam, hogy együtt énekeljem Niklas-szal az "I signed the contract with the Devil" sorokat…

Hammerfall és általában true fanatikusok azért nagyot nem tévedhetnek.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 142. számában jelent meg.)

A Dragonland eddigi munkássága elment mellettem, Isten bocsássa meg, de mentségemre legyen mondva, "sárkányos" cuccokból elég bőséges a kínálat manapság.

A kötelező kiadói méltatás a Nightwish, Yngwie, sőt a Soilwork(!) kedvelőinek is figyelmébe ajánlja a csapatot, ami meglepő, de az anyagot végighallgatva azt kell mondjam, nem minden alapot nélkülöző kijelentés. A teátrális címadó egy az egyben Nightwish, ugyanakkor az "Antimatter" nóta hangzása és szigorú riffelése kapcsán nem lehet nem gondolni Göteborgra, a Beethoven’s Nightmare monumentális klasszicizmusa pedig egy stockholmi születésű gitárzseni legjobb pillanatait idézi. A srácok svédek, tehát ennyi patriotizmus talán megengedett. Nekem úgy tűnik, ezzel a lemezzel nagyon meg akarták mutatni, hogy mekkora tehetség és muzikalitás rejlik bennük. Talán sikerült is. A csillagjegyeket és az univerzum egyéb csodáit megéneklő dalok átgondoltak, kiérleltek, a tisztán, magasan éneklő, engem néha Olaf Hayer-re (Turilli, Dyonysos stb.) emlékeztető Jonas Heidgert hangja erőteljes, dallamai jók, de összességében a hangszeresekről, sem lehet rosszat mondani. Mi több, lelkesedésükben odáig jutnak, hogy egy 3 tételes, tíz percet meghaladó instrumentális darabbal zárják le a szűk egyórás csillagtúrát. A leginkább kortárs klasszikus zeneműként jellemezhető alkotás ugyan egyáltalán nem fércmunka és le a kalappal, meg minden, de talán mégis szívesebben hallgattam volna ennek rövidebb összefoglalóját, és még vagy két, erőtől duzzadó nótát a legszebb skandináv zenei hagyományok ápolásának még nagyobb dicsőségére.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 144. számában jelent meg.)

"Ladies and Gentlemen this is heavy metal" - szól a promóciós ajánlás, a miheztartás végett. És valóban, a Twisted Sister sikeres comeback-jén érezhetően felbátorodó gitáros semmit nem bízva a véletlenre, egy all-star csapattal (Dio, Dee Snider, Joe Lynn Turner, Rudy Sarzo stb.) zárta magára a stúdióajtót, hogy megmutassa, miről is kellene itt valójában szólni a dolgoknak. 

Jómagam a 80-as évek elején kötöttem egy életre szóló barátságot (picit azért több ez annál) a heavy metal/hard rock zenével, így talán érthető, hogy szimpátiával figyelem a "régi nagyok" visszatérését. Ugyanakkor nem lehet úgy tenni, mintha az elmúlt jó húsz év alatt csak a fokozatos hanyatlás, jobb esetben helybenjárás jellemezte volna a műfajt. Meggyőződésem, hogy a 90-es évek elején bekövetkezett száműzetésükből az évtized végére zeneileg megerősödve tértek vissza a metalzenészek, elsősorban azok, akik nem akasztották szögre a hangszereiket, hanem nosztalgiázás helyett kőkemény gyakorlással, uram bocsá’, az új zenei trendek és hangzások hasznosíthatósági lehetőségeinek keresésével töltötték az időt. Ez, valamint az azóta komoly elismertségre szert tett új generáció (pl. SymphonyX, Masterplan) példája mutatja, hogy a stílusnak szüksége volt a mellőzöttségre ahhoz, hogy a régi értékek megtartása mellett újjászülethessen, és mára ne a mellszőrzet, vagy az egy négyzetméterre felpolcolt véres koponyák száma, hanem a zenei felkészültség legyen az első és legfontosabb szempont, ha egy új banda megmérettetni kívánja magát az erőssé vált mezőnyben.  Azt messze nem állítom, hogy a Twisted Sister gityós az elmúlt 20 évben nem képezte magát, mindenesetre ez a lemezről nem süt. Az anyag nem több nosztalgiánál, ami persze egyáltalán nem baj, sőt még örülnék is, ha sikerült volna jó dalokkal megkínálni a meghívott öreg cimborákat. A jó hangzással és erőteljes riffel nyitó "Tonight" befáradását azonban még Dio zsenije sem menti meg, mint ahogy Joe Lynn sem tudott a neki szánt alapanyagból várat építeni. A három instrumentális szerzemény mutatja talán legjobban az idő múlását Eddie "The Fingers" Ojeda fölött. Ez óriási luxus egy 38 percet alig meghaladó lemezen.

Egy-két jó ötlettől eltekintve – ilyen a Deee Snider által teljesen sziszteresített "Eleanor Rigby", vagy a szigorú "Evil Duz" – nem sok minden indokolja, hogy a lejátszóm rendszeres vendége legyen a lemez, de erről kedves Eddie, a 80-as évek hangulatában megrajzolt borítón máglyahalálra ítélt hangszereid tehetnek a legkevésbé.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Az az igazság, hogy a hamburgi csapat nevének "a" betűjén van még egy kis nünüke is, de a klaviatúrán ezt sehogy sem tudtam előcsalni. Ezt persze csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, a lényeg nem is ez, hanem a produkció maga. A zenekar viszonylagos ismeretlensége ellenére már az ötödik lemezét adja ki. Azt kell mondjam, hogy a Chalice (az "a"-n azzal a kis bigyóval) tipikusan példázza  azt a bánatomat, hogy a magyar melodikus metal szintér komoly lemaradásban van még a nemzetközi másod, -harmadvonalhoz képest is. Ha a Chalice a mi kutyánk kölyke lenne, most ugrálnék örömömben, hogy végre itt egy zsír magyar banda, és nem győzném dicsérni és bátorítani őket. Ismerve viszont az európai színvonalat, tudom, hogy őbelőlük ott némethonban 12 képez egy tucatot. Pedig úgy igazából tényleg semmi gáz a csapattal. Új lemezük producere a  PC 69 basszer Dennis Ward (Khymera, Angra stb), ami egyben garancia is a kitűnő megszólalásra. A lemez első három dala (Opera Burns, Shotgun Alley, Hollywood Daze) magasra teszi a mércét. Vastagon megszólaló ritmusgitárok és kórusok, nem tolakodó, de határozott billentyűsök adnak dögös alapot Gino Naschke jó énektémáihoz. Hangja leginkább a 90-es évek legelejének LA-i glam énekeseire emlékeztet, azzal a picinykét pimasz felhanggal. Ugyanakkor a zene ennél izmosabb és inkább európai jegyeket mutat, bár a "Beyond The Light" egy tőrőlmetszett Jon Oliva (Savatage) téma, a dal szinte könyörög a hangjáért.

Sajnos, nálam fő szempont a bárdista teljesítménye. Oliver Scheen ritmusozásával nincs is probléma, szólói viszont elég kutyák. További szomorúságom, hogy a dalok átlagos színvonala a nyitó triászhoz képest némi esést mutat. Ezzel együtt azt mondom: bárcsak nekünk is lenne egy ilyen csapatunk, mint a Chalice (azzal a kis micsodával az "a" tetején).

Túrisas

Néha olyan érzése van az embernek, hogy a heavy rock színtér, a nagy nyomulás ellenére is meglehetősen belterjes. Mostanában például rendszeresen a Pink Cream 69 bőgősének nevével találkozom, ha melodikus rockzenét rejtő CD-t veszek a kezembe. Dennis Ward producerként is igen keresett, énekesként azonban most, a Khymera második lemezén mutatkozik be először, a leköszönt Steve Walsh-t (Kansas) pótolandó. Hangja a stílushoz egyszerűen tökéletes. Ha mindenképpen bele akarok kötni, annyit kifogásolhatok csak, hogy nincs egyéni színe, de egyébként meg tényleg menjek a fenébe, mert ez már bőven a káka, meg a csomó…

A másik főszereplő az olasz Daniele Liverani, akit dalszerző/gitárosként ismerhettünk meg, többek között a Genius rockopera, illetve instrumentális szólólemeze kapcsán. Ezúttal főállású billentyűs és basszusgitáros, ami neki nyílván nem cucc, mivel 6 éves korában kezdett zongoraleckéket venni és klasszikus zenét tanulni. Az eddig leírtakból is kiderülhet, hogy nem akármilyen kvalitású, ízig-vérig muzsikus arcok működtetik az olasz gitárossal és dobossal kiegészülő, vegytiszta amerikai melodikus rockot (AOR) játszó csapatot. Gondolom, nem meglepő, de sem a megszólalásban, sem a hangszerkezelésben nincs hiba. Az előzetes korongon nincs a dalszerzőkről információ, de értesüléseim szerint több neves muzsikus (pl. Jeff Scott Soto) is írt dalokat a lemezre. Minden a stílus szigorú szabályai szerint történik, aki a meglepetéseket és váratlan zenei megoldásokat szereti, messze kerülje el a lemezt. Ugyanakkor a műfaj keretein belül ez egy aranybánya. Töltelékdalok és üresjárat nélkül ömlik a zene egy szűk órán keresztül, váltogatva a keményebb és líraibb pillanatokat. A két főszereplő mellett említsük meg név szerint a gitáros Tommy Ermolli-t is, akinek gitárjátéka a sokszor rövid fogalmazás ellenére is élményszámba megy. Liverani pedig kap egy pluszpontot azért, hogy lehetőséget adott számára.

Gitárosokra nem jellemző ez a hozzáállás. Gondolkozzunk csak el, hogy saját ismeretségi körünkben hány gitáros szorítaná magát háttérbe saját lemezén! Ugye, hogy abszurd? Na, ilyen csávó ez a Daniele!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Elég volt csak egy fotón megpillantani a mandulaszemű Dragonforce-gityóst a térdhajlatig érő hajával teljesen rágyógyulva a 7 húros Ibanezére, hogy sejteni lehessen, nem hétköznapi lelkesedés munkál a csapatban.

Most meg a lemezt többször végighallgatva, illetve a koncertteljesítményükről szóló beszámolókat olvasva egyenesen azon gondolkodom, hogy valahogy csak fel kellene hívni az energiaszektor fejlesztőmérnökeinek figyelmét a Dragonforce-ban, mint új energiahordozóban rejlő lehetőségekre. Szinte lefolyt a lejátszó az asztalról, amikor berobbant a 2-3 refrénre való dallamorgiával felvértezett "Through The Fire And Flames". A zenehallgató kanapé karfáját szorítva csak meresztettem a nyakam, a szemem gúvadt kifelé, és ahogy az a néhány "g" a mellkasomra nehezedett, meg voltam győződve róla, hogy kirepülök a szobából.Gyorsan már nagyon sokan játszották a melodikus power metalt a rocktörténelemben, de a Dragonforce értelmezése sok tekintetben újszerű. Azzal, hogy a srácok a lemezzáró és zseniális „Trail Of Broken Hearts” himnuszt kivéve végigtekerik a lemezt, nyilván nem válnak a műfaj úttörőivé, de a nyaktörő tempók tálalása azért néhány elemében igenis szokatlan. A tagok hallhatóan nem zárkóztak be elefántcsonttornyaikba az elmúlt években, hanem magukba szívtak mindent, amivel még kifejezőbbé tehetik az általuk játszott zenét. Még attól sem riadnak vissza, hogy a vízben tapicskoló gané fiúcsapatok kötelező énekeffektjét (vocoder) is használják egy pillanatra, ha ezt indokoltnak látják. A héthúros ritmusozásnak köszönhetően a billentyűgazdag alapok is megdörrennek, aminek köszönhetően olyan az élmény, mintha a Sonata Arctica és az In Flames vegyülne, egy-két gitárhős legönzőbb pillanatával. A zömében hét perc körüli szerzemények szólóblokkjai hosszú körökön keresztül támadják a füleket, ami lehet, hogy ijesztően hangzik, de semmi gond, a hangszerszólók nem temetik maguk alá a szerzeményeket.

Az elviekben londoni, gyakorlatilag teljesen nemzetközi csapat harmadik lemeze számomra az évutó egyik legnagyobb meglepetése volt. Aki nem idegenkedik a szélvész, de nem kapkodó tempóktól, a gyorsan rögzülő, de mégsem gyermeteg dallamoktól, a hosszú, de megkomponált gitár/billentyű szólóktól és modern megszólalástól, az már ma tegye meg az első lépéseket az anyag begyűjtéséhez. Indulás!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

A tovaröppent ifjúkorom szóra sem érdemes zenei, zenekari próbálkozásait az utókornak teljesen feleslegesen megőrző kazetták hangminősége lelt most méltó társra a negyedik lemezét megjelentető olasz epikus metal horda új anyagának személyében. Akkoriban mi egy mikit lógattunk be a próbateremben fölülről, és már vette is a magnódeck a zajmasszát. Azt azért kétlem, hogy a Doomsword így dolgozott, de a végeredményt tekintve ők sem jutottak sokkal előbbre. Nem hittem volna, hogy ilyen ratyi megszólalással labdába lehet rúgni 2007-ben. Ez egyrészről a zenekart, másrészről a kiadót minősíti, akinél ezek szerint érdemes amatőröknek is próbálkozni, a jelek szerint nagy elvárásokat nem támasztanak. Megértem persze, hogy a Doomsword által játszott muzsika lényege szerint nem csilli-villi, hiszen ez nem a magasztos Rhapsody féle, hanem a doom-os, elfojtott, hősinek ugyan hősi, de inkább keserű és fájdalmas, a Warlord, Omen és Manilla Road inspirálta epikus fém, amely helyenként gyászos hangulatában engem még egy picit a Primordial világára is emlékeztet.

A honlapot böngészve szembesültem azzal, hogy ez a lebutított technikai megközelítés tudatos koncepció része lehet, hiszen a tagokról is csak olyan képeket találtam, amilyeneket a Yetiről szoktak készíteni; fekete-fehér, homályos, elmosódott.

Szó se róla, van ebben egyfajta archaikus báj, csak éppen soha nem fogom újra betenni a lemezt, hiába a jó témák és az ügyes gitárjáték.

Tetszettek volna legalább a lemezfelvétel idejére kiszakadni a középkorból.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Húha! Ezt most nem lesz könnyű elmagyarázni. Mindenesetre képzeljünk el egy metalba váltó Vaya Con Dios-t, és egy kedélyjavítókkal nyugalmából kizökkentett, kicsit szertelenné vált Tarja Turunent (Nightwish), amint együtt zúz néhány önkéntes, de felkészült zenebohóccal. Metal-konzervatívoknak sokkoló élmény lehet, ezért ők csak óvatosan közelítsenek a kosztümös svéd zenekar anyagához. Magam sem vagyok feltétlen odáig a mindenáron való újításért, de kimondottan jót buliztam ezekkel az eszementekkel a mészárosok báltermében. Olyannyira, hogy a laza swinggel nyitó Balrog Boogie után, kicsit bántam is, hogy elmetalosodik a hangulat, kevésbé bátran kutyulják össze a műfajokat, és a nagybőgő sem lép elő főszereplővé. Relatív ez persze, lehet, hogy én vetettem el a sulykot, és gondoltam helytelenül, hogy megőrülni csak teljesen érdemes, hiszen kétség kívül rendhagyó ez még így is. Ráadásul azt is el kell ismerjem, hogy dalokat írtak, nem is  rosszakat, tehát az extravagancia csupán eszközül szolgál, a fő cél nem a metalszcéna biztosítékainak élből történő kiverése volt, hanem egy jó lemez készítése.

A DSO kapcsán nem éppen a Hammerfall fog eszébe jutni az embereknek, én még is azt mondom: dicsőség a bátraknak!- legfeljebb megyek ki a teremből…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 155. számában jelent meg.)