Kiadó:
Geffen, SPV/Steamhammer

Megjelenés:
2008. április 18. (Németország)
2008. április 21. (Európa)
2008. április 22. (USA/Canada)

Zenészek:

David Coverdale - ének
Doug Aldrich -gitár
Reb Beach - gitár
Timothy Drury - billentyűk
Uriah Duffy - bőgő
Chris Frazier - dobok

Dalcímek:

01. Best Years (5:16)
02. Can You Hear The Wind Blow (5:02)
03. Call On Me (5:01)
04. All I Want All I Need (5:42)
05. Good To Be Bad (5:13)
06. All For Love (5:14)
07. Summer Rain (6:15)
08. Lay Down Your Love (6:01)
09. A Fool In Love (5:14)
10. Got What You Need (4:14)
11. 'Til The End Of Time (5:32)

Aki valami újszerűt várt, az egyrészt csalódni fog, másrészről mi a francot képzelt? Ez a zenekar éppen 30 éve feszt nyomja a hamisítatlan, kompromisszum-mentes blues-zal erősen megfüstölt rock zenét. A "Live: In the Shadow of the Blues" (2006) lemezen megjelent 4 új szám már előre jelezte, hogy mik a reális elvárások. Coverdale azt nyilatkozta, hogy a "Good To Be Bad" 20 év óta az első igazi Whitesnake lemez (remélem, ezzel nem a zseniális "Slip of The Tongue"-ot akarta leszólni). Az bizonyos, hogy az új anyag igyekszik megidézni a legendás "1987" ízét, hangulatát. Persze a hangzás sokkal modernebb; Coverdale szerint az új album "nagyon tökös, nagyon izmos" (very butch, very muscular). Ez elsősorban a két zseniális gitárosnak köszönhető, különösen Doug Aldrich-nak, aki a zeneszerzésben is jócskán (felesben) kivette a részét. Megítélésem szerint a "Good To Be Bad"-en akad néhány tölteléknóta, de ha mellétesszük a koncertlemezen bónuszként megjelent 4 új számot, az eredmény több mint egy óra önfeledt hancúrozás a fehér kígyóval.

Ami Coverdale mestert illeti, nehéz elképzelni, hogy ez az ember 57 éves! Bomba formában van, és nemcsak a hangja, amint erről a "Live In The Still Of The Night" DVD-t nézve a művelt magyar közönség már meggyőződhetett. Máig gyászos emlékem, hogy a várva-várt 2006-os budapesti koncertet az ítéletidő csúnyán elverte. Hátha most az "elemek" kegyesebbek lesznek a hazai rajongókhoz, akiknek neve (remélem) légió. Akkor Túrisas cimborám is kárpótolja majd magát egy új turnépólóval (a régivel - kedves neje szerint - már úgyis fost lehetett szűrni).

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Releváns honlapok:
www.dominici.com
www.myspace.com/charliedominicimusic
www.solidvision.org
www.myspace.com/solidvision
www.brianmaillard.com
www.myspace.com/brianmaillard



Zenészek:

Charlie Dominici - ének
Brian Maillard - gitár
Yan Maillard - dobok
Americo Rigoldi - billentyűk
Erik Atzeni - bőgő

Nos, először a zenéről! Ez a dolog könnyebbik része, pl. mert egy pár elcsépelt, de annál találóbb jelzős szerkezettel elintézhető: halál pontos és vér profi. De tényleg! A Dominici köré verbuvált olasz-svájci zenész társulat Solid Vision néven már sikeresen bizonyított. Most is a 2006-os "The Hurricane" című korongjukat pörgetem és egyre azon tűnődöm, miért kell egy kirúgott Dream Theater tag vitatható renoméja ahhoz, hogy a világ fölfigyeljen rájuk. A banda szíve-lelke mellesleg a svájci Maillard testvérpár; az egyik a bőröket üti, a másik a húrokat nyüstöli (csakúgy, mint Truls és Mats Haugen a Circus Maximus-ban, vagy Vinnie Paul és "Dimebag" Darrell Abbott (R.I.P.) annak idején a Panterában). A "Part 3" zeneileg - ha lehet - még erősebb, mint a trilógia előző része. Egyértelműen vastagabbra van véve a hangzás, talán egy kicsit túl vastagra is, mert a ritmusszekció - főleg a lábdob - szerintem enyhén túl lett vezérelve. Ezen kívül azonban egyszerűen nem lehet fogást találni rajta.

Most pedig az énekesről! Egy korábbi írásomban már utaltam arra, hogy a Dream Theater annak idején joggal kötött útilaput Dominici talpára. Ezt a meggyőződésemet (szimpatikus viselkedése és a magyar kapcsolat ellenére) a legutóbbi budapesti Dream Theater koncert előtt mutatott élő vokális teljesítménye is megerősítette. Elnézést kérek a fanatikus Dominici rajongóktól (tudom, hogy vannak ilyenek), de én nagyon meghallgatnám ezeket a dalokat mondjuk D.C. Cooper-rel vagy Corey Brown-nal (Magnitude 9)! Persze nehéz megítélni, hogy Dominici tulajdonképpen mennyit tesz hozzá ehhez a zenéhez (a szerzők között minden dalnál föl van tüntetve), és a "Part 3" nótáinak dallamvezetése kétségkívül direktebbre sikerült, Dominici hangfekvéséhez jobban illő.

A nóták közül mindenképpen külön méltatásra érdemes pl. a lemezt záró "Genesis", amelynek első 5 perce igazi instrumentális "metálorgia". Az album fénypontja véleményem szerint a kifejezetten fülbemászó "Revelation", és bár Dominicinek általában nem állnak jól a lírák, a "So Help Me God" egy kimondottan jól sikerült képviselője a műfajnak. A progresszivisták szaladjanak, és szerezzék be gyorsan az albumot!

Taruffe

A magyar heavy metal élet két jeles személyisége, Molics Zsolt énekes és Ángyán Tamás (ex-Sámán, Carpathia Project) gitáros által életrehívott Mamut zenekar, nevéhez méltó módon és súllyal tarolt a minőségi fémzene hazai híveinek körében. A lemezről, illetve a folytatásról Túrisas beszélgetett a főszereplőkkel.
























A Mamut inkább Molics/Ángyán projekt, vagy egy hosszú együttműködésre "ítélt" igazi zenekar?

Ángyán: Molics/Àngyán projektnek indult, majd a próbák során valódi zenekarrá érett a Mamut. Ketten kezdtük el a nótákat írni, aztán zenészeket kerestünk a produkcióhoz, akik közben hozzátették saját egyéniségüket a dalokhoz. A következő korong számait már abszolút közösen hozzuk létre. Ebben azért vagyok ennyire biztos, mert nemcsak hogy belekezdtünk, de 4-5 nótát már szinte teljesen megírtunk az új anyaghoz, amely egyelőre a "Jégbefagyva" munkacímet viseli.

Mit kell tudni a többiekről,  akik kimondottan jól teljesítenek az anyagon?

Ángyán: Hornyák Balázs ül a doboknál, aki már dolgozott együtt Zsolttal a CHC-ben (Cool Head Clan). Abszolúte megbízható, biztos kezű ütős, aki nem csak dobos, hanem Zenész is nagybetűvel, ami számomra azt jelenti, hogy nem üti szét a dalt, hanem a zenét kíséri, hallja az egész zenekart, ahogy mondani szoktam, egy jó dobos "beleül a zenébe", - na ez  Balázs!

Nagyon jó érzés ám, hogy anélkül lehet egy új Wisdom anyaghoz közelíteni, hogy gombóc lenne az ember torkában. Minden egyes zenekari megmozdulásukban (koncert, lemez, megjelenés, stb.) ott van a látens zenekari üzenet; vagy a rajongók által elvárt maximalizmussal, vagy sehogy. Most sem izgultam, pedig elhagyta a csapatot Nachladal István énekes, és cseppet sem volt evidens, hogy személye minőségromlás nélkül pótolható.

Az új, háromszámos EP egyenes folytatása a debütáló lemeznek. Kiss Zoltán (ex-Nemesis) személyében magabiztos, erős hangra leltek. A nagyszabású intróval berobbanó címadó jellegzetes euro-speed/power, korrekt, de nekem jobban bejön a kissé historikus ízű lírai "All Alone".

A nóta így-ahogy van, szerepelhetne bármelyik külföldi példakép lemezén. Teljesen elfogulatlanul mondom, hogy pl. a remekbeszabott új Avantasia lemezen sincs ehhez fogható lassú dal. Ez pedig akkor már lassan tényleg világszínvonal. De jó lenne!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

Végtelenül szimpatikus arcok Rotorék. Elég csak rájuk nézni az embernek, és ha meg nem is érti fanatizmusuk okait, láthatja rajtuk – ha nagyon patetikus lennék, azt mondanám szemükben a tüzet – azt az egész életre szóló elköteleződést, ami nélkül képtelenség 20 éven keresztül nyomni a rockot. Közvetve megismerve őket, még inkább azt gondolom, hogy a Zene csak akkor érintheti meg igazán a zenészt, ha feltétel nélkül, sikert-pénzt-nőt-csil-
logást alárendelve közelít hozzá. Na jó, a nő maradhat mellérendelve...

Ezzel a bevezetővel már nem lenne stílusos nagyon lehúzni a banda új lemezét, de az igazat megvallva, ezt meg sem érdemelnék, még akkor sem, ha összességében nem érzem makulátlannak az anyagot. Engem egy monstre nagy hengerre emlékeztet, ami elindul, lendületbe jön és gyűr maga alá mindent, miközben azért felszed egy-két vackot is innen-onnan.

A majdnem 80 perces (mondom, hogy monstre) hitvallás magyar lemezektől nem várt megszólalásával lepi meg először a hallgatót. Tényleg kalapot le azért, hogy ezt a soundot (a dobhangzást is végre!!!!!) a zenekar, közülük is elsősorban Plósz Josi így összeügyeskedte.

Mint ahogy a lakmuszpapír jelzi az oldat kémhatását, olyan egyértelműen, félreérthetetlenül jelölte ki Viharharcos azt a pontot térben és időben, ahol már nem támogathatom jószívvel a harcos-vikinges euro-metal zenei túlburjánzását.

Még az Iron Fire csaknem ugyanezzel a borítóval kínkeservesen, cipőkanállal, ha nehezen is, de átvergődött a szűrőmön, a Stormwarriornak már nincs kegyelem. Úgy kaszabolom le őket a tollammal, mint a vöcsök!

Az Iron Fire esetében azt írtam, hogy igenis szükség van a hősi, harcos mesevilágra, mert ilyenkor legalább egy pillanatra kiszakadunk a mindennapok fogyasztói sivárságából. Volt ebben persze igazság, de amikor már a lemezborítók is csak abban különböznek egymástól, hogy a viking hajó mögött az eget itt egy árnyalattal sötétebbre festik, akkor azt mondom, állj, éppen ez a fogyasztói sivárság maga, a zeneipar palira vesz bennünket.

Azért akinek a gyomra képes feldolgozni akár egy teljes flottát is, azoknak miheztartás végett jelzem, hogy ezek a "vikingek" németek, Kai Hansen és a korai Helloween/Gamma Ray vonalon próbálnak lelkesíteni és észak felé fordítani bennünket, pontosan annyi ötletességgel, mint amennyi a Thunder Axe és Evil Steel művész/álneveikben rejlik. Egyébként elég jó a sajtójuk, nagy tehetségnek kiáltották ki őket, fesztiváloznak mindenfelé, de vigyázat, ez szemfényvesztés!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

Nyögvenyelősen készülődtem az íráshoz. Nyilván benne van a pakliban, főleg ebben a zenedömpigben, hogy úgymond átlagos, se hideg, se meleg lemezek érkeznek, de hogy ennyire ne lehessen belekapaszkodni semmibe egy banda kapcsán, az azért ritkaság.

A svéd/norvég muzsikosokból, az ex-Dionysos dobos Rony Milianowitz által összerántott, leginkább a norvég TNT melodikus vonalán mozgó metal csapat semmi olyan hibát nem vét, amivel szemben megindokolható lenne a kukacoskodás, viszont nem is teljesítenek úgy, hogy önfeledten dicsérni lehessen őket.

Röhejes - meg nyilván engem is minősít - , de két ellentétesnek tűnő állítással is tudnám jellemezni a Szent Démont, attól függően, hogy éppen milyen a hangulatom. Pl: "Profi zenészek alkotta melodikus kvartett, világmegváltó szándék nélkül, de a stílus támasztotta minimális elvárásoknak tökéletesen megfelelve", vagy ha éppen kötekedő kedvemben vagyok; "Több mint feleslegesnek tűnő próbálkozás, a jó megszólalást és biztos hangszerkezelést már evidenciaként kezelő, de ennél lényegesen izgalmasabb muzsikáktól hemzsegő svéd/norvég mezőnyben."

Nagy a kontraszt? Semmi baj! Éppen most olvasom a mellékelt promó-lapon, hogy a névválasztásukban szándékoltan jelenik meg egyszerre a jó (szent) és rossz (démon).

Tehát jók és rosszak egyszerre. Hát nem ezt mondtam?

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

Egyrészről elismerés és tisztelet mindenkinek, aki idejét, pénzét, kreativitását egy metal zenekar fenntartásába és működtetésébe öli ma Magyarországon, másrészről meg igenis szükséges, hogy nem elfogultan, a jobbítás szándékával, de őszintén, és objektivitásra törekedve tartsunk néha szakmai tükröt a produkciók elé.

A Cross Borns a fantasy metal hazai zászlóvivője, egy gyönyörű kiállítású, maratoni hosszúságú anyagban foglalta össze első 10 évét. A régi dalokat újra felvéve, friss hangzással hallhatjuk, de a lemez címadója új szerzemény, sőt gesztusként szerepel egy-egy CB feldolgozással az Agregátor és a Skinner’s Cage is. Erre mondják, hogy rajongóbarát, és több mint tisztességes hozzáállás.

A zenét illetően sajnos nem lehetek ennyire lelkes. A Tolkien teremtette világból táplálkozó fantasy-metal minőségi megszólaltatásának úgymond szakmai minimumaként határozható meg a történeteket hitelesen elmesélő/eljátszó karizmatikus énekes és kiemelkedő vokális teljesítmény, a színes fantáziavilágot a rockzene nyelvére lefordító izgalmas hangszerelés és bombasztikus megszólalás. Idézzük fel magunkban a Blind Guardian-t, vagy a Rhapsody-t, de hogy ne legyünk teljesen igazságtalanok, akár a szinte nevesincs Timeless Miracle, vagy Dark Moor zenekarokat. Mi maradna belőlük, ha az említett összetevőket eltávolítanánk a zenéjükből? Szinte csak az üres próbaterem. Sajnos a CB ezen összetevőket nem, vagy csak kivonatosan láttatja kompozícióiban. Somlói Ferencnek, akit egyébként emberként nagyra tartok  az elköteleződése miatt, hangszíne és hangterjedelme a választott stílushoz nem elégséges, a hangszerelés többnyire kimerül az elektromos és akusztikus gitárhangszínek ötlettelen, kevés zeneiséggel átitatott váltakozásában, ami két és fél órában már az emberi tűrőképesség határán mozog, ráadásul újra felvéve is fakó, dinamikátlan a megszólalás.

Mindannyiunk örömére vannak már kiemelkedő zenekaraink, akik minőségben semmiben sem maradnak le a nemzetközi élvonaltól, így nem indokolható, hogy a magyar muzsikusokat csupán patriotizmusból hímes tojásként kezeljük.

A CB-ért továbbra is szorítok, de ezt most még stílusában sereghajtóként értékelem. Meglátásom szerint kellene a csapatba egy, a stílust ismerő és szerető igazi Zenész, aki kicsit gatyába rázná az egyelőre nem működőképes zenei ötleteket.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

Nagyon helyre kis promóciós anyagban érkezett meg az idén 10 éves fennállását ünneplő ír zenekar új lemeze. Életemben nem hallottam még az elnevezésében is az ír népzenei hagyaték ápolását felvállaló csapatról, igaz a relatíve hosszú idő alatt mindössze három hangzóanyaguk készült el. Milyen is ez a Celtic? Első ránézésre szőröstökű, öreg profik benyomását celtic (bocs'...), legalábbis az ízléses prospektus képei alapján. A tagság tehát jórészt a negyedik/ötödik X-et tapossa, ami nyilván feltételezi a rutint és tapasztalatot. Amit itt hallunk, az ennek megfelelően kiérlelt, határozott, és egyáltalán nem tétova. Viszont van vele egy kis gond. Tudniillik unalmas. A CL reményei szerint keveri a heavy power stílust a tradicionális kelta témákkal, ami tetszetősen hangzik, én legalábbis csípem az ilyesmit. A baj csak az, hogy a hallgatása közben nem látom a zöld vidéket, mint a Thin Lizzy, vagy akár Gary Moore ilyen ihletettségű kompozíciói alatt. Viszont lelki szemeim előtt megjelenik az Iron Maiden, egy próbatermi jamm közben, amint éppen egy kevésbé sikerült témát próbálgatnak, és amiről rövidesen meg is állapítják, hogy nem elég jó ahhoz, hogy tovább foglalkozzanak vele...

Ezzel együtt a Maiden asztaláról lehullott morzsákat, - ha lehet ilyen mondani - ügyesen szedegetik fel, de ez nekik sem lesz elég, nemhogy még más is jól lakjon vele.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)