A svéd-magyar nyelvrokonság perdöntő bizonyítékán túl sok minden érdekességet tartogat számunkra a skandináv csapat. Kiderül pl., hogy azért arrafelé sem mindenki göteborgi fémben, vagy strato-klónban, illetőleg ezek alfajaiban nyomul. A Bokor zenei gondolkodása - saját bevallásuk szerint - a country-tól a death metalig öleli föl a különböző stílusokat, amit persze nem úgy kell elképzelni, mintha Johnnny Cash egyszer csak megszólalna Chris Barnes (Cannibal Corpse, Six Feet Under) hangján. Egy zenei szintézisről van szó, ami végeredményben egyértelműen metal, de átszövik a zenét olyan hangulatok, amelyeknek köszönhetően kategorizálhatatlan lesz a végeredmény. Szerencsére mozognak még néhányan efféle zenei skatulyákon túli világban, így nekik köszönhetően a Bokor sem ússza meg, hogy valahová mégiscsak besorolódjon. Tehát aki vonzódik a Tool, Opeth, esetleg Mastodon fémjelezte borult világhoz, próbálkozzon nyugodtan. A Bokor igazán egyikre sem hasonlít, mégis hasonlít mindegyikre. Érthető vagyok?  Nem baj, nekem sem volt könnyű megemészteni őket, de azt egy percig sem tagadom, hogy még így is ezerszer jobban esett, mint a Stormwarrior röhejesen paneles tucatprodukcióját végigkínlódni.

A Convert Into nóta, azzal a végtelenül feelinges szólóval (wah-wah rules!) pedig egyenesen a nap fénypontját jelentette! 

Rossz hír viszont, hogy a svédek mégsem rokonaink. A "bokor" a vudu vallásban használatos kifejezés.  Kár.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

A töltelék nélküli bejgli tipikus esete. Ilyet ugyebár tudatosan nem vásárol a fogyasztó, csupán úgy lehet vele találkozni, hogy jóhiszeműen megvesszük a töltelékeset, aztán átkozódva szembesülünk a sunyi valósággal. A Frontiers legalább korrekt, nem árul zsákbamacskát, Markus Grosskopf Helloween-basszer és haverjai tolmácsolásában felkínálja a felkínálhatatlant; a gitár nélküli heavy rock-ot. Szarul hangzik, nem? - Hát az is.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy én egy picinykét mégis kíváncsi voltam. Felpiszkált a bőgősvendégek illusztris névsora (Billy Sheehan, Rudy Sarzo, Marco Mendoza, stb) Úgy gondoltam, sőt most is úgy gondolom, hogy lehetett volna abból valami exkluzív érdekesség, ha pl. Lee Rocker (Stray Cats) csattogó nagybőgőjére puhán rányomul Sheehan a Yamahán, miközben Mendoza a fretless-sel alapoz. Ám itt erről szó nincs. Egy-egy szóló erejéig ugyan tényleg itt vannak ők, de nem erről szól a lemez. Grosskopf, Schmier (Destruction), Peavy (Rage) és a nem igazán négyhúros-vírtuózként elhíresült Tom Angelripper (Sodom) nyomják itt a torzított bőgőalapokat, amelyre szintén néhány cimbora énekel és dobol. A dalok között vannak pedig jók. A Boiling Blood Papathanasio (Firewind) énekével még így csontvázként is harap, a Romance in Black pedig egy korrekt Rage dal Peavy-vel, és Andre Hilgerssel a doboknál. Hiányzó egyedül Smolski meg a gitárja, de hát mit is tudnának ők már ehhez hozzátenni?

A diót, a mákot, a Lényeget, amitől értelmet nyerne ez az egész sületlenség.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

Andre Matos a brazil Angra, majd onnan kilépve a Sha(a)man kiváló adottságú énekeseként lehet ismerős. Az Angra minőségi prog/speed/power metalja igazából soha nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna, pedig túlzás nélkül állítható, hogy stílusában a világ egyik legnívósabb  alakulata. Elképesztő tudású muzsikusok és dalszerzők alkották  (sőt alkotják ma is) a csapatot, ezt az is bizonyítja, hogy az Angra kötelékeiből kilépők mind becsülettel megállták a helyüket saját zenekaraikkal is. Még legutóbb a Shaman-ban magára hagyott Ricardo Confessori, ex-Angra ütős is olyan ütős anyagot készített iziben összetrombitált haverjaival, hogy tényleg nem érhette szó a ház elejét.

Matos felkészültségét illetően ejtsünk szót arról, hogy végzettségét tekintve karnagy, ami feltételezi és megmagyarázza a klasszikus zenéhez való vonzódását és alapos ismeretét, egyben garancia arra, hogy akármilyen fércmunkához nem adhatja a nevét. Nagyon nem csinál mást, mint eddigi zenekaraiban, de miért is tenné? Süt a zenei profizmus és igényesség a kompozíciókból, a társai is mind az átlagból messze kimagaslóan teljesítenek. A Codex kapcsán írtam le azt, amit most Andre Matos kapcsán is csak megismételni tudok; szakmai szemmel nézve a melodikus prog/speed/power műfajt ennél magasabb színvonalon nem nagyon lehet művelni, innentől kezdve pedig mindenki maga dönti el, megérintik, rabul ejtik, untatják, esetleg halálra idegesítik a dalok.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)

A halál nem válogat. Sajnos. Múlt vasárnap, március 2-án, a torontói Szt. József kórházban elhunyt Jeff Healey, a "Roadhouse" (1989) című filmből közismert vak blues gitáros. Csak 41 éves volt, és feleségén kívül két kisgyereket hagyott maga után, Rachel 13, Derek csak 3 éves. Azért lenne egy két keresetlen szavam a kaszáshoz! Túl gyakori vendég a rockzenészek háza táján.































Jeff gyakorlatilag születése óta küszködött a rákkal, szeme világát is mindössze egy évesen, a retinahártyáját megtámadó ritka daganat (retinoblasztóma) következtében vesztette el. Vaksága és csökönyösen kiújuló súlyos egészségi problémái ellenére Jeff jókedélyű maradt és hihetetlen energiával vetette bele magát a zenélés örömeibe. Több hangszeren is játszott és többféle zenei stílust művelt (van jazz lemeze is), nagy és maradandó szerelme mégis a blues gitározás volt. Gitárját az ölébe fektette, s úgy játszott rajta mint a citerán, vagy a country dalokból jól ismert steel gitáron. Bár játéka amúgy blues-osan koszos volt, mégis sajátos dallamérzék és dinamika jellemezte.

Kétszer is volt szerencsém élőben látni. Először 1995-ben a Szigeten, a nagyszinpadon, majd néhány év múlva Minneapolisban, egy kedves kis blues kocsmában. Élőben elképesztő volt, hihetetlen lendületével és jellegzetes humorával elkápráztatta az embereket. Kicsit elcsépelt, de ettől még csöppet sem kevésbé szellemes, hogy koncertközönségét mindig a "Sziasztok! De jó titeket látni!" fölkiálltással üdvözölte.

A régi stúdiólemezek nem szólnak valami jól, és mert Jeff élőben volt igazán elemében, a legméltóbb módja annak, hogy tiszteletünket lerójuk előtte az, ha gyorsan beszerezzük a "Live At Montreux" címmel megjelent koncert-lemezt.  A fölvételek 1999. július 3-án készültek a híres svájci koncert-városban, és az "eredmény" mind DVD-n, mind CD-n beszerezhető.  A képi és hangzó anyag minősége kiváló, és a repertoár Jeff majdnem teljes munkásságát lefedi az 1988-as debütáló "See The Light" albumtól egészen az 1995-ben megjelent "Cover To Cover" lemezig. Az ember kedélyesen csemegézhet itt a jobbnál jobb nótákból, az eredetileg George Harrison által szerzett "While My Guitar Gently Weeps"-től, John Lennon "Yer Blues"-án keresztül a közönségénekeltetős "Roadhouse Blues"-ig.

Megnyugtató, hogy sok más hanghordozó mellett ilyen maradandó emlék maradt e rendkívül szimpatikus és tehetséges gitáros-énekes után.

Nyugodjék békében! Őt már reményünk szerint a színről-színre látás kegyelme vigasztalja, bennünket meg egyelőre a "Live at Montreux" audio-vizuális élménye.

Tartuffe

Marco Sfogli-val való első "találkozásom" 2005. április 20-án történt, amikor Róma egy lepattant, messzi külvárosában, egy hihetetlenül gusztustalan Qube nevű helyen hallottam James LeBrie mellett, az "Elements Of Persuasion" turnén (ahol az Evergrey volt az előzenekar!). Itt persze Marco számított a "helyi srácnak" (pedig Casertába való), és amellett, hogy családja – beleértve édesanyját – mellettem csápolta végig a koncertet, LeBrie számok közötti konferálását rendszeresen ütemes "Marco! Marco! Marco!" kiáltások szakították félbe. Ezt én először legalább olyan furcsának és neveletlennek találtam, mint egyébként LeBrie maga, de azután meghallottam Marco szólóját az "Undecided" című nótában, és bizony én is csatlakoztam a családi kórushoz.

Kár lenne számokra lebontva nagyító alá venni a dalokat, kiváltképp mivel a kiadó Lion Music honlapján olvasható Marco saját kommentárja minden egyes számhoz (http://lionmusic.com/cd/thereshope.html). A végig instrumentális anyag egyenletesen magas színvonalúra, és kimondottan színesre, változatosra sikerült. Sorjáznak itt a hagyományos rock, progresszív, fusion, blues, sőt country-s témák. Nem vagyok nagy híve a hasonlítgatásnak, de emberünk gitárjátékát hallva szinte óhatatlanul a nagy "maestro", John Petrucci jut eszembe. Bizonyára nem véletlen, hogy LeBrie éppen ezt a "rigót" vette maga mellé. Mindamellett ez a talján gitárfenomén közel sem egy Petrucci klón.



















Már Alex Argento "Ego" című lemezével kapcsolatban megjegyeztem, hogy erre a gitáros srácra érdemes odafigyelni. Azóta tűkön ülve vártam a beharangozott szólólemezt, és egyáltalán nem csalódtam. Még korai erről nyilatkozni, de szerintem az év egyik legjobb lemeze látott napvilágot. Mamma mia! Mi mást is tehetnék, mint hogy lélekben újra csatlakozom a népes família ütemes éljenzéséhez: "Marco! Marco! Marco!"

Tartuffe

Kiadó:
Replica/Nightmare/Sensory

Zenészek:

Vince Benaim - gitár
John Drai - bőgő
Franck Garcia - ének
Fred Colombo - billentyűk
Nico Muller - dobok








Honlapok:
www.sphericuniversexp.com
www.myspace.com/sphericuniverseexperience

A francia együttes ezen a néven 2002-ben alakult, és az "Anima" már a második lemezük. Zeneileg a produkció igazán kiforrott, ami a hangszeres teljesítményt illeti, azt is mondhatnám: hibátlan. Talán egy-két összeszedettebb, dallamosabb gitárszóló elkelne. A stúdió kimondottan jó munkát végzett, a megszólalás is jeles, éppen ezért nem lehet szó nélkül elmenni Garcia relatív vokális alulteljesítése mellett.

A SUE Achilles-sarka egyértelműen a mikrofon mögött helyezkedik el. Jobb dallamok kellenének ide egy erősebb torkú énekestől! Nem szégyen ezt elismerni, volt erre már sok példa; elég, ha arra az útilapura gondolunk, amit Dominici (Dream Theater), vagy Rod Tyler (SymphonyX) talpára kötöttek (ha már a láb anatómiájánál tartottunk).

Amúgy a dalok kifejezetten jók, a SUE képes úgy fogalmazni zeneileg, hogy az összetett, súlyos témák ne feküdjék meg az ember gyomrát. Az album zenei színvonala voltaképp olyannyira egyenletes, hogy nehéz is lenne egy-két nótát kiemelni a többi közül. Enyhén szólva nem vagyok frankofón alkat, de ennek a bandának őszintén szurkolok.

Tartuffe

01. Mr. Crowley (Tim Owens, Yngwie Malmsteen, Tim Bogert, Tommy Aldridge, Derek Sherinian)
02. Over The Mountain (Mark Slaughter, Brad Gillis, Gary Moon, Eric Singer, Paul Taylor)
03. Desire (Lemmy Kilmister, Richie Kotzen, Tony Franklin, Vinnie Colaiuta)
04. Crazy Train (Dee Snider, Doug Aldrich, Tony Levin, Jason Bonham)
05. Goodbye To Romance (Lisa Loeb, Dweezil Zappa, Michael Porcaro, Stephen Ferrone, Michael Sherwood)
06. Hellraiser (Joe Lynn Turner, Steve Lukather, Billy Sherwood, Jay Schellen, Paul Taylor)
07. Shot In The Dark (Jeff Scott Soto, Bruce Kulick, Ricky Phillips, Pat Torpey, Derek Sherinian)
08. Children Of The Grave (Jeff Martin, Paul Gilbert, John Alderete, Scott Travis)
09. Paranoid (Vince Neil, George Lynch, Stu Hamm, Gregg Bissonette)
10. Suicide Solution (Adam Paskowitz, Peter Perdichizzi, James Book, Nick Lucero)
11. I Don't Know (Jack Blades, Reb Beach, Jeff Pilson, Bobby Blotzer, Paul Taylor)

Szigorúan véve ezt az ajánlót nem nekem, hanem az Ozzy munkásságát nálam százszor jobban ismerő Túrisasnak kellett volna megírnia, de úgy alakult, hogy most pont én értem rá. Egy Tribute-tal mindig bajban van az ember, mert sokmindenről kellene szót ejteni: a nóták kiválasztásáról, a közreműködő zenészekről, a földolgozés szerencsés-szerencsétlen mivoltáról, és mindezt külön-külön minden dalra lebontva. Erre nem is vállalkozom; csupán néhány általános megállapítás, és a kötelező kiemelések.

Nem akarok senkit megbántani, de (miközben a rozoga, mégis kortalannak tűnő ősöreg érdemeit maximálisan elismerem) jó Ozzy-t nem Ozzy hangján hallgatni. Az eredeti zenészekkel Ozzynál soha nem volt probléma, sőt..., a tribute-on közreműködő muzsikusok névsora mégis igen impresszív. Sajnos a lemez (a tribute-ok rossz hagyományait folytatva) hangzás dolgában hagy némi kívánnivalót maga után.

Egyébként meg nincs túl sok ok a panaszra. Vannak itt fincsi csemegék: pl. a "Mr. Crowley" Yngwie-vel; nekem igazi meglepi a Lemmy és Richie Kotzen furcsa párosa által jegyzett "Desire", de kiváló a Soto által fölénekelt "Shot In The Dark" is. Különösen Ozzy óriási repertoárja miatt nem igazán értem mit keres itt a "Paranoid" ; de tulajdonképpen még ez is érdekes, ha másért nem, hát azért, mert megmutatja, hogy egy kiváló zenész brigád még egy ilyen rém egyszerű nótát is "le tud porolni". Sajnos - ahogy ez lenni szokott - van egy-két kakukktojás is: a pop-os női hanggal megerőszakolt "Goodbye To Romance" és a "Suicide Solution" halálosan unalmas "diszkó" változata. Csak magunkat tudjuk ismételni: "Minden pózer hagyja el a termet!"

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.darkwater.se
www.myspace.com/darkwaterofficial

Zenészek:

Henrik Båth - ének, gitár
Tobias Enbert - dobok
Magnus Holmberg - billentyűk
Markus Sigfridsson - gitár
Karl Wassholm - bőgő

Dalcímek:

01. 2534167 (intro)
02. All Eyes On Me
03. Again
04. Habit
05. The Play
06. The Play - II
07. Shattered
08. Tallest Tree
09. In My Dreams

A dallamos progresszív metált játszó svéd zenekar 2003-ban alakult, és a "Calling The Earth To Witness" a debütáló albumuk. A honlapjukon (nem szerénytelenül, hanem csak a stílusbeazonosítás érdekében) azt írták, hogy aki szereti a SymphonyX-et és a Dream Theater-t, ahhoz ez a muzsika is közel fog állni. Én mégis azt érzem, hogy a zene egyértelműen a honfitárs Andromedához van legközelebb. No, nem mintha ez az összehasonlítás kisebb megtiszteltetés lenne!

Ha skandináv bandáról van szó, szinte már szükségtelen külön kihangsúlyozni, hogy egy elsőlemezes, szemtelenül fiatal bandánál milyen kiváló a hangszeres teljesítmény! A hangzás azonban egy csipetnyit túl élesre sikeredett, különösen, ami a dobokat és a gitárokat illeti. Az énekes-gitáros Henrik Båth hangjával nincs alapvetően semmi gáz, nekem mégis barátkoznom kell vele még egy kicsit; ez persze lehet annak a következménye is, hogy a dallamok nem kifejezetten fülbemászóak. Ez alól brilliáns kivétel a kétrészes, több mint 10 perces epikus darab, a "The Play."

Egy számomra teljesen értelmezhetetlen rövid bevezetőtől eltekintve minden nóta közel 10 perces, összetett, vaskos progresszív kompozíció. A dalokat hosszú instrumentális részekkel tűzdelték meg, ami szerintem azt igazolja, hogy egyelőre fogós vokális témákban némileg hiányt szenvednek. A már említett "The Play" mellett azért kiemelésre érdemes az "All Eyes On Me" és a "Tallest Tree." Egy biztos, ami a hangszerkezelést illeti, ezek a srácok nem halásznak "zavaros vizekben"! Nagyon igéretes!

Tartuffe

Kiadó: Nuclear Blast/Warner

Honlapok:
www.thresh.net
www.myspace.com/threshold

Zenészek:

Andrew "Mac" McDermott - ének
Karl Groom - gitár
Richard West - billentyűk
Steve Anderson - bőgő
Johanne James - dobok



Dalcímek:

01. Slipstream
02. This Is Your Life
03. Elusive
04. Hollow
05. Pilot In The Sky Of Dreams
06. Fighting For Breath
07. Disappear
08. Safe To Fly
09. One Degree Down
10. Supermassive Black Hole (bonus track)

Sokminden történt mostanság a Threshold háza táján. Nick Midson gitáros és alapítótag ideiglenesen fölfüggesztette részvételét a zenekarban, majd az album fölvételei után, a turné közben kurtán-furcsán énekesváltás történt. A budapesti koncerten (A38, 2007. augusztus 9.) már a régi-új vokalistával, Damian Wilson-nal jelentek meg. Hál' Istennek ez a jövés-menés, nyugtalanság egyáltalán nem befolyásolta negatívan az új korong minőségét. Számomra a Threshold viszonylag régi szerelem, de a "Dead Reckoning" egyértelműen a banda csúcsteljesítménye. Azonnal föl is gyalogolt a 2007-es év Top 10 listájának dobogójára egy hatalmas bronzéremmel a nyakában.

Ezúttal háttérbe szorultak a csapat erős pszichedelikus (Pink Floyd-os) hajlamai, és nem utolsósorban a zseniális Dan Swanö (pl. Edge Of Sanity, Nightingale) szigorú vokális közreműködésének köszönhetően (track 1 és 3) a "Dead Reckoning" minden eddigi albumnál keményebbre sikerült; ami azért egyáltalán nem vált a zeneiség kárára (lásd: Pilot In The Sky Of Dreams, Safe To Fly). Ezen a hanghordozón kérem nincsenek töltelékszámok, elejétől a végéig húz, mint a hatökrös fogat.

Emlékezetes élményem a budapesti koncertről, hogy egy igazi "rock nagymama" végig telitorokból üvöltötte a dalszövegeket. Nos, igen. Ez a muzsika még a (fél)holtakat is új életre szólítja.

Tartuffe

U.i.: A YouTube-on meg lehet tekinteni a "Pilot In The Sky Of Dreams" erősen diétás változatának klipjét. Nem is a médiabarát változat érdekes, hanem a zseniális képi világgal megfogalmazott video. A MegaWatt-ba és a Headbanger's Ball-ba vele!!!


www.youtube.com/watch

Kiadó: Limb Music/SPV

Honlapok:
www.pagansmind.com
www.myspace.com/pagansmind

Zenészek:

Nils K. Rue - ének
Steinar Krokmo - bőgő
Jorn Viggo Lofstad - gitár
Stian L. Kristoffersen - dobok
Ronny Tegner - billentyűk



Dalcímek:

01. The Conception
02. God's Equation
03. United Alliance
04. Atomic Firelight
05. Hallo Spaceboy (David Bowie cover)
06. Evolution Exceed
07. Alien Kamikaze
08. Painted Skies
09. Spirit Starcruiser
10. Farewell
11. Osiris' Triumphant Return

A Pagan's Mind-nál beköszöntött az űrkorszak! Erről leginkább az új album szövegei tanúskodnak; van itt minden: nukleáris gyújtófény, "Űrfiú", Egyesült Csillagközi Szövetség, földönkívüli kamikáze, stb. Ez szerencsére nem jelenti, hogy zeneileg is "elszálltak" volna, mint mondjuk Dave Martone. Sőt, a lemez lényegesen szikárabb, direktebb, mint az előzők, de szerintem ez nem föltétlen válik előnyére. Hozzám a "Celestial Entrance" (2002) és az "Enigmatic: Calling" (2005) progresszívebb fogalmazása közelebb áll. Most valahogy nagyobb hangsúlyt fektettek a "bődületre" (power), és érzésem szerint ezt a dallamok megszenvedték egy picit. Nils K. Rue hangja kiváló (Geoff Tate legjobb pillanatait idézi), pont ezért nem értem, miért van szükség a gyakori torzításra. Ha "szigorkodni" akartak egy pöttyet, arra Rue hangja torzítás nélkül is tökéletesen alkalmas.

Egyébként a lemez piszkos jól szól, és egyáltalán nincs híján a "Pogány Agy"-tól már megszokott bődületes riffeknek, fogós refréneknek, szépen fogalmazott szólóknak (lásd: "United Alliance"). Az ember kap egy kiadós gyomrost az olyan számok hallgatása közben, mint az "Atomic Firelight" vagy az "Alien Kamikaze", nekem mégis jobban bejön a progresszívebb "Spirit Starcruiser", "Osiris' Triumphant Return" (ami méltó folytatása a "Celestial Entrance" nagy nótájának, a "Through Osiris' Eyes"-nak), vagy a kifejezetten slágeres címadó dal és a "United Alliance".

Mindent összevetve azért nagyon jó kis anyag ez; nem hiába került föl a 2007-es Top 10 listám hetedik helyére. Ezek a norvég srácok végképp bezenélték magukat a nemzetközi élbolyba. Remélem, a budapesti koncerten (Avalon Klub, március 22.) a magyar zenészek (pl. Moby Dick, Rotor, stb.) kellőképpen megtisztelve is érzik majd magukat!

Tartuffe