Tapasztalat érlelte életbölcsesség, és nem üres fecsegés lesz, ha Szalai Tamás zenekarvezető, billentyűs és Weitner Ferenc dobos arról mesél majd gyermekeinek és unokáinak, hogy nem szabad feladni az elveket, az elhivatottság és a befektetett munka, ha utóbb is, de meghozza a gyümölcsét. A Classica meg nem jelent három lemezét tartalmazó, szép kiállítású CD-box mindenestre őket igazolja. Az Antológia szívemnek legkedvesebb darabja a Szutorisz Károly által felénekelt első Classica anyag. Erre a lemezre ugyanis majdnem 20 évet kellet várni. Tudom, jelenleg Axl Rose is jó eséllyel pályázik belépni a klubba, de míg ott profizmusnak álcázott tökéletlenkedésről van szó, addig a Classica korát messze megelőző profizmusát lengte körül jó hatásfokkal a hazai lemezkiadás tökéletlensége.

A csapat neoklasszikus heavy metalt játszott a 80-as évek végén, abszolút nemzetközi színvonalon. Sőt továbbmegyek. A nemzetközi mezőnyben is csak elvétve találtunk akkor ekkora dallamérzékkel és hangszeres felkészültséggel megáldott csapatot. (Ilyen virtuóz neoklasszikus betétekkel a Rhapsody rukkolt elő, jó 10 év késéssel.) A szakma és a közönség támogatása mellett elkészült első lemezük 1989-ben nem jelent meg, noha a dalokat egytől-egyig ismertük, igény egyértelműen volt rá, és tulajdonképpen ígéretekből sem volt hiány.

Mai füllel is friss, sodró tempójú szerzemények sorakoznak a korongon, Fejes Zoli gitárjátékát hallgatni pedig újra libabőrös élmény volt.


A csapatot szétziláló megtérési hullám után 1992-ben, végre eljött az idő egy hangzóanyag megjelentetésére, ami csupán egy szelíd terjesztésű kazetta formájában tárgyiasult. Annak idején, jogos haragomban, hogy a klasszikus felállás lemezének megjelentetését elbénázták az illetékesek, nem vettem észre, amit most igen; Ezek a dalok jók. Ablonczy Mihály szépen, kristálytisztán énekli a változatlanul vallásos tartalmú szövegeket, Nagy Péter gitárjátéka pedig ízes, ha nem is virtuóz. A klasszikus zenei hatások is megmaradtak, bár már nem annyira hangsúlyosan, és a zenei összkép is szelídült. Mondhatnám rádióbarát, igaz ez a barátság nem volt kölcsönös.

Az Antológia harmadik lemeze az általam eddig nem ismert, Iron World címmel 1996-ban meg nem jelent angol nyelvű anyag. A barokk díszítések eltűntek, a zene progresszív irányba fordult, több hallgatást igényel, de a minőség továbbra is megkérdőjelezhetetlen. Ami érdekessége, hogy Angyal Károly énekes mellett Sipeki Zoli gitározik a felvételeken.

A három CD-t ráadásul tisztességesen fel is bónuszolták elfekvő, házi,- és angol nyelvű felvételekkel. Az év hiánypótlása, ehhez kétség sem férhet! Köszönjük!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 151. számában jelent meg.)

A nyughatatlan természetű, mindazonáltal erős, igazi rocktorokkal megáldott Chity Somapala (Avalon, Firewind, Moonlight Agony), ezúttal az ex-Secret Sphere gitáros Aldo Lonobile-val, egy igazán ütős rockbanda életrehívásának veselkedett neki. Előzetes nyilatkozataik szerint a klasszikus zene, a csodálatos dallamok, és a riffelősebb heavy rock bombasztikus házasításával akarták megadásra kényszeríteni a rockvilágot. A megvalósulás szintjén azonban közel sem lett ilyen elemi erejű a CO. Az említett összetevőkkel tökéletesen sáfárkodó SymphonyX mellett persze érthető is, hogy nem vállalták az egyenlőtlen erők küzdelmét, és a megaláztatást elkerülendő, vettek egy kanyart. A zenét "megtisztították" a klasszikus zenétől, de ami a legfájóbb, a csodálatos dallamoktól is. Készítettek egy se hideg, se meleg tucatprodukciót, ami egy-egy jobb refrént (Legends Of The Past, 16,) leszámítva teljesen érdektelen. A hangzásra nem lehet panasz, a zenészek játéka is ül, bár éppen Aldo Lonobile az, akinek gitármunkája a vastag riffeléstől eltekintve alig méltó említésre.

Összességében megjósolható, hogy a lemez beposhad majd a nyári melegben, alig hiszem, hogy sokszor látjuk majd az év végi listákon visszaköszönni.
Revolution Not Rising.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)

Gyakran hallható még muzsikusok szájából is, hogy a mai zenékben kevés újdonságot, érdekeset találnak, ezért kizárólag a klasszikus, régi bandákat hallgatják. Elismerve az úttörők pótolhatatlan törekvését és értékes munkáját, a rockzene fejlődését nem látni, szerintem vakság, nem hallani süketség. Soha nem látott mennyiségben özönlenek az új zenék, nekünk pedig annyi a dolgunk, hogy jó szimattal kimazsolázzuk az értékeseket, merthogy igenis vannak köztük, ráadásul jelentős számban. Itt van pl. a norvég Circus Maximus. Nem kisebbítve a kiváló csapat érdemeit, jólesően kell megállapítsuk, hogy mára nem számít szenzációnak, ha ilyen elképesztő hangszeres felkészültséggel és remek dalokkal felvértezve jelenik meg valaki a színen. Elismerem, hogy ők sem lennének sehol a Dream Theater nélkül, de ez a tény is azt erősíti, hogy zajlik a zenei evolúció. Nem egyszer láttuk, hogy az "olyan mint-csapatok" néhány év eltelte után a megtalált saját hangon szólalnak meg, és megszüntetve megőrizve zenei hatásaikat példaként állnak a már őket követők előtt. A CM hangszerkezelése a mestereket (DT, SymphonyX) idézve már aligha fokozható, ugyanakkor mindennek ellensúlyozására könnyűszerkezetes dalvázak adják a zenei alapokat. A tiszta magas hangon éneklő, nekem Tony Harnellt idéző Michael Eriksen hangja miatt is, mintha a TNT (nem Ákos és Inti!!) és a Dream Theater gabalyodna össze a színpadon. Egyszerre lesz így a zenekar vaskos töménységében és helyenként zabolátlan hangjegytorlódásban is szinte légiesen könnyed és hajlékony. Ha meghallgatjuk az "Arrival Of Love" nótát, érthetővé válik, hogy nem fából vaskarika amiről beszélek.

A norvégok a debütáló korong First Chapter után ismét maradandót alkottak, a majd 13 perces "Mouth Of Madness" opuszuk pedig egész egyszerűen az utóbbi idők egyik legjobban sikerült dala, a nyeretlennek és nyögvenyelősnek nehezen minősíthető progresszív mezőnyben.

Lars Eric Mattson a Lion Music kiadó főnöke, egyben maga is muzsikus. Ráadásul nem is afféle vasárnapi zenész, hanem elméleti és gyakorlati felkészültségét tekintve is kikezdhetetlen, ízig-vérig profi. Elsősorban gitáros, egyébként meg mindegy neki, csak hangszer legyen. Számos lemez fűződik a nevéhez, ezek egy része a saját neve alatt jött ki, egy része pedig a közreműködésével készült project, mint pl. a második anyagát megjelentető BOR. Mattson munkáit illetően ambivalens érzelmek gyötörnek. A progresszív metal és klasszikus hard rock ötvözete nálam nyerő párosítás, ráadásul Mattson-nak van saját stílusa és hangzása, amitől messziről felismerhetőek lemezei. A legnagyobb bajom éppen az utóbbival van. Nagyon steril és fakó a hangkép, egyszerűen hiányzik a dög a barázdákból. Ráadásul ez konstans és a jelek szerint tudatos választás, hiszen a többi anyagára történő rákattanásban is akadályozott. Másrészről meg zseniális szerzemények sorakoznak a BOR-on. Björn Jansson (Beyond Twilight, Tears Of Anger), a Jorn Lande hangutánzó verseny svéd győztese és Martin LeMar (Tomorrow’s Eve) osztoznak a nem Mattson által énekelt dalokon, de itt van az olasz billentyű-varázsló Mistheria és Anand Mahangoe gitárbűvész, mint vendégművész.

Ha ez a lemez úgy megdörrenne, mint pl. a tavalyi Tears Of Anger, akkor a BOR tarolna. Csakhogy ez a lemez nem dörren meg úgy, mint pl. a tavalyi Tears Of Anger.

Finn Zierler a BT billentyűse és zenei agya nem egyszerű figura. Fogja magát és kiköltözik egyedül a sivatagba, vagy ideiglenesen hajléktalannak áll, mindezt pedig azért, hogy a komponáláshoz ihletet merítsen. Aki hallotta bármelyik BT lemezt, érezhette, sőt átérezhette azt a hideglelős, rideg, de egyben mélyen zenei világot, ami Zierler belsőjéből fakad. A Jorn Lande, iletve Kelly Sundown Carpenter által - szó szerint - hátborzongatóan felénekelt eddigi két lemezüket egyedül, sötétben hallgatni nem is igen tanácsos. Kevésbé kiegyensúlyozott, lelkileg labilis egyének pszichéjében akár nemkívánatos folyamatok elindítója is lehet.

Elképzelni is nehéz, hogy Zierler ezúttal hová fordult ihletért, az eredmény mindenesetre magáért beszél. Egyetlen, kerek egész, de azon belül 43 tételre bontott kompozíciót szabadított a rock-világra, amihez foghatót én még nem nagyon hallottam. Egy igazi súlyos metal-szimfónia, de nem a mostanában szélesretaposott ösvényen haladó és bejáratott recept alapján készülő "szimfónikus-metal-opera" hármasságban fogant megjelenésekre kell gondolni. Persze, ezeket sem áll szándékomban leszólni, hiszen döntő többségük igényes produkció. Csupán az esetlegesen bekövetkező csalódástól óvok minden szimpatizánst. Itt verzéket és refréneket, de még csak dalokat sem találunk, jó esetben percenként, de inkább rövidebb időközönként változik a téma és a hangulat. Nem szószerinti zenei idézetekben, de hatásaiban a barokktól, a XIX-XX. század, leginkább orosz klasszikusain és Carl Orff-on keresztül, a világháborús idők sanzonjain át érkezünk meg a legbrutálisabb metal témákhoz, de nem egy ívben, hanem mindent ízekre szedve, és ami a legfontosabb; egy organikus, sajátosan zierleri egységbe ágyazva.

Az eredmény egy lenyűgöző zenei utazás. Korántsem annyira horrorisztikus, mint az előző lemezek, bár ez is meglehetősen nyomasztó. Az új énekes Björn Jansson is 1000 hangon szólal meg, de ebben a zenekarban ez alapkövetelmény.

Szeretném, ha az állandóan számonkért "zenei nyitottság" nemcsak a trendkövetésben, de abban is megnyilvánulna, hogy mind a rockrajongók, mind a szakma elfogadja az ilyen, ma még szélsőségnek számító zenei kísérleteket. Már most klasszikus!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 143. számában jelent meg.)

Hiába volt a nagyon ígéretes bemutatkozás 1989-ben (Németországban a valaha eladott legnagyobb példányszámú debütalbum!), valamiért a melodikus metalban utazó német Axxis pályája mégsem úgy alakult, ahogy várni lehetett volna. Nyilván ők is nagyon meg akarták lovagolni a sikert, ezért kezdtek el kapkodni, mint Bernát  a ménkűhöz. Hol James Dean-nél is amerikaiabbak akartak lenni, hol a "vissza a gyökerekhez" feliratú zászlót lóbálták a kritikusok orra előtt, aminek következményeként lassan, de biztosan kimuzsikálták magukat a a játéktérről a partvonalon túlra.

Olyan masszívan betonozódtak be az "örökös support band" státusba, hogy ez most már szinte megváltoztathatatlan, kiadhatnak bármit, bármilyen nívós anyagot.

Bevallom, maga sem követtem naprakészen munkásságukat, habár minden, amit itt-ott hallottam tőlük, minőségi munka volt. Gitáros váltást követően jelent meg az új lemez, és azt kell mondjam, csak mondvacsinált okokkal lehet belekötni. Izmosan megszólaló produkció, többszólamú, vokális munka, helyenként énekes hölgy (trendkövető) vendégszereplésével, bombasztikus, musical-szerű pillanatok, ami szerencsére azért semmit nem vesz el az anyag intenzitásából. Betonoznak rendesen, hol szélvészként, hol középtempósan, az meg különösen szívderítő, hogy az új gitáros, Marco Wriedt milyen bizalmas kapcsolatot ápol hangszerével.

Képességeit ugyan megint csak nem lehet kétségbe vonni, de azt el tudom fogadni, ha valaki tartózkodóan viselkedik Bernhardt Weiss jellegzetes, kicsit nazális német orgánuma irányában.

Lehet, hogy sok benne a pátosz, lehet, hogy néha hatásvadász, de profin kivitelezett, remek anyag a  Doom Of Destiny, érdemes a meghallgatásra. Azt meg külön csípném, ha valamelyik elsőligás nagybanda "support"-jaként tiszteletüket tennék errefelé, és élőben is lecsekkolhatnám őket

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

Barkóbázzunk! Két srác alkotta német csapat, egyik gitáros/szerző, a másik énekes, kire gondolok? Lehetne ugye a Modern Talking, de hál’ Istennek ennyire nincs minden veszve, a megfejtés örömtelibb, bár a viharfelhők azért gyülekeznek. Szabad a gazda? Ők a neoklasszikus Malmsteen/Rainbow vonalon már maradandót alkotó At Vance.

Demokrácia ugyan régebben is annyi volt csak a bandában, mint Hugo Chavez Venezuelájában, de azért a zenekari látszat mindvégig megmaradt, még a legutóbbi Chained album idején is érződött, hogy ez zenekari produkció, az más kérdés, hogy az anyag a csapat addigi kimagasló munkáihoz képest haloványabbra sikerült. A mostani, a fantáziátlan VII címet viselő korong pedig, számomra legalábbis, a főnök, gitárvarázsló Olaf Lenk által kötelezően megjelentetett stílusgyakorlat, amelynek hallgatása közben még csak véletlenül sem jut az ember eszébe, hogy a tagok a zenétől felszabadultan összenevettek a próbák és felvételek alatt. Mintha egy szoftver keverte volna meg a régi dolgaikat, és gyúrt volna belőlük minőségi új dalokat, amelyek a fejlesztő tehetségének köszönhetően zeneileg kikezdhetetlenek, megvan bennük minden, ami eddig jellemezte a csapatot, de valahogy mégis rideg marad, nehezen enged közel magához. Mára a hivatalos honlap szerint is csak a gitáros főnök és az új énekes Rick Altzi alkotja a csapatot, de hogy a lemezfelvételkor kik voltak a bérlemények (szerződtetett muzsikusok), vagy voltak-e egyáltalán, arról semmit nem tudunk. Az új hang pedig annyira tökéletes keveréke a régi dalnokoknak (Hartmann, Leven), hogy még az is eszembe jutott, a fickó is csak a cybertérben létezik, önálló, esendő individuum helyett, csak egy hangminta by Olaf Lenk.

Szerencsére azért nem, Ő lenyomozható, többek között a Treasure Land-ből, de a dobos továbbra is kerestetik.

Az Only Human album zsenialitása, az Evil In You nagyszerűsége után a Chained már jelezte a válságot, most pedig egy kívülről felpolírozott, belül azonban üres, vájt fülűeknek csalódást is jelenthető anyaggal rukkolt elő a Lenk & Tsa.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Az igazat megvallva, a csapat egyik lemeze sem volt zenei innovációs díjra jelölve, de a Ronnie James Dio neve fémjelezte Rainbow és Dio korszak zenei építőköveiből olyan erődítményt emeltek, amely az újító zeneiséget szent tehénként tisztelő kritikusok számára is bevehetetlen volt. A bemutatkozó anyag (Of The Son and Father) kapcsán nem is igen olvastam elmarasztaló kritikát, de nehéz is lett volna belekötni a Nils Patrik Johannson énekelte (de még hogy!) energikus hard rock dalokba. A lassan underground-megasztárrá növő Patrik Johannsont (Wuthering Heights, Lion’s Share stb.) leszámítva, csapattagok külön-külön nem tűntek ugyan igazán karizmatikusnak, sem a hangszerkezelést, sem az átlag svéd melós fizimiskát tekintve, de mint zenekar mindvégig egyenletesen magas színvonalon hasznosították újra a réginek ugyan régi, de értő kezek tolmácsolásában frissnek ható zenei formákat.

Valószínű, érezték, hogy előbb-utóbb azért lanyhul majd az érdeklődés, ha a menetrendszerűen érkező albumok homogenitását nem törik meg, ezért most, ha kis mértékben is, de változtattak a megszólaláson. A Hammond mellett teret kaptak más billentyűs hangszínek, a kórusokat is felturbózták és általában elmondható, hogy metalosabb lett az anyag. Az eredmény? Nekem a SymphonyX után (bocs, de az mindent vivő), az év egyik legerősebb albuma. Eddig sem volt panasz a sápadt hangképre, de ezúttal tényleg hihetetlen élő és vastag a megszólalás. Mondanám szépen, választékosan, hogy milyen is a lemez, de jelenleg is hallgatom, és nem tudok nem oda figyelni rá, így csak ócska, ezerszer leírt, súlytalan frázisok jutnak eszembe.  Pl., hogy az "energia majd szétveti a dalokat", meg hogy a "New Revelation" refrénjét a végére már "a zenekarral együtt zengjük", meg hogy "szívet szorító power-lírát" (Bastard Son) és az egész lemezt "óriási formában énekli végig" Johannson.

Ha kivenném a lemezt, és összpontosítanék, mindezt kevésbé elcsépelten is le tudnám írni, de a lényegen nem változtatna, úgyhogy ki nem veszem!

Nem hagyott nyugodni a kisördög és csak bepötyögtem néhány jelentős feminista honlap keresőjébe az Angela Gossow nevet. Hát persze, hogy nem volt találat! Nem tudnak ezek kérem semmit az emancipációról. Pedig Gossow kisasszony a női-férfi egyenlőség maga. Sőt! Ha valaki megnézi a csapat remekül sikerült Live Apocalypse DVD-jét, és a látottak alapján akarja meghatározni a "gyengébb nem" fogalom tartalmi körét, akkor minden emberi számítás szerint valamelyik Amott tesót kell kiindulási alapnak tekinteni, hiszen Angela a színpadon pont annyira nőies, mint szegény megszállt kiscsaj az Ördögűző klasszikussá vált első részéből.
 
Az Arch Enemy extreme heavy metal-ját ugye eddig is a szépség (Amott-ék dallamérzéke) és a szörny (Angela) ellentétpár zenei leképezéséért szerettük igazán. Ebben a tekintetben nincs változás, gyilkos erővel megszólaló energiabombák robbannak a korongon, csodás gitárharmóniákkal ellensúlyozva a pusztítást. A nyitó Blood On Your Hands fenséges gitárdallamai rögtön a hetedik égig ragadtak el magukkal, ahonnan Gossow kisasszony belépője és brutális hörgése nyomán meteoritként csapódtam vissza a Földre, és a magmán keresztül le abba a világba, ahol a magam fajta, teológiát is végzett ember már elég feszengve érzi magát. Szerencsére aztán ismét elindultam fölfelé (The Last Enemy), majd rövidesen újra vissza a magasból, és így tovább, egy szűk órán keresztül.





















A végére egy picit azért kifárasztott engem ez az intenzív libikóka, de erre másnak nem kell tekintettel lenni, a lényeg, hogy a muzsikusok teljesítménye kiváló, az Amott testvérek gitárjátéka pedig a hagyományoknak megfelelően ezúttal is káprázatos; dallamos, technikás és érzéssel teli.

Még valami. A borítón lévő szabadkőműves szimbólum és a cím együtt biztos, hogy bejön majd az összeesküvés-elméletek szimpatizánsainak.

A római számlapos óra kötelező ábrázolása után, most a csüggedő kilátástalanság képi megjelenítése a trend a progresszív csapatok borítógrafikáinál. Az arcát kezébe temető alak (Redemption, Circus Maximus) után az Anubis Gate is előrukkolt a maga szomorúságával. Egy börtönablakon át nézünk kifelé a WTC ikertornyainak üszkös romjaira, hál’ Istennek csak a lemeztasak hátoldalán. Mindez ráadásul szürke színek dominanciájával. – Felemelő.

Annál nagyobb a kontraszt, a lemez behelyezésekor, hiszen a kezdő Snowbound, akusztikus és mélyrehangolt gitárokkal egyszerre kísért gyönyörű refrénje már úgy termeli az emberben a boldogsághormonokat, hogy azok egymás sarkát tapossák. A dán zenekar 2 lemez és intenzív tagcserék után egy erős, szinte mindvégig izgalmas, kissé steril, de jó hangzású lemezzel jelentkezett. A számcímek és az egyébként jólsikerült grafika egy összeesküvéses, nem túl optimista kicsengésű kerettörténetet sejtet, amiből ugyan a zene is kiveszi a maga részét, áttetszik rajta ellentmondásos, de alapvetően  nem sok örömre okot adó  jelenünk,  bár mint mondtam, engem kimondottan jó kedvre derített, ízléses, nem tolakodó, ám súlyos, de mély zeneiségével és átgondolt kompozícióival. Számomra a csapat új énekese, Jacob Hansen neve volt ismerős, Ő játszott a Beyond Twilight zenekar két utolsó lemezén is, igaz ott gitáron. Ja, egyébként meg producer. (Mindegy ezeknek az északiaknak, hogy hol, és milyen szerepkörben, csak világszínvonal legyen.)























Anubis Kapuján eddig kizárólag önhibámból maradtam kívül, most beléptem, és egyáltalán nem bántam meg. Szövegkönyv hiányában ugyan egyelőre nem értem pontosan, mi rossz is vár itt rám, de addig is elvagyok magával a zenével. Kimondottan jó társaság.