Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.gusgofficial.com
facebook.com/officialgusg

Már el se kezdem rágcsálni azt a régi csontot, hogy ezt is Túrisas cimborámnak kellett volna megírnia... Inkább minden további haladék nélkül belecsapok a lecsóba. A Firewind éppen pihen, de az alkotó, vagyis Gus G. tovább nyüzsög, érzi, hogy Ozzyval hatalmas lehetőséget kapott, szélesebb nemzetközi ismertségre tett szert, a vasat pedig addig kell ütni, amíg meleg. A Tűzszél talán végleg elülni látszik, elvileg nem oszlott föl, és "Thanasio Papa" távozása után már virtuális énekesük is van, Kelly "Sundown" Carpenter személyében, noha lemezfölvételekről szó sincs! Az új frontembernek személy szerint egyáltalán nem örülök, fejben egy ideje már le is írtam a zenekart, de most nem a Firewind van terítéken, hanem Gus G. szóló anyaga.

A gitáros ezzel a (mindössze két instrumentális szösszenetet fölvezető) projekttel olyan dalokat akart megszólaltatni, amelyek az "anyabanda" profiljába nem, vagy csak nehezen lennének beilleszthetők. Ahogy ő fogalmazott: a legtöbb nóta nem tipikus heavy metal, inkább a hard rock kategóriába illik. Olyan vendégeket szervezett le a producer és a kiadó, mint Billy Sheehan, David Ellefson, Michael Starr (Steel Panther), vagy Jeff Scott Soto, csak hogy az ismertebbeket említsem. Egy ember volt, akivel Gus G. mindenképpen együtt akart dolgozni (és ez a dalszerzésre is kiterjedt), méghozzá az időközben látványosan megöregedett Mats Levénnel. Véleményem szerint jobban járt volna, ha marad Levénnél, mert a vele készült dalok tűnnek a legerősebbnek, ráadásul a lemez se lenne amolyan vegyes fölvágott.

A nem-Levénes szerzemények között üde színfolt a Devour The Day (Blake Allison) közreműködésével rögzített címadó, amivel nyílván az amerikai rajongókat akarta megcélozni. A tengerentúli piac szokásaiban, ízlésében hosszú évekkel ezelőtt markánsan elvált az európai színtértől, de az "I Am The Fire" még "öntudatos" európai füllel is kimondottan élvezhető. Ugyanez már kevésbé mondható el a hasonló megfontolásból született, csajos, Evanescence-ízű "Long Way Down"-ról Alexia Rodriguezzel (Eyes Set To Kill) és a lemez legérdektelenebb gitárszólójával. Ez sem rossz nóta, de errefelé talán tájidegen kicsit. Az egyetlen dal, ami egyszerűen nem akarja megadni magát, a Tom S. Englunddal (Evergrey) rögzített "Dreamkeeper". Englund hangja tud nagyon fájdalmasan szólni, de ehhez a balladához valahogy nem illik.

Ami Gus G. gitárjátékát illeti, nem érheti szó a ház elejét; még egy közepes szerzeményt is csillogóra tud fényezni dallamos, dinamikus, technikás szólóival. Ozzyhoz - mint tudjuk - ez a szint beugró követelmény. Annyiban egyet tudok érteni az interneten keresztül virtuálisan ajkát biggyesztő Túrisassal, hogy a lemez talán kicsit rövid, kevésbé összeszedett, és a szerzemények sem egyenletes színvonalúak. Ennek ellenére azt mondom (és felelősségem teljes tudatában teszem e kijelentést), hogy ez a lemez még így is jobban teszik, mint az utolsó két Firewind (ezeken barátilag úgyis összeszólalkoztunk Túrisassal: itt és itt és itt).

Gus G. és Mats Levén nagyon ütős párost alkotnak; ezen fölbuzdulva javaslom is a naplementéről elnevezett ács gyereket sürgősen parkolópályára tenni! Nem is olyan régen Kotta egy kommentben megemlítette, hogy Yngwie Levénnel készített "Facing The Animal" lemeze milyen süti. Nos, nekem a video klipes "My Will Be Done" éppen ezt juttatta eszembe, a "Blame It On Me" pedig a Gotthard és Steve Lee (R.I.P.) legszebb pillanatait idézte meg. A szövegeket félretéve (és mentálisan óvatosan lekeverve), igazat kell adjak Gus G.-nek: a Firewindben tényleg ő a "Fire".

Tartuffe