A Dionysos Rising 2012-es kedvencei
Túl kicsi a csapat és túlontúl szerteágazó a tagok ízlése ahhoz, hogy matematikai-statisztikai értelemben igazán értelme legyen összesített listát készíteni. Mégis, azok kedvéért akik szeretik átfutni ezeket, nehogy elmulasszak valamilyen fontosabb megjelenést az adott évben, elkészítettük nektek a közös névsort. Összességében azért nem lett rossz, szerintünk egy maximálisan vállalható és kimondottan átfogó felsorolás született. Szerintetek is?
A norvégok tulajdonképpen ficakból megugrották a velük szemben támasztott komoly elvárások lécét. A Tartuffe által említett – a jövőbeni GDP biztosítása érdekében – munkaerő-újratermelésre tett erőfeszítések (gy. k. családalapítás, gyereknemzés) közepette összedobtak egy nagyon érett, végletekig letisztult albumot. A Circus Maximus átment Rush-ba, és tudod mit? Piszok jól áll nekik. (Kotta)
2. Paul Gilbert: Vibrato
Hihetetlen, de Paul egyre jobb lemezeket készít, az utóbbi két albuma pedig egészen elképesztően zseniális. A "Vibrato" humoros, könnyed, de annyira zenei, hogy többször térdre kell borulni a hallgatása közben. (Túrisas)
Őszintén? Nem hittem Tartuffe-nek, amikor azt írta, hogy nem váltják meg a világot és a nevek alapján többet várnánk. Aztán meghallgattam és rájöttem, hogy igazam lett. Portnoy, Russell Allen és egy gitárfenomén: és átlagos? Ez kizárt. Persze, hogy kizárt. (Túrisas)
4-5. Kiko Loureiro: Sounds Of Innocence
Nem látom világosan, hogy mi történt az Angrával, lesz-e még folytatás egyáltalán. Valami gáz biztos van, ha Edu Falaschi kilépett. Szerencsére azonban Kiko Loureiro jó ütemben jelentette meg negyedik szólólemezét, amely ráadásul mind közül a legsirályabb. Minden benne van, amiért Loureirót szeretjük: jazz, rock, metal, dél-amerikai ritmusok. Mivel magánkiadásban jelent meg, nem volt kicsi pénz levadászni, de megérte. (Tartuffe)
Nem minden nap fordul elő, ha egy metál isten az embernek személyre szólóan ír és prezentál zenét. Az persze lehet, hogy Kiske és Hansen nem a kritikáim alapján belőtt ízlésvilágomból merítették az ihletet, ennek ellenére az album akár a "Garael metálja" címmel is kikerülhetett volna a polcokra. (Garael)
Sokan kritizálták az új lemezt, hogy - bár még mindig sokkal jobb, mint az utolsó U.D.O. lemezek - a "Blood Of The Nations" modernségéhez, újszerűségéhez képest visszalépés. De hova? A Breaker - Restless And Wild vonalra. És ha megnézzük a "Blood Of The Nations" turnéjának Facebookon megszavaztatott szetlistáját, ez a két lemez teszi ki a koncertprogram felét. A rajongók tehát ezt várják tőlük, és Wolf Hoffmann - ha már egyszer visszatért önkéntes száműzetéséből, amikor fotóművészként tengette életét - mindent megtesz, hogy kielégítse rajongói igényeit. Én is nagy rajongó vagyok, így nálam 10 pontos lenne a lemez, ha pontoznánk. (CsiGabiGa)
7-8. Diablo Swing Orchestra: Pandora's Pinata
Kijárt már egy életmű díj a világ egyik leghibbantabb zenekarának. Nem csak azért, mert egyedülállóan eredeti, amit csinálnak, hanem azért is, mert ezúttal tényleg ízletes, könnyen befogadható koktélt kevertek nekünk. Nekem bejött a Pinata Colada, nem lehet nem szeretni a könnyed, szórakoztató mivolta ellenére is ütős egyveleget. (Kotta)
7-8. Steve Vai: The Story Of Light
Mit is lehetne mondani Vajaspistáról? Ha a gitárjához nyúl, az már önmagában egy csoda. Szerintem fejen állva, hátracsavart kézzel is el tudná játszani a számokat. Kicsit emlékeztetett a "The Ultra Zone"-ra, egy kicsit a "Fire Garden"-re, de aztán a gospel kórusokkal továbblépett az előző lemezek emlékén. Ahogy gitáros üdvöskénk, Túrisas sem tudta megfogalmazni, mi az, ami megfog ebben a muzsikában, én sem tudom a titkot. Talán az, hogy olyan játszi könnyedséggel nyúl a hangszeréhez, hogy ezt látva az egyszeri ember azt képzeli, ezt bárki meg tudná csinálni. Én mindig csodálkozom, amikor Satriani tanítványaként emlegetik, mert bár Satch is szinte mindent tud a hangszerén, de sohasem láttam rajta azt a légies könnyedséget, amivel Vai nem "játszik a hangszeren", hanem "játszik a hangszerrel". (CsiGabiGa)
9. Speaking To Stones: Elements
Alapvetően gyanakodva közelítek az olyan albumok felé, melyeken minden szerzemény 9 perc felett van. Ugyanis aki ilyet tesz, az mindenre képes. Még arra is, hogy felkerüljön az évi listámra. És nem azért, mert követ beszélt a hasamba. (Garael)
10. Luca Turilli's Rhapsody: Ascending To Infinity
Operából szökött metál énekes, arpeggiót vacsorázó gitárvirtuóz, a doni kozák kórus lánytestvér csapata, és egy tökéletesen prezentált Helloween feldolgozás, ahogy azt csak Kiske tudná manapság feláriázni. Naná, hogy az osztódott Rhapsody Lucás fele giccsrajongóvá változtatott. Oda se neki, így legalább nem kell unalmas művész metált hallgatva megértő képet vágni és bólogatni. (Garael)
11. Van Halen: Different Kind Of Truth
Nagyon nem volt szimpi Anthony pótlása egy újabb (és nem színpadképes) Helénnel, meg Roth is egy vicc Hagar mellett, de ez a lemez akkor is jó. Van Halen pedig...Van Halen. Ennél többet nem is kell mondani, ha mégis kell, akkor máris kifelé a teremből, ugye... (Túrisas)
Saját magam is meglepődtem, de az évben legtöbbször a Vengeance "Crystal Eye" lemeze ment a telefonomban. Nem, nem csengőhangnak állítottam be, de munka közben gyakran hallgatok zenét, és bár még mindig őskövületnek számítok, azért valamennyit én is haladok a korral, így a Walkmant idővel Discman váltotta fel, manapság meg már a telefontól "zúg a fejem". Szóval a Vengeance. Az elhunyt gitáros (Jan Somers) emlékének ajánlott album nagyon erős lett, a stílus kicsit változott, de ez az AC/DC klónság jól áll nekik. Mintha Björn Lodin énekelne AC/DC dalokat. A címadó Lucassen szerzemény, a "Crystal Eye" pedig mindent visz! (CsiGabiGa)
Nagyon nagy zenélés folyik ezen a lemezen. Hibátlan, régi-sulis progresszív metal a játék neve, amit ennél magasabb szinten nem igazán lehet tolni. Szerintem. (Kotta)
13-14. Threshold: March Of Progress
Jól seggbe rúgtam magamat, mikor Tartuffe barátom kritikája alá némi fanyalgásos hozzászólást rittyentettem: nos, két nap múlva, és háromszori hallgatás után rittyenteni - karikás ostorral - az én hátamon kellett volna, amiért elhamarkodottan ítélkeztem. (Garael)
15-17. Beautiful Beast: California Suntan
Ezt a Poisonba Warrantott Dave Lee Roth figurát mindenkinek meg kell ismerni, aki szerette a nyolcvanas évek végének hajmetál bandáit, a Skid Row-tól az Autograph-ig, vagy a Bon Jovi Desmond Child-korszakát. Yngwie is tanulhatna tőle! Na nem gitározni, de keverést mindenképpen. (CsiGabiGa)
15-17. Headspace: I Am Anonymous
A Headspace bámulatos muzikalitással egyesíti a brit neo-progresszív rock tiszteletreméltó hagyományait és a keményebb metálos elemeket (amúgy Haken módra). Lehet, hogy a legtöbb fiatal előtt (még akkor is, ha rockerek) a Headspace (a lemez címének megfelelően) anonim ismeretlenek társasága marad, de én hatalmas, kapitális betűkkel jegyeztem be őket a "nagykönyvbe". (Tartuffe)
Fix egyes, hogy elfogult vagyok velük szemben, de vállalom. Valószínűleg Barton énekteljesítménye az, ami a hasonszőrű bandák közül éppen őket emeli be nálam a topligába. Intelligens, Symphony X – Dream Theater közeli muzsika, mély és összetett, súlyos, mégis felemelő. (Kotta)
