Ez azért durva volt. Ez a hónap. Nem csak a pénztárca tartalma, a család és a munkahely is megsínylette az extrém igénybevételt. Utóbbiak a másnapi kialvatlanságok következményeképpen fellépő enyhe munkaundor és morcosság képében manifesztálódtak. Vannak bajaim, a bőség zavarán és a családi kasszát, valamint a kispolgári életvitelt figyelembe nem vevő felhozatalon túl is.

Tudom, ma már más az élő fellépések szerepe, mint egykoron. Nem csak a közönség, de maguk a zenekarok is komolyabban vették ezt anno. Vagy el tudtátok volna képzelni, hogy az AC/DC elindul Angus és Malcolm Young nélkül az aktuális koncertkörútjára? Márpedig az Orphaned Land pontosan ezt csinálta. Tudjuk, meg kell élni valamiből, a CD eladásból pedig nem lehet, ezért a zenészek megélhetési koncertezőkké válnak: különösebb rákészülés, színpadkép, koncepció nélkül bárhol fellépnek; ha valaki éppen nem ér rá, beugrik helyette az egyik tanítványa, énekesnőt nem hoznak, megy az samplerről is stb. Nem merném a hakni szót bevetni (még), de néha úgy érzem, a felé haladunk erőltetett menetben.

Nem bántani akarom őket, mert ha valamit nem irigylek, akkor az a mai rockzenészek életvitele, sorsa. Sőt, tisztelem őket, hogy Metallica, Mötley Crüe szintű nagy áttörés legkisebb reménye nélkül is tolják, amit szeretnek. Nem őket okolom ezért – a nekem nem feltétlenül tetsző – jelenségért tehát, csak tényként közlöm a fenntartásaimat. Az se egészséges valahol, hogy az ember fia vén trottyként látja először a bálványait – még ha bizonyos szempontból szerencsés is, hogy egyáltalán látja. A Pretty Maids buli például átlagos mércével mérve jó volt, de biztos vagyok benne, hogy 20 évvel ezelőtt ötvenszeresen túrták fel a színpadot. De Fish is jóval izgalmasabb lett volna szólókarrierje korai szakaszában, egy fénykorában lévő Marillionról nem is szólva.

Na mindegy, nézzük az októberi felhozatalt! Néhány csapatról már írtunk (Freedom Call, Fish, Ken Hensley), néhány performanszra nem jutottunk el (Masterplan/Mystic Prophecy, Beardfish, Queensryche, Bonamassa) – ezt nézze el nekünk a kedves olvasó, a szerkesztői gárda zöme vidéki –, a maradékról pedig most fogok értekezeni éppen. Kezdve az Orphaned Land-el, akiknek az új lemeze a "poposodás" ellenére is remek lett, így eléggé vártam őket. Ahogy tudjuk, másodgitáros poszton váltás volt náluk, és mivel Sassi helyén is egy beugrós – Idan Amsalem – játszott, az új fiú, Chen Balbus lépett a szólógitáros helyére. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az izraeli csapat "tartalékos" felállással érkezett. (Úgy látszik, a hagyományosan hím-dominánsnak tartott társadalmakban sem más a helyzet ma már, mint a "nyugati" világban, azaz a férfinépségtől arrafelé is elvárják a gyermekszülésben, – születésben való részvételt, ha pelenkamosásban talán nem is, de szegény, gyenge nő lelki támogatásában mindenképp, akár munkája időszakos félretételével is.)

A változások ellenére egy viszonylag korrekt bulit nyomtak, egyrészt ilyen erős setlisttel nemigen lehet hibázni, másrészt Jézus-imitátor Farhi úgyis elvisz a hátán bármilyen bulit. Azért a hangulat kezdetben korántsem volt olyan forró, mint legutóbb, a közönség lassabban melegedett be, de a zenekar is jóval visszafogottabb volt. A végére azért összeállt a dolog, játszottak is volna talán többet a kötelező másfél óránál, de egy rövid kupaktanács után úgy döntöttek, mégsem – valószínűleg a beugrósok nem tudtak több nótát biztonsággal előadni. Hááát, egynek elmegy. Ha nem lettem volna ott két éve, amikor egy sokkal lelkesebb, éhesebb zenekart láttam, akkor még tetszett is volna. Így se volt rossz, de azért az a bizonyos varázslat most nem itatta át a Club 202 levegőjét.

A Fates Warning épp az ellentéte volt ennek, mert ők sokkal meggyőzőbbek voltak most, mint legutóbb. Pedig az ő friss korongjuk (ellentétben az "All Is One"-al), bevallom, számomra csalódás. Ennyi idő után sokkal kiérleltebb dalokat, és főleg énekdallamokat vártam tőlük, nem ugyanazokat, amiket Alder már többször is ellőtt a Redemption albumokon. Zonder kiszállásától se vagyok boldog, mégiscsak a szcéna legeredetibb dobosa. Nem mintha nagy baj lenne Jarzombekkel, remek ütős, engem mégis leginkább megmosolyogtat, mennyire próbál zonderesen dobolni a "Darkness In A Different Light"-on. Ja, az már szinte említésre sem érdemes, ugyebár, hogy ők is egy alapember, Aresti nélkül jöttek. De legalább jól szóltak, és Alder is csúcsformában volt, nem úgy, mint legutóbb. Összességében így nagyon erősre sikeredett a produkció, azt azonban továbbra sem tudnám jó szívvel mondani, hogy az új nóták legalább élőben meggyőztek, mert nem. Azért dobogós lesz, azt hiszem.

Pretty Maids. Megbízható csapat, erős lemezeket szállítanak már három évtizede. Több, mint 20 éve jártak erre, így nem csoda, hogy viszonylag népes közönség várta őket a Barba Negrában. Na jó, metal viszonylatban. Faja kis koncert volt, még mindig Atkins lopja el a show-t, pedig nem mai gyerek már. Meglepően jól énekel, legalábbis így látja ezt az, aki nem volt ott akkor. Mert azok szerint, akik ott voltak akkor, már csak árnyéka önmagának. Ennyit a mihez képest kérdéskörről. A "fiatalok" amúgy tényleg meggyőzőbbek voltak, Rene Shades basszeros komolyan tombolt a végére, Morten Sandager pedig piszok jól vokálozik a szintizés mellett.

H. Sanyi mesélte, hogy egy átmulatott éjszaka után Dewin Townsend – egy másnaposan őszinte pillanatában – válaszolt így arra a kérdésére, hogy melyik projektjét, munkáját ajánlja leginkább meghallgatásra: "Sanyi bá', beteg muzsika ez. Épp ésszel senki sem hallgat ilyen zenét. Legalábbis remélem." Nos, nem véletlenül jutott eszembe ez az anekdota a Leprous kapcsán. Ezek a norvégok egészen nyilvánvalóan nem százasak. És mivel az őrület és a zsenialitás között gyakran hajszálvékony a választóvonal, nem csoda, hogy ők is rendszeresen átlépik ezt a határt. Arra akarok kilyukadni, hogy időnként brutálisan jó dolgokat művelnek.

Egy Leprous koncert hihetetlenül intenzív élmény. Nem csak az agyat dolgozzák meg a rendhagyó, meghökkentő megoldások, és a fület, valamint az egész testet a hangerő, de a szemet is csordultig tölti a látványvilág, kezdve a nem szokványos fellépőruháktól a kivetítőkön át addig a tombolásig, ami a színpadon zajlik. A zenekar messziről érkezett el a "Coal" letisztult művész-metaljáig, így időnként black-death bandákat megszégyenítő aprítás zajlott a deszkákon. A következő pillanatban pedig ugyanazok a fickók tökéletesen adták vissza a "Foe" a capella kánonját. Döbbenet! Vérprofi zenészek, szétáradó energia, profizmus, profizmus és profizmus. Nem volt gyenge ez a hónap, de a hűha érzés azért egészen eddig nem érkezett meg. Ekkor viszont gőzvonatként robogott át rajtam, és szabályosan beledöngölt a földbe. Orphaned Land és Pretty Maids ide, Fish és Fates Warning oda, ezek a tejfölös szájú bálnavadász vikingivadékok elégségessel zavarták sarokba az összes rutinosnak kikiáltott fellépőt. Így kell ezt csinálni, erről van szó! Ez az, amit 58 évesen már nem képes átélni-átadni egyetlen zenész sem, mondjon nekem bárki bármit.

Kotta