Kiadó:
Power Prog

Honlapok:
www.illusionsuite.net
facebook.com/illusionsuite

A július és augusztus egyértelműen az év leggyengébb hónapjai az olyan beteg lelkűeknek, akik ipari mennyiségben fogyasztják a zenét, ráadásul még blog-naplót is vezetnek élményeikről. Épp ezért örömteli esemény, amikor erre a száraz "évszakra" időzítenek pár olyan megjelenést, amit már hónapok óta vár a "kritikus". Szerintem nem rossz stratégia a csapatoknak ebben a periódusban kiadni friss anyagaikat. Ilyenkor talán az ítészeknek több ideje van alaposan kiértékelni az albumokat, az uborkaszezonban kialakult információéhségük miatt talán még elnézőbbek is, mint máskor. Jelen esetben sajnos az utóbbi megállapítás rám nem alkalmazható.

Ha van olyan borult olvasónk, aki nem csak ide kattint héba-hóba, hanem esetleg valódi figyelemmel követi az egyes "szerzők" bejegyzéseit, az tudhatja, hogy beismerten és gyógyíthatatlanul a skandináv progresszív muzsika elkötelezettje vagyok. Ezen túl talán az is kiderült már, hogy a "skandináv" gyűjtő jellegű (és földrajzilag nem is biztos, hogy pontos) kifejezés, hiszen ezen a kategórián belül pl. jól elkülöníthető részhalmaz a norvég "iskola", melynek tanszékvezetője a Pagan’s Mind, professzora a Circus Maximus, tanársegédje a Divided Multitude, igyekvő diákjai pedig az Above Symmetry (ex-Aspera), a Tellus Requiem, Dimension Act, Oceans Of Time, Rudhira és Teodor Tuff. Ide tartozik még az Illusion Suite, akikre annak idején a Circus Maximus ajánlása miatt figyeltem föl, és bár a kedvenc stílusomban alkotnak, végül mégis lemaradtak az éves toplistámról. Beszédes részlet, hogy 2009-ben meg kellett elégedniük egy csöppet sem hízelgő említéssel az "egyéb figyelemreméltó megjelenések" között.

A folytatást nem kapkodták el, ültek rajta négy évet, s ennek többek között az volt az oka, hogy személyi változások nehezítették a munkálatokat. Kivált a csapatból Oyvind V. Larsen gitáros és Ketil Ronold billentyűs; a stafétát Kim Jacobsen gitáros és Roger Bjorge dobos vették át, utóbbi zenei fölkészültségét dicséri, hogy nem csak a bőröket, de a billentyűket is tehetségesen ütögeti. Olyannyira, hogy tartósan ezen a poszton ragadt, így az együttes most új dobost keres. A tagcserék nem okoztak különösebb traumát, Kim Jacobsen (mily meglepetés!) ragyogó gitáros, az együttes stílusa pedig maradt, ami volt: Circus Maximus-közeli dallamos progresszív metál.

A Jens Bogren által kevert és maszterelt új anyag nem túl hosszú, de tömény hallgatnivaló. Nincs könnyű dolgom ezzel az értékelővel. A Tellus Requiemmel, de az Illusion Suite előző, "Final Hour" című lemezével is az volt a gondom, hogy hiányoltam belőlük a fogós, egyszeri metálos által is követhető dallamokat (a csatolt "Uni-Twins" még messze a legslágeresebb darab). Félreértés ne essék, Bill Makatowitz dallamai aprólékosan kiműveltek, szerintem egy agysebész sem szöszmötöl ennyit egy koponyaűri hematóma kezelésével, a végeredmény valahogy mégsem kielégítő. A precíziós kidolgozottság és a tagadhatatlan hangszeres hiper-kompetencia ellenére esetlegesnek tűnik az egész. Rendkívül bosszantó, mert az ember érzi benne a féltő gondot, a szigorú elkötelezettséget, de ettől még nem lesz igazán szerethető, vagy – hogy is mondjam? – fül-barát. Én lennék az első, aki keményen leugatná azt, aki fikázza ezt a zenét, az Illusion Suite új albuma mégsem lesz tekintélyes CD gyűjteményem része. Marad egy fizikálisan elég megfoghatatlan digitálisan kódolt információkupac a számítógépem merevlemezén. Ad astra helyett ad acta.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.jameslabrie.com
myspace.com/dreamtheaterjameslabrie

Ki mondaná meg, hogy LaBrie immár 50 éves is elmúlt? Legföljebb az, aki kezdettől fogva figyelemmel kíséri karrierjét, legyen az a kezdet a hajmetálos Winter Rose vagy az abszolút progresszív metál zenei etalon, a Dream Theater "Images & Words"-e (1992). Tagadhatatlan, hogy sokan - köztük jó pár barátom is - az iszlámot megszégyenítő intoleranciával módszeresen lefitymálják LaBrie teljesítményét, és alkalmasint én is olyan gondolatokon érem tetten magam, hogy milyen jó lenne a DT-be egy karcos, bivaly hang. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy LaBrie immár intézménnyé, sőt rocktörténelemmé nőtte ki magát - attól függetlenül, hogy simulékony, szinte AOR-os hangját szereti valaki vagy nem.

Első szólólemeze (akkor még a rendkívül idétlen Mullmuzzler néven) 1999-ben jelent meg, s azóta marha hosszú utat járt be, hogy megtalálja a nyerő formulát. Az első és igazán fontos lépést ebbe az irányba az akkor még mindenki előtt teljesen ismeretlen olasz gityós, Marco Sfogli fölkarolása jelentette. Az "Elements Of Persuasion" (2005) még nem száz százalékos, de már ígéretes anyag volt. (Itt jegyzem meg, hogy ezen az albumon Mike Mangini dobolt, ezért 2011-ben nem sok kétségem volt afelől, hogy ki fogja a "DT dobost keres" című álságos versenyt megnyerni).

A második és nem kevésbé szerencsés csillagzat alatt született döntés az volt, hogy bevették a svéd ütőst és hangszál rekesztőt, Peter Wildoert a csapatba, valamint Jens Bogrent (Soilwork, Amon Amarth, Katatonia, Pain Of Salvation, stb.) kérték föl a hangmérnöki feladatok ellátására. Ezzel lett "kerek a cipó", s ezzel dőlt el az is, hogy James LaBrie szólóban egyenesen Göteborg felé veszi az irányt.

Az "Impermanent Resonance" egyértelműen a 2010-es "Static Impulse" vonalát viszi tovább (vajon miért is változtatnának a nehezen megszült sikeres képleten?), azaz: kifejezetten európai, közelebbről svéd, még közelebbről pedig göteborgi jelenség. Hála Istennek, LaBrie végérvényesen lemondott arról, hogy egyfajta árnyék-Dream Theaterrel erőlködjön; valójában ennek az albumnak sokkal több köze van pl. az Amaranthe-hoz, mint a legendás progresszív anyabandához. Ez abban a tekintetben is igaz, hogy az én ízlésemnek egy kicsit sok a modern elektronikus zenékre és az általam nagy ívben került táncos szórakozóhelyeken hallható ipari zajra emlékeztető hangszínek. Ennél szerintem azért Matt Guillory többre képes és hivatott...

Ezen kívül azonban nem igen találok kifogásolni valót az albumon, a dalok jók, a hangzás bika, a digipak kiadáson pedig két plusz nótával (Unravelling, Why) kedveskednek a vastagabb pénztárcájú rajongóknak. Ez a megjelenés igazi fölüdülés a zeneileg is nagyon bepunnyadt nyári kánikulában. Mindazonáltal óva intem az olvasókat a hálózatszerte tapasztalható lelkes rajongástól (bár ez tulajdonképpen mindenkinek szíve joga): az "Impermanent Resonance" nagyon élvezetes, korrekt kis anyag, de hiányoznak belőle a tágasabb dimenziók, amelyek elengedhetetlenek a maradandó alkotásokhoz. Ez a korong úgy viszonyul pl. az "Images & Words"-höz, mint "Mágnás Miska" Mozart "Don Giovanni"-jához. Ez persze nem változtat azon, hogy kb. egy órányi fix szórakozást biztosít nekünk.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.powerwolf.net

A Powerwolf vitathatatlanul Németország első számú sramli-metál csapatává vált. Hogy ez baj lenne? Nekem aztán nem, mert egyrészt szeretem a sramlit, másrészt vérfarkasék szerencsére a jódli helyett az iróniát használják érzelmi csiklandozásként. Hogy ez nem mindenkiből vált ki kacagást, megértem: ugyanazt a poént háromszor is elsütni nem biztos, hogy célravezető, bár voltak olyan humoristák, akik sikerrel tették meg ezt, nos, a Powerwolf itt válik a heavy metal majdnem-Hofijává.

Mert igaz, ami igaz, nem kellene sokat változtatnom előző lemezükre írt kritikámon, hogy az a mostanira is teljes mértékben üljön, de az EP-n tapasztalható vállalkozói kedv kis mértékben azért a nagylemezre is átszivárgott: a "Secrets Of The Sanity" egy turbókutyásított echte Helloween nóta, a "Coleus Santus" pedig a gótos-popos szomorúságba merevedett díváknak rittyent oda egy jókora farkat – természetesen farkas-félét. A kalandozós toportyán-portya aztán véget is érne itt, ha nem csendülve fel a "Sacred & Wilde", aminek csordavokálját saját maguktól lopták és ami tulajdonképpen inkább hard rock, mintsem csaholós heavy metal, a német nyelven előadott "Kreuzfeuer"-ben pedig mintha maga a Rammstein főnök szavalna néhány sornyi latin-hablatyot – persze lehet, hogy csak az én füleim csöngenek a puskalövéses germán szóropogtatástól.

A többi dal aztán a már jól megszokott panelekkel ugatja a holdat, amiből párat már korábbi lemezeiken más címmel megírt és előadott a csapat – ez azonban annyira nem zavar, mert alapvetően szeretem a prezentált dallamvilágot, így nem kezdek szűkölni az olyan pofátlan önlopások hallatán, mint a zárótételnek odarittyentett doomosított búcsúmenet, aminek közepén már megszokott módon érkezik a "galoppra fel" parancsszó, hogy az addigi vánszorgást valami lelkesítő váltsa fel. (Azon mondjuk már én sem tudok röhögni, hogy a negyediktől a hetedik perc végéig csak némi farkasüvöltéses-záporos horror-effektet kapunk, de hát ilyen a srácok humora. Hogy milyen? Hát méretesen németes.) Attila Dorn nélkül persze nem lennék ennyire megbocsátó, hiába, a Havasföldi sápkóros vámpírok németbe szakadt vérebe nyugodtan pályázhatna a legmodorosabb klasszis előadói címre, ha nem lenne az idei év hasonlóan pátoszos – bár  a Powerwolfnál a pátosz operett-színfalak mögé bújik –  stílusában mozgó Civil War Dio-reprezentáns Patrik Johanssona.

Nem is szaporítom a biteket: akinek eddig bejött a csapat, az most sem fog csalódni – kivéve, ha radikálisabb változásra, esetlegesen újabb ötletekre számított –, akinek meg a hátán is feláll a szőr az otromba zenei viccfesztiváltól, az most sem fog esztétikai orgazmusban része-sülni.

Garael

Kiadó:
MK Music

Honlapok:
www.oficinag3.com.br
myspace.com/oficinag

Tagadhatatlan, hogy Brazília nem csak a végeláthatatlan amazoni őserdőknek gazdag táptalaja, hanem az európainál európaibb power (és egyéb) metalnak is. Kiváló hangszeresek és jó torokkal megáldott énekesek teremnek arrafelé, de a dallamérzékük is bámulatos, így minden adott ahhoz, hogy levegyenek a lábamról. A mostanában bizonytalan sorsú Angra mellett egyértelműen a nyíltan keresztény metált játszó Oficina G3 a kedvencem. Engedtessék meg nekem némi  dicsekvés: szerény erőfeszítéseim következménye, hogy a magyar rockújságírás és blogoszféra figyelmét (elsőként) fölhívtam a Myrath és az Oficina G3 elévülhetetlen érdemeire.

Ezek a tehetséges, lánglelkű brazilok nem kényeztetnek bennünket sűrű kiadványokkal, utolsó stúdió albumuk (Depois da Guerra) 2008-ban jelent meg, azóta "csak" egy zseniális (ámde eredetiben gyakorlatilag beszerezhetetlen) DVD-vel kedveskedtek a rajongóknak 2010-ben. Az év egyik legszebb meglepetése a furcsa címmel megfejelt új lemez. Nem egészen értem, mi közös van a történetekben és a biciklikben, de mentségemre legyen mondva: nem sokat értek portugálul (na jó, őszintén: portugál nyelvtudásom konvergál a semmihez).

Mit is mondhatnék? Juninho Afram zenekarvezető gitártudása mit sem kopott az elmúlt években, Mauro Henrique hangja pedig még mindig veri a nemzetközi mezőny min. 95 százalékát. A "Histórias e Bicicletas" egyenes folytatása az előző lemeznek, amennyiben kemény, kövér riffek, káprázatos gitárszólók, szárnyaló (de nem kommersz) vokális témák és finoman adagolt progresszivitás jellemzi.

Nem is fűzöm tovább: az év egyik legjobb prog-power anyaga eddig, és nem lepődnék meg, ha az idei toplistán kötne ki. Már csak azt kellene kiagyalni, hogy miként lehetne a CD-t eredetiben beszerezni. Gigászi feladat. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a teljes lemezt (több, mint egy óra!) meg lehet hallgatni a técsűn (itt). Illusztrációképpen itt most megelégszem azzal, hogy a két kedvencemet megosszam a tisztelt olvasókkal: a "Confiar" bődületes nagy ballada (mint az "Incondicional" volt az előző lemezen), a "Não Ser" pedig egy igazi energiabomba, szálkás zenei izmok fitogtatásával.

Tartuffe

Honlapok:
www.puitribe.com
facebook.com/puimusic

A blogunk rendszeres olvasói tudják, hogy nagyon komálom a közel-keleti hatásokkal dúsított ún. orientális metált. Ezért kísérjük figyelemmel a Myrath, Orphaned Land, Edgend, stb. munkásságát, s ezért vadászok le olyan egzotikus megjelenéseket, mint a New York-i PUi, vagy ahogy az egyre szaporodó rajongótábor gyakran emlegeti: PUi Tribe.

Az együttest egy bizonyos Nazimcan Shuva alapította, aki Törökországban nőtt föl, s azért települt át az USA kulturális fővárosába, hogy komoly karriert építsen magának egy olyan zenei közegben, amely nem a külföldi minták, befutott előadók szolgai másolását tekinti ars poeticájának (ismerős?). A magát csak Prince-ként emlegető zenekar-vezető maga köré gyűjtött néhány hasonló gondolkodású zenészt (beszédes nevük: Siren, Makina, Shaa, Tek és Ki), akikkel a New York-i klubokban egyfajta kultikus státuszt sikerült kiépíteni. Látványos, teljesen borult bulikat tartanak, fanatikus követőiket pedig egy félholdat ábrázoló tetoválás alapján azonosítható  "People of the Moon" nevű közösségbe szervezik. Egyszóval hatásos a körítés, jó a marketing. Kell a maszlag a figyelemfölköltéshez és a népszerűséghez.

A zene legalább olyan őrült, mint maga Prince: alapvetően török népzenei elemekkel teletűzdelt riff-alapú metál, de vannak benne törzsi, szinte sámáni motívumok, néhány keleti hangszer és rengeteg elektronika (a leggyöngébb láncszem); a végeredményt pedig  "neo primal" stílusként emlegetik - ez a  rajongói adományokból finanszírozott bemutatkozó album címe is. Az biztos, hogy elég egyedi színfoltja a metál zenei színtérnek.

Shuva (alias Prince) gondolatai egyébként nagyon kuszák, nem érdemes vele készült interjúkat olvasni: a se füle, se farka kategória, de azt el kell ismerni, hogy amit csinál, nagyon eredeti. A bajom csak annyi vele, hogy gitárszóló egy szál se, illetve az én ízlésemnek túl sok az elektronika. Sokszor az a benyomása az embernek, hogy egy talajmenti jungle rave buliba került, ahol néhány belőtt török rock zenész elszabadult.

Sokat vártam ettől az anyagtól, de végül csalódnom kellett, amennyiben sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Azért zsigeri állapotban vagy amikor a hosszú házibuli végén kezd mindenki megfáradni, érdemes betenni a "Taklit"-ot, a "One"-t vagy a klipes "Army Of Slaves"-t.

Tartuffe

Jason Becker még nem halott!!! Ezzel a címmel jelent meg 2012 márciusában egy dokumentumfilm (Jason Becker: Not Dead Yet - előzetes), mely részletesen bemutatta ennek a szomorú sorsú gitárzseninek az életét, idejekorán derékba tört karrierjét és hősies küzdelmét a genetikusan öröklött, gyógyíthatatlan Lou Gehrig-kórral (Amyotrophiás lateralsclerosis vagy egyszerűen csak ALS). Becker aktív zenészként, amolyan csodagyerekként is nagy inspiráció volt, de majd' negyed évszázada lebénulva, kerekesszékhez és számtalan más géphez kötve is igazi példakép maradt. Sőt! Túrisas kolléga még 2008-ban írt is egy cikket "A Jason Becker sztori" címmel. Érdemes elolvasni.

Akármilyen hihetetlen, ez a "Csodálatos elme" teljesen lebénulva is folytatta a zeneszerzést az édesapja és az általa kifejlesztett kommunikációs technika segítségével. 1995-ben saját kiadásban jelent meg "Perspectives" című albuma, mely nem kifejezetten metál vagy rock album, inkább változatos gyűjteménye korábban elfektetett anyagoknak és új szerzeményeknek; akad rajta "szimfonikus" igényű, nagyszabású darab (End Of The Beginning), de "egyszerű" Bob Dylan földolgozás is (Meet Me In The Morning).

Eredetileg ezen a lemezen kapott helyet a "Higher" című szerzemény. Ennek a teljes egészében "vokális" darabnak első része gitáron született, míg második részét az egyébként fenomenális Bobby McFerrin és a Voicestra ihlette. A Voicestra énekesei közül ketten is közreműködtek a fölvételben. A "Higher" gyönyörű, éteri könnyedségű dal, melyben furcsán keveredik a barokk adagio tételek és Ennio Morricone legendás filmzenéinek hangulata.

Természetesen a zenésztársadalmat mélyen megérintette a fényes karrier előtt álló fiatal géniusz tragédiája, így amikor a Lion Music égisze alatt és Mattias Eklundh, valamint Torben Enevoldsen producerkedése mellett meghirdették egy tribute lemez megjelentetését, számtalan jól ismert és kevésbé ismert művész ajánlotta föl segítségét. Olyan muzsikusok vettek részt a projektben (a producereken túl), mint Paul Gilbert, Marty Friedman, Rob Johnson, Cyil Achard, stb.

A tisztelgés végül "Warmth In The Wilderness: A Tribute To Jason Becker" címmel két CD-n jelent meg 2001-ben és 2002-ben, persze vegyes eredménnyel. Szerintem az egyik legjobban sikerült darab éppen a "Higher" lett (Vol. 1), melyet a kevéssé ismert, de bámulatosan tehetséges (magyar fölmenőkkel is rendelkező) kanadai David Martone "követett el".

Martone a bostoni Berklee School Of Music tanulója volt (mint pl. a Dream Theater alapítói) és azonnal fölismerhető, mellesleg nem túl könnyen emészthető stílussal rendelkezik. Ezen az oldalon közöltünk már vele interjút (itt), de pár lemezét is recenzáltuk (itt és itt).

Martone tisztelgésének erénye a technikai kivitelezés makulátlansága és a hangzás arányossága mellett az, hogy a vokális darabot gitárra alkalmazta, és mint minden jó tribute, az eredeti szerzeményt tisztelettel, de művészi szabadsággal kezelte. Persze akármilyen jó lett Martone földolgozása, a páratlan hangulatú eredetit nem helyettesítheti; a kettőt tehát együtt érdemes meghallgatni. Istennek hála: Jason Becker még nem halott!!!

Tartuffe

Kiadó:
-

Honlap:
www.kerekesband.hu

Csángó bugi, ethno funk, betyár rock és most már disco folk is. Jelentem, a Kerekes Band végérvényesen befutott. Végre-valahára! Úgy látszik a "What the Folk?!"-on szereplő über-poén "Mr. Hungary" megtette a hatását. Ilyenkor dagad az ősrajongó melle, hogy ugyebár, én már mikor megmondtam...

Vagy éppenséggel, jó magyar szokás szerint, kezdődik az ekézés – eladták magukat, ez már nem autentikus és nem népzene, beszippantotta őket a siker és a média. Tudod mit, igazuk van a fanyalgóknak, mert TÉNYLEG populárisabb ez a korong, mint az eddigiek. De pont nem érdekel, mert továbbra is egész egyszerűen zseniális, amit művelnek. Ráadásul letisztultabb, kerekebb a muzsika, mint valaha, beértek, nyilvánvalóan a csúcson vannak. És igen, szeretnének végre meg is élni abból, amit kimagasló színvonalon űznek.

Elég csak megnézni az album beharangozóját, hogy lássuk, ezeknél a srácoknál - jó értelemben véve - lóg egy léc, teljesen más pályán fociznak, mint a többiek. Ráadásul szögletes labdával. Roppant eredeti, ahogy a "Cpt. Space Wolf" videója is, az én generációm halálra röhögi magát ezeken (bár inkább sírni kellene, ha arra gondolok, hogy az M1 Híradót szellemiségében most sem sok különbözteti meg az akkoritól). Nem kell megijedni, ezt a tematikát az első magyar űrutazás 33. évfordulója ihlette, amúgy nem sírják vissza a gulyás-szocializmust úgy általában.

Nem mintha nem a múltban élnének, mert mind a folk, a funk, a diszkó stb. stílusok erősen a '70-es években gyökereznek, de rock vonalon is leginkább olyan őskövületeket lehet velük kapcsolatban felemlegetni, mint mondjuk Hendrix, The Doors, vagy a Queen. Megijedni nem kell, ezekből most is ütős, változatos és friss egyveleget gyúrtak, ha az előző album tetszett, csalódás kizárva. Már csak azt nem értem, miért bíbelődik a Magyar TV az Eurovíziós dalfesztivál válogatóival egyáltalán. Miért nem küldik ki egyszerűen a Kerekes Bandet? Sok nyűglődés elkerülhető volna így.

Kotta

Kiadó:
GrundRecords

Honlap:
www.facebook.com/sexactionband

Elkéstetek! Ez a szó jutott eszembe az új Sex Action album meghallgatása után. Pedig az album jó, piszkos módon az. Ezzel az albummal ugyanis a kilencvenes évek közepén aranylemez státuszt lehetett volna elérni, most azonban… Persze a Szasza és Miksa nélküli hancúrakrobaták Matyi vezette brigádja mondhatja, hogy ez kérem szépen örömzene, amolyan laza csuklógyakorlat, ami vagányul csavarja felfelé a rozsdát kiáltók felé azt a bizonyos kezet a középső ujjal, de… Mindegy ezen nem is lamentálok, a dirty rock divatja vitathatatlanul elmúlt, Zodiac Mindwarp hazai képviselője a csapatfőnök, Matyi bevallása szerint is csak a koncertek miatt, amolyan figyelem katalizátorként készít új anyagot, ami talán, mint jelenség, előbb-utóbb a sikerstílusokat is utol fogja érni. S hogy ezt a célt teljesíti az új lemez? Ki tudja, a színvonalon biztos nem fog múlni, az "Olaj A Tűzre" véleményem szerint jobban is sikerült, mint nyolc évvel ezelőtti elődje, pedig ott sem a lemez volta ludas abban, hogy nem indult meg az a bizonyos szekér. Aki pedig már a lemez meghallgatása előtt Szaszát vagy Miksát hiányolná, ne tegye, persze csak akkor, ha nem azon kevesek közé tartozik, aki a csapat két bluesos albumáért van oda, mert ez itt most nem a kesergős, nyomasztó street-blues helye, hanem a táncolható rock n' rollé. (Zárójelben jegyzem meg meg, hogy az "Olcsó Élvezet" és a "Mocskos Élet" belassult, akusztikus gyökerek felé kacsingató számai odatehetők a legjobb magyar blues-alkotások mellé, már ami a hangulatteremtést illeti. Az pedig úgy gondolom, lényegi elemét jelenti a stílusnak, úgyhogy maximális ”riszpekt”!)

A dalokon a leírtaknak megfelelően nem érezni a tagcseréket – Miksát Bense Sándor, Szaszát pedig Vékony Sándor "Áfonya" váltotta fel – már ami a nívót illeti: a 12 szerzemény mindegyike instant, a jelennek megfelelő hangzással ellátott dirty rock sláger, pulzáló, azonnal ható, kortalan ritmusokkal, seggbe, izé, fülbe dörrenő dallamokkal. Azt azonban mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az elemi erejű szexualitás, az az igazi mocskos-izzadt/testnedves feeling, ami a legendássá avanzsálódott első lemezt jellemezte, 12-es karika jelezte erotikává lankadt, és csak annyira van jelen, hogy mégse white rockról beszélhessünk: hiába, ebbe a pornó köntösbe valószínűleg Szasza öltöztette a fiúkat, amire persze mondhatjuk, hogy könnyű Katát táncba vinni… A dalok tehát inkább a sláger, mintsem a kanos egymásra kacsintás oldaláról közelítik meg a hallgatót – már persze ha szexkan az illető, a lány fanok viszonyulását SAJNOS nem ismerem – de ez úgy gondolom, úgyis mindegy, a megszólítandó korosztály már a tisztes házasság életszakaszába lépett, ahol a lihegést nem a vágy, hanem a felszaladt kilók keltik az ágytorna során. S hogy ez ne így legyen, a csapat bizony minden tőle telhetőt megtett. Ezekre a ritmusokra ugyanis a Robotzsarunak is egyből táncolhatnékja támadna, a tánc pedig, mint tudjuk, kiváló zsírégető. Mondhatod persze, hogy te már kinőttél ebből az elemi rock n' rollból, én azonban nem szégyellem, ha bevallom, már második hallgatásra együtt bömböltem Áfonyával a felcsendülő dallamokat, aminek a szomszéd néni örült igazán, mivel nekem nincsen olyan jó hangom, mint a vendégszereplésre idecsábított "The Voice"-os Karai Annának. Aki tehát túl fiatalnak érzi magát a nosztalgiához, de túl öregnek a pőre szexhez, az mindenképpen vágjon bele, ezt a lemezt bizony idősebbek is elkezdhetik.

Garael

Nos, a brazil Shadowside fronthölgyének a hangjától egyből alattvalói érzete támadhat a csóri kanrockernek: a süvöltő orkán rögtön megmutatja, ki a domina a háznál! Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem sokkal inkább bejön ez a fajta erőteljes, female-tenori attitűd, mint a gótikus bánathölgyek kislányos-dívás szopránkázása, bár ehhez a zenéhez bizony fel kell kötni a szoknyát, mert ez itt nem az európai csajmetálos merengés szomorkás langyisága. Nem, ez bizony erőteljes power metal, amúgy skandináv módra, még akkor is, ha a refrének néha a hard rock dallamosabb vizeire eveztetik a hallgatót. És ha már brazil, akkor az említetteknek megfelelően most senki ne várjon euro-speedes Helloween/Angra utánérzést, a Shadowside zenéjét keményebb hangjegyekből faragták.

A prezentált kedvenc dal egyébként a legutóbbi albumról pottyant a fülembe, és valószínűleg a zenészek is érezték, hogy itt bizony valami szokatlan született, már csak azért is, mert a dalba meghívott énekesek bizony ellopják a showt, annak ellenére, hogy Daisa Munoz dominátrix a lelkét is kisüvölti – ami azonban ezúttal kevés az alázathoz. De hogyne lenne kevés, amikor három olyan metál-macsót kellene megrendszabályozni, mint Björn "Speed" Strid [Soilwork], Mikael Stanne [Dark Tranquillity], és Niklas Isfelt [Dream Evil], akik számára ezt az egyetlen dalt ötletesen vágták három, egymástól elkülöníthető, ám mégis koherens darabra, minden részben szabad hangot adva az énekesek által képviselt stílusnak. Daisa persze megadja a keretet a mutatványhoz, de amikor felcsendül Isfelt csodálatos orgánumán a dal refrénje, rögtön világossá válik, hogy miért is lett a Dream Evil Európa egyik vezető power bandája – ez a momentum azonban nem halványítja el Stanne meghökkentő, szinte Nick Cave-es porcióját, melyhez Strid hörrentése és a blastbeat úgy csapódik, mint zacsi a… bevásárlókocsihoz.

Emellett természetesen érdemes az egész albumot végighallgatni: aki vonzódik az izmosabb powerhez, és érez magában némi alattvalói kényszert, nosza neki, az élvezethez még korbácsok sem kellenek!

Garael

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
facebook.com/KARDofficial

Szívemen a Kard. Nehéz így kritikát írni. Hiszen tinédzserként ott voltam a Pokolgép koncerten, amikor Kalapács Józsi még Paksi Endrével nyomta vállvetve, hogy "Szólj rock and roll!" (Érdekes, a szövegek hogy megváltoztak akkoriban, mire lemezre kerültek. Én még valahogy így ismertem meg "A jel" szövegét: "Tetovált testét Bámulták, lesték, Bőrén ott a jel. Én rock and roll hívő, Megkértem őt, A karomra írja fel, Hogy: Szólj rock and roll!", de a lemezre már egy finomított változat került. Pedig olyan ez is, mint a cukor, a nyers sokkal jobb, mint a finomított.) Ott voltam a Mobilmánia koncerten, amikor még az eredeti koncepció szerint 3 énekes üvöltötte teli tüdőből, hogy "Utolsó cigarettám ég", és hozzá Vámos Zsolt gitározott akkorát, mint Bencsik Samu óta senki. Ott voltam az Avatar koncertjén, amikor még az elméletemet (Kis ember nagy hanggal jár) erősítő Moldován György Szabolcs dalolta József Attila versét, hogy "Harapj, harapj, vagy én haraplak". Aztán ott voltam a Hard koncertjén is, amikor még 100% Hard és 100% magyar volt, majd végignéztem, ahogy előbb BZ-vel angolra fordították a magyar szövegeket, majd BL-lel egy egészen más útra tértek. (Zserbót és az Eddát azért hagytam ki a felsorolásból, mert miskolci gyerekként én a Slamós Eddán nőtten fel, és akkor jártam Edda koncertre, amikor még a Vörös tigrissel hódítottak és Pataky az "Álmodhat szépről, Álmodhat jóról, Úgy szeretne élni már!" refrénnel megáldott dalt úgy konferálta fel, hogy "A szűzlányok dala".) És mindezek után nem voltam ott a Kard lemezbemutató koncertjén a Zöld Pardonban, csupán néhány hangfoszlány hatolt el hozzám a koncertből, mert éppen a szomszédban, a Kopaszi gáton tartottunk osztálytalálkozót.

Most tehát szívemen a Kard, remegve teszem a lejátszóba a Hammer Records és Hammer Józsi legújabb közös munkáját, hiszen a zenészek előéletét is szerettem, és magát a Kalapácsos Hardot is. Vámos Zsolt Karmája indítja az albumot, és ha egy keleti harcművészetben jártas ember a Karmáról ír, arra oda kell figyelni. (Én magam akkor jártam legközelebb a harcművészetekhez, amikor általános iskolában kihívtam bokszmeccsre P. Jenőt, hogy küzdjünk meg egy lány szerelméért. Bő egy perces bohóckodás, levegőcsapkodás, elhajolgatás után egy gyomorszájamra mért ütés véget vetett a harcnak. Azóta inkább csak szellemi párbajokat vívok.) Miután újraéltem a magam karmáját a bő egyperces gitárszóló alatt, az abból kibontakozó "Az újrakezdés kódja" máris felpörgette a szívritmusomat. Kicsit felemás lett ugyan a nóta, legalább annyira Mobilmániás, mint amennyire Hardos. Persze ettől még jó, csak nem pont az, amit vártam. De aztán jött a következő dal. Egy igazi aréna-rock sláger. Úgy üvölteném a legközelebbi koncerten, hogy "Tartson ameddig, de addig teljesen! Addig égessen!" Ez már 100% Hard!

És a következő nagy durranásra sem kell várni, hiszen a tempóból visszavéve, de ugyanolyan elsőre magával ragadó refrénnel folytatódik a lemez: "A gyertya lángja épp 24 óránál fogy el. Én minden nap csonkig égetem!" Fülbemászó dallamok, egyszerre laza és mégis dögös hangszerelés, a gitár dallamszólójában megint "Ez a mánia" köszön vissza, de ettől még szintén nagyon "Régi Hard". (Már kezdek róluk úgy beszélni, mint anno a "Régi Gép"-ről.) A harmadik nagy klasszikus lehet a Rudán Joe-val közösen előadott "Tűzön-vízen". Úgy látszik, kell egy kis tűz a dalszövegekbe, attól tűzbe jön a zene is, mert ezek a dalok a lemez legjobbjai. Bár a poénkodó kezdés után (- Ki tudnál segíteni, Joe? - Mennyivel? - Idd már meg a felét! - Á, nem lehet, diétázok!) az első refrén elején azt hittem, "Félig józanul" lesz a szöveg, de azt Tunyó már elsütötte. Így aztán a "Félig jóbarát, félig testvér" felé vették az irányt, persze azért a tüzes víz sem marad ki a történetből. Két ex-Pokolgép énekes együtt, ez már szinte Pokolmánia!

A címadó dal egy kellemes ballada, gyönyörű gitárszólóval, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A Scorpions is így gyártja a slágereit. A szereplése az eurovíziós selejtezőben és hogy hogyan győzte le ByeAlex és a Kedvesem? Nem is érdekel. Annak idején én is azok között voltam, akik visszaszavazták a Pokolgépet a döntőbe, de ma már nem vagyok annyira naiv, hogy elhiggyem, a közönség bármit is változtathat az előre megírt forgatókönyvön.

Régen a legnagyobb (és sajnos gyakran jogos) vád az volt a Hard zenekarra, hogy szinte egy-az-egyben nyúltak le Whitesnake dalokat. Vámos Zsolt dalainál már csak a Whitesnake feeling van meg, de egyetlen konkrét nyúláson sem sikerült rajtakapnom a zenekart. Viszont elcsíptem néhány bluesos intrót a dalok elején, ezek nagyon tetszettek. Aztán a blues valahogy mindig átúszott rockba. Kár, hogy nem mertek bevállalni legalább egy bluest! Változatosabbá tette volna a lemezt. Kalapács dalszövegei is egyre jobbak. Bár az ateizmusa néha keményen előjön a szövegekből, ("Ahol az életemet töltöm, Ne legyen intézet vagy börtön. Nem kell a halálon túli szabadság! Itt leljem életem a Földön, Nem az örökké való mezőkön. Remélem, végtelen ez a felvonás! Ez legalább egy szép hazugság.") ez engem, a szintén ateistát ugyan nem zavart, a mai politikai elit szemében azonban éppolyan szálka lehet, mint annak idején "A jel" korai szövege, de állítólag eljutottunk a demokráciának egy olyan szintjére, ahol nem tiltják be, vagy nem íratják át korszakos elődjéhez hasonlóan. Ahogy Tartuffe mondta egy korábbi kritikájában, bár a szövegeik "már az istenkáromlás határát súrolják, de a zseniális zenei körítést hallgatva egyszerűen nem tudok rájuk haragudni." Emelkedjen tehát mindenki felül, és élvezze a remek muzsikát! 

Elmarasztalni talán csak a lemezborítót tudnám. Az a barna alapon szárnyas logó a gagyi kategóriát súrolja, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy csak ennyi idő elteltével jussak el a lemez meghallgatásáig.

CsiGabiGa