Mindenképpen jót tesz a szakmaiságnak, hogy a stáb fele (2, azaz kettő fő) rendelkezik több (Rose) – kevesebb (TURI) hangszeres jártassággal. Ez egy-egy produkció reális és objektív megítélésénél sokat számít, noha magam is ellene vagyok annak a "zenész-náci" szemléletnek, hogy minden megjelenést szigorú, maximalista zenész-szakmai szűrőn nyomjunk keresztül és eszerint értékeljük. Meggyőződésem szerint ez a hozzáállás a muzsika lényegét veszi el. Bizony, néha pl. a Ramones a jó megfejtés, nem pedig a 64 perces progresszív elszállás. Néha pedig fordítva. Tényleg megdöbbenek olykor, hogy szakmai (pl. gitáros) fórumokon, milyen – számomra – totális részletkérdésekről képesek eszmét cserélni napokig a zenésznácik. De legyen ez az én bajom, meg helye van ennek is, így színesebb is a világ.
No, de a lényeg nem ez, hanem, hogy kollégánk "annyi balszerencse közt és oly sok viszály után" elkészült második dalával, amit ezúton adunk közre.
Le merném fogadni, hogy rajtam kívül senki nem tudna nevesíteni három olyan japán gitárost, akik az általam oly nagyra tartott instrumentális műfajban utaznak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én is belebuktam volna ebbe a felsorolásba, amennyiben nem találkozom ezzel a kiadvánnyal. Itt helyből kapunk kilenc fiatalembert a felkelő nap országából, akik igyekeznek bizonyítani, hogy Ázsia túlsó szegletében is szép számmal képviselik ezt a műfajt. Érdekes a kezdeményezés, bár nem új keletű, hogy az előadók bedobnak 1-1 dalt a közösbe és így hoznak ki egy kiadványt. "Guitarists On Demand", az áhított gitárosok fantázia névvel illették a projektet.
Nagy meglepetésre nem kell számítani, a jelenleg divatosabb stílusokat kapjuk itt is: djent, prog-metál, jazz-rock fúzió. Azt rögtön hozzátenném, hogy a japánoktól megszokott hi-tech minőségben. A képzettség, a megszólalás, mind-mind kifogástalan, az egyediség viszont teljes mértékben hiányzik. Nem mennék bele egy teljes elemzésbe, ha ki kellene emelni gitárosokat a csapatból, akkor Seku Sasaki, ill. Yamato Masaoka lennének azok. Utóbbinak több számát is sikerült előtúrni, kínkeserves meló árán (japán írásjelek…) és nagyon ügyesen hozza a modern-metál alapkövetelményeit, jó riffek, ügyes szólózás és próbál végig dallamos maradni. Seku a "Skyphobia" című tételével került fel a válogatásra, amely egy ízig-vérig djent dal, nagyon jól felépítve, 7húros őrlés, fülbemászó refrén, arányos, kellemes hallgatnivaló. Mindkét fiatalembertől szívesen vennék egy önálló anyagot is. Ha valaki ellenállhatatlan késztetést érez, hogy japán gitárosokkal ismerkedjen, akkor tudom ajánlani a G5 és Vivix néven futó válogatásokat, valamint a G.O.D. első kiadványát is.
Michael Angelo Batiot vitathatatlan gitártudása ellenére sem tudtam sosem komolyan venni: a shredder excentrikus pózai és a számomra parasztvakításnak tűnő gitár-építményei olyan cirkuszi mutatványos képzetét keltik, aki tehetsége ellenére is inkább a külsőségekkel próbál érdemeket szerezni, mintsem szorgalmas és kitartó munkával.
Kotta kolléga azonban átküldte hozzám jelenlegi kísérő csapatának, a Black Hornetsnek egy klipjét, amin az amazon énekesnő, Gianna Chila adja elő – mit adja, bömböli el –, a Deep Purple klasszikus "Burn"-jét, amitől egyből rajongó lettem, hogy kié, az persze továbbra is kérdés. Érdekes egyébként, hogy a hölgy elsősorban Janis Joplin dalainak interpretálásával hívta fel magára a figyelmet a blues-színpadokon – az, hogy ebben a jóval keményebb műfajban is helyt tud állni, mindenképpen a tehetségét dicséri.
A zenei anyag annyiban meglepetés, hogy nem a végtelen arpeggios gitárvirgákról szól, és inkább tekinthető egy, Doro heavy metal világát és Malmsteen rockosabb és hallgató barátibb időszakát keresztező hibridnek, mintsem öncélú skálamutatványnak, amiben jól megfér egymás mellett az instrumentális akrobatizmus és a bika, de érzelemdús dallamtolmácsolás.
Az anyag tehát nem annyira tömény, mint vártam, és az is élvezni tudja, aki nem elméleti professzora a shred akadémiának, sőt, az énekdallamok néha meglepően szellős és slágeres elegyet közvetítenek, ami azért nem annyira meglepő, hiszen Batio múltjában glam-metalos mozzanatok is felfedezhetőek. Azt sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy szerzemények írásába mennyire kapcsolódtak be a társak, de a végeredmény mégis csapatmunkát sugall – esetleg Batio nem szállt el annyira magától az utóbbi években, hogy mindenhez tértő zseninek képzelje magát, akit környezete csak az átkozott kisstílűség miatt nem ért meg. A gitáros részek tehát nem tolakodóan és öncélúan viszonyulnak a dalok többi részéhez, ami persze nem jelenti azt, hogy a tanuló gitárosok ne nyálat csöpögtetve hallgathatnák az instrumentális formagyakorlatokat.
Sajnálom kissé, hogy a promóciós videóhoz hasonlóan nem lett az albumon elhelyezve néhány hard rock/metal klasszikus Batio-Chila-féle feldolgozása, mert úgy gondolom, mindkét előadó van annyira karakteres, hogy tehetségüknél fogva valami újszerűt hozzanak ki a megszokott örökzöldekből.
A lemez tehát nem csak Malmsteen hívőknek ajánlott, de úgy is fogalmazhatnék, hogy azoknak is, akik a mester utóbbi évekbeli teljesítményétől hupililát hánynak: garantálom, hogy ezen a lemezen hallottaktól el fog múlni a Malmsteen okozta "shreddicus undoricus".
Már négy éve annak, hogy "Támad a norvég progresszív metal harmadik hulláma" címmel egy bejegyzésben megemlítettem a Rudhira mellett egy tehetségesnek tűnő norvég zenekart, az Oceans Of Time-ot. Azért olyan nagy elánnal nem támadtak, hiszen a "Trust"-ra elég sokat kellett várni, nem sikerült nagyobb kiadóhoz kerülniük, de komolyabb promóciót sem az új anyag alá tenni. 2013-ban ugyan megjelent egy "single" (Show Me The Way), de ez a szörnyen primitív videoklipjével egyetemben elég hervasztó előrejelzésnek bizonyult.
Annak ellenére, hogy az új anyagot a szakmailag nagy elismerésnek örvendő Tommy Hansen mixelte és maszterelte a dániai Jailhouse Studiosban, a hangzás továbbra is gyöngécske, különösen a dobok és az ének nélkülözik a szükséges dinamikát. Ken Lyngfoss énekes hangja egyébként is elég...khm...erőtlen (nem akartam szegény Lyngfoss nevére ízetlen rímet faragni). Számomra a fő attrakció kétségkívül Lazz Jensen gitáros minden elismerésre méltó teljesítménye.
A zenekar egyébként maradt az európai speed power hagyományoknál, továbbra is előszeretettel idézi meg a Statovarius, Rhapsody és Thaurorod által képviselt álszimfonikus ízlésvilágot, de kokettál a progresszív stílusban építkező dalszerkezetekkel is. Az album fénypontja egyértelműen a négy tételből álló, nagy lélegzetvételű "Grapes Of Baccus", ahol epizódszerepet vállal Jorn Lande és Nils K. Rue (Pagan's Mind). Ez a darab becsületére válna a legnagyobbaknak is.
Ha szükséges valamilyen végkövetkeztetéssel előállnom, akkor íme: bár akadnak itt kimondottan élvezetes pillanatok, a négy évvel ezelőtti prognózisommal ellentétben be kell ismerjem, ebből bizony nem lett cserebogár.
A Tomorrow's Eve és az Ivanhoe által képviselt, sokszor szögletes és komor hangulatú német progresszió egyik jeles képviselője a Dante. Utoljára 2013-ban jelentkeztek új anyaggal (November Red), amelynek "sötét lelkületéért" aligha lehet kárhoztatni az együttest, hiszen épp a megjelenés előtt vesztették el alapító gitárosukat, Markus Bergert, aki mindössze 38 éves volt. Bergert most Julian Kellner igyekszik pótolni és munkájával, akár riffekről, akár szólókról van szó, mindenki maximálisan elégedett lehet.
A zenekar tehát nem tört meg a tragédia súlya alatt, viszont vidámabbak sem lettek, hiszen a "When We Were Beautiful"-nak csak a borítója sugall – hogy is fogalmazzunk? – életigenlést, a zene továbbra is sötét tónusú, meglehetősen melankolikus, s ehhez nem kis mértékben járul hozzá Alexander Göhs énekes nem éppen fényes orgánuma. Mindjárt az első nótában gótikus dörmögéssel kezd, de amikor magasabb tartományokba merészkedik, akkor is tele van a hangja valami megmagyarázhatatlan világfájdalommal. Három évvel ezelőtt is hangot adtam azon véleményemnek, miszerint ehhez a muzsikához egy sokkal szélesebb hangterjedelmű dalnok illene, aki képességeit az emlékezetesebb dallamformálás szolgálatába képes állítani.
Az albumra egy kivétellel (Sad Today) csak 10 perc körüli, epikus hangvételű szerzemények kerültek, így mindössze 7 nóta szerepel a track listán. Nekem mind közül az albumot záró "Finally" tetszik legjobban, amit a hosszú szenvedés után, fiatalon elhunyt zenésztárs, Markus Berger emlékének ajánlottak, s amelyben Berger kedvenc bőgőse, Dave Meros (Spock's Beard) vendégszerepel.
A Dante éppen a mai napon kezdi meg novemberig tartó turnéját, de a listán kizárólag német helyszínek szerepelnek, kivéve a május 18-i dátumot, amikor Katowicében lépnek föl. Itt rögzítenek majd egy koncert DVD-t is, gondolom, a Teatr Śląskiban, a Metal Mind kiadó jóvoltából. Aki szereti a Dantét és lemarad a turnéról, ezzel vigasztalódhat.
Sosem értettem, egy nemzetközileg elismert, népszerű előadó halála után sok-sok évvel a beragadt fiókokból hogyan kerülnek még elő "elveszett" fölvételek, főleg egy egész albumnyi. Ez már Jimi Hendrix poszthumusz anyagaival kapcsolatban is fölmerült (Valleys Of Neptune, Electric Church). Az értetlenségen túllépve azért örülünk annak, ha egy nagy kedvenctől, akit már elragadott tőlünk a halál angyalának fagyos ölelése, megjelenik egy anyag eddig ismeretlen számokkal. Ezt a csodák egyik minősített kategóriájába tartozó jelenségnek tekintem.
Szegény Jeff Healey, amikor 2008-ban, gyakorlatilag egy egész életen át tartó küzdelem után a rák különböző formáival, visszaadta lelkét Teremtőjének, még annyi éves sem volt, mint én most. Legutolsó lemeze, a "Mess Of Blues" kb. két hónappal tragikus halála után került a boltokba. Akkor azt hittük, ez volt Jeff utolsó üzenete rajongóinak – a síron túlról. A "világtalan, ámde sokunknál világosabban látó" gitáros-énekes hagyatékát örző-gondozó alapítvány most Jeff egyik legjobb barátjának, Roger Costának gondozásában előbányászott néhány kiadatlan fölvételt, amit remasztereltek, a modern technika segítségével följavítottak, hogy így tisztelegjenek 50. születésnapján a kiváló muzsikus emléke előtt.
Bár nem világos, hogy erre miért kellett ilyen sokáig várni, az eredmény bőven kárpótol minket. A kvázi-demókból fölturbózott dalok dögösen szólnak, teljesen frissnek tűnnek, bizonyítva, hogy mind a műfaj, mind Jeff művészete kortalan. Nem egészen értem, hogy az olyan kiváló saját szerzemények, mint a "Daze Of The Night", "Please", vagy a "Temptation" miért hullottak ki annak idején a válogatáskor. Szokás szerint találunk itt néhány jól sikerült földolgozást is, pl. "I Misunderstood" (Richard Thompson), "Put The Shoe On The Other Foot" (Albert Collins), de az összes nóta közül most leginkább Jeff szívszaggató akusztikus balladája, az "All The Saints" talált el: "It's hard facing the truth, and embracing all the saints of my youth..."
Kedves Jeff, azok közé az alázatos, szeretnivaló zenészek közé tartoztál, akiknek elköltözése ebből az árnyékvilágból mélységesen megrendített. Köszönöm, hogy onnan, ahol már az örök fiatalság szentjeinek ölelése vigasztal földi szenvedéseidért, a túlvilágról is megajándékozol minket tehetséged gyümölcseivel.
Ebben az évben megint a hangszer az első, főleg, hogy lett egy ilyen szép stratóm (KSP). Leülhettem volna vele mackónadrágban a kamera elé, ahogy a youtube-on a szobagitárosok 99%-a, de ha már adottak a lehetőségek (jó kamera) érdemes megcsinálni így, igényesebben, noha az marad kép és zene is, ami mindig is volt: amatőr, de lelkes produkció.
Igaz, hogy nem saját dal, de ebben az instrumentális formában és megváltoztatva a dallamot és dalszerkezetet kicsit olyan lett, mint a saját dalok. Köszi, ha meghallgatjátok.
Nagyjából éppen két hónapja, hogy a legszebb Judas Priest/Nevermore hagyományokat ápoló görög Diviner "Fallen Empires" című lemezéről írtam, s ennek az a relevanciája, hogy a Diviner két muzsikusa is meghatározó szerepet játszik az 1995 óta folyamatosan működő InnerWishben. Thimios Krikos gitárosról és Fragiskos Samoilis dobosról van szó, akik közül Krikos jelenléte a hangsúlyosabb, hiszen ő a banda fő zeneszerzője.
Az InnerWish utoljára hat évvel ezelőtt hallatott magáról, de mennyire hogy hallatott!!! A "No Turning Back" (2010) ugyanis nagyon jól sikerült kis album lett, pár ügyeletes kedvenc értékű nótával (Sirens, Kingdom Of Our Prime). Azóta sajnos lecserélték Babis Alexandropoulos énekest egy karcosabb, metálosabb torokra, bizonyos George Eikosipentakisra. Én nem igazán örülök a változásnak, az új énekessel ugyanis határozottan keményebbé vált a hangzás, így elveszett az InnerWish kicsit Rainbows bája (kivéve talán a "Serenity"-t), de a szinte egy időben megjelent Divinertől sem válik el elég markáns módon. Krikos – nekem legalábbis így tűnik – különböző neveken két hónapos különbséggel megjelentetett két majdnem teljesen egynemű anyagot. Ebben nem látom a rációt...
Mindez persze nem jelenti, hogy az egyszerűen csak a formáció nevét viselő új lemez gyenge produktum lenne. Az új dalnok, Eikosipentakis csatlakozásával nem vesztek el a jellegzetes, fülbemászó dallamok, maradt a két gitáros által biztosított vastag riff munka is. Krikos továbbra sem egy Gus G., de ebben a közegben egyszerűbb gitárszólóival is tökéletesen képes helytállni. Továbbra is azt mondom, bárcsak nálunk is lennének ilyen bandák, ahol a klasszikus heavy metalt világszínvonalon művelik, s ahol olyan énekesek koptatják a világot jelentő deszkákat, mint Alexandropoulos, vagy Eikosipentakis – s akkor még meg sem említettük Apollo Papathanasiot (Firewind, Spiritual Beggars), Roberto Dimitri Liapakist (Mystic Prophecy), Yiannis Papanikolaout (Diviner), vagy Vasilis Georgiout (Sunburst). Ennek a listának itthon a felével kiegyeznék!
Nem egyszer, nem kétszer panaszoltam már el, hogy az idén a "nagyok" elvárásaimhoz képest rendre csalódást okoznak. Ezért jó egy tök új, eleddig ismeretlen tehetség bemutatkozó anyagába beleásni magam, főleg, ha a szóbanforgó formáció nem csak tehetséges, de kimondottan élvezetes muzsikát is játszik. A Defecto egy rendkívül fiatal dán csapat fölkészült zenészekkel és egy fejszaggató hangorkánnal Nicklas Sonne személyében. Sonne – miközben gitározik is – egyszerre képes dallamosan énekelni, vagy ha kell, brutálisan hörögni.
A koppenhágai kvartett tipikus skandináv jelenség: jó dallamérzékkel és figyelemreméltó hangszeres tudással vezetik elő egymás után a jobbnál jobb prog-power tételeket. Nem igazán bonyolult a muzsikájuk, nem technikáznak nyakra-főre, inkább a hangulatra és a erőteljes megszólalásra fektetik a hangsúlyt. Ahhoz képest, hogy ez az első album és a kiadóról sem hallottam még soha, a hangzás tiszta és arányos, talán néha egy kicsit hangos, de bőven az elvezhető kategórián belül.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon kihez is hasonlíthatnám őket, azután beugrott a finn Status Minor neve (már ha ez mond valakinek valamit), akikhez a fiatal dánok stílusban, hangzásban és énekhangban is közel állnak. Itt azonban vastagabb a megszólalás és nem félnek néha alaposan belehörögni a mikrofonba. Úgy érzem, még nem teljesen kiforrott a stílus, dallamérzékben is lehet még csiszolni a dolgon, a lassabb, balladás tételek pedig nem állnak igazán jól az együttesnek, de így is tagadhatatlanul ígéretes a bemutatkozás. Én rögvest szurkoló lettem...
A "human zoo" (emberi állatkert) kifejezés valójában egy 19. századi jelenséget jelöl, amikor a rasszizmus még nem a politikai jobboldalt hitelteleníteni igyekvő szitokszó volt csupán, hanem a "művelt" nyugat kőkemény koloniális öröksége. Szokásban állt ugyanis a gyarmatokon összefogdosott őslakosokat utazó cirkuszokban, ideiglenes kiállításokon mutogatni, mint amolyan egzotikus érdekességeket. Nem kis iróniával választotta ezt a nevet az a német dallamos hard rockot játszó csapat, amelynek a "My Own God" az ötödik lemeze.
A baden-württembergi formációról ezen az oldalon még nem esett szó, pedig nem tehetségtelen favágók. A muzsikájuk alapján egyrészt a Gotthard-Shakra vérvonal örököseinek tekinthetjük őket, másrészt a '80-as évek pufihajú bandáinak hatását viselik magukon, pl. az albumot indító "One Direction" szerepelhetne akármelyik korai Bon Jovi lemezen is.
Thomas "Seeler" Seeburger énekes hangterjedelme nem túl nagy ugyan, de még nem a vállalhatatlan kategória, a muzsikát viszont kifejezetten élvezetessé teszi Ingolf Engler gitáros egészen naprakész ritmus és szóló játéka, és plusz csavart jelent, hogy Boris Matakovic személyében az "Emberi Állatkert"-ben szerepet kap (jó arányérzékkel, nem tolakodó módon) egy szaxista is. Érdekes hangulati elem...
Nem mondhatnám, hogy levettek a lábamról, de ez a lemez bizony az elejétől a végéig hallgattatja magát, szórakoztató, sőt helyenként sodró lendületű (One Direction, Love Train, Solitaire). Élőben biztos nagyot szólnak, kár, hogy vajmi kevés esélyem van látni őket, hacsak jól időzítve az utazást el nem vetődök valamikor Németország déli vidékeire.
