Már négy éve annak, hogy "Támad a norvég progresszív metal harmadik hulláma" címmel egy bejegyzésben megemlítettem a Rudhira mellett egy tehetségesnek tűnő norvég zenekart, az Oceans Of Time-ot. Azért olyan nagy elánnal nem támadtak, hiszen a "Trust"-ra elég sokat kellett várni, nem sikerült nagyobb kiadóhoz kerülniük, de komolyabb promóciót sem az új anyag alá tenni. 2013-ban ugyan megjelent egy "single" (Show Me The Way), de ez a szörnyen primitív videoklipjével egyetemben elég hervasztó előrejelzésnek bizonyult.
Annak ellenére, hogy az új anyagot a szakmailag nagy elismerésnek örvendő Tommy Hansen mixelte és maszterelte a dániai Jailhouse Studiosban, a hangzás továbbra is gyöngécske, különösen a dobok és az ének nélkülözik a szükséges dinamikát. Ken Lyngfoss énekes hangja egyébként is elég...khm...erőtlen (nem akartam szegény Lyngfoss nevére ízetlen rímet faragni). Számomra a fő attrakció kétségkívül Lazz Jensen gitáros minden elismerésre méltó teljesítménye.
A zenekar egyébként maradt az európai speed power hagyományoknál, továbbra is előszeretettel idézi meg a Statovarius, Rhapsody és Thaurorod által képviselt álszimfonikus ízlésvilágot, de kokettál a progresszív stílusban építkező dalszerkezetekkel is. Az album fénypontja egyértelműen a négy tételből álló, nagy lélegzetvételű "Grapes Of Baccus", ahol epizódszerepet vállal Jorn Lande és Nils K. Rue (Pagan's Mind). Ez a darab becsületére válna a legnagyobbaknak is.
Ha szükséges valamilyen végkövetkeztetéssel előállnom, akkor íme: bár akadnak itt kimondottan élvezetes pillanatok, a négy évvel ezelőtti prognózisommal ellentétben be kell ismerjem, ebből bizony nem lett cserebogár.
A Tomorrow's Eve és az Ivanhoe által képviselt, sokszor szögletes és komor hangulatú német progresszió egyik jeles képviselője a Dante. Utoljára 2013-ban jelentkeztek új anyaggal (November Red), amelynek "sötét lelkületéért" aligha lehet kárhoztatni az együttest, hiszen épp a megjelenés előtt vesztették el alapító gitárosukat, Markus Bergert, aki mindössze 38 éves volt. Bergert most Julian Kellner igyekszik pótolni és munkájával, akár riffekről, akár szólókról van szó, mindenki maximálisan elégedett lehet.
A zenekar tehát nem tört meg a tragédia súlya alatt, viszont vidámabbak sem lettek, hiszen a "When We Were Beautiful"-nak csak a borítója sugall – hogy is fogalmazzunk? – életigenlést, a zene továbbra is sötét tónusú, meglehetősen melankolikus, s ehhez nem kis mértékben járul hozzá Alexander Göhs énekes nem éppen fényes orgánuma. Mindjárt az első nótában gótikus dörmögéssel kezd, de amikor magasabb tartományokba merészkedik, akkor is tele van a hangja valami megmagyarázhatatlan világfájdalommal. Három évvel ezelőtt is hangot adtam azon véleményemnek, miszerint ehhez a muzsikához egy sokkal szélesebb hangterjedelmű dalnok illene, aki képességeit az emlékezetesebb dallamformálás szolgálatába képes állítani.
Az albumra egy kivétellel (Sad Today) csak 10 perc körüli, epikus hangvételű szerzemények kerültek, így mindössze 7 nóta szerepel a track listán. Nekem mind közül az albumot záró "Finally" tetszik legjobban, amit a hosszú szenvedés után, fiatalon elhunyt zenésztárs, Markus Berger emlékének ajánlottak, s amelyben Berger kedvenc bőgőse, Dave Meros (Spock's Beard) vendégszerepel.
A Dante éppen a mai napon kezdi meg novemberig tartó turnéját, de a listán kizárólag német helyszínek szerepelnek, kivéve a május 18-i dátumot, amikor Katowicében lépnek föl. Itt rögzítenek majd egy koncert DVD-t is, gondolom, a Teatr Śląskiban, a Metal Mind kiadó jóvoltából. Aki szereti a Dantét és lemarad a turnéról, ezzel vigasztalódhat.
Sosem értettem, egy nemzetközileg elismert, népszerű előadó halála után sok-sok évvel a beragadt fiókokból hogyan kerülnek még elő "elveszett" fölvételek, főleg egy egész albumnyi. Ez már Jimi Hendrix poszthumusz anyagaival kapcsolatban is fölmerült (Valleys Of Neptune, Electric Church). Az értetlenségen túllépve azért örülünk annak, ha egy nagy kedvenctől, akit már elragadott tőlünk a halál angyalának fagyos ölelése, megjelenik egy anyag eddig ismeretlen számokkal. Ezt a csodák egyik minősített kategóriájába tartozó jelenségnek tekintem.
Szegény Jeff Healey, amikor 2008-ban, gyakorlatilag egy egész életen át tartó küzdelem után a rák különböző formáival, visszaadta lelkét Teremtőjének, még annyi éves sem volt, mint én most. Legutolsó lemeze, a "Mess Of Blues" kb. két hónappal tragikus halála után került a boltokba. Akkor azt hittük, ez volt Jeff utolsó üzenete rajongóinak – a síron túlról. A "világtalan, ámde sokunknál világosabban látó" gitáros-énekes hagyatékát örző-gondozó alapítvány most Jeff egyik legjobb barátjának, Roger Costának gondozásában előbányászott néhány kiadatlan fölvételt, amit remasztereltek, a modern technika segítségével följavítottak, hogy így tisztelegjenek 50. születésnapján a kiváló muzsikus emléke előtt.
Bár nem világos, hogy erre miért kellett ilyen sokáig várni, az eredmény bőven kárpótol minket. A kvázi-demókból fölturbózott dalok dögösen szólnak, teljesen frissnek tűnnek, bizonyítva, hogy mind a műfaj, mind Jeff művészete kortalan. Nem egészen értem, hogy az olyan kiváló saját szerzemények, mint a "Daze Of The Night", "Please", vagy a "Temptation" miért hullottak ki annak idején a válogatáskor. Szokás szerint találunk itt néhány jól sikerült földolgozást is, pl. "I Misunderstood" (Richard Thompson), "Put The Shoe On The Other Foot" (Albert Collins), de az összes nóta közül most leginkább Jeff szívszaggató akusztikus balladája, az "All The Saints" talált el: "It's hard facing the truth, and embracing all the saints of my youth..."
Kedves Jeff, azok közé az alázatos, szeretnivaló zenészek közé tartoztál, akiknek elköltözése ebből az árnyékvilágból mélységesen megrendített. Köszönöm, hogy onnan, ahol már az örök fiatalság szentjeinek ölelése vigasztal földi szenvedéseidért, a túlvilágról is megajándékozol minket tehetséged gyümölcseivel.
Ebben az évben megint a hangszer az első, főleg, hogy lett egy ilyen szép stratóm (KSP). Leülhettem volna vele mackónadrágban a kamera elé, ahogy a youtube-on a szobagitárosok 99%-a, de ha már adottak a lehetőségek (jó kamera) érdemes megcsinálni így, igényesebben, noha az marad kép és zene is, ami mindig is volt: amatőr, de lelkes produkció.
Igaz, hogy nem saját dal, de ebben az instrumentális formában és megváltoztatva a dallamot és dalszerkezetet kicsit olyan lett, mint a saját dalok. Köszi, ha meghallgatjátok.
Nagyjából éppen két hónapja, hogy a legszebb Judas Priest/Nevermore hagyományokat ápoló görög Diviner "Fallen Empires" című lemezéről írtam, s ennek az a relevanciája, hogy a Diviner két muzsikusa is meghatározó szerepet játszik az 1995 óta folyamatosan működő InnerWishben. Thimios Krikos gitárosról és Fragiskos Samoilis dobosról van szó, akik közül Krikos jelenléte a hangsúlyosabb, hiszen ő a banda fő zeneszerzője.
Az InnerWish utoljára hat évvel ezelőtt hallatott magáról, de mennyire hogy hallatott!!! A "No Turning Back" (2010) ugyanis nagyon jól sikerült kis album lett, pár ügyeletes kedvenc értékű nótával (Sirens, Kingdom Of Our Prime). Azóta sajnos lecserélték Babis Alexandropoulos énekest egy karcosabb, metálosabb torokra, bizonyos George Eikosipentakisra. Én nem igazán örülök a változásnak, az új énekessel ugyanis határozottan keményebbé vált a hangzás, így elveszett az InnerWish kicsit Rainbows bája (kivéve talán a "Serenity"-t), de a szinte egy időben megjelent Divinertől sem válik el elég markáns módon. Krikos – nekem legalábbis így tűnik – különböző neveken két hónapos különbséggel megjelentetett két majdnem teljesen egynemű anyagot. Ebben nem látom a rációt...
Mindez persze nem jelenti, hogy az egyszerűen csak a formáció nevét viselő új lemez gyenge produktum lenne. Az új dalnok, Eikosipentakis csatlakozásával nem vesztek el a jellegzetes, fülbemászó dallamok, maradt a két gitáros által biztosított vastag riff munka is. Krikos továbbra sem egy Gus G., de ebben a közegben egyszerűbb gitárszólóival is tökéletesen képes helytállni. Továbbra is azt mondom, bárcsak nálunk is lennének ilyen bandák, ahol a klasszikus heavy metalt világszínvonalon művelik, s ahol olyan énekesek koptatják a világot jelentő deszkákat, mint Alexandropoulos, vagy Eikosipentakis – s akkor még meg sem említettük Apollo Papathanasiot (Firewind, Spiritual Beggars), Roberto Dimitri Liapakist (Mystic Prophecy), Yiannis Papanikolaout (Diviner), vagy Vasilis Georgiout (Sunburst). Ennek a listának itthon a felével kiegyeznék!
Nem egyszer, nem kétszer panaszoltam már el, hogy az idén a "nagyok" elvárásaimhoz képest rendre csalódást okoznak. Ezért jó egy tök új, eleddig ismeretlen tehetség bemutatkozó anyagába beleásni magam, főleg, ha a szóbanforgó formáció nem csak tehetséges, de kimondottan élvezetes muzsikát is játszik. A Defecto egy rendkívül fiatal dán csapat fölkészült zenészekkel és egy fejszaggató hangorkánnal Nicklas Sonne személyében. Sonne – miközben gitározik is – egyszerre képes dallamosan énekelni, vagy ha kell, brutálisan hörögni.
A koppenhágai kvartett tipikus skandináv jelenség: jó dallamérzékkel és figyelemreméltó hangszeres tudással vezetik elő egymás után a jobbnál jobb prog-power tételeket. Nem igazán bonyolult a muzsikájuk, nem technikáznak nyakra-főre, inkább a hangulatra és a erőteljes megszólalásra fektetik a hangsúlyt. Ahhoz képest, hogy ez az első album és a kiadóról sem hallottam még soha, a hangzás tiszta és arányos, talán néha egy kicsit hangos, de bőven az elvezhető kategórián belül.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon kihez is hasonlíthatnám őket, azután beugrott a finn Status Minor neve (már ha ez mond valakinek valamit), akikhez a fiatal dánok stílusban, hangzásban és énekhangban is közel állnak. Itt azonban vastagabb a megszólalás és nem félnek néha alaposan belehörögni a mikrofonba. Úgy érzem, még nem teljesen kiforrott a stílus, dallamérzékben is lehet még csiszolni a dolgon, a lassabb, balladás tételek pedig nem állnak igazán jól az együttesnek, de így is tagadhatatlanul ígéretes a bemutatkozás. Én rögvest szurkoló lettem...
A "human zoo" (emberi állatkert) kifejezés valójában egy 19. századi jelenséget jelöl, amikor a rasszizmus még nem a politikai jobboldalt hitelteleníteni igyekvő szitokszó volt csupán, hanem a "művelt" nyugat kőkemény koloniális öröksége. Szokásban állt ugyanis a gyarmatokon összefogdosott őslakosokat utazó cirkuszokban, ideiglenes kiállításokon mutogatni, mint amolyan egzotikus érdekességeket. Nem kis iróniával választotta ezt a nevet az a német dallamos hard rockot játszó csapat, amelynek a "My Own God" az ötödik lemeze.
A baden-württembergi formációról ezen az oldalon még nem esett szó, pedig nem tehetségtelen favágók. A muzsikájuk alapján egyrészt a Gotthard-Shakra vérvonal örököseinek tekinthetjük őket, másrészt a '80-as évek pufihajú bandáinak hatását viselik magukon, pl. az albumot indító "One Direction" szerepelhetne akármelyik korai Bon Jovi lemezen is.
Thomas "Seeler" Seeburger énekes hangterjedelme nem túl nagy ugyan, de még nem a vállalhatatlan kategória, a muzsikát viszont kifejezetten élvezetessé teszi Ingolf Engler gitáros egészen naprakész ritmus és szóló játéka, és plusz csavart jelent, hogy Boris Matakovic személyében az "Emberi Állatkert"-ben szerepet kap (jó arányérzékkel, nem tolakodó módon) egy szaxista is. Érdekes hangulati elem...
Nem mondhatnám, hogy levettek a lábamról, de ez a lemez bizony az elejétől a végéig hallgattatja magát, szórakoztató, sőt helyenként sodró lendületű (One Direction, Love Train, Solitaire). Élőben biztos nagyot szólnak, kár, hogy vajmi kevés esélyem van látni őket, hacsak jól időzítve az utazást el nem vetődök valamikor Németország déli vidékeire.
Kb. két hetes elmaradásaim vannak, igyekszem is őket pótolni, de a munkám (hivatásom) jelenleg nagyon lefoglal. Eredetileg azt gondoltam, hogy ez a kis kényszerű szünet jót fog tenni nekem, lenyugtat, kitisztítja a hallójárataimat, így friss füllel, kipihent aggyal tudom meghallgatni, kiértékelni az időközben csak szaporodó zenei anyagot. Valamiért azonban "nincs nyugvása a gonosznak", ahogy azt már Izajás próféta megmondta (Iz 48,22) és Ozzy is megénekelte (No Rest For The Wicked, 1988). Egymás után érnek a csalódások idén, és ez a pechsorozat egyszerűen nem akar véget érni.
A finn power metal csapatok közül az egyik legnagyobb kedvencem a Thunderstone, éppen a legjobb lemezeik megjelenése után váltottak énekest. A 2009-ben megjelent "Dirt Metal"-on már nem az általam igen kedvelt Pasi Rantanen dalolt, hanem a stílusban egyfajta jolly jokerként, fix beugróként kezelt Rick Altzi, aki viszont hosszútávon kimondottan irritál. Nem üdvözöltem azt sem, amikor a Masterplanben föltűnt, pedig a vele készült "Novum Initium" zeneileg sokkal jobban sikerült, mint az utolsó Jorn Landés "Time To Be King".
A "Dirt Metal" egy igen szikár, néhol már a thrash-sel is kokettáló (Star) album volt, de nem hiányoztak a Thunderstone-ra jellemző fogós refrének sem. Azóta viszont eltelt hat év, és lelkesen vettem tudomásul, hogy a banda főnöke, Nino Laurenne gitáros kiengesztelődött Pasi Rantanennel. A régi-új "pasi" szereplése egészen fölvillanyozott, és meggyőződésem volt, hogy ez egyúttal visszatérést jelent a "Tools Of Destruction" és "Evolution 4.0" magával ragadó, kiforrott és kereskedelmileg is viszonylag sikeres világához. Hát nem... Az idén mindenki engem szívat...
Az "Apocalypse Again" jó néhány "szakértő firkász" véleményével ellentétben nem ott folytatja, ahol az "Evolution 4.0" abbahagyta. Laurenne ezúttal valamilyen okból egy retró hangulatú lemezt akart készíteni, ami az együttes korai időszakát idézi meg, a 2002-es debüt és a "The Burning" (2004) hangulatát, szemléletét tükrözi. Ez még a hangzásra, a billentyűk hangszíneire is igaz, nem csak a Timo Tolkkis Stratovarius utánérzésekre (Veterans Of The Apocalypse, Wounds, Barren Land).
Annyira bíztam pedig benne, hogy a Dream Theater, Circus Maximus stb. okozta keserű szájízt majd megédesíti a hat éves kihagyás után kiadott új Thunderstone anyag Pasi Rantanennel a mikrofon mögött. Nem így történt. Ez egy közepes finn power metal termék, ami már 10 évvel ezelőtt sem lett volna frissnek, újszerűnek mondható. Nem rossz muzsika ez, de már megint nem sikerült lelkes csillogást csalni a szemembe. Az a bizonyos "Heuréka!" élmény még várat magára.
Richie Blackmore, Roland Grapow és Garael. Illusztris sor, nemde – no, oké az utolsót talán kevesebben ismerik zenei körökben, mint az előbbieket, de oda se neki. De mégis, mi a közös bennük? Hát hogy felfigyeltek arra az úriemberre, aki talán az év legnagyobb rockzenei eseményében játszik felfedezett és kiemelt figyelmet (hacsak Axl Rose nem előzi meg az újjáalakult Guns N' Roses, valamint az AC/DC beugró énekesi szerepkörében). Mert lehet ugye, hogy jelenleg elég sok szó esik a Lords Of Black énekeséről, de Blackmore választása előtt csak egyetlen blog – sőt, metal zenei orgánum – hívta fel a figyelmet itthon említett úriember kvalitásaira: azt, hogy ez éppen a mienk volt, le sem akarom írni, mert még dicsekvésnek vélik az olvasók, ami természetesen összeegyezhetetlen legendás szerénységemmel, az egészséges önbizalmat pedig meghagyom Túrisas barátunknak, akinek a gitárvirgákhoz és egyéb tevékenységeihez igencsak szükséges a tántoríthatatlan szellem.
A csapatban persze nem csak Ronnie Romero érdemel méltatást, hiszen Tony Hernando gitáros Vitalij Kuprijt is kísérte már, amellett hazájában méltatott mestere a szakmájának, Andy C. dobost-billentyűst pedig a Dark Moor soraiból ismerhetik a spanyol heavy metal élet felkészült tudorai.
Romero révén a zenekar új lemeze természetesen minden bizonnyal nagyobb figyelmet fog kapni, mint a debüt, ennek ellenére a képlet nem változott. A producer, Grapow úgy volt vele, ami működött először, az működni fog a folytatásban is, főleg, ha ilyen profik vezetik elő, ebben pedig nincsen hiba. Aki nem hallotta az előző lemezt, ám ismeri a Grapow-féle csapatokat, az nagyjából be is tudja lőni a stílusirányt: arról az agyas szólókkal, jól felépített dalszerkezetekkel konstruált heavy/power metalról van szó, aminek legismertebb képviselője a Masterplan, de egyes elemeivel akár Jorn szóló-cuccaiban is találkozhatunk. Mondjuk Hernando neoklasszikus gyökerű gitározása elég markáns ízt ad az alapvetően modern, döngölős riffeknek, de ha a példakép csapat ilyen minőségű dalokkal – no és persze ilyen énekessel – állna elő, minden bizonnyal nem keseregne a Masterplan fanok szájában a Rick Altzi-féle falat.
Romero – talán felkészülésként – ezúttal háttérbe szorította hangjának Jornos jellegét, és érthetően előtérbe kerültek a Dio-féle frazírok, ettől azonban nem hiszem, hogy sírógörcsöt kapnának a hallgatók. A bónusz "Lady Of The Lake" remek bizonyíték arra, hogy hangilag nem lehet semmi probléma – valószínű, hogy ilyen színvonalon jelenleg egyetlen élő ex-Rainbow énekes nem tudná elővezetni a klasszikus dallamokat, ebben most Romero a mester.
A dalok jellege tehát nem változott, és a színvonal is van annyira egységes, hogy ne nagyon tudjak csúcs-vagy mélypontokat kiemelni, talán a lemez epikus, Rainbow ihlette tételére hívnám fel a figyelmet – ebben erősek a spanyolok, hiszen az előző albumon sikerült egy kiváló, kilenc per fölé nyúló szösszenetet összehozniuk – illetve az intrót követő, nyitó metal himnuszra, amitől csak annak nem lábad könnybe a szeme, aki akut szem- vagy fülszárazságban szenved, ráadásul süket.
A bónuszokkal megtűzdelt japán kiadás tartalmaz még egy csemegét, mégpedig a Queen "Innuendo"-jának feldolgozását, amiből két dolog derül ki: Romero elképesztő énekes – de ezt eddig is tudtuk – ám Freddie Mercury-ból csak egy volt – azt hiszem, ezzel sem mondok nagy újdonságot. Aki tehát minőségi, remek szólókkal és orkán-erejű énekkel kísért európai metalra vágyik – nem a galoppozós, kétlábdobos, Helloween fajtából – annak mindenképpen ajánlott az album meghallgatása, már csak bemelegítésként a Blackmore-féle szenzációra is.
A szimfonikus-power metal műfajában nem gondolom, hogy van, aki nagyobb handicappel indul, mint Viktor Smolski, ráadásul családi indíttatásból: annál, akinek az édesapja a zeneművészet professzora, jómaga pedig zeneelméletből és jazz, valamint rockgitározásból szerzett diplomát, nem hiszem, hogy van kompetensebb személy ahhoz, hogy ebben a gyakran mesterkélten giccsesnek titulált stílusban is maradandót alkosson. Mert Smolskit igazán nem lehet azzal vádolni, hogy ne tudna szintézist teremteni a szimfonikus és metal stíluselemek között úgy, hogy ne csak egy, gitárokkal és dobbal megtámogatott "klasszikusok metal stílusban" katyvasznak tűnjön az egész, és ahol a két stílus fúziójának igenis értelme legyen.
A gitáros a Rage soraiban többször is bizonyított, úgyhogy nem ért meglepetésként az Almanac ilyen aspektusú kohéziója, igaz, a "Tsar"-on a szimfonikus elemek jelenléte inkább csak amolyan untermanként értelmezhető – ebben persze nem érhette meglepetés a Rage ilyen irányú tevékenységének ismerőit és szeretőit. És hogy akkor miben is különbözik a lemez Peavy csapatának korábbi munkáitól? Hát alapjaiban igazából semmiben. A három énekes jelenléte persze releváns különbség, de egyébként én semmilyen olyan momentumot nem fedeztem fel a kilenc szerzemény között, amit a Rage munkásságában ne hallottam volna, vagy ne tudnék elképzelni: éppen ezért kissé érthetetlen Smolski Rage-ből történő távozása, bár az igaz, hogy itt aztán tényleg ő lehet a főnök.
Apró különbségek persze akadnak, hiszen a Brainstormból jött Andy B. Franck, a Woodoo Circle-ből, vagy a Pink Cream 69-ből ismerős David Readman – mellettük harmadikként a Lingua Mortis Orchestra énekesnője, Jeanette Marchewka statisztál – vannak annyira karakteres énekesek, hogy a dallamtémák területén valami újat hozzanak, de én például a nyitó "Tsar"-t nyugodtan el tudnám képzelni bármelyik szimfonikusra vett Rage albumon.
A lemez tehát jó – már csak a gitár és az énekesek miatt is –, de nem olyan jó, mint amilyenre Smolski előzetes nyilatkozatai alapján számított az ember. Smolski képességeit ugye már korábban is ismertük, Peavy pedig kiváló dallamkovács – meg merem kockáztatni, hogy ebben a fajta zenei környezetben még adekvátabbnak is hat, mint az ezúttal a perszonális és az anyacsapatokban jól bevált kliséket elhagyni kényszerülő Readman és Franck. (Readman azért csak odakanyarít egy Whitesnake ízű témát a "Reign Of Madness"-ben, úgy látszik, Coverdale világából már egy cár sem tudja kiűzni.) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a rajongók nem kapják meg azt, amire várnak, de aki meglepetésre, vagy valami újfajta megközelítésre vágyott, az csalódhat. Itt bizony ilyenekkel nem találkozik az ember, ám igazából ez az egyetlen olyan faktor, ami némi hiányérzetre adhat okot, hiszen a "Tsar" tulajdonképpen minden igényt kielégít, amit egy kiváló, ám kockázatmentes albumtól elvár az ember.
