Szegény Tartuffe-öt éppen minap utasítottam vissza, mikor felkért, hogy írjak egy szösszenetet az új Megadeth albumról: soha nem voltam thrash fan, így legfeljebb – jogos – pofonokba szaladhatnék bele, ha legyaláznám a kritikailag és kereskedelmileg is sikeres új albumot, mondjuk, mert Mustaine-nek nincs semmi hangja, és ezúttal a dallamok is amolyan thrash-esen szövegköpködősek.
Erre itt van, ni, ügyeletes kedvencként a Big Four jeles tagja legújabb lemezének rögtön két száma is – igaz, ezeknek nem sok köze van a hagyományos értelemben vett thrash-hez, talán a riffmunkában találhatunk némi jellegzetes sikát, már amelyikben. A dallamok viszont ütnek, mint a 20 tonnás gőzkalapács, és úgy gondolom, értelmetlen is kategóriákba gyömöszölnünk a végeredményt, aminek ha már mégis, inkább közük van a hagyományos heavy metalhoz, amúgy jellegzetesen Anthrax módra.
A "Blood Eagle Wings"-hez rittyentett nem semmi videó pedig új elemként hozza be a klipek világába a torture horror-t, felelevenítve a valamikori viking kínzási-kivégzési módot: ha ez kérem művészet, akkor adtunk az esztétáknak egy jó nagy pofont – bár ezt talán az együttes tagjai sem gondolják komolyan. A képekhez természetesen alapvetően nyomasztó zenei hangulat dukál, ahol a lassan őrlő alapriffre úgy terül rá a szinte fütyölhető, ragadós refrén, mint hatnapos dögre a diétán túljutott keselyű, a furfangosan felvezetett, a csapatra oly jellemző dallammal operáló (zsigerelő) hirtelen tempóváltás pedig azokat is felrázza, akiket elémelyít a képeken látott véres procedúra.
A "Breathing Lightning" tulajdonképpen egy echte egyszerű sláger, aminek dallamát a legnagyobb arénákba is odaképzelhetjük, és ha nem lenne a thrash-es ritmusgitár, a legnagyobb dallamkovácsok is üllőikre tűzhetnék a dal refrénjét, legyen az bármilyen zenei stíluskörnyezet.
A két dal hetek óta nem tud kirepülni sem a lejátszómból, sem a fejemből, valószínű tehát, hogy a fertőzés sikeres volt – még szerencse, hogy az ilyen bacilusokat bármikor nyitott fülekkel várom.
Ne legyetek szájhősök, csináljatok ti metal operát, ha tudtok – mondhatta volna Tobias Sammet a Van Canto legénységének, akik aztán kapva kaphattak az alkalmon, nehogy már épp ők maradjanak ki a nagy operázásból – főleg, ha a hangszeresek árát is meg tudják spórolni. A szájdudások nem is csináltak segget a szájukból – inkább hangszert –, bár azt belátták, hogy a megfelelő grandiózus hatás eléréséhez kevés a hat egységnyi száj, illetve szócséplés, így aztán beerősítettek kórus fronton: az új "a capella" metal musical színpadán ezúttal már nem csak az együttes tagjai koptatják a nyelvüket, a közreműködő dortmundi gyermekkórus, és a londoni Metro Voices – akik a nevükkel ellentétben nem egy underground alakulat mondjuk a kettes vonalon – úgy gondolom, megfelelő pótlékot biztosítottak a vállalkozás sikeréhez. Ami ezúttal nem csak széles szájú, hanem széles vásznú kivitelben borította ránk ki kinek, milyen felfogásban értendő áldását.
Ezúttal tehát nincsen hatásvadász feldolgozás, van azonban összefüggő történet és megfelelő hangtónusú narrátor a welsh színész, John Rhys-Davies személyében, úgyhogy a nagy vállalkozásba fejszét vágott, vagyis dudált brigád mondhatjuk, mindent megtett annak érdekében, hogy kéz, illetve szájnyomatukat ott hagyják a metal zene panteonjában. Mert az biztos, a Van Canto történelmet írt, hiszen akárhogy is nézzük, ez az első metal musical a capella – ráadásul semmivel sem rosszabb, mint a power metalos gyökerekben edződött társaké – azon persze már lehet vitatkozni, hogy mennyire művészi és eredeti a dolog, hiszen azt is meg tudom érteni, aki az egészet vásári mutatványnak tartja, ahol Miska medve és Maki majom úgy táncol, ahogy a gazdik fütyülnek. Illetve dumm-dummolnak.
A zenei gyökerek nagyban persze nem változtak, ebből a szempontból a csapat megmaradt a Nightwish-Rhapsody-Manowar tengelyen, ami azonban a sztorit illeti… Nos, az is. Ebből fakadóan tehát nem biztos. hogy a világirodalom csúcsait ostromolja a „librettó”, lehet, hogy még a fenekét sem, de hát a szövegkörnyezet a nagy testvérnek, vagyis a klasszikus operának sem tartozik az erősségei közé.
Zeneileg azért vannak nüansznyi eltérések a korábbiakhoz képest, talán soha nem volt ennyi tempóváltás egy-egy Van Canto szerzeményen belül, mint most, gondolom, ez a musical-hatás fennköltnek, vagy változatosnak gondolt része, én azonban istók uccse, élvezem. Ami azonban nem tetszik: a fiúk és lányok kezdik komolynak gondolni magukat – aminek ugye ez a musical formátum is a bizonyítéka – remélem, nem hiszik el magukról, hogy a puszta szórakoztatáson kívül bármiféle értéket is teremthetnek. Még szerencse, hogy az egyébként rájuk jellemző optimista hangvétel megmaradt, és a drámainak vélt pillanatokban is találni a hatásvadász profizmuson túlnyúló, amatőr bájat, amolyan "szórakoztassuk magunkat, hátha másnak is tetszik" attitűdöt.
Remélem, hogy a csapat továbbra is megmarad ebben a szerepben, mert a továbblépést ezek a keretek nem hiszem, hogy elbírnák, és úgy dőlne össze az egész felépített produkció, hogy még a szánk is tátva maradna. Akkor pedig nincs se tratatata, se dumm-dumm, csak egy nagy puff. Méghozzá pofára.
Ez az év eddig nagyjából a csalódásokról szólt – nem annyira katasztrofális csalódásokról (mint pl. az új Dream Theater esetében), inkább a lelkesedést letörő józanító élményekről. Volt pár megjelenés, amit már nagyon vártam, de még egyik meghallgatása után sem töltött el az a bizonyos megelégedés, amit az ember egy tökéletes, régóta várt zenei élmény után érez, amikor pontosan azt kapta, amit elvárt – sőt többet. A Circus Maximus – a Pagan's Mind mellett a norvég progresszív metál másik nagy büszkesége – nálunk régi kedvenc, nagyjából a Myrath-hoz hasonlóan korán fedeztem föl őket – lényegében még akkor, amikor a hazai "szakma" a nevet hallva legföljebb a Ben Hur híres harci szekér verseny jelenetére asszociált. Ez van, nem kell duzzogni, bizony mi is vagyunk elsők valamiben, ha olykor csúnyán meg is szóljuk Petruccit…
A Circus Maximus (mint tudjuk) egyfajta Dream Theater, SymphonyX tribute bandaként indult, és bár kezdettől fogva érződött bennük a potenciál, sőt egyfajta sajátos arculatot, dallamvilágot is képviseltek, az első két lemezen még nagyon érezni lehetett a csodált óriások közvetlen befolyását. A harmadik album (Nine, 2012) viszont komoly meglepetést okozott; új hatások bukkantak föl, amelyek egy új karakter, új hangvétel tudatos keresésére engedtek következtetni. Bár a "Nine" így is kiváló (bár frusztrálóan rövid) lemez lett, én személy szerint nem örültem a változásoknak, hiszen az önálló jelleg keresése számomra igen kedvezőtlen csillagzat alatt fogant: Mats Haugen gitáros, az együttes fő zeneszerzője ugyanis hallhatóan a Coldplay és a Muse hatása alá került, beemelve olyan ritmusokat és dallamokat a CM zenéjébe, amelyek eddig a modern brit pop-rock tipikus markerei voltak.
A legutóbbi albumhoz hasonlóan a "Havoc" is minimál borítóval jelent meg, és ez – éppúgy, mint az idei Myrath esetében – már önmagában aggodalommal töltött el. Ráadásul a borítóterv elég szerencsétlenre sikeredett: ahogy egykor a Dream Theater lenyúlta a CM első lemezének borítóját (A Dramatic Turn Of Events), úgy most a CM kerülhet kínos helyzetbe, mivel a lengyel Votum idei lemezének (:Ktonik: - 2016) minimál grafikai koncepciója látszik visszaköszönni a bookletről. Ami a belcsínt illeti, természetesen szó sincs minimalista zenéről, bár nyilvánvaló, hogy a progresszivitásból erősen vissza lett véve, a stílusra jellemző hosszú instrumentális betéteknek gyakorlatilag hűlt helye, ebben a tekintetben talán csak a "Loved Ones" és az "After The Fire" középrésze enyhíti valamelyest a hiányérzetem.
A hangzás – ahogy azt az együttestől már megszokhattuk – iszonyatosan profi, dinamikus és arányos, de számomra egy kicsit talán száraz és rideg (s ez a bőgőt kivéve minden hangszerre igaz). Őszintén szólva, Lasse Finbråten billentyűs retro ('80-as szintipop) hangszínei kezdettől fogva irritáltak kicsit (az első lemezen hallható Espen Storøhöz képest főleg). Ezen az albumon még a korábbinál is jobban elhatalmasodtak a Muse és Coldplay hatások (lásd: Havoc, Remember, Chivalry). Nyilvánvaló, hogy igyekeznek a műfaj elhasznált kliséit maguk mögött hagyva mind magukat, mind pedig a stílusukat megújítani, és bár nem föltétlen értek egyet az iránnyal, legalább invenciózus a hozzáállás – magyarul nem csak a régi paneleket rendezik újabb és újabb sorrendbe, gyömöszölik bele suta formai kísérletekbe, mint a Dream Theater mostanában.
A "Havoc" címéhez híven komoly pusztítást vitt véghez bennem: a maga kis bő 50 percével végképp lerombolta az első két lemez alapján a CM-ről kialakult képet és elvárásokat. Már a legutóbbi anyag kapcsán megjegyeztem, hogy miközben a zene a korábbinál direktebbé, koncentráltabbá vált, paradox módon sokkal nehezebben megközelíthető, szellősebb és kevésbé metálos jellege ellenére is nehezebben emészthető… Szó szerint meg kell vele birkózni. A lényeg, hogy miközben fanyalgok: a dolgok nem az én ízlésem szerint alakulnak, és íme, még egy lemez az idén, ami elvárásaimhoz képest csalódást okozott, a CM bizony megkerülhetetlen, önálló arculattal rendelkező jelenséggé vált, és eközben nyilván új rajongókat is szerzett magának.
Idővel elválik, hogy az éves toplista összesítésének idejére beérik-e nálam ez az anyag. Addig pedig igyekszem sokat hallgatni, valamint azzal kötöm le az epeváladékom, hogy miért nem lehet elhozni a Divided Multitude-dal közösen turnézó Circus Maximust Magyarországra. Ki annak a felelőse, hogy a SymphonyX-Myrath turné után erről is le kell mondanunk?
"Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni…" – szól a klasszikussá lett José Luis Torrente kifakadás, és mint minden klasszikussá lett idézet, ez is túllépett mára a saját szűk jelentéstartalmán. Szimpla, útszéli trágárságból örök bölcsességgé nemesült. A beletörődés summájában benne van a jelenkor minden keserűsége. Torrente ugyan nem hódolt be a művészeteknek, de spontán helyzetelemzése pontosan írja le a zenei világra, különösen az amatőr rockzenei világra jellemző kilátástalanságot, de a vele és benne párhuzamosan létező önkifejezési vágyat és legyőzhetetlenséget is.
Finomabb lelkű olvasóinknak ugyanezt – igaz, kevésbé frappánsan – Pompeius fogalmazza meg hajósainak, amikor viharban kell gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába: "navigare necesse est, vivere non est necesse" – azaz hajózni kell, élni nem muszáj. Tehát zenélni kell, és dalokat kell írni, nincs mese, bármennyire is bele lehet szarni az egészbe, legalábbis az elismerés (erkölcsi, anyagi) felől nézve.
A T34 kapcsán pedig azért írom ezt le, mert évek óta testközelből látom a bejárandó (egyébként járhatatlan) utat. És látom az eltökéltséget is, az önkifejezésbe vetett töretlen hitet. Simán és könnyedén lehetnének az ország egyik, ha nem a legjobb Motörhead tribute csapata, sok-sok fellépéssel és korrekt gázsival, ezt bárki beláthatja, aki egy-egy koncert kapcsán hallotta már tőlük az "Ace Of Spades" vagy a "Killed By Death" nótákat. Ráadásul megvan az önazonosság is, Lemmy életműve és személye megkerülhetetlen, ha a zenekarról beszélünk. És mégis. Van egy dolog, ami miatt nincs és nem lehet kompromisszum. Ez pedig a Zene lényege. Úgy hívják, hogy önkifejezés, ami kizárólag saját dalokon keresztül működik, és ha emiatt meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni, de saját dalokat akkor is kell írni, az összes többi lényegtelen, – élni sem muszáj.
Ez persze csak akkor működik, ha a zenész hisz a dalaiban. A T34 pedig hisz a dalaiban. Ezért éri meg jobban kiállni saját dalokkal 40-50 néző elé, mint más dalaival (legyen az akár a legnagyobb idol) többszáz elé. (De jó is lenne, ha a sok gitáros nem azt tekintené zenei munkássága netovábbjának, hogy a "Born To Be Wild" riffjét elnyomja százezredikként, hanem saját gondolatait próbálná meg zenévé formálni.)
Az első lemez után megérkezett a második, a zenekar meggyőződése pedig, hogy sikerült egy szinttel feljebb lépni. Most sem volt kompromisszum és megalkuvás. Szólhatott volna modernebbül a cucc, amelyből az átlag hallgató csak annyit vesz észre, hogy a dobok a gyomrában szólnak, de a manapság teljesen elfogadott, sőt szinte kötelező digitalizálásról, digitális feljavításáról náluk szó sem lehetett. Kitelepült hát a stúdió (Our Sound Recording) a próbaterembe és addig csavargatták a gombokat, helyezték ide-oda a mikrofonokat, amíg egészen természetes, mégis dinamikus nem lett a végeredmény.
Az egyetlen elbizonytalanodás az "Intro" alatt ért. Nem nagyon értettem, hogy ez a félszám vagy számkezdemény miért lett jogosult a dalcsokor felvezetésére, ráadásul rögtön az elején egy prozódiai bizonytalanság is becsúszik, ami azért zavaró, mert a T34 kicsit kiábrándult, elidegenedett életérzésről árulkodó szövegeiben ez nagyon nem megszokott.
Ami ezek után következik, abban viszont már nehéz hibát találni. 100% ösztönös és természetes, ugyanakkor lendületes rockmuzsika 10 dalon keresztül, abban a formában amit egy kicsit mindenki magáénak érez, aki szereti a rockzenét. A dalok relatíve egyszerű szerkezetét és harmóniavilágát mára uralja egy sajátos T34 hangzásvilág, amelyben az egyes alkotóelemek már a rock világhódító útjának legelején léteztek (kihajtott csöves erősítők, Gibson, Fender, Rickenbacker gitárok), de a három srác (Blaskovics Kristóf – basszus/ének. Benyhe Kis lászló – gitár, Monori Attila – dob) együtt mégis a saját képére formálja és kavarja ki ezt a már fél évszázados receptet.
Nem igazán tudok dalokat kiemelni, egyformán erősnek, jól megírtnak, együtt-énekelhetőnek, sőt jó értelemben slágeresnek hallom mindegyiket, ami nagyon nagy szó. Nem tudom, hová és meddig lehet ezzel eljutni. Minőség és befogadhatóság alapján simán a rádiókig és fesztiválokig, de ezen a ponton jön elő a realitás és a teljesen szétvert, elkurvult és tehetségtelen senkikkel, hangszert életükben ki nem próbáló "zenésszel" telezsúfolt zenei piac.
A tagok persze ezzel tisztában vannak. Nem azért született bármi áron minőség, nem azért készült a nagyoktól is ritkán látott igényességű booklet a CD-hez, mert a reményen kívül bármiféle hamis illúziójuk lenne, hanem mert hisznek a dalaikban, amiket meg kell írniuk (mert hajózni kell) és elő is kell adniuk, ha kell, akkor benzinköltségért és 20 néző előtt, ha pedig ezek után meg kell baszódniuk, akkor meg kell baszódniuk, de legalább kompromisszumot nem kötöttek. Én azért szurkolok nekik.
A The Cult ezzel a lemezzel úgy látszik, önként vonult el abba nosztalgia világba, amit utóbbi két lemezén építeni kezdett, és amelynek végeztével talán még Madách szavait is idézhetném: "Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen." A csapat persze nem pihent meg, bár ezen a lemezen csak nyomait fedezhetjük fel a valamikori rocksztáros csikóviháncnak, vagy alternatívos zúzásnak: a lényeg a csöndes szemlélődésé, és az olyan zenei elemek hangsúlyosabbá válásáé, melyek akár valamilyen szentimentális film aláfestő dallamaiként is megállnák a helyüket. Az, hogy az egész nem fordul önsajnáló giccsbe, sőt, tulajdonképpen ha egy más formában is, de értéket közvetít és szórakoztat, a csapat kreatív zenei agyainak köszönhető, hiszen úgy formálják ezt a kissé önsajnáló, visszafelé tekingető attitűdöt a saját, jellegzetes képükre, ahogy azt csak azok tudják, akiknek a közvetített produktum nem csak szerepbe merevedett, felvett póz, hanem maga a valóság, és a megélt érzések áradata.
Az album tehát, az ígérteknek megfelelően hiába lett gitárorientáltabb, mint elődje volt, az olyan, szinte a "Tito And Tarantula"-t idéző, szomorkás, füstbe révedő zenei merengések, mint a "Birds Of Paradise" egyértelműen jelzik a hallgatónak, hogy Ian Astbury és Billy Duffy egyértelműen leszámolt egy számukra fontos korszakkal. Mondhatnám azt, hogy barátságtalanabb, netán nehezen emészthetőbb a lemez a megszokottnál, de ez nem így van: a dallamok – melyekben fontos szerepet tölt be a zongora – szinte első hallásra megjegyezhetővé, sőt, dúdolhatóvá teszik a számokat. Azt persze nem merem állítani, hogy egy-két fordulat ne lenne ismerős, de a mindent átütő szomorkás, révedező hangulat úgy formálja át ezeket, hogy ne lehessen az újraidézés vádját kiáltani – mégiscsak kultikus együttesről van szó, kérem.
Bob Rock persze érti a dolgát, és ha ebben a kissé lassúbb, öregesebb formában is, de megpróbálja kiszolgálni a csapat legsikeresebb korszakainak rajongóit, ráadásul a hangja-kopott Astbury is hallhatóan könnyebben birkózik meg az így kialakított dallamokkal, mint a 2012-ben kiadott "Choise Of Weapon"-ön. Van hát itt minden, ami kitűnően játszhat alá a nosztalgia faktornak, de hatásvadászatról mégsem beszélnék, hiszen a The Cultban mindig is volt valami belülről fakadó színpadiasság, amit ha nem szerettél, nem szeretted a csapatot sem. Az tehát, hogy a színpadon jelenleg a szakma minden rutinjával rendelkező, öregedő művész áll, aki a pályán tanult összes manírt beveti a maga nyugodt, lassú tempójában – ám azt a legmegfelelőbb pillanatokban időzítve –, a lemez szempontjából abszolút nem hátrány, a műkedvelők megszólított közönsége valószínűleg tapsolni fog neki, a többiek pedig úgysem számítanak.
Mindent összevetve: vannak slágerek? Vannak. Csak kissé más formában, ám a csapat lényegétől nem elszakadva, szabadon rád hagyva a döntést, hogy ezt hogyan értékeld: megfáradt összegzésnek, vagy a letisztult rutin megkapó produktumának. Én az utóbbira szavazok.
Aki nem látja, mi történik manapság (főleg) Skandináviában, az vagy fogalmatlan, vagy a világ zajától végleg visszavonult remete. Nem lehet nem észrevenni, hogy ott fönn északon mozgalommá nőtte ki magát a '80-as évek hajmetáljának föltámasztása. Biztos, hogy közrejátszott az egykori amerikai rocklegendák mesterséges, üzleti szempontok által vezérelt reanimációja, de meggyőződésem, hogy jelen esetben ennél többről van szó. Itt nem a kiüresedett amerikai rockipar trendjeinek leutánzásáról van szó, hanem egy sajátosan skandináv jelenségről – talán a hosszú, borongós esték okozta levertség és unalom tudatos elűzéséről, vagy egyszerűen egy szép, dallamorientált zenei hagyomány ápolásáról.
Akárhogy is, ez a mozgalom igen fölkészült és kifejezetten szórakoztató együtteseket adott eddig a világnak, akik ráadásul nem is föltétlen sorolhatók egyetlen kategóriába – azaz, van közöttük némi differenciáltság. Pl. a H.E.A.T , vagy a The Poodles igyekszik modern köntösbe öltöztetni és keverni az eredeti hatásokat (pl. Def Leppard), az Eclipse és a Nordic Union egyfajta modern, AOR/glam rock-alapú euro-diszkót képvisel, míg akadnak minden mentegetőzéstől mentesen sleaze rock reinkarnációk, mint a Crashdiet, a Crazy Lixx, és a Santa Cruz. Leginkább ez utóbbi kategóriába tartozik a finn Reckless Love is, bár vannak durván (már-már vállalhatatlanul) diszkós elhajlásaik is, mint pl. a "Child Of The Sun" ezen az albumon.
A helyzet az, hogy nekem a műfaj hőskorában sem a legdurvább "glam", leginkább "sleazy" jelenségek tetszettek (Mötley Crüe, Poison, stb.), hanem pl. a White Lion, így ma sem elsősorban ehhez a változathoz vonzódom, hanem inkább ahhoz, amit a Dynazty és a H.E.A.T képviselnek. Ennek ellenére olykor szórakoztatónak találom az olyan pofátlan és egészen komolyan aligha vehető csapatokat is, mint a Reckless Love. A "Hands" vagy a "Let's Get Cracking" pl. nagyon ülnek, de nem nagyon tudok mit kezdeni azzal a döbbenetes ténnyel, hogy a klipes "Monster" csúnyán lenyúlta mind a Nirvana "Smells Like Teen Spirit"-jének méltán vagy méltatlanul halhatatlan riffjét, mind pedig az Aqua rettenetes "Barbie Girl"-jének egyik "örökzöld" sorát: "Come on, Barbie, let's go party" (persze kicsit más szöveggel). Sajnos akad itt még néhány momentum, ami kimondottan idegesít, elsősorban a Kiss "I Was Made For Lovin' You"-jához hasonló diszkós szörnyetegek (Child Of The Sun, Scandinavian Girls), vagy az egyszerre rappes-technós zagyvaságok (Pretty Boy Swagger, Rock It).
A korábbi lemezeknél is kommerszebb "InVader"-t képtelen vagyok komolyan venni, ez vagy egy nagyon alaposan kidolgozott, jó marketinggel népszerűsített zenei vicc (mint pl. a zeneileg sokkal szimpatikusabb Steel Panther), vagy egy teljesen zagyva, célközönséget tévesztő komoly próbálkozás a sleaze modernizálására. Ettől függetlenül nagyon örülnék annak, ha a tehetségkutatókon, dalfesztiválokon ezek a csapatok nyomulnának (mint teszik azt a skandináv régióban), de az sem lenne ellenemre, ha bárokban, szórakozóhelyeken nem a kötelező tucc-tucc tépdesné az idegszálaimat, hanem valami ilyesmi késztetne szubliminálisan a térdcsapkodásra – na meg az önfeledt sörfogyasztásra.
Vannak nekünk kivételezett, mindenkor győzedelmes metal-harcosaink, hőseink itt a blogon – ezt nem tudjuk, de nem is akarjuk tagadni. Nem, nem Mustaine az. Őt csak elismerjük, és természetesen életművét is megsüvegeljük, lám-lám, hová el tud jutni az ember akár énekesként is kellő kitartással, hiába nem kapott erre tálentumot a Teremtőtől…
Kikoról lenne szó, erről a brazil zseniről. Nem tudom, követte-e az országban bármelyik laptárs oly figyelmesen és lelkesen a karrierjét, mint a Dionysosrising blog? Nem hiszem. Tartuffel pl. egy emberként csaptunk le a koncert DVD-jére és rendeltük be azonnal az "elektronikus-öbölből". Meg is írtam a recenziót, annak biztos tudatában, hogy magyar nyelven ez lesz az egyetlen kritika az anyagról, ezért javaslom is, hogy olvassa el ezt mindenki, hogy képben legyen a fickó kvalitásait illetően. Már csak azért is, mert lehetett látni egy-két orbitális nagy marhaságot hozzászólásokban a képességeiről, miután kiderült, hogy nem lesz "Rust In Peace 2.0" és Marty Friedman marad inkább a maga ura, továbbra is kötésig a japán kultúrában.
Nos, röviden azt kell mondjam, hogy a pártatlanság elvárásainak nem megfelelve ugyan, de Kiko csatlakozásával nálam el is dőlt a lemez sorsa. Csupán a kíváncsiság hajtott, hogy ebben a szögletesebb zenei közegben, hogyan mutatja meg káprázatos tehetségét. Gyakorlatilag uralja a gitárjátéka a lemezt. Sokszor két versszak között is beindul a szólóhenger, a címadó dalt meg egyenesen annyi gitárszóló ékesíti, amennyi talán összesen nem volt a nagy kiadók által kiadott rocklemezeken a '92-'98 között pusztító Nagy Szólóínség idején. Helyes. Így is kell ezt csinálni. Nem lehet elvitatni, hogy ebben Mustaine igazi partner. No, nem a szólójátékban, abban Mustaine néhány ligával lejjebb focizik, hanem abban partner, hogy ezt a saját zenekarában – úgy tűnik, megkötések nélkül – engedi. Még egy instrumentális dal is zöld utat kapott. Egyébként meg nem is annyira fura ez, nem egyszer nyilatkozott már arról Dave, hogy ritmusgitárosként szerényen (egyébként jogosan) a világ tetejére pozicionálja magát, míg szólósként a "futottak még" kategóriában küzd az elismerésért. Jó, ő ezt úgy szokta mondani, hogy a mindenkori szólógitárosai nála lényegesen jobbak…
Ha közepes színvonalú Megadeth dalok sorjáznának itt Kiko túladagolt gitárjátékával, én akkor is simán el tudnám hallgatni a lemezt, de erről szó nincs! Meg arról sincs szó, hogy egy újabb klasszikus született volna, de nagyon tisztességes és vállalható a végeredmény, az egy-két töltelék dallal együtt. Idesorolom az instrumentálist is, mert ha valaki Loureirót szólóban szándékozik hallgatni, rendelkezésre állnak a szólólemezei, ennél sokkal jobb dalokkal. És az is igaz, hogy van a dallamokban önismétlés, nemegyszer befejezem a sort a "The bite of the she-wolf" idézettel és dallammal, merthogy mintha éppen az következne. De rendben, ez is bocsánatos, ugyanis Mustaine hangterjedelme stúdiós trükkökkel max. 5-6 egész hang, ami koncerteken felére csökken. Nem sok, viszont kevés, de ebből sáfárkodik, megjegyzem kiválóan.
Jobban tetszik, mint a két legutolsó lemez (sokkal jobban), dalok minőségében én az "Endgame" mellé helyezem, de a Broderick-Loureiro mérkőzés győztese egyértelműen az utóbbi, noha Broderick is kb. mindent tud a gitározásról, ami megtanulható. A Lamb Of God ütősével, Chris Adlerrel megerősített csapat élőben is megbízhatóan nyomul, sikeres az album, úgyhogy kijelenthetjük, egy erős Megadeth jutott nekünk 2016-ra.
Amikor egy pár évig Rómában laktam, első kézből tapasztalhattam, hogy bizonyos körökben ott milyen kultusza van a progresszív muzsikának, főleg a Dream Theaternek. Ez a koncerteken különösen is "tapintható" rajongás természetesen megjelenik abban is, hogy megannyi banda játszik arrafelé ilyen muzsikát, van köztük simán elsőligás, de persze akadnak igen tehetséges epigonok és kevésbé tehetséges, de legalább eredeti csapatok is. Aki követi blogunkat, tudja, hogy előszeretettel "jelentünk" az olasz "versenyzőkről".
Nem tudom, emlékszik-e valaki a nápolyi illetőségű Mind Key nevű együttesre, akiket (gondolom, mivel helyi srácok) a Frontiers karolt föl annak idején. Utoljára 2009-ben jelent meg lemezük, amiről írtam is, azóta viszont nagy a csönd a brigád körül. Csak azért említettem őket, mert a Virtual Symmetry – bár ők északiak, pontosabban Milánóban székelnek – fölöttébb emlékeztet rájuk. Tipikusan olasz karakterű progresszív metált játszanak, ügyes, de nem káprázatos hangszeresek, és még a furcsa, de nem emészthetetlen dallamviláguk is nagyon hasonló.
Az alapító gitáros, zeneszerző, producer Valerio Æsir Villa hosszú évek óta keményen dolgozik ezen a lemezen, a hangzás pl. ennek megfelelően kifogástalan, de még nagynevű vendégeket is sikerült "szerződtetni". Rövid epizódszerepre beugrott Jordan Rudess (Dream Theater), Alessandro del Vecchio (Hardline, Voodoo Circle, stb.) és Marco Pastorino (Secret Sphere) is.
A lemez mindössze hét szerzeményt tartalmaz, ebből az első egy rövid szimfonikus intro, a negyedik pedig egy elég közönséges akusztikus zongoradarab, van viszont a végén egy három részes, 23 perces "szvit". Azt kell mondjam, ez a címadó tétel viszi el a hátán az egész albumot. A szimfonikus betétek igaziak, ízlésesek, nem tolakodóak, és az inkább rockos, mint metálos hangvétel is jobban áll az együttesnek. Ígéretes bemutatkozás, remélem nem jutnak a kvázi tetszhalott Mind Key sorsára...
Kezdhetném jelen kritikámat a közkedvelt Nietzsche idézettel, miszerint ami nem öl meg, az megerősít, de a Wisdom esetében ez csak félig-meddig igaz. Mert tény, hogy a csapatot az utóbbi időkben rengeteg "csapás" érte, kezdve a kényszerű tagcseréktől az orwelli deja vu-t okozó Facebook-incidensig, melyekből egy is elegendő indok – vagy ok – lehetett volna a csapat tartós válságából eredő feloszlásához, de szerencsére nem így történt: az Alestormba távozó Bodor Máté helyett – nemzetközivé téve a bandát – a "B színteret" meghódított Battle Beastből zenei okokból kiebrudalt Anton Kabanen érkezett, igaz, jelen lemezen még elődje játékát hallhatjuk – remélve, hogy hoz némi friss szelet a bölcsesség portájára, mert… Mert – és visszautalva a Nietzsche-i idézetre – a "Rise Of The Wise" egy cseppet sem lett erősebb, mint elődje – igaz, gyengébb sem –, de megmondom őszintén, akármennyire is szórakoztató dalcsokrot állítottak össze a fiúk, az az érzésem, hogy egy helyben topognak, esetleg a kialakult "komfort-zónából" nem akarnak kilépni. Ez mondjuk részemről nem lenne baj, de a dalok még az én toleráns ízlésemnek is eléggé egyformára sikeredtek, és tulajdonképpen újat nem hozó, csak a múlt album bevált paneljeit visszaidéző klónját jelentik a 2014-ben már hallottaknak.
A fiúk tehát belemerevedtek abba – az egyébként szórakoztató – zenei világba, amit a Hammerfall testesít meg, profin és tulajdonképpen hibátlanul idézve a példakép zenei világát, csak hát… Az ember várna némi meglepetést, vagy az eddig sulykoltaktól eltérő – esetleg eltérni szándékozó – megoldást, de azt bizony nem kap. De mit is kap akkor? Azonnal ható, remek kórusokkal kísért, dallamos heavy metalt, izgalommentesen, ám tulajdonképpen hibátlanul elővezetve, és ha nem hallottam volna százszor a hangszerekből kiugratott fordulatokat, akár még elismerően is csettinthetnék. A hiba azonban ott van, hogy erre már nem visz rá a lélek – lehet persze, hogy csak én vagyok rossz passzban, és nem hat rám olyan mértékben ez az indulós, ismerős közeg, mint ahogy kellene – de mit csináljak, ha a dallamokat minden szórakoztató, és magával ragadó voltuk ellenére is a gatyáig ismerősnek találom, és ha nem tudom, akár az ezelőtti album valamelyik darabjának is gondolhatnám őket.
Nehéz tehát objektív értékítéletet mondani az albumról, mert a maga nemében kiváló és szórakoztató darab, de ha az újra rákapó attitűddel rendelkezel, akkor nem biztos, hogy teljesen elégedett leszel, annak ellenére sem, hogy a szokásos vendéggel – jelenünkben Joakim Brodennel, a Sabaton frontemberével – elővezetett "Rise Of The Wise" minden igényt kielégít, amit egy igazi, csata-metál himnusztól elvárhat az ember.
Bele lehet tehát kötni az albumba, de minek? Akik szeretik ezt a fajta zenét, azok minden bizonnyal élvezettel fogják hallgatni a lemez nekik írt számait, a többiek meg úgysem számítanak. Még az én véleményem sem, aminek akár az ellenkezője is igaz lehet.
Volt idő, amikor az Egyesült Királyság hard rock/metal élete – a még ma is aktív nagy öregeket leszámítva – konkrétan egy fabatkát sem ért. Mára szerencsére oda jutottunk, hogy arrafelé izgalmasabb dolgok történnek, mint a közönybe és újabb, lemezkiadók által diktált trendekbe ájult tengerentúlon. A brit legújabb hullám egyik legígéretesebb formációja – mindjárt a Haken után – az Adam Wakeman által életre keltett Headspace. Nomen est omen. Adam átvette híres édesapjától a stafétát, és nem meglepő módon éppen a Yes által kitaposott progresszív rock ösvényre lépve akar saját történelmet írni.
Az én szemszögemből vizslatva elég szerencsés fejlemény, hogy az ifjú Wakeman nem kényelmes retro hangulatra, rizikótlan nosztalgiára alapozva akar érvényesülni, s ebben óriási segítségére van Pete Rinaldi gitáros, aki visszafogott, intelligens játékot, de ha kell, kőkemény, metálos csikorgást kölcsönöz a vállalkozásnak. Érdekes módon, számomra ő jelenti a Headspace legüdébb színfoltját (bár a szólóiért nem lelkesedem különösebben), na meg persze a Thresholdban új életre kelt Damian Wilson, aki ránézésre mostanság csak hosszas mustra után különböztethető meg Russal Allentől – jóllehet orgánumuk fényévnyi távolságra van egymástól (itt nem minőségre, hanem karakterre gondolok).
Az előző, sikeresnek mondható debütáció óta mindössze annyi változott az együttes háza táján, hogy Adam Falkner személyében egy új, fiatal arc került a dobok mögé, így a ritmusok – ha lehet – még feszesebbek lettek. A Headspace zenei értelemben egyébként is elég szögletes jelenség, sokszor a dallamok is inkább ritmizáltak, mint simogató, rádióbarát ízlés szerint formáltak. Akit ez, vagy a szinte végig jellemző merengés idegesít, nem fog elájulni a banda új lemezétől sem.
Nem könnyű falat, azt készséggel beismerem, bár azért akadnak rajta könnyebben emészthető pillanatok, mint pl. a Wilson olykor kísértetiesen Robert Plantes hangjára ügyesen bazírozó, bluesos "Polluted Alcohol", vagy az akusztikus címadó. A Headspace jellegzetesen brit jelenség, sem a kontinentális Európára, sem Amerikára nem jellemző ez a merész, art rockos önfejűség. Egyelőre úgy tűnik, az első nagylemez nekem jobban tetszik, de sok-sok hallgatásra, ismerkedésre van még szükség ahhoz, hogy a végső ítélet megszülessék.
