Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ShirazLane

Na, többek között ezért szeretem ezt a műfajt, ezért szeretem azzal tölteni a szabadidőmet, hogy különösebb ambíció nélkül az éterbe kiáltom kényszeres zenehallgatásból fakadó élménybeszámolóimat. Szóval, ha az előbb azt írtam, hogy a The Defiants "nyugdíjas" New York-i banda létére úgy szól, mintha egy rakat pufihajú skandináv fiatalt hallgatnék a '90-es évek elejéről, akkor most itt van a Frontiers istálló másik glam/sleaze nagyágyúja, a finn Shiraz Lane, akik viszont – ha becsukom a szemem – visszarepítenek egyenesen a '80-as évek végi West Hollywoodba, a Sunset Strip valamelyik híres-hírhedt rock klubjába. Ilyen ez a műfaj! Simán benne van, hogy öt kócos, fiatal srác Vantaa, Finnországból olyan hangulatot teremt, hogy menten Kalifornia pálmafáinak árnyékában találod magad, miközben egy Budweisert szürcsölve a görkoris csajokat bámulod a Csendes-óceán partján.

A Shiraz Lane leplezetlenül, sőt szemérmetlenül tör a "finn Mötley Crüe" státusz megszerzésére, ehhez nagyban hozzájárul Hannes Kett énekes nyavalygós, sikoltozós stílusa. Vince Neil biztosan sokat csuklik mostanság, ha éppen nem foglalja le teljesen az ivászat és a nőkkel való verekedés – egy ritka ronda szokás, amit a '80-as évek óta rendszeresen gyakorol. Hannes Kett érzésem szerint túl is játssza ezt a szerepet, szerintem sokszor fölöslegesen kapaszkodik idegesítően magas hangtartományokba.

Ami kifejezetten szimpatikus ebben a finn csapatban, az a hibátlan, mégsem túl modern, agyondigitalizált, triggerelt hangzáskép. Ez nyilván elsősorban a dobokra vonatkozik – ezért Ana Willman dobosnak külön dicséret dukál, de Jani Laine gitáros is vintage soundot kevert ki – hogy ezt a danevi szófordulatot használjam – "sportgitárjából". Ahhoz képest, hogy a Shiraz Lane milyen fiatal zenészekből áll, egy kicsit sok itt a merengés, ennél több friss, dögös tételt vártam volna. Mindent egybevetve csak az elismerés hangján tudok szólni az albumról, még akkor is, ha Hannes Kett az én ízlésemnek túl sokszor éli bele magát a denevér szerepébe – és itt most nem a mélyen, rekedten dörmögő Batmanre gondoltam, hanem az ultrahangokat kibocsátó bőregérre.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Nem igazán lehet másképp értékelni a történteket, a Frontiers Records szőnyegbombázásba kezdett, többmázsás súlyú, szuperdallamos AOR/Glam/Hard Rock robbanószerkezetekkel szórt meg bennünket. Ebbe a kategóriába tartozik a The Defiants is, amely lényegében a rövid és nem túl szerencsés pályát befutott New York-i Danger Danger kistestvére. Serafino Perugino, a nápolyi kiadó tulajdonosa a valaha volt csapatból három muzsikus: Paul Laine, Bruno Ravel és Rob Marcello közreműködésével hívta életre a "Dacosok"-at. Mondjuk manapság – ha létezik is egyfajta nosztalgia-hangulat – ilyen típusú zenével előrukkolni nem kis dacot föltételez…

A trióhoz a stúdióban nem kisebb név csatlakozott, mint a fantasztikus dobos, Van Romaine (régen The Steve Morse Band, manapság Enrique Iglesias), bár itt nem kell azt a virtuóz, groove-os oldalát csillogtatnia, mint Steve Morse mellett. A dacosok engem elsősorban azzal leptek meg, hogy mennyire nem amerikai ízű zenét játszanak, kezdettől fogva – és nem tudom, ez mennyiben köszönhető a kiadónak – határozottan európai hangulat lengi be a dalokat. Talán egyedül a "Lil' Miss Rock'n'Roll" kivétel, ezt hallgatva ugyanis azonnal Jon Bon Jovi "Blaze Of Glory" (1990) című szólólemeze ugrik be – Paul Laine hangja bizonyos fekvésben egyébként is emlékeztet a manapság már inkább country-ban utazó világsztárra.

Persze ez az észrevétel csalóka, hiszen az ilyen muzsika gyökereiben színtiszta Amerika, viszont tagadhatatlan, hogy idővel kialakult egy európai alfaja, ami viszont hosszútávon erősebbnek, életképesebbnek, maradandóbbnak (de minimum eladhatóbbnak) bizonyult. A The Defiants-ot a zenészek állampolgársága ellenére habozás nélkül ide sorolnám, mindjárt a Kee Marcello érás Europe társaságába utalva a jelenséget (ja, persze, hiszen Paul Laine néha kiköpött Joey Tempest is tud lenni).

Az album kimondottan erősen indul, a tetszetős intró után következő három nóta szerintem telitalálat, de azután belassul, sőt öregurassá válik – őszinte bánatomra. A hosszúra nyúló nyűglődés után már csak a legvégén, egyetlen dal erejéig szívják föl magukat (Underneath The Stars). Még szerencse, hogy Rob Marcello (csakúgy, mint svéd druszája) káprázatosan penget, minden szólója élményszámba megy. Ez sokat javít a lemez általános megítélésén.

Tartuffe

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Mióta a Spinefarm fölkarolta a svéd Dynazty legénységét, két tendencia figyelhető meg náluk: egyrészt a súlyosabb, töményebb hangzás, másrészt a eszméletlen módon idegesítő elektronikus háttérkütyüzés, effektelés, amúgy Amaranthe módra. Nekem határozottan ellenszenves ez a manapság bizonyos körökben népszerű fogás, és mivel nem csak az Amaranthe, de pl. a Reckless Love és a Santa Cruz is ebbe az istállóba tartozik, fölmerül a gyanú, hogy nem a kiadó, a menedzsment erőlteti-e azt a fajta diszkósítást, amit újabban sajnos a Stratovariusnál is megfigyelhetünk.

A "Titanic Mass" akár ikertestvére is lehetne a 2014-es "Renatus" albumnak, itt is az újjászületett, fazonigazított Dynaztyt hallhatjuk, akik a dallamosságukból nem engedtek ugyan egy jottányit sem, de határozottan bekeményítettek és valahogy Rob Love Magnusson gitáros is bátrabban, Malmsteenosabban szólózik, arról nem is beszélve, hogy a másik gitáros, Mikael Lavér sem éppen egy favágó. Ahogy hallom (a booklet még nincs birtokomban) a szövegek is az előző lemez keresztény ihletettségét követik, de szerencsére nem tolakodóan.

Ahogy a "Renatus" esetében, úgy most is annyi észrevételem van, hogy ez a kétgitáros, power-riffektől duzzadó, ritmikailag nem éppen változatos muzsika néha nagyon hangosnak, zsúfoltnak, egyneműnek tud tűnni. Ezért kicsit többször kellene váltani, s a tempóból visszavéve, a kétlábgépet olykor pihentetve lazítani olyan dalokkal, mint pl. az "I Want To live Forever", vagy a lemezt záró ballada (The Smoking Gun).

A Dynazty nem okozott tehát semmilyen meglepetést – szerencsére! Az idén ugyanis elég volt a meglepetésekből, eddig az a tapasztalat, hogy örülhetünk, ha egy zenekar hozza, ami elvárható, és nem akaszt ki vagy hervaszt le bennünket fölösleges kísérletezéssel, stílusváltással, merőben új arculattal...

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.jeffscottsoto.com
facebook.com/JeffScottSoto

Még szerencse, hogy Jeff Scott Soto nem a magyar politikai élet híreit olvassa, mert akkor minden bizonnyal még dühösebb lenne – és hát mit kezdenénk egy károgásos black, vagy hörgéses death Soto albummal? Ennek ellenére úgy gondolom, az elsősorban inkább a dallamosabb stílusokból ismert énekes így is meglephette híveit: elsősorban azért, mert alig egy évvel a megelőző "Inside The Vertigo" után máris itt a folytatás, másodsorban pedig a kreatív attitűd hirtelen elhagyásával. A Divak ugyanis mintha elődje egyenes folytatása lenne, amolyan zenei klónja, amelyben nem csak a stílusjegyek, de a dallamfordulatok is a szinte azonos genetikai állományt sugallják.

Ez persze nem feltétlenül baj, már ha valakinek bejött ez a Soto-féle keménykedés, mert a színvonal nem lett alacsonyabb, pusztán a felhasznált eszközkészlet azonos, így aki a zenében elsősorban a változatosságot szereti, az most szintén nagyon dühös lehet. Bevallom, velük ellentétben nekem nincs ellenemre ez a zenei stagnálás, mert bejött a múltkori tesztoszteron özön, még akkor is, ha nem csak ez az elektronikus környezet valamint a sampleres agresszió-kúra, hanem egyes dallamszerkesztési megoldások is ismerősek és nem azért, mert tévedhetetlen ismerője vagyok hősünk nem éppen nyúlfarknyi diszkográfiájának.

Nem is lenne tehát semmi baj, de hasonlóan az elődhöz, ide is becsúszott egy-két olyan töltelék, ami kissé elfárasztja az embert a folyamatos acsarkodásban, és a szusszanásnyi pihenőnek szánt "In My Darkest Hour" is feleslegesen elnyújtott perceket idéz – ez korábban nem volt jellemző a mesterre, mint ahogy a folyamatos rekesztés sem, amivel – mint ahogy már korábban is leírtam – hangjának természetes kopását igyekszik leplezni, még szerencse, hogy résen vagyunk. Ettől függetlenül az olyan power-himnuszok, mint a "Paranoia", még mindig képesek széles mosolyt varázsolni az arcomra, jóllehet, a hatásvadászat jelei nyíltan vágják illusztrisan orrba – miket beszélek, fülbe! – a hallgató emberfiát.

Természetesen azokat is meg tudom érteni, akik a régi Soto-t várják vissza, de azt is tudomásul kell venni, hogy ez most más stílus, amiben hősünk ki akarja próbálni magát, jóllehet ebben a közegben azért nincs olyan királyi pozícióban, mint amit megszokhattunk tőle. Aki azonban túl tud jutni az ilyesfajta mini ön-bálványdöntésen, az mindenesetre képes lehet az újabb énekesi roham szimpatizáló elviselésére, feltételezve azt, hogy azért a következő hirig már nem a megszokott és unalmassá válható harci technikákkal fog lezajlani.

Garael

Kiadó:
Santana IV Records

Honlapok:
www.santana.com
facebook.com/carlossantana

Bevallom, hogy igazából csak az elmúlt néhány évben lettem igazán Santana fan (Sava fan már nagyon régóta vagyok), bár mindig is szimpátiával figyeltem ennek az örökmozgó, leállíthatatlanul pörgő latinónak áldásos tevékenységét. Amikor neszét vettem, hogy a klasszikus Santana quintett (Carlos Santana, Gregg Rolie, Neal Schon, Mike Carabello és Michael Shrieve) 1971 óta, azaz közel fél évszázada először összeáll, hogy új lemezt készítsen, még rajtam is erőt vett valami bizsergető izgalom. Ez azért keményen rock történelem ám!

Állítólag az ötlet a Woodstock-érában még csak serdülő korú Neal Schontól származik, bár ő eredetileg csak egy duettre gondolt, és Santana volt az, aki a legendás line-up összetrombitálása mellett érvelt. Könnyű volt Schont táncba vinni... Az együttes próbatermi összekovácsolása és a dalok komponálása 2013 óta folyt, és Santana nyilatkozata szerint a hangulat kezdettől fogva varázslatos volt, a levegőben harapni lehetett a kreativitást. A lemez fölvételeibe végül bevontak más muzsikusokat is: Karl Perazzo perkusszionistát, Benny Rietveld bőgőst és Ronald Isley énekest, aki két nótában is szerepet kapott (Love Makes The World Go Round, Freedom In Your Mind).

Tudom, hogy borzasztóan közhelyes, de igaz: a "IV" pontosan ott folytatja, ahol a többszörös platina státuszt élvező  "III" befejezte: 16 szerzeményen keresztül ontja magából a védjegyszerű afro-latin ritmusokat és a pszichedelikus blues jammelést. Úgy találja magát az ember egy időutazás kellős közepén, hogy közben egy pillanatig sincs olyan érzése, itt valami nagyon retró dolog folyik, valami orrfacsaróan áporodott, penészes múltidézés történik.

Tartok tőle, hogy erről az albumról egy nótát sem fognak fölkapni az elkurvult "médiákok", mint tették azt a "Smooth", vagy az "Into The Night" esetében. De ez már ne az én bajom legyen, nem engem minősít!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.hakenmusic.com
facebook.com/HakenOfficial

Igen, igen és igen! Az év első K.O.-ja! Kicsit mérges vagyok, hogy erre négy hónapot kellett várni, miközben irgalmatlan nagy nevek véreztek el, vagy suhantak el mellettem maradandó nyom nélkül. A Haken megcsinálta! Lehet, hogy a 2013-as "The Mountain" nem lett a legerősebb anyaguk, de az egy évre rá kiadott EP a közel 20 perces új eposszal, a "Crystallised"-dal már jelezte, hogy ezek a srácok újabban kirobbanó formában vannak. Nem kis affinitást mutatok az "Affinity" iránt, ez egy prog meta-rock remekmű, kérem szépen! Mats Haugen a Circus Maximusból kéretik nyilvánosan alázatos tisztelettel adózni a Haken előtt. Így kell modernizálni, így kell kitörni a klisékből, nem azzal, hogy reggeltől estig Muse-t hallgatunk!

Már a borító is jelzi, hogy nem kevés retró hangulat lengte be a próbatermet és a stúdiót, de nem kell rosszra gondolni! Egyszerűen arról van szó, hogy britek lévén a Haken legénységéhez tartozó muzsikusok odafigyelnek a '70-es, '80-as évek progresszív rockjának nagy szigetországi képviselőire, most talán jobban, mint bármikor korábban. Bevallottan olyan legendás albumokhoz nyúltak vissza ihletért, mint a Yes "90125", a King Crimson "Three Of A Perfect Pair", de én hallok némi korai Genesist is, és a dallamokon, kórusokon (amelyek azért most is hamisítatlanul hakenesek) tényleg hallani a beharangozóban ígért Toto hatásokat (IV).

A sound most is tökéletes, az inspiráció-hozta retrós billentyű hangszínek és dobhangzás sem idegesítenek (pedig az ilyesmi szokott), egyszerűen a megfelelő kontextusba vannak helyezve. A Haken – s e véleményem mellett abszolúte kiállok – jelenleg a legizgalmasabb, legeredetibb jelenség a progresszív "légtérben". A rádiólokátorom elejétől fogva rájuk van állva, a zsenialitás-mérőm mutatója pedig most durván a piros tartományban rezeg.

A lemezen szereplő kilenc tétel közül (mondjuk, ebből az első csak egy nyúlfarknyi intró) egyedül a "Red Giant" nem taglózott le (ezzel még bőven barátkoznom kell), viszont a 16 perc körüli "The Architect" libabőr, s ehhez a norvég Leprous-től kölcsönkért Einar Solberg énekes is hozzátett némi tetszetős durvulást.

A hazai progresszív színtér rajongói valószínűleg megelégedéssel veszik tudomásul, hogy a Haken májusban a magyar Special Providence társaságában indul koncertkörútjára, én viszont – jó szokásom szerint – kénytelen vagyok megint válogatott trágárságokat visszanyelve azon méltatlankodni, hogy visszamaradott, zeneileg elkorcsosult hazánkba egyetlen bulit sem sikerült lekötni. WTF!!!!???

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.chronoszero.com
facebook.com/chronoszero

Mielőtt valaki megkérdezi, az extrém progresszív metált játszó olasz Chronos Zeróról miért nem jelent itt meg recenzió korábban, gyorsan elmondom: ők SEM kerülhették el hiperérzékeny, precíziós radarjainkat, pusztán arról van szó, hogy a debütáció (A Prelude Into Emptiness – The Tears Path: Chapter Alpha) idején, 2013-ban túl elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy kielemezzük az egyébként figyelemreméltó bemutatkozást. Szabadidőnk, forrásaink, erőtartalékaink végesek, manapság gyakorlatilag két teljes értékű "dolgozónk" van, plusz két szabadúszó, hobbi-recenzor.

A Chronos Zero atyja, a multi-instrumentalista Enrico Zavatta egyébként a nemrég emlegetett dán zseni, Finn Zierler olasz inkarnációja. De tényleg. Kísérteties a hasonlóság a két csákó zenei ízlése, lelki világa és alaphangulata között, talán annyi különbséggel, hogy Zavatta egy kicsit jobban vonzódik az extrém metálhoz és a SymphonyX által képviselt  (ma már egyre kevésbé) neo-klasszikus progresszióhoz. A Chronos Zero leginkább úgy írható le: mint a Beyond Twilight, SymphonyX, Textures, Empyrios és Epica eszement keveréke, ahol a dalok súlyosak, összetettek, és nem utolsósorban elképesztően deprimálóak.

Az első lemezhez képest annyi a változás, hogy immár három énekes is van a bandában: az igen mutatós olasz hölgy, Margherita Leardini az áriákért (és a karcos, férfiakat meghazudtoló dögös rekesztésért), Manuel Guerrieri a hörgésért, Gianbattista Jan Manenti (Love.Might.Kill) pedig a tiszta férfi énekért felelős. Utóbbiból sokkal többet szerettem volna hallani, talán lehetőséget kap majd valamikor egy jó kis prog-power metál bandában, mert lenyűgöző az a hangorkán, ami a torkából kiszakad: simán az általam csak AZ énekesnek tartott Russell Allen mellett említhető.

A hangzásért a DGM-ből ismert és manapság hangmérnöki minőségben is vitézkedő Simone Mularoni felelős. Nem is véletlenül említettem a hasonszőrű bandák között a Mularoni által életre keltett Empyriost. A sound pont olyan modern, fejszaggató és arányos.

A Chronos Zero nem könnyű hallgatnivaló, csak a megfelelő extrém és progresszív előképzettséggel rendelkezőknek ajánlom, akik képesek egy Beyond Twilight lemezt elejétől végéig meghallgatni anélkül, hogy az altatókat el kéne zárni előlük, vagy a lelkisegély-vonalat gyorshívásra állítani a telefonjukon. A helyzet persze nem ilyen drámai, hiszen Zavatta gondoskodik arról, hogy zeneileg ne legyen sekélyes az élmény.

Tartuffe

Mindenképpen jót tesz a szakmaiságnak, hogy a stáb fele (2, azaz kettő fő) rendelkezik több (Rose) – kevesebb (TURI) hangszeres jártassággal. Ez egy-egy produkció reális és objektív megítélésénél sokat számít, noha magam is ellene vagyok annak a  "zenész-náci" szemléletnek, hogy minden megjelenést szigorú, maximalista zenész-szakmai szűrőn nyomjunk keresztül és eszerint értékeljük. Meggyőződésem szerint ez a hozzáállás a muzsika lényegét veszi el. Bizony, néha pl. a Ramones a jó megfejtés, nem pedig a 64 perces progresszív elszállás. Néha pedig fordítva. Tényleg megdöbbenek olykor, hogy szakmai (pl. gitáros) fórumokon, milyen – számomra – totális részletkérdésekről képesek eszmét cserélni napokig a zenésznácik. De legyen ez az én bajom, meg helye van ennek is, így színesebb is a világ.

No, de a lényeg nem ez, hanem, hogy kollégánk "annyi balszerencse közt és oly sok viszály után" elkészült második dalával, amit ezúton adunk közre.

Tehát a Dionysosrising blog proudly presents:

 Túrisas

Le merném fogadni, hogy rajtam kívül senki nem tudna nevesíteni három olyan japán gitárost, akik az általam oly nagyra tartott instrumentális műfajban utaznak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én is belebuktam volna ebbe a felsorolásba, amennyiben nem találkozom ezzel a kiadvánnyal. Itt helyből kapunk kilenc fiatalembert a felkelő nap országából, akik igyekeznek bizonyítani, hogy Ázsia túlsó szegletében is szép számmal képviselik ezt a műfajt. Érdekes a kezdeményezés, bár nem új keletű, hogy az előadók bedobnak 1-1 dalt a közösbe és így hoznak ki egy kiadványt. "Guitarists On Demand", az áhított gitárosok fantázia névvel illették a projektet.

Nagy meglepetésre nem kell számítani, a jelenleg divatosabb stílusokat kapjuk itt is: djent, prog-metál, jazz-rock fúzió. Azt rögtön hozzátenném, hogy a japánoktól megszokott hi-tech minőségben. A képzettség, a megszólalás, mind-mind kifogástalan, az egyediség viszont teljes mértékben hiányzik. Nem mennék bele egy teljes elemzésbe, ha ki kellene emelni gitárosokat a csapatból, akkor Seku Sasaki, ill. Yamato Masaoka lennének azok. Utóbbinak több számát is sikerült előtúrni, kínkeserves meló árán (japán írásjelek…) és nagyon ügyesen hozza a modern-metál alapkövetelményeit, jó riffek, ügyes szólózás és próbál végig dallamos maradni. Seku a "Skyphobia" című tételével került fel a válogatásra, amely egy ízig-vérig djent dal, nagyon jól felépítve, 7húros őrlés, fülbemászó refrén, arányos, kellemes hallgatnivaló. Mindkét fiatalembertől szívesen vennék egy önálló anyagot is. Ha valaki ellenállhatatlan késztetést érez, hogy japán gitárosokkal ismerkedjen, akkor tudom ajánlani a G5 és Vivix néven futó válogatásokat, valamint a G.O.D. első kiadványát is.

Jack Rose

Kiadó:
M.A.C.E. Music

Honlap:
www.angelo.com

Michael Angelo Batiot vitathatatlan gitártudása ellenére sem tudtam sosem komolyan venni: a shredder excentrikus pózai és a számomra parasztvakításnak tűnő gitár-építményei olyan cirkuszi mutatványos képzetét keltik, aki tehetsége ellenére is inkább a külsőségekkel próbál érdemeket szerezni, mintsem szorgalmas és kitartó munkával.

Kotta kolléga azonban átküldte hozzám jelenlegi kísérő csapatának, a Black Hornetsnek egy klipjét, amin az amazon énekesnő, Gianna Chila adja elő – mit adja, bömböli el –, a Deep Purple klasszikus "Burn"-jét, amitől egyből rajongó lettem, hogy kié, az persze továbbra is kérdés. Érdekes egyébként, hogy a hölgy elsősorban Janis Joplin dalainak interpretálásával hívta fel magára a figyelmet a blues-színpadokon – az, hogy ebben a jóval keményebb műfajban is helyt tud állni, mindenképpen a tehetségét dicséri.

A zenei anyag annyiban meglepetés, hogy nem a végtelen arpeggios gitárvirgákról szól, és inkább tekinthető egy, Doro heavy metal világát és Malmsteen rockosabb és hallgató barátibb időszakát keresztező hibridnek, mintsem öncélú skálamutatványnak, amiben jól megfér egymás mellett az instrumentális akrobatizmus és a bika, de érzelemdús dallamtolmácsolás.

Az anyag tehát nem annyira tömény, mint vártam, és az is élvezni tudja, aki nem elméleti professzora a shred akadémiának, sőt, az énekdallamok néha meglepően szellős és slágeres elegyet közvetítenek, ami azért nem annyira meglepő, hiszen Batio múltjában glam-metalos mozzanatok is felfedezhetőek. Azt sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy szerzemények írásába mennyire kapcsolódtak be a társak, de a végeredmény mégis csapatmunkát sugall – esetleg Batio nem szállt el annyira magától az utóbbi években, hogy mindenhez tértő zseninek képzelje magát, akit környezete csak az átkozott kisstílűség miatt nem ért meg. A gitáros részek tehát nem tolakodóan és öncélúan viszonyulnak a dalok többi részéhez, ami persze nem jelenti azt, hogy a tanuló gitárosok ne nyálat csöpögtetve hallgathatnák az instrumentális formagyakorlatokat.

Sajnálom kissé, hogy a promóciós videóhoz hasonlóan nem lett az albumon elhelyezve néhány hard rock/metal klasszikus Batio-Chila-féle feldolgozása, mert úgy gondolom, mindkét előadó van annyira karakteres, hogy tehetségüknél fogva valami újszerűt hozzanak ki a megszokott örökzöldekből.

A lemez tehát nem csak Malmsteen hívőknek ajánlott, de úgy is fogalmazhatnék, hogy azoknak is, akik a mester utóbbi évekbeli teljesítményétől hupililát hánynak: garantálom, hogy ezen a lemezen hallottaktól el fog múlni a Malmsteen okozta "shreddicus undoricus".

Garael