Honlapok:
facebook.com/jamesnorbertivanyi
jamesnorbertivanyi.bandcamp.com

Bármely zenekar kilóra megvesz azzal, ha vintage hangzásokat, kultikus hangszereket helyez modernebb, nem a tipikus környezetükbe. Gondolok itt első sorban a strato, a telecaster és egyéb ikonikus hangszerek össze nem téveszthető megszólalására. Nem történt ez máshogy most sem, ausztrál barátunk kilóra megvett, ezzel a nagyon jól, változatosan, ízlésesen hangszerelt modern-metál lemezzel. Érdekességképp megemlíteném, ami valószínűleg a névből sejthető volt, hogy magyar felmenőkkel rendelkezik a srác.

Mivel is állunk szemben? Említettem a modern-metál behatárolást; nem a most futó tipikus 7-8 húros megfejtés, hanem inkább a hangulati elemekre, a nagyon jól passzoló, egymást erősítő rétegekre alapoz a srác. Durvulásért sem kell a szomszédba menni, vannak vagány riffek bőven a lemezen, sőt nem sok őrültebb riffet hallottam mostanában, mint a "Malevolent" alap témája. A nyitó dal rögtön megtestesíti az eddig felvázolt képet. Hangszerek sora jelenik meg, zongorás dallamocska nyit, akusztikus bontogatás és Hammond téma színesíti a képet. Kellemesek a szólóbetétek, a már említett ízes single-coil tónusok, először egy tompább ujjal pengetett témával találkozunk, majd a fő motívum lágy vonalaival kápráztat el a szerző. A kiállás után a stílushoz hűen következik egy horzsolós szekció, a dal végén fúvós szóló tökéletesíti az amúgy is kiemelkedő hangszerelést.

A már említett "Malevolent" őrületes tempóval hengerel, a nyitó riff valami elementáris erejű, teletűzdelve szólisztikus elemekkel. A kiegészítő gitársávok és orgona végig fenntartanak egyfajta feszült, sötét hangulatot. A hármas dal ugyan tempóban visszalépés, de a hangulati vonal talán még erősebbé válik. A fúziósabb hangvételű szinti, gitár unisono már-már a film zene határvonalait súrolja. Személy szerint bármely thriller, pszicho-horror mozi aláfestő zenéjeként el tudom képzelni ezeket a dalokat, vagy egyes részeiket.

Ezen felvetésemet csak tovább erősíti a "Noir", amely egy pszichedelikus zongora szösszenet, az egyetlen nem gitáros tétel. Pulzáló effektjeivel szippant be azonnal a  "Thumb Trick", hogy folytassuk apokaliptikus utazásunkat. Ebben és a soron következő szerzeményben a poliritmika is nagyobb szerepet kap, kellően frissítő hatást eredményezve.

Rögtön hozzátenném, hogy egy pillanatig sem unalmas a lemez, végig lendületes, a dobjáték is kiemelkedő, mindig azt és annyit üt, amennyit kell. Ahogy az év végi top listámon már említettem, a Katatonia világát idézte az EP, persze csak részben, szó sincs másolásról. Számomra teljesen hibátlan alkotás, maximum pontszámmal, egyedül a rövidségébe tudok belekötni.

Mádi N.

Kiadó:
Underground Symphony

Honlap:
www.enzodonnarumma.com

Ez a titokzatos Enzo nem más, mint Enzo Donnarumma, egy nápolyi énekes, gitáros, dalszerző, aki még gyermekkorában tragikusan elvesztette a szüleit, így az anyai nagybátyja házában nőtt föl, s kezdett el zongora, valamint klasszikus gitár leckéket venni. 18 éves korában azután volt egy nagy megtérés élménye, aminek következményeként teológiai tanulmányokat folytatott, a mai napig bibliaórákat tart és részt vesz evangelizációs projektekben. A beszédes címmel megfejelt "In The Name Of The Father" az első szóló próbálkozása, egyébként egy Members Of God nevű bandában énekel.

Ahhoz képest, hogy szűk pátriáján kívül teljesen ismeretlen a csákó, sikerült egy elég tisztességes "ensemble"-t (együttest, valójában inkább csak ideiglenes munkaközösséget) összegyűjtenie: a lemezen olyan muzsikusok szerepelnek, mint Marty Friedman (ex-Megadeth), Kobi Farhi (Orphaned Land), Ralph Scheepers (Primal Fear), Mark Zonder (ex-Fates Warning), Gary Wehrkamp és Brian Ashland (Shadow Gallery). Jól hangzik, nem? De. Csak éppen a zene hihetetlenül zagyva: van benne egy kis reneszánsz, barokk, klasszikus, opera, kortárs, közel-keleti, népi, rock, metal, stb. Ez önmagában véve nem lenne gond, csak éppen a különböző hatások, stílusok, elemek nem akarnak összeállni egy egésszé, nem integrálódnak, nem hogy az albumon, de még akár egy számon belül sem.

Gondolom, Enzo koncepciója az volt, hogy klasszikus imákat zenésít meg, megtaláljuk itt a keresztvetést, a Miatyánkot, az apostoli hitvallást, az Üdvözlégyet, zsoltárokat, sőt még egy őrzőangyalokhoz szóló könyörgést is. Én bírom az ilyesmit, az ún. evangéliumi kisegyházas Stryper sem idegesít, de elvárom, hogy legalább a zene összeszedett, színvonalas, hiteles legyen. Sajnos azonban a vitathatatlan zenei képzettség és hangszeres kompetencia ellenére (hú, az a gitárszóló a "Maybe You"-ban!) sem találok egyetlen szerzeményt sem, amiért lelkesedni tudnék. Mindezt csak tetézi, hogy az anyag rettentő vacakul szól. Kedves, Enzo, tartok tőle, hogy ezzel az albummal nem sok hívet szereztél, sem magadnak, sem a Szentháromságos Egy Istennek, akit dicsőítesz...

Tartuffe

Kiadó:
Gegentrend Records

Honlap:
www.pokolgep.hu

Elmúltak már azok az idők, mikor a Pokolgép énekes váltása oly nagy vihart kavart – bár gondolom, az albumról kialakított vélemények egyik sarkalatos pontja Tóth Attila teljesítménye lesz, ez pedig Rudán Joe után nem éppen kényelmes kiindulópont. Szerencsére a Pokolgép zenéjét elsősorban Kukovecz Gábor elképzelései alakítják, de miket is írok? Miért szerencsére? Hiszen Tóth Attila, ha alapvetően más stílusban is, de képes volt egy Joe kaliberű vokalista után újra magasba emelni azt a bizonyos zászlót, amit együtt lobogtathatnak a fanok, ugyanúgy, mint a kilencvenes években. Mert ez az album – a bivaly megszólalástól eltekintve –, akkor is készülhetett volna, mondjuk, az "Adj új erőt", illetve a "Vedd el, ami jár" után. Persze lehet most sopánkodni, hogy de kérem, 2016-ot írunk, ám úgy gondolom, azok, akiknél a minőséget, vagy az ízlésbeli komfortzónát nem a továbblépés, vagy az új megközelítés határozza meg, most elégedetten dőlhetnek hátra. És mielőtt azzal vádol az olvasó, hogy nem elég a nosztalgia-faktorra gyúrni, akkor megnyugtathatom, a leírtak ellenére ez kimondottan nem a nyugdíjasok lemeze, köszönhetően a lemezen uralkodó, érezhetően jókedv szülte impulzivitásnak .

A "Metálbonba" egy ízig-vérig post-Kalapács éra utáni Pokolgép lemez. Hogy ennyi elég-e? Aki szereti az együttest, annak mindenképp, de ezen felül úgy vélem, hogy a "Csakazértis" óta mindenképpen a legjobb, legegységesebb produktumról beszélhetünk, és ennek mindenképpen örülök. Én ugyanis igen kedvelem az együttest, ami a "Puma cipős–PVC dzsekis" kezdeti attitűd ellenére is tartalmazott valami olyasfajta érzékenységet, – ezt elsősorban a zenei világra értem –, ami meg tudott érinteni, annak ellenére, hogy a fémbe vésett rocker-lét toposzait saját szociális helyzetemből mindig is nevetségesnek találtam – volna, ha nem tudom, hogy a marginalizálódás elleni harc egyik első lépése a konformitás, aminek kialakításában a zenének igen nagy szerepe lehet. Ez a gondolatsor azonban nem vonatkozik a szövegvilágra, ami szintén maradt a nyolcvanas/kilencvenes években, és mind szóhasználatában, mind a célcsoportot tekintve avítt és túlhaladott: ezen azért változtatni kellene. (Kivéve természetesen a feldolgozott Ady Endre verset, ami azért jelzi a sokszor suta mondatok mögötti irodalmi érzékenységet is, bár meg kell mondjam, hogy nemzetközi szintű, zeneileg hasonló közegben mozgó Primal Fear sem éppen veretes dalszövegekkel rukkolt elő legújabb albumán, és ha versenyt kellene hirdetni a frázisok pufogtatásában, nem biztos, hogy magyar győzelem születne…)

A zene viszont robban, mint a metálbomba, mind a hangzás, mind a dallamok tekintetében, a zenészekre pedig igazán nem lehet panasz. A fiatal dobos, Kleineisel Márk remek választás volt, energikus, lüktető játéka kiválóan illeszkedik Kukovecz Gábor gitárjátékához – és ebben bizony nem érződik a korkülönbség. A szerzeményekben ugyan fel-felfedezhető néha egy-egy már elsütött ötlet újrahasznosítása, de egy olyan markáns dallamvilággal rendelkező csapatnál, mint a Pokolgép, ez elkerülhetetlen, az ismerős pillanatok mértéke pedig nem csap át zavaróba, esetleg önparódiába, hála azoknak az apró finomságoknak, melyek szinte minden számban mosolyra húzhatják a hallgató száját – pl. a nyitó "Álarc lehull"-ban az a Megadeth-es gitárszóló, de említhetném a "Szemtől szemben" Acceptes, barázdabillegetős riffjét, vagy a "Metálbomba" Dickinsonos közönségénekeltetős részét, amiben Tóth Attila szinte operaénekesi teljesítményt nyújt.

A lemez hosszával nincs bajom, töltelékszámok nincsenek, és a koherenciát sem töri meg oda nem illő dal: ettől tud ez az alig negyven perc olyan gyorsan elszaladni. Az pedig egy pokolgép esetén igazán becsülendő teljesítmény, ha az ember kényszert érez – ráadásul képes is rá – hogy újra- és újraindítsa, mindenfajta rossz szándék nélkül és szörnyű dolgok helyett örömet hozóan.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
tobiassammet.com
facebook.com/avantasia

Az Avantasia egy kicsit olyan, mint a Scorpions: legalább egyszer már végleg elbúcsúzott a közönségtől, mégis mindig új életre támad. Úgy tűnik, Tobias Sammet egy pillanatig sem gondolta komolyan az Avantasia rock opera projekt nyugdíjaztatását, túlságosan fekszik neki ez a stílus, túl sok zenei ötlete van, ami nem illeszthető be az Edguyba, és persze túl sok pénzt keres ezzel a vállalkozással (hozzáteszem: nem állítom, hogy csak a pénzért csinálja).

A 2013-as "The Mystery Of Time" megjelenésekor már kifejtettem, hogy a "The Wicked Symphony" trilógia a szakma valódi csúcsteljesítménye, hiszen már nem jellemezte a "The Metal Opera I-II" eurogalopp betegsége (ezzel a kitétellel lehet nem egyetérteni), de még nem volt olyan broadway-szagú, mint utóda(i). Ezzel megint elszóltam magam! Az elszínháziasodás, musicalesedés, amit három évvel ezelőtt helytelenítettem, itt egy újabb szintre lett emelve. Az Avantasia szerintem sohasem volt még ilyen hatásvadász, bár nem vitatom, hogy ezt a tendenciát egyesek akár pozitívan is értékelhetik.

A buliba bevont énekesek megint túl sokan vannak ahhoz, hogy egyenként fölsoroljam őket. Az bizonyos, hogy repesve üdvözöltem Jorn Lande visszatérését (a "Lucifer"-ben megint zseniális!), de hasonlóképpen nagy öröm Geoff Tate szereplése (Seduction Of Decay), és nagyon kellemes meglepetés Dee Snider teljesítménye is (The Haunting). Az egyetlen keserű csalódás Herbie Langhans (Beyond The Bridge) művi gótikus dörmögése (Draconian Love), ami nem csak azért tragikus, mert nem áll jól neki, hanem azért is, mert ráadásul ebben a dalban van az egyik legjobb gitárszóló.

Valamiért most sem maradhatott ki a csajos-nyálas duett (Isle Of Evermore), ezúttal  Tobias Sharon den Adellel énekel a Within Temptationből. Sascha Paeth mellett hallhatunk gitárszólókat Bruce Kulicktól is (ex-Kiss), aminek kifejezetten örültem, a "Babylon Vampyres"-ben pl. hatalmasat játszik.

Persze fanyaloghatok én itt naphosszat, a helyzet az, hogy egy ilyen 13 részes, 75 perces anyag megírása még mindig megsüvegelendő teljesítmény, még akkor is, ha a korábbi trilógiának (főleg a "Scarecrow"-nak) színvonalát már nem éri el. A véget érni nem akaró Avantasia "családregénynek" 2008 óta ez a leglaposabb epizódja, de még így is akadnak rajta szép pillanatok, és az sem kérdés, hogy be fogom szerezni eredeti CD-n.

Tartuffe

Kiadó:
Anteo Records

Honlap:
facebook.com/utopiaband

Aki rendszeresen olvassa ezt az oldalt, már megtanulhatta, hogy mindig készen kell állnunk arra, hogy az olasz metál szcéna meglep bennünket egy-egy színvonalas produkcióval. Hadd ne soroljam most föl azokat a talján bandákat, akik nem tartoznak ugyan az ismertebb előadók közé, mégis a stíluson belül nemzetközileg is komoly szinten teljesítenek. Az tutifix, hogy a római Utopia közéjük tartozik.

Korábban sohasem hallottam róluk, jóllehet első lemezükön, a 2010-es "Ice And Knives"-on az általam igen nagyra becsült Marco Sfogli is gitározott vendégzenészként. Egyébként nem szorulnak rá Sfogli segítségére, hiszen az együttes saját gitárosa, Lorenzo Venza kiváló hangszeres tudással fölvértezett muzsikus. Tőle a többiek sem maradnak el, egyedül az énekes, Riccardo Fenaroli hangját találom némileg vékonykának.

Minél többet hallgatom a lemezt, annál jobban emlékeztet a dolog a Pathosrayre, illetve a nagyon kevesek által ismert, de nekem nagyon bejövős Sinestesiára. Éppen ezért mondom, hogy az olaszok a progresszív metálon belül is képesek voltak egy saját, leginkább rájuk jellemző stílust, soundot kialakítani – ez pedig nem kis dolog.

Meglepő módon a 10 számos lemezről egy "popos" lassú nóta, az "I'll Be A Fool" tetszik legjobban. Nem értem, hogy a ma már nemzetközi produkciók körül is gyakran atyáskodó Simone Mularoni (DGM, Empyrios) miért nem karolta még föl az Utopia legénységét. Az ő produceri munkája mellett biztosan többre vinnék, pl. a hangzás tekintetében is.

Tartuffe

Kiadó:
M & O Music

Honlap:
facebook.com/nawather.official

Az orientális metál mifelénk nagy kedvenc, az egész blog a tunéziai Myrath első lemezének lelkes dicséretével indult, de azóta is előszeretettel tudósítunk hasonló zenékről, formációkról: ezek közül nyilván elsőként érdemel említést az Orphaned Land, de nem elhanyagolható az Edgend, Amadeus Awad's Eon, Yossi Sassi, vagy a PUi sem. Most egy olyan ismeretlen csapatról lesz szó, akik a Myrath honfitársaiként talán még autentikusabban voltak képesek integrálni saját tunéziai népzenei hagyományaikat a heavy metal műfajba.

A Nawather már abban a tekintetben is hitelesebbnek tűnik a Myrathnál, hogy túlnyomórészt arabul énekelnek, de a közel-keleti zene is "előrébb" van náluk. Sok szempontból az Orphaned Landre emlékeztetnek, annak is inkább a korábbi korszakára. Raouf Jelassi épp úgy hörög, mint Kobi Farhi pl. az "El Norra Alila"-n vagy a "Mabool"-on, és ezt hivatott egyensúlyozni Ryma Nakkach bájos női hangja, csakúgy, mint Shlomit Levi tette azt az Orphaned Landben.

A lemez sajnos nem szól tökéletesen, de ez érthető, hiszen alacsony költségvetésű debütációról van szó, ami csak digitálisan jelent meg. A gyengébb hangzásnál azonban jobban zavar, hogy Yazid Bouafif ritkán és csak nagy bátortalanul vállal gitárszólókat. Van tehát "hely" a fejlődésre, de a "Wasted Years" így is nagyon ígéretes bemutatkozásnak minősül. Ha elég kitartóak és levetkőznek bizonyos gyermekbetegségeket (és persze fölkarolja őket egy rendes kiadó), hamarosan a szerkesztőségünkben hatalmas ázsiót élvező Myrath sarkát taposhatják.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Serafino Perugino, a  Frontiers teremtő atyja alighanem új kedvencet avatott. Eddig lényegében Magnus Karlsson volt a nápolyi "fejedelmi udvar" elsőszámú zeneszerzője, de az Eclipse növekvő sikere miatt Perugino látóterébe került egy újabb fiatal tehetség Erik Martensson személyében. Nemcsak jó dalszerző, de kiváló énekes és ügyes gitáros is, csak azért szurkolok, hogy ne jusson Karlsson sorsára: mert bizony az udvari kedvencek gyorsan képesek elhasználódni, "kiírni" magukat, a tömeggyártás áldozatává válni.

Nem rendelkezem belső információkkal, így nem tudhatom, pontosan kinek az ötlete volt az ifjú svéd titánt egy dán öregfiúval, a Pretty Maids énekesével, Ronnie Atkins-szel párosítani, de meglepően jól működik a dolog. A Nordic Union zeneileg egyébként egy az egyben olyan, mintha egy Eclipse lemezt hallgatnánk, csupán az ének karcosabb valamelyest a megszokottnál. A dobokat kivéve minden hangszert Martensson kezel, még a gitárszólókat is bevállalta, bár ezen a fronton akadt segítsége, hiszen egy pár szóló erejéig kisegítette Thomas Larsson (Baltimoore), Fredrik Folkare (Unleashed) és Magnus Henriksson is (Eclipse).

Visszatérve a bevezetőmben vázolt aggodalmamra: akármilyen szórakoztató, kellemes hallgatnivaló az Északi Liga muzsikája, félő, hogy Martensson előbb, mint utóbb kiismerhetővé, sablonossá, következésképp unalmassá válik. Hiába a jó dallamok, a fülbemászó refrének, a technikailag kifogástalan szólók, az előszeretettel alkalmazott diszkóritmusok (a 4/4 első és harmadik ütemére lábdob, második és negyedik ütemére pergő) könnyen és gyorsan válnak irritálóvá. Nyilván nem Neil Peart vagy Mike Portnoy furfangosságát várom el ettől a stílustól, de ennél azért illik izgalmasabbnak, hogy ne mondjam: szofisztikáltabbnak lenni. Persze nem lenne baj a kommersz pop rock slágerekkel sem, ha játszanák őket a médiában...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.brainstorm-web.net
facebook.com/officialbrainstorm

Be kell valljam férfiasan, sohasem voltam a német power csapat fanatikus elkötelezettje. 2001-től 2005-ig szimpátiával figyeltem az egyre növekvő népszerűségüket, majd a 2008-as "Downburst"-tel volt egy talált-süllyedt élményem, amin magam is meglepődtem (az éves összesítésem 7. helyén végzett az album!). Azon már kevésbé, hogy a "Downburst" turnéjának magyar állomása (Avalon Club) a fej- és ökölrázós első sorokban talált engem. Maradandó élményem, ahogy Andy B. Frank kézből etette a magyar közönséget (is).

Alighanem ez volt a Brainstormmal való kapcsolatom zenitje, mert azóta egyetlen lemezük sem fogott meg annyira. Sőt! Egy ideje rém sablonosnak találom a muzsikájukat, jóllehet tisztában vagyok vele, hogy ez a szögletes germán power alapvetően a gyomornak és nem az agynak szól. A "Scary Creatures" szerintem fogyaszthatóbb anyag az utolsó 2-3 lemeznél, de lényegileg most sem változott a sommás véleményem. Ezt a csapatot Andy B. Franck viszi a hátán (milyen jó is lesz majd őt Victor Smolski oldalán hallgatni a március 18-án megjelenő Almanacban!).

Franck dominanciája azonban nem egyenértékű Midász király érintésével – magyarul: nem változik tőle minden arannyá. Persze azt is tudom, hogy ez a muzsika javarészt a két gitáros, lhlenfeld és Loncaric szellemi terméke, és melléjük bevenni egy harmadik bárdistát elég furcsa húzás lenne (bár az Iron Maiden is jól elvan így), de abban a pillanatban, hogy csatlakozna hozzájuk egy igazi varázsló (vagy akár egy közepesnél jobb "szólista"), kategóriákat tudnának előrelépni. Konklúzióm: ez a lemez egyáltalán nem "ijesztő teremtmény", egyszerűen csak közepes dalok gyűjteménye közepes gitárosokkal, ami alkalomadtán – hozzáteszem – nem akadályozna meg abban, hogy egy klub koncerten többször is lefürödjek saját levemben a heves csápolástól.

Tartuffe

Kiadó:
Red Cat Records

Honlap:
facebook.com/RACERCAFEBAND

Giacomo Castellano keresett session zenész Itáliában, egy rakat művésszel dolgozott, turnézott már együtt, pl. Vasco Rossival is (Buoni o cattivi, 2004). Többször megemlítettem korábban név szerint is ezen az oldalon, de sohasem a saját muzsikájával kapcsolatban, pedig a 2004-es "Cutting Bridges" szólóalbuma nálam minden idők egyik legjobb instrumentális gitár munkájaként van elkönyvelve. Zseniális a csákó, de szólistaként nem kimondottan termékeny, ezért örültem meg nagyon, amikor – merő véletlenségből – rátaláltam a Racer Café nevű projektre, amelyben Gianni Rojattival, egy nem kevésbé tehetséges olasz gitárossal együtt játszik.

Sajnos csak egy négy számos EP-ről van szó, aminek nem biztos, hogy lesz folytatása. Ez a négy szerzemény azonban van olyan sűrű, hogy majdnem kiad egy teljes LP-t. Castellano inkább az instrumentális rock és jazz rock fúzió műfajában alkot, de Rojattival közösen most egy vérbeli shredder metal anyagot dobtak össze (némi fúziós hajlammal megspékelve). A doboknál Erik Tulissio közreműködik, a bőgőt pedig Dado Neri kezeli, mindketten ismeretlenek, de vitathatatlanul kompetens muzsikusok.

Castellano és Rojatti szerzőként két-két nótát jegyez, de mindegyik számban testvériesen osztoznak a szólókon. A szerzemények közül – amelyeket végig kőkemény riffelés és káprázatos szólómunka jellemez -– a "Sagatava" (Rojatti) messze a legelborultabb, de ezt az elhajlást szépen korrigálja az EP-t záró, nyugisabb "The Core" (Castellano). Bár a lemezt gyakorlatilag lehetetlen beszerezni (én az olasz ebayről rendeltem nem kis mázlival), ha valaki a gondviselés kegyéből belefut, ne habozzon megvásárolni, föltéve, hogy odavan az instrumentális, erősen gitárközpontú dolgokért.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.primalfear.de

Úgy gondolom, a Primal Fear mára Európa egyik legklasszikusabb szupercsapatává nőtte ki magát: persze ebből az emberanyagból nem nehéz kihozni az olyan teljesítményt, amit nem csak a tagok nevéből eredeztetően tarthatunk metal válogatottnak, és amelyhez mérten a feltörekvő csapatok olyanok, mint a regényhős Gulliver lába között elsétáló lilliputiak. A csapat tulajdonképpen a kezdetektől fogva egyenletes produkciókkal rukkolt elő, még akkor is, ha a zenei irányvonal a korai, töményebb Judas Priest-féle agresszívebb menetelésből a "Seven Seals" tájékán egy epikusabb, dallamcentrikusabb megközelítésbe váltott át, hogy aztán a legutóbbi lemezen ismét robbantsák a szigor-bombát. A korábbi, időszakos ellágyulás nem véletlen, az együttes alapító tagja, Matt Sinner inkább a dallamairól híres, nem beszélve a számomra kissé furcsa döntésként a csapatba lépő Magnus Karlssonról, emellett pedig valószínűleg Ralfot sem hajtja már annyira a bizonyítási kényszer, hogy megmutassa: tud ő a Judas Priestnél is "Judasabbat" alkotni, még amellett is, hogy Halford kiválása után végül nem ő, hanem Tim Owens lett a befutó.

Az elmúlt lemezen, mint írtam, érezhető volt a korai albumokhoz felé történő visszakanyarodás – célirányosabb, lineárisabb dalok születtek, ahol a riffek a dallamokkal azonos arányban határozták meg a zenei lényeget, a "Rulebreaker" pedig egy terminátor kompromisszum mentességével halad tovább ezen az úton. Ez most bizony nem az epikus kalandozások ideje, kérem, minden egyes szerzemény a headbangeltetős, ökölrázós himnuszok archetípusa, melyekben ott lapul az Accept és a Judas horzsoló keménysége, és az a Halford imádó, akinek nem lábad könnybe a szeme az "In Metal We Trust"-tól, cseréltessen gyorsan szívet, de szigorúan fémből, ami bírja a kétlábdobos ütemek pusztító erejét és a dalokból áradó tömény adrenalint.

Talán nem véletlen az a fékevesztett energia, amit csak úgy okád magából a csapat, hiszen a két gitáros mellé – és milyen gitárosok mellé! – harmadikként felsorakozott az a Tom Naumann is, aki több éven át szintén az együttesben nyűtte a hangszert: a megerősödött bárdista-szekció mellé pedig olyan elemi erejű gitárhangzást sikerült keverni, amit a fémszív mellett csak fémdobhártyával lehet igazán hallgatni – ha nem hiszel nekem, kérdezz meg egy ilyennel rendelkező rockert, és értesíts engem is. (Emellett talán én vagyok telhetetlen, de három ilyen több danos mestertől egy kicsit több gitárvirgát is elbírnék, főleg Beyrodt-tól, aki gondoskodhatott volna némi neoklasszikus pikáns ízről a nagy germán-angolszász töménységben.)

Az epikusabb vonalat a 11 perc fölé kúszó – és csodálatos – "We Walk Without Fear" képviseli, bevallom, célirányos hirig ide, letaglózó hatékonyságú csörte oda, számomra a felsorakozó indulók ellenére ez a szerzemény képviseli a csúcspontot, még annak ellenére is, hogy igazából minden etap alkalmas a maga személyében a "orgasmus metallicus" kiváltására.

Úgy gondolom, a korai éra Judas-közelibb, lineárisabb világát visszasíró fanok most fetrenghetnek egyet a gyönyörtől, hiszen a csapat teljesítette kérésüket, ráadásul mind hangzásilag, mind instrumentális teljesítményben magasabb színvonalon, de azok sem búsulhatnak – így én sem– akiknek nem volt ellenére az epikusabb, dagályosabb dalszórás. A Primal Fear tehát egyelőre képtelen hibázni, az pedig, hogy a Frontiers Records belement egy ilyen keménységű album kiadásába, csak egyet jelenthet: az eddigi szupercsapat kreáló gépezetbe végre szoftvert cseréltek, aminek az írói nem puhapöcsű kockák, hanem a munkában megedződött kohászok és fémhengerelők voltak.

Garael