Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.haremscarem.net
facebook.com/harem.scarem.band

Ha létezik a dallamos rock/metal műfajnak alulértékelt csapata, az kétség kívül a kanadai Harem Scarem. Az ördög tudja, hogy miért alakult ez így, hiszen 30 éves pályafutásuk alatt végig közérthető dalokban gondolkodtak, számos potenciális rádiós slágert írtak (egyik sem lett az), ráadásul egy igazi (szintén alulértékelt) gitárhősük is volt/van. A '93-as szenzációs "Mood Swings" lemezük máig hivatkozási alap dallamos metal körökben, de az igazi és méltó elismerés, hírnév valahogy mégis elkerülte őket. Persze, aki ismeri a rocktörténelmet, az azért pontosan tudja, hogy a balsorsuk (szeretnék én azért ilyen zenei balsorsot... :-)) oka mindössze néhány év volt. Ha a '80-as években jelenik meg a "Mood Swings", akkor vélhetően platinalemez és arénaturné, a '90-es évek második felében ugyanezért lesajnálás jutott, cinikus megjegyzésekkel kísérve a virtuóz gitárjátékot, a többszólamú kórusokat. Meg is zavarodtak szegények, hiába történt kikacsintás a grunge stílusjegyek irányába, veszett fejsze nyele volt ez, a "Mood Swings" kórusai, szólói nem számítottak bocsánatos bűnnek Grungiában. Itt hát az igazság pillanata, hiszen néhány erősen low-budget koncert DVD után mindenki megnézheti, hogy mit tud ez a banda élőben. – Mindent!

Jó lenne őket nagyobb helyen és jobb színpadképpel látni, meg talán jobban esne a szemnek, ha a rockfazonját nem csak Darren Smith dobos menti át a jelenbe. Pete Lesperance gitáros még úgy-ahogy színpadképes, Harry Hess énekes viszont menthetetlen. Totálisan hétköznapi kiállása nem feltétlen az, amit egy rockbanda énekesi posztján én látni szeretnék, de ez csak az első percig volt igazán problémám, mert a nyitó "Garden Of Eden" daltól kezdve a befejező "No Justice"-ig zenei csoda részesei lehetünk. Hihetetlen, hogy milyen hangszeres és vokál munka folyik a színpadon. A "Sentimental Blvd." nótát pl. Darren Smith énekli, de mindenki ki veszi a részét az énektémákból, kristálytisztán, precízen. Pete Lesperance ritmus és szólógitározása is 10/10, ráadásul teljesen egyedi stílusa is van. A koncert húsz tételéből  tízet a "Mood Swings" és az új lemez (Thirteen) számai adnak, de ezeken túl sincs üresjárat, egytől-egyig király nóták, hibátlan anyag. Mestermű lett a "Live At The Phoenix". Nem a látvány, nem a tomboló közönség, "csupán" a ZENE miatt. Jogosan felmerülő kérdés, hogy akkor kell-e egyáltalán a DVD a dupla CD mellé? Válasz: – Persze. Miért? – Csak!

Túrisas

Először is. Nagyon örülök a kezdeményezésnek, nagyon becsülöm Weisz doktort (Kalapács, Zorall, Dance, Carmen, stb.), hogy ezt tető alá hozta, annyira, hogy erőfeszítéséért virtuális Dionysos plakettet adok át a szerkesztőség nevében. Aki kicsit is ismeri a szakmát belülről, tudja, hogy bár a "Metal konzílium" egy ideális állapotot láttat, a valóság ennél árnyaltabb. Megy a fikázás rendesen oda-vissza, a szakma néhány önjelölt megmondó embere (főleg gitárosa) rendszeresen értekezik arról akár nyilvánosan is, hogy melyik zenész miért szar, lett légyen az hazai vagy külföldi, feltörekvő üdvöske, na adj' Isten világsztár. Ebben a közegben összefogni és lemezt kiadni a rockszakma krémjének részvételével, az mindenképpen becsülendő és maximális tiszteletet érdemel. Ehhez a vállaláshoz képest pedig (szinte) jelentéktelen, hogy egy önjelölt rockfirkász-megmondó mit vet papírra a sokadik hallgatás után.

A lemezt még nem birtoklom fizikai formátumban, de ennyi pénzért meg fogom venni. (Kétkedés esetén a lemezgyűjteményemről fényképet csatolok). Ezt csak azért írtam, mert az általam meghallgatott anyagban sem a dalok sorrendje, sem a címek nem stimmelnek, ami félrevezető lehet. Nálam rögtön Kalapács Józsi "nyit" (a valóságban egy Intro indítja a lemezt, számomra meglehetősen funkciótlan és kurtán-furcsa Europe "Girl From Lebanon" megidézéssel).

Na, szóval itt van "elsőként" Kalapács Józsi és az ő vibrátója. Tudom, hogy érdemei elévülhetetlenek és a magyar metal egyik legnagyobb alakja, de az őszinte nagyrabecsülés és tisztelet mellett is azt tudom mondani, nekem az első sor szinte fájt: "Minden ember csodát váháháháháháháháááár" – Jajj! A dal pedig nagyon jó, sőt a lemezen talán a legjobb, a Nagy Máté által odapörkölt szólóra pedig szavak nincsenek. Összességében is elmondható, hogy ha a dalok egységes színvonala fel tudott volna nőni a hangszeres játékhoz, akkor ez helyből toplistás lemez lenne az idén. A főhős elmondta, hogy ezek olyan szerzemények az elmúlt 15 év terméséből, amelyek valamiért nem kerültek lemezre egyik vagy másik zenekarával. Tulajdonképpen ez nyílt beismerése annak, hogy itt a (minőségi) szűrőn már egyszer fennakadt dalokat hallunk feltuningolva.

Ahhoz képest viszont nagyon is süti a cucc. A sajnálatosan az egyik legjobb magyar toroknak (Rudán Joe) jutott "Pálinkát!" az egyetlen, amit a mezőnyben kimondottan laposnak érzek, a rossz prozódiáról nem is beszélve, a többi dal viszont egyenletesen jó színvonalú. Nem születtek ugyan definitív magyar metal himnuszok, viszont hangszeresen sikerült őket annyira megerősíteni, hogy gond nélkül hallgattatja magát az anyag.

Majdnem minden dalban más énekel és majdnem minden dalban más szólózik Weisz doktor halál precíz és vastag ritmusozása mellett. A legjobb rockénekeseink sem jelentenek igazán világszínvonalat (lásd pl. Kalapács már megidézett vibrátója), de megbízható torkok. A lemez végére feltett angol nyelvű változatoknál ez egyértelműen lemérhető. A nemzetközi havi rocktermésből simán találunk hasonló minőséget. A gitárszólók terén viszont más a véleményem; azok annyira oda lettek pakolgatva, hogy hasonló teljesítményért időt nem kímélve kéne szörfözgetni rendesen a neten. Itt nincs is értelme senkit kiemelni. Bodor Mátétól Jung Norbin át, Vörös Attiláig csupa állkoppantós jutalomjáték, és a tény, hogy ezt összehozták, sokkal fontosabb az okoskodásaimnál, még ha van is alapja a leírtaknak.

Túrisas

Kiadó:
InsideOut/Radiant Records

Honlapok:
www.spocksbeard.com
facebook.com/spocksbeard

Alapvetően nem találom rossz ötletnek egy válogatás album megjelentetését, főleg, ha egy zenekar már két évtizede működik hosszabb szünetek, kényszerpihenők nélkül. Nekem is vannak gyűjteményes CD-im, főleg olyan bandáktól, akiknek egy csomó számát szeretem, de az egész munkásságukért azért nem lelkesedem túlságosan. Így szereztem be pl. az Aerosmith, Bon Jovi, legutóbb pedig az INXS "Best Of" lemezeit (nevetségesen alacsony áron, és természetesen nem Magyarországon).

A Spock's Beard a beszédes és önbizalomról árulkodó "The First Twenty Years" címmel most megjelentette kétkorongos gyűjteményét, amely átfogja, reprezentálja a világ progresszív rock élbolyában eltöltött eseménydús két évtizedüket. Az eddig megjelent 12 albumról minimum egy-egy dal helyet kapott a gyűjteményben, a "Beware Of Darkness"-ről (1996) és a "Snow"-ról (2002) pedig kettő-kettő. Mondjuk az én személyes kedvenceim a "The Kindness Of Strangers" (1998), a "V" (2000) és a "X" (2010), a válogatás így is elég jól sikerült, talán egyedül az agyonjátszott (s ilyen értelemben a Uriah Heep "Lady In Black"-jével egyenértékű) "June" helyett tettem volna föl mást, mondjuk a "The Good Don't Last"-ot.

Szóval tök jó ötlet egy hosszú és termékeny életpályát 2 CDs válogatással ünnepelni, de jelen esetben én nem tudok igazán izgalomba jönni a megjelenéstől, hiszen a "Beware Of Darkness" kivételével minden egyes lemezük megvan, beleértve a DVD-ket is. Pontosan ezért a magamfajta ős-rajongónak igazi ajándék, hogy – bár az idén már jelent meg egy vadi új és nem is rövid lemezük – itt a végére fölkerült "Falling For Forever" címmel egy friss, remekbe szabott, 20 perces szerzeményük. Ebben minden zenész, énekes szerepel, aki valaha tagja volt a formációnak: így újra hallhatjuk Neal Morse-ot, és nagy örömömre, Nick D'Virgiliot is (a dobok és a mikrofon mögött egyaránt).

A box set tartalmaz egy archív és koncertfölvételekkel telepakolt DVD-t is, így azt mondom, azoknak, akik csak szőrmentén követték eddig a zenekar pályafutását, gyakorlatilag kötelező ez az anyag, jóllehet világraszóló nagy drukkerként hangot kell adjak azon véleményemnek, miszerint érdemesebb beszerezni a teljes életművet, túl sok üresjáratot ugyanis nem lehet találni benne.

Tartuffe

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
facebook.com/arvizasivatagban

Mikor először meghallottam a Flood In The Desert első albumának nyitószámát, egyből Poe tetszhalottas novelláinak borzongása futott végig rajtam, ugyanis egy kb. 20 éve holtnak hitt együttes, a működése idején nagy kedvenc székesfehérvári Falanx zenei világának pontos mása zúdult rám a lejátszóból. Szerencsére – vagy sajnos – a misztikum világának gyors szétrombolására ma már olyan eszközök léteznek, mint az internet támogatta elektronikus adatbázis, így miután gyorsan leellenőriztem, hogy nincsen a két zenekar tagjai között semmifajta átfedés, maradt a csendes csodálkozás és az öröm, hogy valamikori kedvencem, ha nem is reinkarnálódva, de egy másik csapat képében új életre kelt.

A hasonlóság zenei értelemben fülbetűnő: nem csak a galoppozó alapriffelés és a dallamok tekintetében, de a két énekes magas hangfekvésű, "Dickinson"-os vibrátójában is; hiába, az Iron Maiden szeretete, úgy látszik, képes 20 évnyi távlatú replikánsokat teremteni.

Az alap tehát adott, bár a jellegzetes riffelés felett a dallamok magukon hordozzák a korai, morcosabb Helloween örökségét is, ami minden bizonnyal könnyet csal azon öreg ráják szemébe, akik az időutazáshoz nem tudnak egy Deloreant vásárolni, ugyanakkor nem idegenkednek az enyhe progressziótól sem – már persze amúgy Maiden módra –, hiszen a "Fáraó átkában" mintha a korai Nemesis elevenedett volna meg (természetesen Múmiaként riogatva a horror-fanokat).

A fiúk nem bíztak semmit a véletlenre, jól kipróbált, bevált módszerekkel dolgoznak, ám a megszólalás szerencsére a kornak megfelelő erőteljes és gyomorsajdító módon mutatja a zenei időgép naptárát: ez bizony már nem a nyolcvanas/kilencvenes évek. Ami viszont meglepő, hogy az első lemezes, fiatal zenészek az újításmentes jelleg mellett mennyire kiforrott összképet tudtak kikovácsolni – ez, ami a fémzene esetében egyértelműen pozitív attitűd. A csapat ugyanis nem feledkezett meg a stílus egyik aranyszabályáról, így szinte minden dalban ott van az az emlékezetes vokális, vagy gitárszólóba öntött dallam, ami fémes jellege ellenére is lépes mézként ragad a hallgató fülébe, és amit csak a riffek okozta heves fejrázással tudnánk kirázni – már ha akarnánk.

A hangszeres szekció jól felépített koncepcióban gondolkodik, és a megvalósításban sincs hiba, az ikergitáros szólamokat a stílus jól bevált hagyományai szerint használják barázdabillegetésre, de ha kell, jó szolga módjára erősítik meg a vokális szekció refrénalakítását is.

Örülök neki, hogy a magyar heavy metal tehetséges új hullámot tudott generálni: az End Of Paradise és a Noctis mellett a Flood In The Desert is bizonyítja, hogy van a nagy öregeknek méltó utóda, akik a megfelelő hagyománytisztelettel, de a továbblépéstől sem idegenkedve tudják folytatni a kitaposott ösvény által kijelölt utat.

Garael

Kiadó:
Surmount Productions

Honlapok:
www.chaosbay.com
facebook.com/chaosbay
bandcamp.com/album/vasilisa

Igazán nem érhet az a vád, hogy germanofil lennék, mostanában mégis olyan érzésem van, hogy a gyöngélkedő, önismétlésben leledző progresszív műfajban szinte egyedül a németek próbálkoznak némi eredetiséggel (pl. Beyond The Bridge, Flaming Row, Seven Steps To The Green Door). A Chaosbay névre hallgató mannheimi brigádról most hallok először, pedig idén januárban "Tragedy No. 1" címmel már kiadtak egy EP-t. Csakúgy, mint ez az EP, első nagylemezük is gyakorlatilag egyetlen gigantikus szerzeményt tartalmaz, amit "fejezetekre" osztottak föl.

A srácok nagyon közel állnak egymáshoz, együtt is laknak, dolgoznak, alkotnak teljes baráti egyetértésben. A zenét és a szövegeket az elképesztően fiatal Jan Listing gitáros, énekes írja, a produceri feladatokat, a fölvételeket és a mixelést Joschka Bender gitáros végzi. Persze a másik két arc is nagyon kompetens muzsikus, kiváltképp Patrick Bernath dobostól dobtam egy hátast, főleg, amikor meghallottam Sztravinszkij szerzeményekre dobolni.

Egyesek djentként aposztrofálják a Chaosbay zenéjét, de szerencsére nincs igazuk. Fiatalok lévén nyilván hatott rájuk a manapság igen divatos, bonyolult, ritmusalapú riffelés, néha el is bőgik  (horkantják) magukat, de ez mégis virtigli dallamközpontú progresszív muzsika némi fiatalos frissességgel. A hangzás egyébként vegytiszta, talán a gitárok lehetnének kevésbé tűélesek, a gitárszólóra sem ér a negyedik "fejezetig" várni, és egy parádés ujjgyakorlatoktól sem megrémülő billentyűs is sokat tudna hozzátenni, de a végkövetkeztetésem mégis az: a fél királyságomat odaadnám, ha így tudnék muzsikálni! Apám!

Az év egyik váratlan, nagy meglepetése. Szilveszterig még sokat fog nálam pörögni, csak aztán nehogy bepörögje magát a toplistámra. Bár miért ne? Még a rövidke, kb. 40 perces játékidőt is könnyű szívvel megbocsátom nekik. A Kíváncsi Fáncsik pedig siessenek a csapat bandcamp oldalára és hallgassák meg a teljes anyagot. Érdemes!

Tartuffe

Kiadó:
Legacy Recordings

Honlap:
www.jimihendrix.com

Tényleg nem értem, hogy a túróba lehetséges, hogy majd' 50 évvel a gitáros halála után kerülnek a boltok polcaira a Hendrix-hagyaték legértékesebb dokumentumai. Már 2001-ben, a szomorú évfordulón megjelent "West Coast Seattle Boy" kapcsán ezt írtam: Egész évben csak kapkodtuk a fejünket, hogy milyen újabb Hendrix-kiadvány lát már megint napvilágot, sőt még egy új Hendrix lemezt is kézbe vehettünk. Utóbbi esetében azért húztuk a nyakunkat. Én legalábbis komolyan féltem attól, hogy az elővigyázatlan tömegek CD előrendeléseikkel bekerülnek a Guinness rekordok könyvébe, az "Egyszerre palira vett legtöbb Hendrix-rajongó" címszó alá. Hiszen Jimi '70 óta objektív okok miatt nem készít felvételeket, és itt "tehetséges" öcskös sem volt a családban, aki átvehette volna a stafétát, mint a magyar névrokon esetében. A hivatalos három stúdiólemez utáni negyven évben meg párszor már kirángatták a fiókokat és klinikai tisztaságúra söpörték a padlást, melynek köszönhetően mára azért tekintélyesre duzzadt a Hendrix-diszkográfia.

No, ehhez képest megint eltelt 5 év, és nemhogy nincs vége, de mit kapunk? Az egyik legjobb Hendrix koncertfilmet, a szerény félmilliós (!!!) közönség előtt az Atlantai Pop Fesztiválon óriási formában, felszabadultan tolt buli felvételét. A koncert után két hónappal pedig már nincs közöttünk… A most megjelent DVD kivonatos része megélt ugyan anno egy televíziós közvetítést, de ebben a hangban és képben is feljavított formában most lett először elérhető. Hát ne szarjon az ember maga alá az örömtől? És milyen lett már! Nem, tényleg nem az a dolgom, hogy értsem, hová sikerült fél évszázadon keresztül ezt eddig elsuvasztani. Én a fogyasztó vagyok, egy a dolgom, fogyasztani a Hendrix post-mortem megjelenéseket, ha lehet akkor nagykanállal. – Lehet.

A klasszikus "Live At Monterey" képben ugyan jobb volt, ám ott a setlist lényegesen karcsúbb, de az állandó hivatkozási alapként számon tartott, valójában azonban sok-sok gyengélkedéssel fűszerezett woodstocki bulit is – számomra legalábbis – minden tekintetben messze felülmúlja. Aki a koncertet megnézi és továbbra sem érti, hogy Hendrix miért lett legenda, az menthetetlen. Tény, hogy egy-két megmaradt Hendrix-felvételt a Youtube-on megnézve belefuthatunk mai szemmel már furcsának tűnő szólójátékba, sőt még az a megállapítás sem szentségtörés talán, hogy szigorúan szakmai szemmel és a játéktechnika felől megközelítve, mondjuk Blackmore ugyanebben az időben már minimum így, de lehet hogy pontosabban játszott, de a lényeg abszolút nem ez. Nem volt előtte és utána sem nagyon olyan gitáros, aki ennyire eggyé vált a hangszerével. Az ő esetében tényleg nem túlzás, hogy a hangszer nem eszköz a kezében, hanem a keze folytatása, a teste része. Úgy nyúl a gitárhoz, ahogy más halandó pl. gondolkodás közben végigsimítja az állát. Nem arra fog összpontosítani, hogy sikeres legyen a mozdulat, merthogy ösztönös. Nem tud nem sikeres lenni. Az egész színpadi megjelenése, mozgása (szinte végig őt veszi a kamera) rendkívül szuggesztív, ahogy a dalok alatt ritmusozik és az éneklés közben játssza a csak rá jellemző, ott helyben rögtönzött figurákat, filleket, az teljesen egyedülálló, virtuóz és utánozhatatlan.

Elég sok koncertrészletet láttam már tőle, de ennyire összeszedett előadást még nem. A "Red House" egyszerűen káprázatos, szavakkal leírhatatlan élmény, de itt és most hallottam először, hogy az "All Along The Watchtower" sem össze-vissza szól (legalábbis a stúdióváltozathoz képest), hanem vadul és ösztönösen ugyan, de a lemezen megjelenthez méltó módon, gatyába rázva. És ebbe még az is belefér, hogy Jimi rossz hangnemben kezdi el a dalt, de két ütem után oldalra pillant – a mondani sem kell, kiválóan teljesítő társakra (Mitch Mitchell dob, Billy Cox bőgő) – és megy minden tovább egy gyors hangnem váltás után a maga medrében. Egy ilyen hibát leállás és zavart magyarázkodás nélkül úgy kijavítani, hogy közben nem tesznek egy kört az "erdőben", csak a legnagyobbak tudnak…óriási momentum, látni kell!

Nem vesézem tovább az anyagot, a koncert mellett bőven van kor- és eseménydokumentáció, megszólalnak a zenész- és pályatársak, de ami a legfontosabb: a legjobb, leghíresebb Hendrix dalokat hallhatjuk, elejétől a végéig, koncertbe-belepofázás nélkül egy varázslatos előadásban, magától a Legnagyobbtól. A Jézuska még pont megérkezik vele, írjatok neki MOST!!!

 Túrisas

Kiadó:
Fireball Records

Honlap:
facebook.com/DividedMultitude

Nekem mindig gyanús, ha egy zenekar ún. "self-titled" albumot ad ki, magyarul nem ad igazi címet a lemeznek, vagy egyszerűen csak megduplázza az együttes nevét. Nem mondom, sült ez már el jól is (pl. a Metallica fekete albumával), kevésbé jól (pl. a 2013-as Dream Theaterrel), meg egészen hervasztóan (pl. a Portnoy-féle Metal Allegiance-szel). A norvég prog-powert játszó Divided Multitude mentsége az, hogy éppen ma 20 éves a zenekar, így az ötödik album egyfajta ünneplés: köszönet a rajongóknak, vállveregetés a muzsikusoknak.

Alapból kitüntetett figyelemmel kísérem a skandináv progresszív hajlamú zenekarokat, azon belül is nagyra becsülöm a norvégokat (Pagan's Mind, Circus Maximus, Magic Pie), de a DM valamilyen okból mégsem tudta rocker szívem kemény kérgét föltörni, pedig jól muzsikálnak, és minden adott ahhoz, hogy fölébresszék az érdeklődést: míves gitár- és billentyű szólók, kristálytiszta, erőteljes hangzás, nagyszabású kórusok stb.

A Harøy testvérek (Christer és Rayner) régi és neves szereplői a műfaj tiszteletet parancsoló skandináv szekciójának, amelyen belül ráadásul képesek is voltak egy sajátos megszólalást kialakítani, amit nem annyira a szokásos Dream Theater kopírozás jellemez, hanem inkább az egykori Nevermore európai adaptációja, némi tipikusan északi arcvonással. Túrisas 2010-es, valamint Kotta 2013-as kritikája olyan jól sikerült és olyan egybehangzó végkövetkeztetésre jutott, hogy tulajdonképpen egy az egyben be is illeszthetném ide az ominózus recenziókat.

Magam is ugyanazt a véleményt vagyok kénytelen képviselni, mint kollégáim: egyes elemeiben szinte képtelenség fogást találni ezen a muzsikán, összességében mégsem taglózza le az embert, sőt, nagyon hamar telítődik vele. Az egy dolog (mondhatnánk: egyéni probléma), hogy Sindre Antonsen énekes hangja és stílusa nagyon nem fekszik nekem, viszont a dallamok (kidolgozottságuk ellenére is) "tünékeny" volta, a stíluselemek szintézisének hiánya már több olyan jó fülű kritikusnak is föltűnt, akiknek tényleg adok a véleményére.

Bár továbbra is állítom, hogy van objektíve jó és kevésbé jó muzsika, tagadhatatlan, hogy egy szinten már egyéni ízlés, szubjektív hozzáállás kérdése a dolog. Nem lennék tehát egyáltalán meglepődve, ha valaki totál rá tudna kattanni a Divided Multitude lemezeire, főleg az idei megjelenésre, mert azt meg kell mondjam: ez messze a legütősebb, legérettebb anyag, amit tőlük valaha hallottam.

Tartuffe

Kiadó:
Vanity Music

Honlap:
www.zierler.net

Progresszívnak tekinthető az a zenei megoldás, amely eszközeiben a matematikát oltárra emelve akarja mindenki számára érvényesen megmondani, hogy 2+2 az 4? Oké, a zene és a matematika kapcsolata már régóta ismert és használt tényező, de a káoszelmélet eddig inkább volt a társadalmi folyamatok leképeződésének számtani modellje, mintsem a zenéé, és a törvényszerűségek csak a matematikában objektívek – mint ahogy a Zierler jelenlegi albuma mutatja. Ebben pedig számomra 2+2 nem 4, hanem jóval kevesebb.

A dán billentyű mágus a kult státuszt kivívó Beyond Twilight-tal már bizonyította, hogy nem idegenkedik a disszonanciától és eklektikától, bár megmondom őszintén, utolsó, egyetlen összefüggő muzikális láncot alkotó albumuknál mindig az volt az érzésem, hogy hatásvadász, amiben a zenészek remekül ismerték fel a taplósággal gyakran vádolt metal zenei közönség igényét valami absztraktan elvontra, amit aztán a hallgató pajzsra emelve mutogathat: mi ezt is szeretjük és értjük! Nem mondom, hogy nem voltak értékei annak az albumnak – például a zenészek instrumentális teljesítménye, vagy maga a koncepció –, de ma is azt vallom, hogy erősen túlértékelt, kultikus státuszú lemezzé válásában jelentős mértékben ott van az "ezt kötelező szeretni, ha igényes progger vagy" elvárása, ez pedig véleményem szerint nem sokkal jobb az egyszerű parasztvakításnál.  

Nos, valami hasonló indukáló kiindulópontot érzek jelen lemeznél is, még akkor is, ha egyes részeiben valóban vannak figyelemre méltó aspektusok – például a feljátszó zenészek munkájában –, ám a kinyilatkoztatott ars poetica, miszerint "át kell lépni a tipikus nézőpontot, és bátran bele kell vágni a szokatlanba, ami túlmutathat a megszokotton, a konvencionális dolgokon" számomra ugyanolyan közhely, mint aminek az antitézisét próbálta megfogalmazni a szerző.

Az biztos, hogy szokatlan, és összetett mű született, amiben ott van a vitathatatlan zenei képzettség, de hogy ez mennyire konvertálódik át a figyelem megragadásába, vagy az érzelmi azonosulásra, már más kérdés. Nálam például nem működik a dolog, talán azért, mert alapvetően idegenkedem a mű által sugallt attitűdtől, és hát bevallom, nehezen birkózom meg a refrének hiányával, valamint a néha öncélúnak tűnő zenei téma-dobálással. Kevés a zenei kapaszkodó, még akkor is, ha jóra hallgatod az albumot, ráadásul Carpenter a lemez háromnegyedét monokróm módon üvölti végig (ahol nem, ott Truls Haugen énekel): innen bizony hiányzik a hangulati összetettség. Úgy érzem, ha Zierler megmarad az "A New Beginning", vagy a finomabb vizekre evező "Water" vonalán, és nem akar absztraktabb lenni a kockánál, még azoknak is élvezhető mű született volna, akik a hagyományosabb dalszerkezetekben gondolkodnak, de nem is ez a legnagyobb probléma. Meggyőződésem, hogy az összerakott zenei témák egyszerűen nem állnak össze egésszé, ráadásul nem is egyenletes színvonalúak, ez pedig hiba, amit a jól sikerült részek sem tudnak elfedni. Miért is? Talán éppen a kiinduló koncepció miatt, hiszen Zierler szerint az album nem más, mint zenei hangulatainak lenyomata, ebből fakadóan pedig – ahogy az emberek hangulatváltozásai sem mindig vezethetőek vissza egy lineáris mentális egyenesre – csapongó, és heterogén vonalvezetés jellemzi.

Biztos lesznek olyanok, akiket meg tudnak ragadni a dalok, de számomra az önkifejezésnek ez a formája nem igazán tolerált, még akkor sem, ha a szokatlanra azt mondjuk, hogy művészi. Mert a dolgok a művészetben nem így működnek. Sőt, még a matekban sem.

Garael

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.saffire.se
facebook.com/saffiresweden

Saffire? Who the fuck is Saffire? – a kérdés jogos, még akkor is, ha zenei érdemei alapján ezt a svéd hard rock brigádot bizony mindenkinek – igen! mindenkinek! – ismernie kellene. A "From Ashes To Fire" című bemutatkozó lemezük egy nukleáris detonáció pusztító erejével robbant be a 2013-as toplistámra és gigantikus felhője egészen annak második helyéig emelkedett. Magam is csak földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal figyeltem az eseményeket. Körülbelül így jártam akkor is, amikor megláttam, hogy hivatalosan folyó hó 27-én új lemezük jelenik meg. Úgy vetettem rá magam, mint Charlie Sheen a crack kokainra…

Ezek a fiatal svédek hihetetlenül fölkészült hangszeresek, Tobias Jansson az egyik legígéretesebb hard rock/metal torok a szakmában, és a '70-es évek zenei örökségéből úgy táplálkoznak – ellentétben pl. az előbb recenzált Voodoo Circle-lel –, hogy az egész egyáltalán nem lenyomozható, nem korábbról ismert paneleket tologatnak, hanem saját hangon szólítják meg a műfaj kortárs rajongóit. Az előző lemez a végére kicsit összetettebbé vált, ezért is állhatott elő az a helyzet, hogy egyes kritikusok – tévesen – progresszívnak titulálták őket. Az új album már végig direktebb, hogy ne mondjam slágeresebb – bár közel sem az Aerosmith vagy a Bon Jovi stílusában, hanem alapvetően egy füstösebb, karcosabb mentalitást tükrözve. Az új kiadó neve egy kicsit rám ijesztett, de aggodalmam alaptalannak bizonyult.

A borítóra ezúttal kapnak egy hatalmas elégtelent – érthetetlen, hogy miért kell az amerikai slugde és groove metal csapatok tipikus grafikai megoldásait majmolni. Zeneileg viszont – most jön a L’art pour L’art Társulat klasszikus Osztályfőnöki órájának inverze - négyes fölé, ötös, csillagos ötöst írtam be. Engem ugyan nem zavartak az első lemez komplexebb témái sem – sőt! –, de az idei megjelenés dalcsokra egyszerűbb fölfogásban fogant mivolta ellenére sem smafu. Egyelőre kiváltképp a Ronnie James Dio szellemét idéző, Black Sabbathosan középtempós "Wake Up The World" tetszik, de biztos vagyok benne, hogy később más kedvenceket is avatok majd. Jelentem: sűrűsödik a toplistás mezőny!

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Az idén alaposan megvuduztak. A Karib-térség zagyva és lényegében sátáni eredetű vallás(pótlék)ához ennek semmi köze. Egyszerűen csak jött két Voodoo előnevű társaság, a Hill meg a Circle, és mágikus, hipnotikus erejükkel varázslat alá helyeztek szőröstől-bőrőstől. Ez a vudu alapvetően más, nem sátáni praktikákkal, gonosz átkokkal, ártó rontásokkal operál, hanem a muzsika tiszta szellemi erejével. A Hill papjai, Dario Mollo és Glenn Hughes, "Waterfall" című lemezükkel bebizonyították, hogy az alapvetően '70-es években gyökerező hard rockot lehet egészen modern hangzással, fölfogásban is művelni, a Circle kuruzslói pedig immár negyedik alkalommal olvasták (énekelték) rám varázserejű igéiket.

Amikor arról értesültem, hogy a Beyrodt-Sinner-Readmen triászhoz csatlakozott a Frontiers kiadó üdvöskéje, Alessandro Del Vecchio billentyűs, egy kicsit bepánikoltam, mert attól féltem, hogy ebből – nem minden előzmény nélkül – mézes-mázos elpuhulás lesz. Szerencsére nem lett igazam (közben Del Vecchio a Revolution Saints fő dalszerzőjeként is bizonyított), sőt kiderült, hogy egészen jó énekhangja van, amelynek csatasorba állításával sikerült megidézni a Deep Purple Mark III-as fölállásának legendás Coverdale-Hughes duettjeit is (pl. Straight Shooter, Devil Takes Me Down).

Ennek ellenére a "Whiskey Fingers" túlnyomórészt nem a Deep Purple '74-75-ös korszakát idézi, hanem inkább a Whitesnake John Sykes által fémjelzett rövid, de annál meghatározóbb periódusát. Már a 2013-as albummal kapcsolatosan is megjegyeztem, hogy az együttes korábban hangsúlyos Deep Purple, Rainbow utánérzései egyre halványabbak, olyannyira, hogy – kihasználva David Readman Coverdale-klónszerű adottságait – mára már szinte teljes egészében egyfajta Whitesnake tribute bandává fejlődtek (lásd a lemezborító kígyóbőrös háttérmintáját!), akik nem földolgozásokat játszanak, hanem inkább saját kútfőből, tökéletes stílusgyakorlatokkal tisztelegnek a nagy fehér anyakígyó előtt.

Nagyon érdekes ez: Magnus Karlsson új Free Fall lemezét lehúztam, mert a svéd gitáros-zeneszerző műhelyében egy ideje meglátásom szerint fárasztóan sablonos sorozatgyártás folyik, a Voodoo Circle új lemeze pedig sejtelmes, bizsergető mágiának tűnik, jóllehet semmivel sem kevésbé klisés, ráadásul az alkatrészek egyértelműen újrahasznosítottak. Miért bágyaszt az egyik és bújik a bőröm alá a másik? Nem hiszem, hogy meggyőző magyarázatot tudnék adni a kérdésre: talán mert fanatikus Purple rajongó voltam-vagyok, vagy esetleg mivel több lélek, lelkesedés, zsiger van az egészben, netán mert mostanában a Whitesnake módfölött gyöngélkedik? Ki tudja? A lényeg, hogy ez a lemez piszkosul bejött, túrja is kifelé rendesen az idei top 15-be való beválogatásra váró nem kevésbé tehetséges vetélytársakat.

Tartuffe