Kiadó:
Nail Records

Honlap:
facebook.com/arvizasivatagban

Mikor először meghallottam a Flood In The Desert első albumának nyitószámát, egyből Poe tetszhalottas novelláinak borzongása futott végig rajtam, ugyanis egy kb. 20 éve holtnak hitt együttes, a működése idején nagy kedvenc székesfehérvári Falanx zenei világának pontos mása zúdult rám a lejátszóból. Szerencsére – vagy sajnos – a misztikum világának gyors szétrombolására ma már olyan eszközök léteznek, mint az internet támogatta elektronikus adatbázis, így miután gyorsan leellenőriztem, hogy nincsen a két zenekar tagjai között semmifajta átfedés, maradt a csendes csodálkozás és az öröm, hogy valamikori kedvencem, ha nem is reinkarnálódva, de egy másik csapat képében új életre kelt.

A hasonlóság zenei értelemben fülbetűnő: nem csak a galoppozó alapriffelés és a dallamok tekintetében, de a két énekes magas hangfekvésű, "Dickinson"-os vibrátójában is; hiába, az Iron Maiden szeretete, úgy látszik, képes 20 évnyi távlatú replikánsokat teremteni.

Az alap tehát adott, bár a jellegzetes riffelés felett a dallamok magukon hordozzák a korai, morcosabb Helloween örökségét is, ami minden bizonnyal könnyet csal azon öreg ráják szemébe, akik az időutazáshoz nem tudnak egy Deloreant vásárolni, ugyanakkor nem idegenkednek az enyhe progressziótól sem – már persze amúgy Maiden módra –, hiszen a "Fáraó átkában" mintha a korai Nemesis elevenedett volna meg (természetesen Múmiaként riogatva a horror-fanokat).

A fiúk nem bíztak semmit a véletlenre, jól kipróbált, bevált módszerekkel dolgoznak, ám a megszólalás szerencsére a kornak megfelelő erőteljes és gyomorsajdító módon mutatja a zenei időgép naptárát: ez bizony már nem a nyolcvanas/kilencvenes évek. Ami viszont meglepő, hogy az első lemezes, fiatal zenészek az újításmentes jelleg mellett mennyire kiforrott összképet tudtak kikovácsolni – ez, ami a fémzene esetében egyértelműen pozitív attitűd. A csapat ugyanis nem feledkezett meg a stílus egyik aranyszabályáról, így szinte minden dalban ott van az az emlékezetes vokális, vagy gitárszólóba öntött dallam, ami fémes jellege ellenére is lépes mézként ragad a hallgató fülébe, és amit csak a riffek okozta heves fejrázással tudnánk kirázni – már ha akarnánk.

A hangszeres szekció jól felépített koncepcióban gondolkodik, és a megvalósításban sincs hiba, az ikergitáros szólamokat a stílus jól bevált hagyományai szerint használják barázdabillegetésre, de ha kell, jó szolga módjára erősítik meg a vokális szekció refrénalakítását is.

Örülök neki, hogy a magyar heavy metal tehetséges új hullámot tudott generálni: az End Of Paradise és a Noctis mellett a Flood In The Desert is bizonyítja, hogy van a nagy öregeknek méltó utóda, akik a megfelelő hagyománytisztelettel, de a továbblépéstől sem idegenkedve tudják folytatni a kitaposott ösvény által kijelölt utat.

Garael

Kiadó:
Surmount Productions

Honlapok:
www.chaosbay.com
facebook.com/chaosbay
bandcamp.com/album/vasilisa

Igazán nem érhet az a vád, hogy germanofil lennék, mostanában mégis olyan érzésem van, hogy a gyöngélkedő, önismétlésben leledző progresszív műfajban szinte egyedül a németek próbálkoznak némi eredetiséggel (pl. Beyond The Bridge, Flaming Row, Seven Steps To The Green Door). A Chaosbay névre hallgató mannheimi brigádról most hallok először, pedig idén januárban "Tragedy No. 1" címmel már kiadtak egy EP-t. Csakúgy, mint ez az EP, első nagylemezük is gyakorlatilag egyetlen gigantikus szerzeményt tartalmaz, amit "fejezetekre" osztottak föl.

A srácok nagyon közel állnak egymáshoz, együtt is laknak, dolgoznak, alkotnak teljes baráti egyetértésben. A zenét és a szövegeket az elképesztően fiatal Jan Listing gitáros, énekes írja, a produceri feladatokat, a fölvételeket és a mixelést Joschka Bender gitáros végzi. Persze a másik két arc is nagyon kompetens muzsikus, kiváltképp Patrick Bernath dobostól dobtam egy hátast, főleg, amikor meghallottam Sztravinszkij szerzeményekre dobolni.

Egyesek djentként aposztrofálják a Chaosbay zenéjét, de szerencsére nincs igazuk. Fiatalok lévén nyilván hatott rájuk a manapság igen divatos, bonyolult, ritmusalapú riffelés, néha el is bőgik  (horkantják) magukat, de ez mégis virtigli dallamközpontú progresszív muzsika némi fiatalos frissességgel. A hangzás egyébként vegytiszta, talán a gitárok lehetnének kevésbé tűélesek, a gitárszólóra sem ér a negyedik "fejezetig" várni, és egy parádés ujjgyakorlatoktól sem megrémülő billentyűs is sokat tudna hozzátenni, de a végkövetkeztetésem mégis az: a fél királyságomat odaadnám, ha így tudnék muzsikálni! Apám!

Az év egyik váratlan, nagy meglepetése. Szilveszterig még sokat fog nálam pörögni, csak aztán nehogy bepörögje magát a toplistámra. Bár miért ne? Még a rövidke, kb. 40 perces játékidőt is könnyű szívvel megbocsátom nekik. A Kíváncsi Fáncsik pedig siessenek a csapat bandcamp oldalára és hallgassák meg a teljes anyagot. Érdemes!

Tartuffe

Kiadó:
Legacy Recordings

Honlap:
www.jimihendrix.com

Tényleg nem értem, hogy a túróba lehetséges, hogy majd' 50 évvel a gitáros halála után kerülnek a boltok polcaira a Hendrix-hagyaték legértékesebb dokumentumai. Már 2001-ben, a szomorú évfordulón megjelent "West Coast Seattle Boy" kapcsán ezt írtam: Egész évben csak kapkodtuk a fejünket, hogy milyen újabb Hendrix-kiadvány lát már megint napvilágot, sőt még egy új Hendrix lemezt is kézbe vehettünk. Utóbbi esetében azért húztuk a nyakunkat. Én legalábbis komolyan féltem attól, hogy az elővigyázatlan tömegek CD előrendeléseikkel bekerülnek a Guinness rekordok könyvébe, az "Egyszerre palira vett legtöbb Hendrix-rajongó" címszó alá. Hiszen Jimi '70 óta objektív okok miatt nem készít felvételeket, és itt "tehetséges" öcskös sem volt a családban, aki átvehette volna a stafétát, mint a magyar névrokon esetében. A hivatalos három stúdiólemez utáni negyven évben meg párszor már kirángatták a fiókokat és klinikai tisztaságúra söpörték a padlást, melynek köszönhetően mára azért tekintélyesre duzzadt a Hendrix-diszkográfia.

No, ehhez képest megint eltelt 5 év, és nemhogy nincs vége, de mit kapunk? Az egyik legjobb Hendrix koncertfilmet, a szerény félmilliós (!!!) közönség előtt az Atlantai Pop Fesztiválon óriási formában, felszabadultan tolt buli felvételét. A koncert után két hónappal pedig már nincs közöttünk… A most megjelent DVD kivonatos része megélt ugyan anno egy televíziós közvetítést, de ebben a hangban és képben is feljavított formában most lett először elérhető. Hát ne szarjon az ember maga alá az örömtől? És milyen lett már! Nem, tényleg nem az a dolgom, hogy értsem, hová sikerült fél évszázadon keresztül ezt eddig elsuvasztani. Én a fogyasztó vagyok, egy a dolgom, fogyasztani a Hendrix post-mortem megjelenéseket, ha lehet akkor nagykanállal. – Lehet.

A klasszikus "Live At Monterey" képben ugyan jobb volt, ám ott a setlist lényegesen karcsúbb, de az állandó hivatkozási alapként számon tartott, valójában azonban sok-sok gyengélkedéssel fűszerezett woodstocki bulit is – számomra legalábbis – minden tekintetben messze felülmúlja. Aki a koncertet megnézi és továbbra sem érti, hogy Hendrix miért lett legenda, az menthetetlen. Tény, hogy egy-két megmaradt Hendrix-felvételt a Youtube-on megnézve belefuthatunk mai szemmel már furcsának tűnő szólójátékba, sőt még az a megállapítás sem szentségtörés talán, hogy szigorúan szakmai szemmel és a játéktechnika felől megközelítve, mondjuk Blackmore ugyanebben az időben már minimum így, de lehet hogy pontosabban játszott, de a lényeg abszolút nem ez. Nem volt előtte és utána sem nagyon olyan gitáros, aki ennyire eggyé vált a hangszerével. Az ő esetében tényleg nem túlzás, hogy a hangszer nem eszköz a kezében, hanem a keze folytatása, a teste része. Úgy nyúl a gitárhoz, ahogy más halandó pl. gondolkodás közben végigsimítja az állát. Nem arra fog összpontosítani, hogy sikeres legyen a mozdulat, merthogy ösztönös. Nem tud nem sikeres lenni. Az egész színpadi megjelenése, mozgása (szinte végig őt veszi a kamera) rendkívül szuggesztív, ahogy a dalok alatt ritmusozik és az éneklés közben játssza a csak rá jellemző, ott helyben rögtönzött figurákat, filleket, az teljesen egyedülálló, virtuóz és utánozhatatlan.

Elég sok koncertrészletet láttam már tőle, de ennyire összeszedett előadást még nem. A "Red House" egyszerűen káprázatos, szavakkal leírhatatlan élmény, de itt és most hallottam először, hogy az "All Along The Watchtower" sem össze-vissza szól (legalábbis a stúdióváltozathoz képest), hanem vadul és ösztönösen ugyan, de a lemezen megjelenthez méltó módon, gatyába rázva. És ebbe még az is belefér, hogy Jimi rossz hangnemben kezdi el a dalt, de két ütem után oldalra pillant – a mondani sem kell, kiválóan teljesítő társakra (Mitch Mitchell dob, Billy Cox bőgő) – és megy minden tovább egy gyors hangnem váltás után a maga medrében. Egy ilyen hibát leállás és zavart magyarázkodás nélkül úgy kijavítani, hogy közben nem tesznek egy kört az "erdőben", csak a legnagyobbak tudnak…óriási momentum, látni kell!

Nem vesézem tovább az anyagot, a koncert mellett bőven van kor- és eseménydokumentáció, megszólalnak a zenész- és pályatársak, de ami a legfontosabb: a legjobb, leghíresebb Hendrix dalokat hallhatjuk, elejétől a végéig, koncertbe-belepofázás nélkül egy varázslatos előadásban, magától a Legnagyobbtól. A Jézuska még pont megérkezik vele, írjatok neki MOST!!!

 Túrisas

Kiadó:
Fireball Records

Honlap:
facebook.com/DividedMultitude

Nekem mindig gyanús, ha egy zenekar ún. "self-titled" albumot ad ki, magyarul nem ad igazi címet a lemeznek, vagy egyszerűen csak megduplázza az együttes nevét. Nem mondom, sült ez már el jól is (pl. a Metallica fekete albumával), kevésbé jól (pl. a 2013-as Dream Theaterrel), meg egészen hervasztóan (pl. a Portnoy-féle Metal Allegiance-szel). A norvég prog-powert játszó Divided Multitude mentsége az, hogy éppen ma 20 éves a zenekar, így az ötödik album egyfajta ünneplés: köszönet a rajongóknak, vállveregetés a muzsikusoknak.

Alapból kitüntetett figyelemmel kísérem a skandináv progresszív hajlamú zenekarokat, azon belül is nagyra becsülöm a norvégokat (Pagan's Mind, Circus Maximus, Magic Pie), de a DM valamilyen okból mégsem tudta rocker szívem kemény kérgét föltörni, pedig jól muzsikálnak, és minden adott ahhoz, hogy fölébresszék az érdeklődést: míves gitár- és billentyű szólók, kristálytiszta, erőteljes hangzás, nagyszabású kórusok stb.

A Harøy testvérek (Christer és Rayner) régi és neves szereplői a műfaj tiszteletet parancsoló skandináv szekciójának, amelyen belül ráadásul képesek is voltak egy sajátos megszólalást kialakítani, amit nem annyira a szokásos Dream Theater kopírozás jellemez, hanem inkább az egykori Nevermore európai adaptációja, némi tipikusan északi arcvonással. Túrisas 2010-es, valamint Kotta 2013-as kritikája olyan jól sikerült és olyan egybehangzó végkövetkeztetésre jutott, hogy tulajdonképpen egy az egyben be is illeszthetném ide az ominózus recenziókat.

Magam is ugyanazt a véleményt vagyok kénytelen képviselni, mint kollégáim: egyes elemeiben szinte képtelenség fogást találni ezen a muzsikán, összességében mégsem taglózza le az embert, sőt, nagyon hamar telítődik vele. Az egy dolog (mondhatnánk: egyéni probléma), hogy Sindre Antonsen énekes hangja és stílusa nagyon nem fekszik nekem, viszont a dallamok (kidolgozottságuk ellenére is) "tünékeny" volta, a stíluselemek szintézisének hiánya már több olyan jó fülű kritikusnak is föltűnt, akiknek tényleg adok a véleményére.

Bár továbbra is állítom, hogy van objektíve jó és kevésbé jó muzsika, tagadhatatlan, hogy egy szinten már egyéni ízlés, szubjektív hozzáállás kérdése a dolog. Nem lennék tehát egyáltalán meglepődve, ha valaki totál rá tudna kattanni a Divided Multitude lemezeire, főleg az idei megjelenésre, mert azt meg kell mondjam: ez messze a legütősebb, legérettebb anyag, amit tőlük valaha hallottam.

Tartuffe

Kiadó:
Vanity Music

Honlap:
www.zierler.net

Progresszívnak tekinthető az a zenei megoldás, amely eszközeiben a matematikát oltárra emelve akarja mindenki számára érvényesen megmondani, hogy 2+2 az 4? Oké, a zene és a matematika kapcsolata már régóta ismert és használt tényező, de a káoszelmélet eddig inkább volt a társadalmi folyamatok leképeződésének számtani modellje, mintsem a zenéé, és a törvényszerűségek csak a matematikában objektívek – mint ahogy a Zierler jelenlegi albuma mutatja. Ebben pedig számomra 2+2 nem 4, hanem jóval kevesebb.

A dán billentyű mágus a kult státuszt kivívó Beyond Twilight-tal már bizonyította, hogy nem idegenkedik a disszonanciától és eklektikától, bár megmondom őszintén, utolsó, egyetlen összefüggő muzikális láncot alkotó albumuknál mindig az volt az érzésem, hogy hatásvadász, amiben a zenészek remekül ismerték fel a taplósággal gyakran vádolt metal zenei közönség igényét valami absztraktan elvontra, amit aztán a hallgató pajzsra emelve mutogathat: mi ezt is szeretjük és értjük! Nem mondom, hogy nem voltak értékei annak az albumnak – például a zenészek instrumentális teljesítménye, vagy maga a koncepció –, de ma is azt vallom, hogy erősen túlértékelt, kultikus státuszú lemezzé válásában jelentős mértékben ott van az "ezt kötelező szeretni, ha igényes progger vagy" elvárása, ez pedig véleményem szerint nem sokkal jobb az egyszerű parasztvakításnál.  

Nos, valami hasonló indukáló kiindulópontot érzek jelen lemeznél is, még akkor is, ha egyes részeiben valóban vannak figyelemre méltó aspektusok – például a feljátszó zenészek munkájában –, ám a kinyilatkoztatott ars poetica, miszerint "át kell lépni a tipikus nézőpontot, és bátran bele kell vágni a szokatlanba, ami túlmutathat a megszokotton, a konvencionális dolgokon" számomra ugyanolyan közhely, mint aminek az antitézisét próbálta megfogalmazni a szerző.

Az biztos, hogy szokatlan, és összetett mű született, amiben ott van a vitathatatlan zenei képzettség, de hogy ez mennyire konvertálódik át a figyelem megragadásába, vagy az érzelmi azonosulásra, már más kérdés. Nálam például nem működik a dolog, talán azért, mert alapvetően idegenkedem a mű által sugallt attitűdtől, és hát bevallom, nehezen birkózom meg a refrének hiányával, valamint a néha öncélúnak tűnő zenei téma-dobálással. Kevés a zenei kapaszkodó, még akkor is, ha jóra hallgatod az albumot, ráadásul Carpenter a lemez háromnegyedét monokróm módon üvölti végig (ahol nem, ott Truls Haugen énekel): innen bizony hiányzik a hangulati összetettség. Úgy érzem, ha Zierler megmarad az "A New Beginning", vagy a finomabb vizekre evező "Water" vonalán, és nem akar absztraktabb lenni a kockánál, még azoknak is élvezhető mű született volna, akik a hagyományosabb dalszerkezetekben gondolkodnak, de nem is ez a legnagyobb probléma. Meggyőződésem, hogy az összerakott zenei témák egyszerűen nem állnak össze egésszé, ráadásul nem is egyenletes színvonalúak, ez pedig hiba, amit a jól sikerült részek sem tudnak elfedni. Miért is? Talán éppen a kiinduló koncepció miatt, hiszen Zierler szerint az album nem más, mint zenei hangulatainak lenyomata, ebből fakadóan pedig – ahogy az emberek hangulatváltozásai sem mindig vezethetőek vissza egy lineáris mentális egyenesre – csapongó, és heterogén vonalvezetés jellemzi.

Biztos lesznek olyanok, akiket meg tudnak ragadni a dalok, de számomra az önkifejezésnek ez a formája nem igazán tolerált, még akkor sem, ha a szokatlanra azt mondjuk, hogy művészi. Mert a dolgok a művészetben nem így működnek. Sőt, még a matekban sem.

Garael

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.saffire.se
facebook.com/saffiresweden

Saffire? Who the fuck is Saffire? – a kérdés jogos, még akkor is, ha zenei érdemei alapján ezt a svéd hard rock brigádot bizony mindenkinek – igen! mindenkinek! – ismernie kellene. A "From Ashes To Fire" című bemutatkozó lemezük egy nukleáris detonáció pusztító erejével robbant be a 2013-as toplistámra és gigantikus felhője egészen annak második helyéig emelkedett. Magam is csak földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal figyeltem az eseményeket. Körülbelül így jártam akkor is, amikor megláttam, hogy hivatalosan folyó hó 27-én új lemezük jelenik meg. Úgy vetettem rá magam, mint Charlie Sheen a crack kokainra…

Ezek a fiatal svédek hihetetlenül fölkészült hangszeresek, Tobias Jansson az egyik legígéretesebb hard rock/metal torok a szakmában, és a '70-es évek zenei örökségéből úgy táplálkoznak – ellentétben pl. az előbb recenzált Voodoo Circle-lel –, hogy az egész egyáltalán nem lenyomozható, nem korábbról ismert paneleket tologatnak, hanem saját hangon szólítják meg a műfaj kortárs rajongóit. Az előző lemez a végére kicsit összetettebbé vált, ezért is állhatott elő az a helyzet, hogy egyes kritikusok – tévesen – progresszívnak titulálták őket. Az új album már végig direktebb, hogy ne mondjam slágeresebb – bár közel sem az Aerosmith vagy a Bon Jovi stílusában, hanem alapvetően egy füstösebb, karcosabb mentalitást tükrözve. Az új kiadó neve egy kicsit rám ijesztett, de aggodalmam alaptalannak bizonyult.

A borítóra ezúttal kapnak egy hatalmas elégtelent – érthetetlen, hogy miért kell az amerikai slugde és groove metal csapatok tipikus grafikai megoldásait majmolni. Zeneileg viszont – most jön a L’art pour L’art Társulat klasszikus Osztályfőnöki órájának inverze - négyes fölé, ötös, csillagos ötöst írtam be. Engem ugyan nem zavartak az első lemez komplexebb témái sem – sőt! –, de az idei megjelenés dalcsokra egyszerűbb fölfogásban fogant mivolta ellenére sem smafu. Egyelőre kiváltképp a Ronnie James Dio szellemét idéző, Black Sabbathosan középtempós "Wake Up The World" tetszik, de biztos vagyok benne, hogy később más kedvenceket is avatok majd. Jelentem: sűrűsödik a toplistás mezőny!

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Az idén alaposan megvuduztak. A Karib-térség zagyva és lényegében sátáni eredetű vallás(pótlék)ához ennek semmi köze. Egyszerűen csak jött két Voodoo előnevű társaság, a Hill meg a Circle, és mágikus, hipnotikus erejükkel varázslat alá helyeztek szőröstől-bőrőstől. Ez a vudu alapvetően más, nem sátáni praktikákkal, gonosz átkokkal, ártó rontásokkal operál, hanem a muzsika tiszta szellemi erejével. A Hill papjai, Dario Mollo és Glenn Hughes, "Waterfall" című lemezükkel bebizonyították, hogy az alapvetően '70-es években gyökerező hard rockot lehet egészen modern hangzással, fölfogásban is művelni, a Circle kuruzslói pedig immár negyedik alkalommal olvasták (énekelték) rám varázserejű igéiket.

Amikor arról értesültem, hogy a Beyrodt-Sinner-Readmen triászhoz csatlakozott a Frontiers kiadó üdvöskéje, Alessandro Del Vecchio billentyűs, egy kicsit bepánikoltam, mert attól féltem, hogy ebből – nem minden előzmény nélkül – mézes-mázos elpuhulás lesz. Szerencsére nem lett igazam (közben Del Vecchio a Revolution Saints fő dalszerzőjeként is bizonyított), sőt kiderült, hogy egészen jó énekhangja van, amelynek csatasorba állításával sikerült megidézni a Deep Purple Mark III-as fölállásának legendás Coverdale-Hughes duettjeit is (pl. Straight Shooter, Devil Takes Me Down).

Ennek ellenére a "Whiskey Fingers" túlnyomórészt nem a Deep Purple '74-75-ös korszakát idézi, hanem inkább a Whitesnake John Sykes által fémjelzett rövid, de annál meghatározóbb periódusát. Már a 2013-as albummal kapcsolatosan is megjegyeztem, hogy az együttes korábban hangsúlyos Deep Purple, Rainbow utánérzései egyre halványabbak, olyannyira, hogy – kihasználva David Readman Coverdale-klónszerű adottságait – mára már szinte teljes egészében egyfajta Whitesnake tribute bandává fejlődtek (lásd a lemezborító kígyóbőrös háttérmintáját!), akik nem földolgozásokat játszanak, hanem inkább saját kútfőből, tökéletes stílusgyakorlatokkal tisztelegnek a nagy fehér anyakígyó előtt.

Nagyon érdekes ez: Magnus Karlsson új Free Fall lemezét lehúztam, mert a svéd gitáros-zeneszerző műhelyében egy ideje meglátásom szerint fárasztóan sablonos sorozatgyártás folyik, a Voodoo Circle új lemeze pedig sejtelmes, bizsergető mágiának tűnik, jóllehet semmivel sem kevésbé klisés, ráadásul az alkatrészek egyértelműen újrahasznosítottak. Miért bágyaszt az egyik és bújik a bőröm alá a másik? Nem hiszem, hogy meggyőző magyarázatot tudnék adni a kérdésre: talán mert fanatikus Purple rajongó voltam-vagyok, vagy esetleg mivel több lélek, lelkesedés, zsiger van az egészben, netán mert mostanában a Whitesnake módfölött gyöngélkedik? Ki tudja? A lényeg, hogy ez a lemez piszkosul bejött, túrja is kifelé rendesen az idei top 15-be való beválogatásra váró nem kevésbé tehetséges vetélytársakat.

Tartuffe

Kiadó:
MCA Records

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Tőlünk nem idegen, hogy időről-időre nosztalgiázunk egyet, ilyenkor előveszünk a néhai tehetségek, vagy jobb napokat látott előadók közül egyet, leporoljuk a lemezeiket abban a reményben, hogy megkopott hírnevükről is sikerül talán egy pár porréteget lefújni. Legutóbb az ex-Rainbow billentyűs David Rosenthal kiváló bandáját, a Red Dawnt méltattam az 1993-as "Never Say Surrender" újra kiadása okán, most pedig a Gioeli tesók által alapított Hardline-ra esett a választásom, közelebbről az 1992-ben megjelent debüt anyagra.

Johnny Gioeli énekes bombasztikus orgánumával a '90-es évek vége óta Axel Rudi Pell "mesternek" asszisztál, nem ő tehet róla, hogy a góré gitártudásban sohasem tudott fölnőni dalszerzői képességeihez. Gioeli ekkor még egy női szíveket megdobogtató hair metal istenség külsejével rendelkezett és a Hardline sorai közé (testvére mellett) olyan remek zenészeket tudott beszervezni, mint Neal Schon gitáros (Journey, Bad English, Soul SirkUS) és Deen Castronovo (Bad English, Journey, Revolution Saints). A "Double Eclipse" címmel megjelent első album szép sikereket ért el a slágerlistákon és szinte azonnal a legmenőbb Los Angeles-i klubok közkedvelt föllépőivé avanzsálta őket.

Sajnos akkoriban kutya idők kezdtek járni a pufihajú, szűk farmeres rockerekre, így a biztató népszerűség ellenére a piacilag más irányban érdekelt MCA Records utcára tette őket, lemezszerződés hiányában pedig csakhamar szétszéledt az illusztris társaság. Az újjáalakulásra (egy teljesen más muzsikus gárdával) egészen 2002-ig kellett várni (II). Sajnos vagy nem (nekem inkább sajnos) akkor oly sok más hasonló sorsú bandával egyetemben a Frontiers Records vette őket gondozásába, ami - szokás szerint - azt jelentette, hogy az eredeti metálosabb, glam-közeli stílus helyét átvette az AOR(ientáció), a második gitárost (Joey Gioelit) pedig egy billentyűsre cserélték. Innentől kezdve el is vesztettem szinte minden érdeklődésemet a banda iránt, ez viszont egyáltalán nem halványítja el a dögös, vérbeli segg- és hajrázós első lemez kedves emlékét.

Gioeli már itt bebizonyította, hogy a legjobb hard rock/heavy metal énekesek között van a helye, Neal Schon pedig a Journey-hez képest keményebben, metálosabban pengeti a húrokat (talán még Túrisas cimbora csúnyán alulinformált Schon-lekicsinylését is kigyógyítaná - persze látatlanban nagy valószínűséggel föl sem ismerné, hogy ki játszik). A közel egy órás albumon egyetlen gyönge nóta sem akad, még a lassabb, balladisztikusabb tételek is ülnek (köztük a japán bónuszként megjelent "Love Leads The Way) - pedig abban a korszakban divat volt szirupos lassúkkal fárasztani a hallgatóközönséget. A lemez egyébként kimondottan jól, szinte modernül szól, Castronovo dobjai is tekintélyt parancsolóan kalapálnak.

Csak ajánlani tudom olyanoknak, akik már a '80-es évek végén és a '90-es évek elején is nyitott hallójáratokkal jártak-keltek, de azoknak a fiataloknak is, akik a mostanában újra népszerű stílus "klasszikusaival" ismerkednének.

Tartuffe

Kiadó:
Crime Records

Honlap:
www.mariusdanielsen.com

Szerencsére még mindig érhetik meglepetések az embert, ha fordít rá egy kis időt, és a töménytelen megjelenő lemezből a számára teljesen ismeretleneknek is szán legalább egy belehallgatásnyit. Így találtam rá a szóban forgó csemegére, amely kis képzavarral élve a "metal opera vagyok" kiáltással hívta fel figyelmemet, a többi aztán jött magától. Hogy mi is? Például a szereplők illusztris névsora, mert ha projekt zenei atyjáról, a norvég Marius Danielsenről soha életemben nem is hallottam – csakúgy, mint Darkest Sin nevű bandájáról –, az olyan nevek, mint Mark Boals, Tim Ripper Owens, Edu Falaschi, Timo Tolkki, Chris Caffery, Mike LePond azokat is lázba hozhatja, akik a további, a heavy metal "B bajnokságában" kitűnőt alkotó bandák sorait erősítő közreműködőket nem ismerik: a Heavenly, Falconer, Axxis, Vision Divine, Kaledon, Tygers Of Pan Tang és még számtalan csapatból verbuválódott gárda aztán nem is okozott csalódást.

Maga a műfaj, úgy érzem, túllépte fénykorát, melynek tündöklésében az Avantasianak volt a legnagyobb szerepe, és olyan produktumokkal véste be magát a heavy metal dicsőség-könyvébe, mint a háromkötetes Genius, az Aina, az Ayreon űr-operák, a Soulspell és talán az utolsó, számomra kedves dobás, a Tolkki-féle Avalon – szigorúan csak az első rész! – az utat kikövező Savatage alkotta "Streets"-ről nem is beszélve.

Danielsen nem vállalkozott a műfaj megújítására, de amit kínál, az a megszokott panelek ellenére is szórakoztató és magával ragadó – azoknak persze, akik alapvetően szeretik a germán-skandináv power metalt, annak is a harcosabb, indulósabb fajtáját, ebben a tekintetben talán a Manowart is a hatások közé lehetne sorolni. Barátunk szerencsére erőskezű vezérként vezeti le a számtalan zenei rohamot, melyek között felesleges ellágyulásnak nincs helye, ebben a tekintetben, vagyis a hangulati többszínűségben talán kissé monokrómabb a rokon Avantasia operáknál, de oda se neki, a permanens csatahimnusz-áradat kárpótol ezért. Azt azonban óva intem, aki lesajnálóan legyint a stílus hallatán, darabos paneltologatást képzelve el: a füstölgő gitárszólókhoz nem véletlenül verbuválódott egy kisebb világválogatott, azok bizony ütnek, mint az ötkilós Népszava-kalapács, és ha a heavy metal egyik lényegét, a klasszikus gitárhasználatot nézzük, akkor a "Valley Doom" nem a völgy mélye hanem a hegy csúcsa. Ja, és ne feledkezzünk meg az énekesek teljesítményéről: a főszereplő Boals a lelkét is kiénekli, produktuma hallatán kedve van a hallgatónak két kézzel kikalapálni vasból a scream szót, hadd legyen súlya is, ne csak ereje.

A koncepció persze a szokásos, a lemez közepén elhelyezett több mint 14 perces opusz mindent összefoglal, amit össze kell, és csakúgy nem roskad össze saját terhe alatt, mint az egész album, sőt. A 12 szerzeményes csokorban töltelék dalt nem találtam, még az outro sámán-énekes megoldása is telitalálat, gondolom, hogy a történet szempontjából fontos szerepe is van, mindenesetre szokatlan, de ötletes zárás, aminek remélem, lesz folytatása. Danielsen szerint mindenképp – én pedig csatabárdokon ülve várom, hogy úgy legyen!

Garael

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.pagansmind.com
facebook.com/pagansmind

Csak hogy bizonyítsam, keresztény ember létemre nem vagyok elfogult, elvakult, vagy ilyesmi (ezt általában olyanok szokták mondani a vallásos emberekre, akik mindenáron ki akarják őket rekeszteni a közéletből), most sokadjára nyilvánítom ki: a norvég pogányok (minden nyíltan vallásellenes kijelentésük ellenére) óriási kedvenceim! Nálam bizony simán belefér, hogy egyszerre magasztaljam a már engem is zavaróan hittérítő Strypert (lásd a legutóbbi lemez dicséretét!) és az ateizmusukkal kérkedő Pagan's Mindot. Van ugyanis egy egyetemes közös nevező, úgy hívják: színtiszta, hamisítatlan MUZSIKA!!!!

A Jorn Viggo Lofstad gitáros-zeneszerző által vezetett norvég progresszív metál csapat 2009-ben már kiadott egy koncert DVD-t "Live Equation" címmel. Ez 2 DVD-t tartalmazott; ez elsőn egy nagyjából órácskányi norvég buli szerepel (Rockefeller Music Hall, Oslo), a másikon innen-onnan szalajtott, ilyen-olyan minőségű élő és próbatermi fölvételek, többek között arról az igen rangos, mindig teltházas ProgPower USA fesztiválról, amelyen az együttes mondhatni rendszeres föllépő, és ahol pár évvel később a "Full Circle"-t is rögzítették.

Sajnos a "Live Equation"-ön (ahogy a címből is nyilvánvaló) szinte kizárólag a szerintem felemásra sikeredett 2007-es "God's Equation"-ra támaszkodtak, a második korong hang- és képminősége pedig borzasztóan egyenetlen (többnyire igen gyönge). Így aligha lehet csodálkozni azon, hogy örömtüzeket gyújtottam akkor, amikor bejelentették: egy több, mint két és fél órás monstre koncert anyagot adnak ki, amit a ProgPower USA XV fesztivál kick-off napján vettek föl 2014. szeptember 11-én Atlantában (előttük a DGM játszott, a többi napon olyan bandák, mint a Leprous, Stratovarius, Seventh Wonder, Divided Multitude, Voodoo Circle, Jon Oliva's Pain, Masterplan, Pain Of Salvation!!!).

Az előadás két etapban lett lebonyolítva, az első szettben a Pagan's Mind definitív "Celestial Entrance" című albumát (2002) adták elő az első hangtól az utolsóig, majd egy negyedórás szünet után következett egy 80 perces (!) válogatás karrierjük legjobb nótáiból. Még belefért a beszédes "Full Circle" címmel egy új instrumentális összegzés (meddley) is, amit korábbi dalaik témáiból fűztek össze erre az alkalomra. A "Walk Away In Silence" és "Eyes Of Fire" szekvenciában meglepiként a Circus Maximus dalnoka, Mike Eriksen énekel duettet Rue-vel. A show tehát zseniális; kellett ez, mint egy falat kenyér!!! Ezzel szerintem végleg bebizonyították minden kétkedőnek, hogy helyük van a progresszív metál legnagyobb alakjai, formációi között, igazi A-listás csapat!

Lehet, hogy a hangulat kevésbé forró, mint a 2008-as norvég bulin (a hazai pálya előnye) és a zenészek is valamivel visszafogottabbnak tűnnek (ami talán érthető a kamerák jelenléte és az esemény súlya miatt), de gyakorlatilag hiba nélkül játsszák végig a két és fél órát – főleg Lofstad lenyűgöző, de Nils K. Rue is nagyon jól teljesít (az utómunkálatokat persze nem lehet kizárni, bár erre utaló jel nem nagyon akad). Lehet, hogy a fényképezés nem mindig tökéletes, de nyilván nem jut mindenhová annyi tehetséges operatőr, mint kis hazánkba.

Nem tudom, mit is mondhatnék még? Az audió változatot tartalmazó két CD-vel együtt kiadott DVD kötelező anyag, ideális ajándék a karácsonyfa alá, csak aztán nehogy az legyen belőle, hogy szentestén öklöt rázva üvöltetjük a "Full Circle"-t bent a nappaliban, míg a család többi tagja morcosan az ebédlőben fogyasztja ünnepi vacsoráját...

Tartuffe