Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.defleppard.com

Bevallom őszintén, nem igazán értettem azt az ovációt, ami az új Def Leppard album előre megszellőztetett két dala váltott ki a nagyérdeműből. Illetve értettem én, csak nem éreztem: az előzetesek ugyan lényegében az aranykor csúcsalbumait idézték, ám az igekötő sajnos a fel, és nem a meg lett. A dalok ugyanis két dolgot nélkülöztek, ami nélkül nem lehet őket az említett érához mérni: az impulzív optimizmust, és John Lange-et. Hiába hát a szerintem kissé önlopott dallamváz, ha az adrenalin és a hisztéria – sőt, még az eufória is – a korábbi albumokon maradt, olyan "B oldalas" feelinget marasztalva, amit Mutt minden bizonnyal visszaküldött volna még egy kis polírozásra. A kissé öregesre vett tempó persze nem mindig zavart, hiszen sokakkal ellentétben én szerettem a csapat "grunge"-ra vett lemezét is, de nem véletlenül, hiszen az oda írt dallamokból még az akkori elvárások sem tudták kiölni a leopárd érzést.

Tudom, persze, hogy nem illik a huszonöt évvel ezelőtti kirobbantó hatást várni a csapattól, ám jelen album az életműhöz mérten is csak a "Euphoria" utáni időszak legjobbja, ha pedig egy névtelen csapat hozza ki, biztos vagyok benne, hogy jóindulatú vállon veregetés lenne a legtöbb ítész reakciója. Ügyes, csak hát mégsem az az igazi Def Leppard minőség…

A mézesmadzag tehát el volt húzva, így aztán a végeredmény még inkább megosztó lehet, hiszen az indulás reményt keltő múltidézése után kissé szétesik a koncepció, még akkor is, ha a csapat a lemez megjelenése előtt az album megtervezett ívéről beszélt – remélem, hogy nem ők fogják a legközelebbi autóverseny-pályát tervezni, mert akkor az ívek ott igencsak balesetveszélyesek lesznek. Van hát itt minden, amit el lehet várni a csapattól, meg olyan is, amit nem, funkys Queen idézéstől a hatvanas évek beat-rock-jáig, és ha az "Energized" a címével ellentétben nem lenne annyira punnyasztó, amennyire az, még tetszene is a dolog. Mert igaz, ami igaz, a fiúk nem felejtettek el zenélni, és ha a férfidög jócskán meg is kopott, a bandára jellemző szöszmötölős, aprólékos igényesség megmaradt, ez pedig ebben a kissé vegyes felvágott kínálatban talán még jobban kidomborodik.

Szívom kissé a fogam, mert biztos vagyok benne, hogy Lange produceri munkájával egy késői klasszikus születhetett volna, igaz, lehet, hogy kellett volna még két évet várni rá, ismerve az úriember tökéletesség-mániáját, de ha ennyi ideig volt türelmünk, akkor mért ne lett volna még egy kicsi. Igen, hiányzik kissé a gatyába rázás, az ötletek egységes koncepcióba fogása, és a töltelékek eltávolítása, vagy továbbfaragása – ezek nélkül sajnos azt kell mondjam, nekem kissé csalódás az album, még akkor is, ha három-négy olyan szám azért született, melyeknek helye lett volna a klasszikusokon is. A többinek viszont nem, ez pedig egy 13 darabos albumon kevés, főleg az elvárások tükrében. Talán ha együtt süketültem volna az öregedő leopárddal…, így azonban ez most az elszalasztott lehetőség lemeze lett, öndefiníció ide, vagy oda.

Garael

A karácsonyi ünnepkörben élelmes vállalkozók kezdettől fogva fölismerték a kiaknázható anyagi lehetőséget (a vásárlók hiszékenységét és naivitását nemkülönben). Természetesen a zenészek sem akarnak kimaradni a "jóból", ezért az ünnepek közeledtével a boltokat rendre elárasztják a karácsonyi hangulatú, ihletésű hanghordozók, a klasszikus műfajtól a jazzen át a popzenéig mindenki ízlésének megfelelően válogathat a bőséges választékból. Ha igényes a dolog, nincs is ezzel semmi baj, és amikor a '90-es évek derekán a Savatage mellékvállalkozásaként beindult a Trans-Siberian Orchestra, mi is lelkesen helyeseltünk, mondván, ebben a karácsonyi őrületben miért ne lehetne kedvezni a keményebb, kijezetten rockos stíluspreferenciáknak?

Paul O'Neill és Jon Oliva közös vállalkozása rövid úton hangos siker lett, és bár az első lemezeket magam is begyűjtöttem, volt némi keserű szájízem, mert gyanítottam, hogy a grunge időszakban megcsappant népszerűség miatt egyre kevésbé rentábilis Savatage-nak éppen a TSO adta meg a kegyelemdöfést. Az időközben monumentális rockszínházzá fejlődött, milliós lemezeladásokkal büszkélkedő TSO természetesen nem volt előzmények nélkül, hiszen az Amerikában méltán népszerű Mannhaim Steamroller már a '70-es évek óta magas színvonalon művelte a rock-klasszikus fúziót és annak karácsonyi változatait. O'Neill és Oliva ötlete tehát nem volt éppen eredeti, de a káprázatos, nagyszabású megvalósítás végül őket tette etalonná.

Ezek után nem meglepő, hogy a TSO farvizén navigálva mások is igyekeznek révbe érni, ilyen formáció a korábbi TSO vokalistákból verbuválódott The Kings Of Christmas, vagy a TSO tribute bandaként indult és idővel TSO zenészekkel is bővülő Wizards Of Winter, ami – vélelmem szerint – még a nevét is a "Wizards In Winter" című TSO dalból kölcsönözte (The Lost Christmas Eve, 2004).

A TSO szekere manapság olyan elképesztő lendülettel száguld, hogy egy ideje már arra sem kell energiákat pazarolniuk, hogy újabb és újabb kiadványaikkal az eredeti karácsonyi tematikát kövessék. A "Letters From The Labyrinth" is független ettől az ünnepkörtől, maradt viszont a cukros-mázas körítés, a klasszikus zenei közhelyeket kiaknázó olcsó, vásári szemfényvesztés, javarészt szemplerekkel. Mozart, Beethoven, Csajkovszkij után most épp a Bach/Gounod-féle "Ave Maria" került terítékre (Lullaby Night). Hogy meglepődtünk!

Nem állítom, hogy Krisztus születése ünnepének közeledtével nem bányászom elő az interneten nevetségesen olcsón beszerezhető első TSO albumokat, de ez így hatodjára, ráadásul a karácsony bája nélkül halálosan fárasztó. Az amerikai alsó- és középosztályt lehet, hogy meg lehet ilyesmivel vezetni szinte évről évre, de a klasszikus zenei örökséggel közeli ismeretséget szerzett és őrző európai értelmiség (bevallottan egyre szűkülő közönségének) gyomra ezt már nem nagyon veszi be – még akkor sem, ha közben rajongásig szeretjük a jazzt, a bluest és a keményebb, modern műfajokat is.

A Scott Kelly billentyűs és felesége, Sharon által életre hívott TSO klón, a Wizards Of Winter nélkülöz minden szégyenérzetet, még arra sem ügyeltek, hogy legalább ne egyszerre jelenjen meg immáron egyébként második lemezük a TSO soron következő albumával. A szembeötlő hasonlóságok okán kézenfekvő volt tehát, hogy a két kiadványt egyszerre értékeljük. A "The Magic Of Winter" éppen olyan geil, sablonos alkotás, mint eddig bármi a TSO-tól, de kategóriáján belül egyáltalán nem marad el a nagy példaképtől, pedig nyilvánvalóan lényegesen kevesebb pénzből gazdálkodtak. Sőt, azt kell mondjam, a bátrabb szólók és a kompromisszum-mentesen karácsonyi ihlet miatt sokkal jobban tolerálható.

Azt hiszem, már így is többet írtam ezekről az anyagokról, mint amit ténylegesen megérdemeltek volna. Mindkettő a maga módján minőségi alkotás kiváló zenészekkel, de engem már nagyon hervaszt az év egyik legszebb és lényegében vallási tartalmú ünnepének ez a szisztematikus, pénzszagú kizsigerelése. Persze ez megy minden fronton, elég bekapcsolni a TV-t vagy sétálni egyet a bevásárlóközpontokban. Nem mondom, szentestén halkan duruzsoló "bútorzati" zeneként el tudom képzelni, bár mostanában szívesebben hallgatom olyankor Harry Connick Jr.-t, Diana Krallt, Lee Ann Womacket, vagy – igen, jól látjátok! – Michael Bublét (nem mintha ezek kevésbé üzleti indíttatású vállalkozások lennének).

Tartuffe

Kiadó:
Mind's Eye Music

Honlapok:
vinniemoore.com
facebook.com/Vinnie.Moore.Official

Jó döntés volt nem elkapkodni ezt a kritikát. No nem azért, mert "beért" volna a lemez vagy ilyesmi, hanem mert Pjuan kolléga is leírta a Passzio.hu oldalon az ő meglátásait, majd 10/5 pontra értékelte a produkciót, ami érdemjegyben egy közepest jelent Vinnie dolgozatára, amiért otthon nem fogják nyilván megdicsérni… – "Foglalkozhattál volna többet is az anyaggal, fiam!"

Pedig…

Nagy törődés és komoly meló van ám az "Aerial Visions" mögött, de ettől függetlenül tanulságos Pjuan szóbeli értékelése, mi több, igazság is van benne, ráadásul nem kevés, noha a végére kanyarított szigorú "hármassal" alapvetően nem értek egyet. Az én érdemjegyemmel nem félve menne haza Vinnie, hanem büszkén. Merthogy ez itt zseniális, mindenki számára befogadható dallamvilágú, feelinges gitározás az első perctől az utolsóig. Jeles. Egy állom-sound, ahogy szól az a gitár: dinamikával, nyersen, erővel, de természetesen, kevésbé túlvezérelten. Nyilván senki nem fog meglepődni, hogy a korai Vinnie neoklasszikusságának már hírmondója sincs, már réges-régen egy modern, de alapvetően blues alapú rock gitározás felé mozdult, ami itt teljes pompájában tárul elénk. A "To The Core" nehezebben emészthető világa után ezúttal egyszerűbb dalszerkezetek, harmóniák érkeznek, amire szinte kedvem lenne társ-rágitározni, de még idejében észbe kapok, így nem következik be a virtuális megmérettetés Vinnie "a' Irdatlan bácsi" Moore és köztem, ahol a távolság állandó, amit egyébként az artwork is jól visszaad. (Kozmikus gigász bruttyónyi, aminek nagyságát két galaxis viszonylatában kell elképzelni. Copyright by Laár A.)

A "La Grange" (Z.Z. Top) cover nekem ugyan felesleges, de a koncepcióba belefér, ezen a dalon keresztül is jobbára be lehet lőni a közérthetőbb, dallamcentrikus, nem szétművészkedett zenei irányvonalat, a "Looking Back" meg mintha gesztusértékkel, de alig észrevehetően visszautalna a fődallamban Michael Schenker "Lipstick Traces" szerzeményére. UFO, mint közös nevező, nyilván.

No, és akkor, ami tény. Meg voltam győződve arról, hogy Vinnie játékát akkor is felismerem, ha nem tudom, hogy ő játszik, márpedig ez most itt megdőlt. Az első dal alatt is többször kellett csekkolnom az iPod-ot, hogy nem történt-e tévedés, biztos jó muzsikát indítottam-e el.  Igen, Pjuan jól látja, ez helyenként inkább Satriani meg mások, mint Moore önmaga. A záró "Million Miles Gone" meg egyenesen For The Love Of God 2.0 (Vai). Szerencsére ezen az identitás-krízisen én sokat nem kattogok (sokoldalú, oszt jónapot!), amíg nem Kirk Hammettre vagy Axel Rudi Pellre kezd el hasonlítani a játéka, addig öröm és boldogság van, mert az utolsó dalig itt tényleg valamennyi csillagot durván legitározza a lemezborítóról.

Túrisas

Honlap:
facebook.com/SigmaProjectOfficial

Nem szeretném, ha úgy érne véget az év, hogy szó sem esik erről a brazil prog-metál lemezről. Egy ideje már a lelkiismeret furdalástól gyötrődve kerülgetem ezt az anyagot, mert ahhoz túl jó, hogy elsikkadjon, de ahhoz meg nem ragadott magával eléggé, hogy prioritást élvezzen más, régóta várt megjelenésekkel szemben. Szóval: progresszív metál és brazil hangszeres kompetencia a szokásos dallamérzékenységgel – röviden így jellemezhetném a Sigma Project bemutatkozását.

A formáció mögött valójában két tehetséges brazil srác áll: Vitor Mancini gitáros és Neemias Teixeira billentyűs, ők is keverték és maszterelték az anyagot, ami természetesen magánkiadásban jelent meg, jóllehet az iTunes "boltból" és a CD Baby oldalról is letölthető (az együttestől pedig fizikai formában  megrendelhető). A magánkiadás szerencsére nem jelent olcsó, aránytalan hangzást, csapnivaló keverést; a produkciós munka fölöttébb igényes (beleértve a nagyzenekari szemplerek kezelését és a borítótervet is).

A "Reality Field" 60 perc tömény és változatos instrumentális progresszív metált tartalmaz, rengeteg ujjgyakorlattal, de megkapó, könnyen emészthető melódiákkal. Mancini játékán abszolút hallatszik, hogy sokat hallgat John Petruccit, meg általában véve a Dream Theater lehet a nagy példaképe. Minél többet hallgatom, annál jobban hasonlít egy másik Petrucci-bűvöletben élő, általam nagyon kedvelt gitáros, Brian Maillard szólóanyagaira, valamint a svájci-olasz virtuóz saját bandájára: a Solid Visionre, akik "Sacrifice" nevű albumukat instrumentális változatban is kiadták.

Azért az igazsághoz hozzá tartozik, hogy bármennyire ügyesek a muzsikusok, egy idő után el-elkalandozik a figyelmem, és bizton tudom, hogy ez egy jó énekessel kiküszöbölhető lenne. Jó énekesből pedig elég sok van Brazíliában, így remélem, hogy a következő anyag már nem csak instrumentális tételeket fog tartalmazni. Igazán kedves dolog, hogy az album az együttes YouTube oldalán teljes egészében meghallgatható.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.dark-moor.com

A csapat legutóbbi albumának kritikájában már elsírtam a magam bánatát a felett, hogy a neoklasszikus csárdásozás helyét átvette az operettes polka, de a tantusz igazán most esett le: Dark Moorék gondoltak egyet, és hispán optimizmussal vágtak neki, hogy ők legyenek a spanyol Sonata Arctica. Nem, nem a csikóviháncos, speedelős, odavágós banda, hanem a mostani, tudod, az a musicalbe merevedett, geil modorossággal hatásvadász, szélesvásznú "póz-őrszakasz". Csak hát addig, míg Sonataéknál tetszik a dolog, a spanyolok esetében egyáltalán nem, és kutya legyek, ha el tudom magyarázni, miért. Hiszen van itt minden, amiért szeretnem kellene az irányvonalat – és amiért szeretem a Mágnás Miskát is –, tehát: végletes és túljátszott, művi érzelmek, habos-giccses panelek elé állított női gospel (vagy vokális, kinek, mi tetszik) kórus, álszimfonikus, ám nem terebélyeskedő zenei háttér, lopott, és kipróbált, popos dallamok, melyeknek hatását már ezerszer kihasználták, így mostani sikerük is biztos… ja, hogy mindezek az okai is ellenszenvemnek? Hát látod, lehet…

Hallgasd csak meg a "Bon Voyage" című darabot (majdnem azt írtam, a "My Fair Lady"-ből, mert hát a fődallam onnan lett csórva), és ha még mindig nem érted ellenkezésem okát, akkor minden bizonnyal ÉREZNI fogod: ez a szám, amit díszpintyül lehetne állítani a metál sokaság elé – és amely olyannyira jól reprezentálja az egész albumot –, aminek következtében valószínű, hogy DeMaioék még nekifutásból sem tudnák seggbe rúgni őket, a haragtól elgyengült lábakkal. Az ötlet – vagy koncepciólopás – persze nyilvánvaló, nézd csak meg a 2013-as album borítót, és ha nem köszön vissza a TSO grafikai világa, akkor nem ismered az amerikai mintát, amely azonban úgy tudja megvalósítani az ízléstelenség koherenciáját, hogy azzal tulajdonképpen értéket termel – azért gyorsan tegyük hozzá, Savatage alapokkal lehet is.

Itt azonban ilyenek nincsenek, Romero pedig hiába próbál meg hangjával könnyekbe fulladó pátoszt közvetíteni, nekem inkább a hideg futkározik a hátamon, úgy, mint mikor a cukros bácsi édeskés hangját hallom a horrorfilmekben. A dalok – bár a már említett sablonok és hatásvadász elemek miatt működnek, és biztos, hogy sok embernek tetszenek is –, nélkülözik azokat az eszközöket, amikért az egyszeri hallgató a metált szereti, így ami marad, nem túl fémszív-derítő: herélt, szintetikus, súlytalan hangzás, a riffek száműzése a színpadi függöny mögé, ahol azok aztán karöltve búslakodhatnak  gitárszóló-társukkal, miközben a rivaldafényben táncot lejt a giccs és a kiszámított érzelem adagolás.

Lehet persze az is, hogy kissé szigorú voltam a csapattal, mert mint írtam, van, akinél működhet a dolog – ráadásul a jelenlegi szerzemények határozottan erősebbek is az említett vonalak mentén a legutóbb hallottaknál –, ám hiába, katonaként nem tudom megbocsátani az elpazarolt puskaport, amivel egyébként bőven ellátta a csapatot a "Metal God", és amit a fiúk ágyúsortűz helyett színpadi petárdák pukkantásra fordítottak. Maradjunk tehát abban, hogy akik szeretik ezt a pomádés, habos-cukormázas pop-metalt, azok minden bizonnyal megnyalják ajkukat a lemez hallatán, a harcosabb vitézeknek azonban az ajkak esetében valószínűleg marad a biggyesztés. (A deluxe-kiadás öt számán kissé kiköszörülik a csorbát pár füstölgő, remek gitárszólóval és karakán kiállással, amivel egy-egy röpke pillanatra képesek felidézni még a fénykorában élő Rhapsodyt is, kár, hogy nem ez a koncepció képezte az egész album alapját.)

Garael

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.eldritchweb.com
facebook.com/Eldritchband

Addig is, míg Túrisas nagy nehezen megszüli a régen beígért Vinnie Moore kritikát, gondoltam, megírom helyette az idei Eldritch album recenzióját. Helyette, mert bár az olasz prog/power metál csapatokat kiváltképp kedvelem, az Eldritch valahogy sohasem tartozott a kedvenceim közé, még a Túrisas által egekig magasztalt "El Nino" sem igazán tudott levenni a lábamról. Már a tavalyi "Tasting The Tears"-ről is kénytelen-kelletlen nekem kellett írnom, noha közben a lemez címéhez híven magam is a könnyeimet kóstolgattam. Persze nem azért, mert annyira rossz volt, hanem mert egy ideje (főleg, mióta elmaradtak az ingyen promo CD-k) mások helyett is én gályázom. Na, ez elég patetikusra sikeredett...

Az Eldritchtől szokatlan, hogy egy rövidke esztendő után máris új anyaggal jelentkeznek. A tavalyi lemezzel úgy tűnik, rátaláltak egy új irányra, ami inspirálólag hat a Simone-Holler szerzőpárosra. Kicsit modernebbre vették a hangzást és zeneileg lényegi kifogásom nincs is. Nekem mindig is Holler hangja és dallamai jelentették az alapvető problémát (ld. "Underlying Issues"), s ez még akkor is így van, ha el kell ismernem: most valahogy – talán mert dögösebb és kevésbé izzadtságszagú az egész – jobban tetszik, mint az "El Nino" óta bármi tőlük.

Akad itt is olyan nóta, ami kimondottan irritál (pl. Bringers Of Hate), főleg Holler egérhangja és fölöslegesen erőltetett vibrátója miatt, de az instrumentális részeknél mindig kisimulnak az idegeim, Simone játéka ugyanis frissen lüktető, modern, kellőképpen ötletes. Nyilván nem tudom vagy akarom elválasztani egymástól ezt a közel negyed évszázada együtt dolgozó szerzőpárost, mégis azt mondom, szívesen meghallgatnék valamit Simonétől egy másik formációban. Ezek az irreális fölvetések ne rettentsenek el egyetlen Eldritch rajongót sem: ismétlem, az "Underlying Issues" megítélésem szerint a legemészthetőbb Eldritch anyag az "El Nino" óta.

Tartuffe

Kiadó:
Spitefire Music

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

Na, akkor egy kis rocktörténelem. Az 1978-ra már eléggé megfáradt klasszikus Black Sabbath elhatározta, hogy a  "Never Say Die!" turnéra a Van Halent viszik magukkal. Utólag már alighanem bánják a döntést: a kreatív energiáktól akkor még bőven duzzadó Van Halen ugyanis estéről-estére borzasztó kellemetlen helyzetbe hozta Ozzyékat; a kritikusok és a közönség teljesen egyetértett abban, hogy az előzenekar jobb, érdekesebb, izgalmasabb a fő attrakciónál. Tartok tőle, hogy valami ilyesmi fog most történni a "The Purple Album"-mal turnézó Whitesnake esetében is, hiszen a The Dead Daisies nevű ausztrál/amerikai "zenei kollektíva" (ahogy magukat emlegetik) szerintem élettelibbnek, energikusabbnak, érdekfeszítőbbnek ígérkezik.

A "kollektíva" öreg obsitosokból áll, akik már megjárták a hadak útját olyan neves formációkban, mint a Whitesnake, Mötley Crüe, Guns N' Roses stb., dalaikat mégis egyfajta frissesség jellemzi, jóllehet elsősorban a '70-es évek klasszikus hard rockjának hangulatát idézik. Azt külön dicséretesnek tartom, hogy a 2013-as első lemezen éneklő Jon Stevens helyett most az a John Corabi áll a mikrofon mögött, akit személy szerint százszor jobb énekesnek tartok Vince Neilnél (aki jobban tette volna, ha Pogány Judithoz hasonlóan inkább rajzfilmek gyermekszereplőinek kölcsönzi hangját).

A lemez kegyetlen dögösen szólal meg, Richard Fortus pedig piszkos nagyokat szólózik. Nem állítom, hogy minden dal telitalálat, pl. a funkys "Get Up, Get Ready" dallamát elég laposnak érzem, az albumot záró "Critical" hallgatása közben pedig rendre bealszom, de ez még így is sokkal erősebb, mint a megfakult hangú Coverdale hamvába holt Deep Purple haknija. Érdekes módon a dalcsokorba fűzött két földolgozás: Howlin' Wolf "Evil"-je és a The Sensational Alex Harvey Band "Midnight Moses"-e az anyag legjobb pillanatai közé tartozik. A borító ugyan kriminális, de a tartalom meggyőző; nálam tuti rendszeresen meg fog dörrenni a kocsiban.

Tartuffe

Kiadó:
Unicorn Digital

Honlapok:
www.therealmystery.com
facebook.com/mysterysound

Utoljára 2013-ban tudósítottunk a kanadai prog-rock koronázatlan királyainak, a Mysterynek háza tájáról, pedig éppen lett volna miről beszámolnunk. Tavaly ugyanis megjelentettek egy két CDs koncertalbumot "Tales From The Netherlands" címmel. Az együttes első európai koncertjén rögzített anyag sajnos csak audió változatban jött ki, pedig egy DVD-t nagyon begyűjtöttem volna tőlük. A bulit követően Benoît David énekes (ex-Yes) bejelentette, hogy köszöni szépen, elege van a szórakoztatóiparból, így Michel St-Père, a Mystery atyja és zeneszerzője íziben leszerződtette Jean Pageau-t, akinek szinte tök olyan tiszta, magas orgánuma van, mint Davidnak (ha nem olvasok utána, talán észre sem veszem a cserét).

A két évvel ezelőtti "The World Is A Game" bevallottan meglepetésként ért, mert a francia-kanadai együttest egyáltalán nem ismertem korábban, most azonban már "régi" ismerősként készülhettem a "Delusion Rain" megjelenésére. St-Père újra bebizonyította, hogy jobban teszem, ha az ő anyagait hallgatom és nem teszem ki magam makacsul, újra és újra annak a csalódásnak, amit mostanában egy Marillion anyag meghallgatása, kielemzése jelent. Nagyon érzik ezt a lényegében brit eredetű neo-prog muzsikát; hiába a hatalmas québeci francia öntudat, a kultúrájuk mégis ízig-vérig angolszász.

A lemezen mindössze hat nóta kapott helyet, de ez abból adódik, hogy a legrövidebb dal is 6 perc fölött van, igazából túlnyomórészt 10-20 perces tételekben gondolkoznak. Ennek megfelelően lassan, komótosan építkező muzsikát hallhatunk a lemezen – talán túlságosan is. Tetszik, amit hallok, de néha azt kívánom, bárcsak gyorsítanának, súlyosbítanának egy kicsit, és most nem a metálos keménykedés beszél belőlem – egyszerűen csak egy érdekesebb, fordulatosabb hozzáállás jobban lekötné a figyelmemet. Persze lehet, hogy csak el vagyok kényeztetve... mostanság elég sok Magic Pie-t, Hasse Fröberget és Karmakanicot hallgatok. Azt hiszem, időközben változott az ízlésem és neo-progból ma már a britnél (angolszásznál?) jobban szeretem a skandinávot.

Tartuffe

Kiadó:
Golden Core (Zyx)

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

A Sieges Even-örökös Subsignal három stúdiólemez (itt és itt és itt) és egy koncert DVD után adta ki legújabb lemezét, a "Valahol, valamikor jelzőfényei"-t. Nos, igen, a cím pont annyira absztrakt, mint maga a muzsika, elvonatkoztat a stílusok skatulyáitól, a populáris ízlésvilágtól, de még a progresszív rock híveinek jellemző elvárásaitól is. Mint egykor az anyabanda, a Subsignal is magasról pottyant a jogos vagy jogtalan rajongói igényekre, tiszteletreméltó következetességgel járják saját útjukat, követik saját stílusukat, elképzeléseiket.

Tekintve, hogy már a Sieges Event is igen komáltam, egyáltalán nem meglepő, hogy a Subsignal karrierjét szintúgy kezdettől fogva érdeklődéssel, elkötelezett támogatóként kísérem. Nem mondom, hogy kritikátlan, elvakult rajongó vagyok, hiszen nem voltam rest alkalomadtán szóvá tenni kisebb-nagyobb kifogásaimat sem. Például a "Touchstones"-t nem találtam túl erős anyagnak, néha a merengésre való hajlamuk álmosító tud lenni, és továbbra is állítom, hogy Markus Steffen gitáros akármilyen tehetséges dalszerző, csak profitálna abból, ha egy igazán technikás, magabiztos szólógitárost venne maga mellé.

Bizonyos szempontból a "The Beacons…" az eddigi legmerészebb, leginkább vállalkozó szellemű anyaguk. A négyrészes címadó pl. egy sok szempontból kifejezetten figyelemreméltó, ambiciózus darab. Persze mellette megtaláljuk a rövidebb akusztikus tételeket (A Myth Written On Water, Swansong – limited edition bonus track), a Yes "Big Generator" korszakát idéző "And The Rain Will Wash It All Away"-t és a komoran riffelgető nótákat is (Tempest, A Time Out Of Joint).

A lemez nem adja meg könnyen magát, és is napok óta birkózom vele, pedig a régre datálható ismeretség és a kellő jóindulat nem hiányzik. Határozottan szimpatikus, hogy fúvós (fuvola és szaxofon) szólókat is be mertek vállalni, Steffen ebben a tekintetben úgysem hajlandó minket elkényeztetni. Lehet, hogy nem motiválja őket semmilyen elvárás, én mégis azt mondom, néhány jól elhelyezett, fílinges gitár virgával sok szívet-lelket lehetne megnyerni.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
avatariumofficial.se

Mi lehet annál "harcosan bátrabb" dolog a zenében, mint mikor valaki egy műfaj antitézisét valósítja meg: a temetés helyetti feltámadásnak örülni a doom színtéren még akkor is unortodox fajtája az érzelmeknek, ha valószínűleg még a keményvonalas doomsterek szája is mosolyra rándul a Candlemass koncertes újjáéledésének, no és az Avatarium másodlemezes megjelenésének hírére.

Azon persze vitatkoznék, hogy Edling új csapata a Candlemass folytatása lenne, pusztán egy női énekessel, hiszen az új lemez alapja ugyan az az epikus doom, aminek sztenderdjeit maga Edling járatta csúcsra, de a dallamok és a hangulat már túlmutatnak – vagy inkább hátra? – egy jóval korábbi műfaj újra reneszánszát élő lényegére. Az Avatariumnak természetesen nem kell nevet változtatni mondjuk antikváriumra, de a hetvenes években kikupálódott vintage rock valljuk be, csak úgy illeszkedhet a doomhoz, hogy némi pszichedelikus felhanggal sikerült lehangolni – ha nem is hat láb mélyre, de a lelki bugyrok alsó részére. Hogy ez mégsem eredményezett gyomor- izé, fülforgató katyvaszt, abban két dolognak van igazán nagy szerepe: a főnök dallamainak, és az énekes Jennie-Ann Smith csodálatos hangjának. Ez pedig bizonyíték. Hogy mire? Hát arra, miszerint a pop nem csak okádni való nyersanyagforrás, hanem olyan rejtett csodák lelőhelye, mint az elvarázsolni oly könnyedén képes Jennie-Ann, aki olyan meghökkentő természetességgel illeszkedett be ebbe a metalban is undergroundnak számító stílusba, hogy az már-már törvényellenesnek minősül – legalábbis azon metal hívők számára, akik szerint a hitelességet két mázsa rozsdás vassal lehet csak mérni.

Így aztán lehetne bohóckodni, bevált pózokat felvenni, ám a rejtélyes betegségen átesett Edling nem törődik az ilyesmivel, aki szerint pedig Jennie hangja nem stílusok felettien orbitális, annak tudom ajánlani a Forró Ólom nevű vokalistát – a dallamok fülbe égetése garantált!

De térjünk hát rá az albumra, amit az "All I Want" EP oly remekül vezetett fel, akkora panteisztikus power slágert rittyentve, amekkorát csak a lemez címadó száma produkál: nos, az ilyen, Trouble típusú zakatoló, pöfögő metál-gőzmozdonyok tudnak szépen a sínre tenni, és ha a kezdés tempós lendülete meg is torpan a továbbiak folyamán, a hatás végig kitart.

A folytatásban tehát már kissé más típusú a hangvétel, és ha a "The January Sea" ugyan ólomlábakon cammogó doom riffel is vezeti fel a mondanivalót, a lényeget a továbbiakban inkább az édes-mézes, szemlélődős dallamok jelentik, a háttérben bugyborékoló Hammonddal, és az epikus-folkos variánsokkal. Edling dallamai varázslatosak, és talán még filmszerűek is, persze nem amolyan Luca Turilli, vagy Nightwish-féle módon: a vizualitást Jennie-Ann kifejező hangja emeli klasszis szintre, amihez olyan jól passzol a hangulatteremtő billentyű, valamint az előző albumhoz képest kissé visszafogott, de untermanként kiválóan szolgáló gitár.

Bensőséges, ám érzelmekkel teli album született, ahol a magány nem beszippantja, hanem teljessé teszi a hallgatót, olyan utazásra hívva, melynek során túlléphetünk a bevált és jól ismert stíluspaneleken, mindezt bájos természetességgel és professzionális módon elővezetve.

S hogy mennyire urai a zenészek kreatív szellemüknek, arra talán az utolsó (bónusz) szerzemény a legautentikusabb példa: a doomba öntött gospel kibékíthetetlen ellentéte innentől fogva a múlté és legszívesebben elmosolyodnék a játékos ötletességgel megvalósított hibriden – már ha illene a mosoly egy doomster ajkához.

Garael