Honlapok:
www.ciromanna.com
facebook.com/ciromanna

Felmerült bennem a kérdés, hogy mikor, vagy mikortól számít zene fanatikusnak az ember. Biztosan lehetne itt is kategóriákat felállítani, amely halmazokkal a mániákusság fokozatait mérnénk, de fölösleges kitérő lenne. Annyi biztos, hogy aki kiad rekord font árfolyam mellett egy digitális zene+kotta csomag letöltéséért egy olyan összeget; amiből egy háromfogásos ünnepi ebédet lehet abszolválni két fő részére, az bizony menthetetlen fanatikus. Kis előzetesemből kitalálhatta a kedves olvasó, hogy a cikk szerzője az elkövetője, ennek az ámokfutásnak.

Úti célunk ismételten a napsütötte Olaszország, a blogot nyomon követők most joggal gondolhatják, hogy direkt csinálom. Hiszen többször is méltattam már a talján gitáros populáció kvalitásait, illetve több zenészt is bemutattam már az említett országból. Pedig semmi ilyenről nincs szó, Ciro jött, látott, győzött. Második albuma Mr. Mannának, viszont az első, ahol rockosabb az irány. Az debütáló albuma funk-rock területen mozgott, amikor érdeklődtem, hogy mennyivel másabb, mint jelen korong; akkor azt a választ kaptam, hogy sokkal, ennek tükrében nem akartam továbbterhelni a pénztárcámat. A vendégszereplők listája meglehetősen illusztris, Guthrie Govan személyében szerepel jelen korunk egyik gitáros csúcsragadozója, ill. a '90-es évek nagy nevei közül, Andy Timmons és Paul Gilbert.

Tíz dalt kapunk a stílus behatárolhatatlan, tulajdonképpen a rock, blues, jazz, funk kvartettből merít a szerző (az említett sorrendet betartva). Próbálja kerülgetni a direktebb hatásokat, nem mindig sikerül neki, ennek ellenére szerintem bőven körvonalazható a játéka, vannak rá jellemző jegyek és nagyon jól működő vegyületeket alkot a már említett négy műfajból. A nyolc darab instrumentális szerzemény közé kevert két énekes dalt is, az elsőt egy karcosabb hanggal megáldott hölgy prezentálja, "Fear and Fire" munkacímmel került az albumra. Tulajdonképpen kellemes hallgatnivaló, de sok meglepetés nem került bele (lehet, hogy az olasz rádióknak készült?). Kis akusztikus bontogatásból fejlődik egy erőteljesebb rock témába. A "Secret Potion2 egy lendületes, dögös, groovos funk-rock tétel, lényegesen komolyabb gitárjátékkal, mint a "Fear and Fire2, brutál Guthrie szólóval dúsítva. Az egyetlen bibi az énekes orgánuma, ami cirka 90%-os egyezőséget mutat Lenny Kravitz énekhangjával, így természetesen elkerülhetetlen az összehasonlítás.

Tökéletes választás, hogy az X1 dallal kezd az album, irdatlan húzás, piszkos blues-rock, kíméletlenül berántja a hallgatót. Ügyes a keleties, mixolidos kiállás, máris meg van az a plusz, ami némileg megkülönbözteti a standardtól. Itt-ott megjelenik egy Timmons vagy Gilbert jegyeket tartalmazó motívum, ami a vendég listát ismerve nem meglepő. Nem kellett sokat várni, az album csúcspontja a Timmonsal doppingolt X2. Nagyon szépen felépített, tartalmas, mesélős dal. Erőteljesen idézi Andy világát, bár elég hosszúak a vendégszólók, így könnyen lehet, hogy ez ennek tudható be. Nem tudnám megmondani, hányszor hallgattam meg, de könnyen lehet, hogy három számjegyű lenne a válasz. ;) A nyitó darab vonalán lehet elhelyezni, az X3, "Bad Brakes" és "Wheels On Fire" triót. Utóbbiban Gilbert mester köszön be, egy szóló, ill. párbaj erejéig, a középső "féktelenül" ízes jazzy-blues kiállás színesíti, ugyanezt a hatást éri el a slide gitár a sor elején említett X3-ban. Talán Paul "Raw Blues Power" albumának világával lehetne ezeket a szerzeményeket rokonítani; annyi különbséggel, hogy itt lényegesen több a gitár, töményebb, tömörebb frazeálás, rengeteg hangot hallhatunk, nem lett kispórolva semmi sem.;) A "Drivin' On" atmoszféráját egyértelműen a szellősebb, pulzáló dob adja meg, sok üres tér marad a gitárnak, amit Ciro teljes mértékben ki is használ. Hangulatos delay bontogatással indít az XY (érdekesek ezek a kromoszómákról elnevezett szám címek), itt már erősen progresszív-rock az irány, feszesebb, fegyelmezettebb a szerkezet is. Rengeteg kis szekundos súrlódást rakott a dalba, szerintem sokat dob az összhatáson, illetve remekül fokozza ezzel a feszültséget is, amit mindig egy dallamosabb rész old fel. Nagyon jó ízzel nyújt a szerző és elég sokféle, változatos tempójú nyújtás és nyújtás kombináció szerepel a repertoárjában.

A legtöbb jazz-hatást felvonultató darabok a "Mozaiko Rock" és a "Just In Time" szerzemények. Amíg utóbbi teljes mértékben jazz-rock fúzió, addig a előbbi a nevéből sejthetően stílus mozaikokból összegyúrt megközelítés. Jazzes felvezetővel indul, majd a '90-es évek progresszív világába kalauzol minket, változatos billentyűs hangszínek, valamint gitár-szinti uniszónó, nehéz elvonatkoztatni a műfaj nagyjaitól.

Elég fiatal még talján barátunk, de már most is nagyon meggyőző a tudása és annak prezentálása. 10-15 év múlva egy természetes érési folyamaton átesve nagyon komoly erőt képviselhet majd. Megéri az anyagi áldozatot a lemez, bátran ajánlom mindenkinek, aki szokott muzsikába invesztálni.

 Mádi Norbert

Kiadó:
Loud & Proud Records

Honlapok:
www.thewinerydogs.com
facebook.com/TheWineryDogs

Őszintén szólva, amikor a The Winery Dogs debütje 2013-ban megjelent, egy lyukas kétfillérest se tettem volna arra, hogy lesz folytatás, pedig a fogadtatása általában véve  elég kedvezően alakult. Persze az Adrenaline Mob is rögtön népszerű lett, Portnoy mégis otthagyta őket, mint eb a piszkát. Félreértés ne essék, nem bánom, hogy így alakult (mármint, hogy a trió tovább dübörög), hiszen ezt a formációt még mindig érdekesebbnek, életképesebbnek ítélem, mint az ún. Metal Allegiance-t, amiről itt biztosan nem jelenik meg recenzió – legalábbis az én tollamból tuti nem. Lapozzunk is!

Igazán az előző albumtól sem voltam elájulva, mert megítélésem szerint egyáltalán nem lett különleges – valójában egy erősebb, energikusabb Richie Kotzen albumnak tűnt a Mother Head's Family Reunion és a Forty Deuce környékéről. Ezekhez képest nekem nem tudott sok pluszt mutatni, még úgy sem, hogy a ritmusszekció egyenként és együtt is bámulatos. A helyzet viszont az, hogy se Sheehan, se Portnoy nem a blues funk érzékenységéről híres, így akármilyen nagy örömzenére is képesek így hárman, a dolog valahogy nem lett hiteles, stílusazonos. Pedig a The Winery Dogs éppen akkor tűnik meggyőzőnek, amikor Kotzen, levetkőzve unalmas melankóliáját, átvált egy pörgősebb blues funk módba.

A "Hot Streak" szerintem elég skizoid képet mutat, az első fele pont az, amit elvárhatunk tőlük, sőt, minél merészebben funkosodnak (Hot Streak, Empire), annál ütősebb az anyag, azután jön – mintegy vízválasztóként – a "Fire" című ballada, ami után szétesni, elmorzsolódni látszik a kreativitás, de legalábbis zavaróan csapongó lesz az egész. Kotzen elkezd úgy énekelni, mint Bono a U2-ból (Ghost Town) és belebonyolódnak egy Red Hot Chili Peppers utánérzésbe is (Spiral). A korong második felén csak két olyan nótát találtam, ami fölkerülhet az iPodomra, s ami ez erős kezdés méltó folytatásának tekinthető: a "War Machine" (bár a szólót nem csipázom), valamint a "Think It Over".

Ez már megint kevés arra, hogy rajongást ébresszen bennem. Sommás ítélet, tudom, de ez nekem vérprofi zenészek rutin feladatmegoldása, magas színvonalon űzött felhőtlen szórakoztatás következmények nélkül.

Tartuffe

Honlapok:
www.fakeheroes.eu
facebook.com/fakeheroes.band

Tagadhatatlan, hogy a heavy metal egykor progresszívként címkézett alfaja egyfajta krízisbe került: fáradt és önismétlő lett, nem föltétlen azért, mert a stílus teljes mértékben kimerítette eszközkészletét, hanem mert az aktuális divatok, újabb irányzatok mintegy "elszipkázták" a tehetségeket, elcsavarták a fiatalok fejét – s erre azért nagyban rásegített a kiadók kalkulált közönye. Azt is elemeztem már, hogy ez a folyamat különösen az USÁban eredményezte a progresszív metál ijesztő ellaposodását.

Természetesen azt sem felejthetjük el, hogy a mai fiatalok első, meghatározó zenei élménye nem a klasszikus Dream Theater lemezekhez és hasonlókhoz köthető, még kevésbé az Iron Maidenhez és társaihoz – nem is beszélve a hard rock legmélyebb gyökereiről: pl. a Led Zeppelinről vagy a Deep Purple-ről. Nyilván a legtöbben ismerik ezeket a csapatokat, de nem vonhatják ki magukat a kortárs hatások alól, így – bármennyire is furcsa ez nekem, öreg rókának – zeneileg erősen kimutatható a nu-metal, az extrémebb műfajok, na és persze a djent befolyása.

A Fake Heroes fiatal pescarai taljánokból áll, akiket a beszédes melléknévvel ellátott gitáros, Gianni "Draft Djentleman" Vespasiani gyűjtött maga köré még 2012-ben. Akkoriban még inkább a nu-metal és a djent foglalkoztatta őket, de szerencsére (mondom én) a 2014-ben hozzájuk csapódott új dobos, Michael "Mike" Santoleri határozottan progresszív irányba terelte a csapat érdeklődését. Az eredmény ez a "Clouds" című album lett, ahol érezhetők ugyan a modernebb stílusok, főleg a djent hatásai, de ma már inkább dallamos prog-metálként értékelhetnénk a hallottakat.

Életkoromból adódóan én már kevésbé vagyok nyitott az ilyen zenékre, de az "iránytűm" még mindig pontos, így aligha tévesztek irányt, amikor azt mondom, hogy ezek az olasz srácok nagyon jól nyomják. Elképzelhető, hogy olyan szinten le vagyok maradva, hogy progresszívnak ítélek egy olyan produkciót, amit manapság már inkább alternatívnak mondanak. Lehetséges. Őszintén szólva csak azért figyeltem föl rájuk, mert az "On The Hill"-hez gyártott videójukban az általam nagyra becsült Giacomo Castellano szólózik, de akikkel ez a kiváló gitáros/producer együtt hajlandó dolgozni, biztosan rászolgáltak.

Tartuffe

Honlapok:
www.theparalydiumproject.com
facebook.com/tppofficial1
soundcloud.com/the-paralydium-project

Büszkék vagyunk arra, hogy oldalunkon nem csak nagyágyúkról van szó, nem csak kedvenc műfaji kategóriáink vezető csapatairól írunk, nem csak a neves, ún. "mainstream" kiadók legfrissebb megjelenéseire reflektálunk. Kezdettől fogva odafigyeltünk – és ez bizony csak nem kevés utánajárással megoldható – a föltörekvő fiatalokra, a tehetséges "trónkövetelőkre", a leáldozóban lévő iparág "névtelen" hőseire, szélmalom-harcosaira.

Az internetes "turkálóból" ismét sikerült kikaparnom egy újabb érdekes anyagot. A The Paralydium Project egy idén alakult svéd progresszív metál együttes, melynek élén John Berg gitáros, dalszerző áll. Ezzel a három számos EP-vel kívánnak bemutatkozni a nagyérdemű előtt – és milyen jól teszik! Persze még jobban teszik, ha nem a garantáltan elmaradó átütő sikerre várnak, hanem csak saját elvárásaiknak akarnak megfelelni. Az enyémnek ugyanis már sikerült.

Modern fölfogású, fiatalos prog muzsikát játszanak egyáltalán nem szégyellős gitár- és billentyűszólókkal, jobbára tiszta férfi hanggal, amit helyenként egy viking amazon éneke és némi hörgés támogat meg. Nagyon fincsi muzsika ez, engem meg is vettek vele kilóra. Türelmetlenül várom, hogy rájuk mosolyogjon Fortuna, a csalfa asszonyság, és sürgősen találjanak egy rendes kiadót, összeállítsanak egy ütős albumot, valamint hódítsanak meg maguknak egy fizetőképes, hűséges rajongótábort. A Spotifyon közzétett EP-ről nekem a "Bringer Of Life" tetszik legjobban, de mindhárom nóta ékes bizonyítéka annak, hogy a jövőben érdemes lesz odafigyelni rájuk...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/JoelHoekstra13

A 2015. év nálam úgy látszik, zenei szempontból Russell Allenről szól: ez már a harmadik olyan lemez az idén, amit mintha nekem dalolt volna fel a lovagi címmel is kitüntetett énekes, még akkor is, ha itt persze Allen csak egy a főszereplők, illetve a meghívott vendégek között.

Joel Hoekstrat a legtöbben a Whitesnake-ből ismerhetik, de olyan kultikus bandákban is megfordult, mint a Night Ranger, vagy a Savatage romjain elterebélyesedő Trans-Siberian Orchestra, és jóllehet, a recenzió első mondatában Russell Allent említettem, ám ez a lemez tulajdonképpen Hoekstra "tulajdona", hiszen minden dalt ő jegyez: a végeredmény pedig megkérdőjelezhetetlen, ami a lemezt feljátszó zenészeket tekintve egyáltalán nem meglepő. Oké, láttunk már világválogatottat porba tiportatni másodosztályú csapat által, de ez a mérkőzés most nem ilyen, és ha Jeff Scott Soto tulajdonképpen csak csereember, vagy az igazi gólokat lövő Allen untermanja, akkor lehet arról is elképzelésed, micsoda bravúros játékot produkált a Vinny Appice-szel és Tony Franklinnel megtámogatott csapat, amelyben olyan vendégek tűnnek fel, mint Derek Sherinian, vagy Toby Hitchcock. (Ja, és a titkos favoritról még nem írtam, aki a meccs utolsó percében lövi a megkoronázó gólt, de erről később.)

A dalok, mint említettem Hoekstra fejéből pattantak ki, de az énekeseknek sikerült saját személyiségükből és zenei világukból annyit a szerzeményekbe csempészni, hogy a végeredmény a rájuk jellemző karaktert tükrözze. Így történhet, hogy a nyitó "Say Goodbye To The Sun" tulajdonképpen a Symphony X valamelyik egyenesebb vonalú száma is lehetne, még a gitárjáték is inkább Romeo neoklasszicizmust elhagyó metálkodása, mintsem a Hoekstrára jellemző blues-gyökerű finomkodás.

A lemez a stílusok széles skáláját öleli fel, bár a dalok inkább a tökös hard rock és a Foreigner-féle, a nyolcvanas években csúcsra járatott AOR-ban robbannak, de a lemezen ugyanúgy ott van Dio szóló-világa, mint Allen Atomic Soulja, és az, hogy a végeredmény mégsem csúszik szét, a gitáros, Hoekstra érdeme, aki remekül érzi, mikor kell a háttérbe vonultan, de karakteresen irányítani a frontvonalban történteket.

A két vokál-isten által előadott dalok megosztott szereposztása a leírt szuperlatívuszok ellenére is hagy némi kellemetlen szájízt: már korában is írtam, hogy Soto legutóbbi lemezein biztonsági játékot játszva énekel – bár dallamai most is kiválóak –, ez pedig Allen mellett igencsak fülbeötlő. Ráadásul ez olyan terepen is megnyilvánul, amin eddig Soto volt az egyeduralkodó: hallgasd csak meg, hogyan és mit dalol össze a két énekes a JSS-féle "Until I Left You"-n és a Russell által tolmácsolt, bikazokogtató "Long For The Days"-en.

Zokogni persze nem kell, legfeljebb ha ezt örömünkbe tesszük, mert az olyan iszapszemű rájáknak, mint amilyen én is vagyok, szívet facsaróak ezek a nyolcvanas éveket idéző aréna-témák, melyektől az ember rögtön kedvet kap újra megnézni a Rocky sorozatot, vagy elővenni az évek óta a sarokba dobott veszkó-csizmát, hogy aztán kicsit pózolgasson vele a tükör előtt. Mert a lemez legfőbb érdeme a dallamalkotás (ami mellett persze ott a virtuóz gitárjáték), azoknak a refréneknek a sorozata, melyektől annak idején ideát, a vasfüggöny mögött kicsit Amerikában érezhette magát az ember, legalább addig a lemezhossznyi ideig.

Az igazi meglepetés engem mégis a lemez utolsó számában ért, amely a maga folkszerűen induló, ám az összképtől elütő pszichedelikus orgiába torkolló módján bizonyítja be, hogy Allent is háttérbe lehet szorítani: a felhangzó duettben éneklő Chloe Lowery – aki a TSO csapatában bizonyított eddig – olyan társ ebben a vokális együttműködésben, akit az ember csak akkor kíván maga mellé, ha biztos benne, hogy sosem lesz belőle ellenfél, és én bizony elhallgattam volna az egész lemezt kettejük énekelgetős-válaszolgatós "kacérkodásában". (Az már csak hab a tortán, hogy még a bónusz nóta is egy olyan, az életkedvtől fröcsögő blues 'n' metal, amit sok, elsővonalas bandának egész diszkográfiáján nem sikerül írnia.)

Hoekstra etalont alkotott, mind gitárhősi szerepének a lemezhez történő igazításával, mind a klasszis csapat rendezői irányításával – ez bizony most jobb lett, mint a legutóbbi Whitesnake soralbum, ami nagy szó, még akkor is, ha esetleg hazugságnak gondoljátok. De akkor legalább nagyot füllentettem!

Garael

Kiadó:
Independent

Honlap:
www.lordsofblack.com

Bevallom, nem igazán követem a spanyol heavy metal életet, hiszen hispán társainknál jóllehet pezsgő rockélet folyik, ám nemzetközi vonatkozásban egy kezemen meg tudnám számolni a számomra – és valószínűleg az átlag rocker számára is – ismert csapatokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szolgáljanak meglepetéssel: itt van mindjárt a Roland Grapow által producelt Lords Of Black debüt albuma, melyen rögtön kezdésként az általános közvélemény szerint klónozhatatlan Jorn Lande replikánsa szólal meg, mit szólal, repeszt, mint az orkán, és csak az kelt némi gyanút, hogy norvég barátunk évek óta nem hozott össze ilyen minőségű dallamot, mint amilyet a lemezen felbukkanó Ronnie Romero produkál.

A csapat egyébként amolyan spanyol szupergrupp, hiszen Romero neve csak addig tűnt ismeretlennek, míg rá nem kerestem a neten, aztán persze kapcsoltam is, hiszen az általam tavaly recenzált Jose Rubio’s Nova Era-n már egyszer írtam róla. Igaz, akkor klasszisunk kissé más hangszínét villantotta meg, így most joggal döbbentem meg azon a kitüntető hasonlóságon, ami nem csak a vokális technikában, hanem a refrén jellegében is mutatkozott, legalábbis a lemez kezdő számában.

Romero azonban nincs egyedül, már ami a világszínvonalat illeti, hiszen a gitáros, Tony Hernando elismert név a szakmában, aminek jogossága az albumon produkáltakat tekintve vitathatatlan.

Maga a zenei anyag érdekes elegye a már említett Lande lemezeknek és Grapow feltehető hatásaként a Masterplannek, de a néha fel-felbukkanó szaggatott riffelés, és a markáns dallamhajlítás a metálosabb világát élő Evergreyt is eszébe juttathatja a hallgatónak. A csapat neve ellenére azonban mind Landenál, mind az Evergreynél intenzívebb, direktebb zenét játszik, és ha nem ismerném a tagokat, akkor valamilyen lelkes tehetségekből álló skandináv bandára gyanakodnék, ahol az instrumentális és vokális tudás genetikai alapjára egy, az említett csapatok világára épülő, de új mixtúrát létrehozó építmény került.

A lemez első fele tulajdonképpen hiba nélküli, úgy váltják egymást a dögös metál himnuszok, mint Schwarzenegger "Kommandójában" a lelövésre jelentkező statiszták, aztán sajnos becsúszik egy-két olyan töltelék, melyek nem rosszak, de nem ütik meg az addig hallottak színvonalát. Ez persze csak a felhangzó zenei témákra értendő, mert a vokális és instrumentális teljesítmény végig kiváló, még szerencse, hogy a lemez végére felkerült, kilenc perc fölé csúszó, némi progresszív jelleget is mutató zárószám kellemes emlékeket kalapál a hallgató fejébe.

Remélem, hogy a csapat nem alkalmi projektként végzi és nem éri el őket a Grapow producerelte zenekarok többségének egylemezes átka, mert amit hallottam, az igen meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetközi színtéren bőven helyük van a spanyoloknak is.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.gloryhammer.com

Christopher Bowes nem kispályázik, úgyhogy már a második stílus keretein belül valósítja meg a metál lakodalmas oldalágát, ami annyira vehető komolyan, mint Bud Spencer pofonjai két jakuza leszámolás között. A kalózmetálos Alestorm zenéje még a csapat rajongói szerint sem a művészi kifinomultságról, vagy a lelki-gondolati megtisztulás muzikális metaforájáról szól, akinek tehát a haja áll fel a hasonló céllal és mentális színvonallal működő – egyébként egyesek szerint szórakoztató – stílusoktól, azok a Gloryhammert sem fogják a szívükbe zárni. A szimpatikus nevű svájci énekessel rohamozó kalapácsos gárda ugyanis az Alestorm egyenesági leszármazottja, csak éppen a fantasy témájú euro-metál keretei között, nyíltan felvállalva a komolyság mindenfajta látszatának elutasítását, ami tulajdonképpen erénynek is felfogható, bár vannak, akik szerint a csapat esetében bármiféle pozitívum emlegetése egyenesen szentségtörés. Az igazat megvallva, néha én is kissé elbizonytalanodtam, hogy az egyébként fülbemászó és a műfaj zenei sztenderdjeinek megfelelő dallamokkal masírozó albumot komolyan gondolták-e, de a számok címére és a lemez szövegi világára pillantva egyértelmű a válasz: nem! No jó, a pesszimistább – vagy realistább – olvasók most joggal vádolhatnak némi elfogultsággal, vagy süketséget okozó naivitással, és nem is vitatom, hogy igazuk is lehet, de kérem szépen, Ed Wood, a világ legrosszabb sci-fi és horrorfimjeit elkövető filmrendező sem burleszknek szánta kultikussá vált munkáit, aztán mégis a fél világ röhög rajtuk, az "annyira rossz, hogy már jó" attitűddel kikényszerítve a magas szórakoztatási faktort.

A kliséket random módra köpködő gép által előállított címek a parodisztikus él ellenére egy összefüggő történetet próbálnak lekövetni, ami ráadásul az első lemez koncept sztorijának a folytatása, aki tehát ezzel az albummal ismerte meg a csapat zenéjét, és leküzdhetetlen vágyat érez a dalok szövegének folytatólagos értelmezésére, az mindenképpen hallgassa meg a debüt korongot, ígérem, kéztördelően izgalmas dolgokkal fog találkozni…

De pár szót a zenéről is. Nos, igen, a domináns billentyű műanyag hangjánál csak a dob monoton, gépies csattogása a rosszabb, ami által a zene metálból plasztikba fordulhatna, ha az egy egységre jutó hősies dallamok száma nem lenne kimagasló, és a genetikai gyökerek mélyén nem találkoznák Luca Turilli és a Nightwish el-elpottyantott kromoszómáival. Ennek köszönhetően aztán szinte minden ízléstelenség megbocsátható, amit a csapat zene révén elkövet, legalábbis az én világomban, ami tulajdonképpen azért nem számít, mert abban bizony helye van Korda Gyurinak, és Szécsi Pálnak is. Akiknél azonban ez nem feltétlenül ignorálásra érdemesítő bűn, és poénba tudják fordítani a stílus eltúlzott paneleit, azok igazából jót szórakozhatnak, amúgy lakodalmas módon, két sör között a csárdásné méretes hátsójára csapva egyet. Ja, ha már csattanó: Bowes a lemez deluxe kiadásán egy egész albumnyi instrumentális szösszenettel billentyűzi el, hogyan is képzeli a "true euro-szimfo" metált kaucsukba öntve, amin viszont már nem csak röhögni, de sírni is tudok. Csak aztán a főnök következő stíluspróbálkozása nehogy a doom legyen.

Garael

Sokszor elmondtam már, de most is megerősítem; egyáltalán nem baj, ha egy kritikus nem képzett zeneileg, nem játszik hangszeren, hiszen attól még elviekben reálisan megítélheti, adott produkció összességében színvonalas-e vagy sem. Ugyanakkor az is tény, hogy ha van a kritikusnak némi hangszeres jártassága, ez az értékítélet még inkább biztos lábakon áll és nem vezetik meg zenei sarlatánok, félsarlatánok akkor sem, ha a világ egyébként megkajálja a felpántlikázott silányságot.

Büszkeséggel adom közre a Dionysos stáb nemrég csatlakozott gitáros-kritikusának, Mádi Norbertnak első saját felvételét, azzal a megjegyzéssel, hogy aki így szólaltatja meg a hangszert, az nyilván nem fog szakmaiatlan hülyeségeket írni egy-egy megjelenés kapcsán. Ettől (is) vagyunk erősek.

Túrisas

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.ego-project.hu

Az Ego Project határozottan lejjebb adta: a puszta ököl helyett már csak egyetlen ujjat kaptunk – még szerencse, hogy a harcos hevület helyetti ironikus szemlélődés csak az iránymutatást cserélte iránymatatásra, a színvonalnak pedig egyenesen jót tett a visszafogottabb, szellősebb hangvétel. Mert itt bizony határozott dallamosodásnak lettünk fültanúi, és ez azoknak is feltűnhet, akik túlságosan elfoglaltak a középső ujj bámulásával, én pedig nem győzök csodálkozni, hogy az első két dal tulajdonképpen egy besúlyosodott (újkori) P. Boxnak is becsületére válna, ami az említett banda produktumát és gyorsan kiváltott kult státuszát nézve igazi dicséret. Ilyen, első hallásra is fülberagadó refréneket Kiss Zoli talán még nem énekelt pályája során (esetleg a ZBB-ben, de az egy másik műfaj), pedig hát mind a Nemesisben, mind az Iron Maidnemben bőven volt alkalma édes-mézes dallamok gyártására, így hát, ennek fényében nekem nem is hiányzik a folyamatos hirig.

Minden bizonnyal lesznek olyanok, akiket visszarettent a határozottan rockosabb megközelítés, ám nekik megnyugtatásként: a lényeg nem változott, csak kissé átalakult, és ha baj az, ha az énekes remek dallamait eddig szokatlan vokál is kíséri, akkor ott tényleg baj van – legalábbis az én világomban. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mindehhez hogyan vívta meg a csapat saját harcát, előre tervezett koncepcióként, vagy csak így alakult, hiszen a Beloberk tesóktól és Puccertől is kissé szokatlan ez a fajta fogalmazás, de ha ízekre szedem a dalokat, akkor már nincs is min csodálkozni, ez bizony azért a már megismert Ego Project, csak ezúttal az "érettebb", megfontoltabb stratégiát követve.

Dalokat nem nagyon tudnék kiemelni, mivel a színvonal eléggé egységes, talán a lemez második fele kissé jobban közelít az eddig megszokottabb "kő" hangvételhez, de ott is inkább csak fel-felvillanó pillanatokra, ráadásul az utolsó, már-már hagyományosnak mondható lemezzáró csöndes, akusztikus dal szinte megkoronázza az albumot. A szövegek kritikai éle sem változott, ám a hangvétel határozottan szellemesebb, játékosabb – ez most nem a nyílt színi adok-kapok ideje, inkább a technikás riposzté, ebben pedig bajnoki arcát mutatja a csapat.

Értékelem a fiúk bátorságát, hogy mertek kiszakadni kissé az általam oly kedves magyar sablonos, paneles, ám egyenletes színvonalon produkált heavy metaljának biztonsági játékából, ráadásul egy olyan irányba, ami nem feltétlenül tetszik az átlag célközönségnek, akik – ha már elmozdulásról van szó – minden bizonnyal jobban tolerálnák az ellentétes pólus felé történő közelítést, én mégis azt mondom: ha már "progresszió", akkor legyen így, a nehezebb utat járva, akképpen szórakoztatva, ahogy azt hazai terepen ilyen eszközökkel nem igazán teszi senki.

Tavaly a Mobilmániának, idén az Ego Projectnek sikerült meglepni azzal a stílussal, ami olyannyira kedves szívemnek és fülemnek, visszaadva azt a reményt, amit a magyar "fémzene" iránt éreztem 25 évvel ezelőtt, még a vasfüggönyön innen. És ennek örömére én is mutatnék egy ujjat, méghozzá a hüvelyket, peckesen felfelé tartva!

Garael

Kiadó:
Progressive Promotion Records

Honlapok:
www.ssttgd.de
facebook.com/ssttgd

Az együttes nyakatekert neve nem ígér semmi jót, bár mostanában mintha divatba jöttek volna az egész mondatos zenekar nevek (lásd pl. Between The Buried And Me). Első ránézésre én sem tudtam, hogy mit takarhat a furcsa elnevezés, azután némi utánaolvasással ki tudtam deríteni, hogy egy viszonylag régóta (2006) működő fiatal német progresszív rock formációról van szó, aminek a "Fetish" már a negyedik lemeze. Érik még meglepetések az embert. Bár az igazán nagy meglepetés még hátra volt! Kiderült, hogy a SSTTGD-ban gitározik az a Martin Schnella, akit a Flaming Row albumok okán (ITT és ITT) már halálra dicsértem!

Innentől nem lesz olyan nehéz belőni a SSTTGD stílusát, jóllehet tudatosan veszik semmibe a műfaji határokat, csapongó módon többször is képesek jazzből rockba, popból metálba váltani akár egy számon belül is - mondjuk a számok általában 10 perc fölöttiek. Szóval Martin Schnella a közös nevező, és a sokhangszeres zeneszerző projektjéhez nagyon hasonló muzsikát játszanak, ami talán még csapongóbb, kísérletezőbb és - sajnos - kevésbé metálos.

Ehhez a lemezhez kell jócskán türelem, sok hallgatás és komoly "interstiláris tolerancia", de érdemes rászánni az időt. Főleg olyanoknak ajánlom, akik szerették a '70-es évek nagy prog-rock legendáit: a Yest, a Genesist, de nyitottak a Spock's Beard-féle zenei megoldásokra, többszólamú vokálokra is. Nekem egy kicsit több dög, merészebb szólómunka még elfért volna ugyan, de a "Fetish" így is nagyon korrekt munka (amit nem mondhatunk el a botrányosan szar borítótervről).

Tartuffe