Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.totoofficial.com
facebook.com/totoband

Magam is meglepődtem, amikor rákerestem, de ezen a blogon még egyetlen Toto albumról sem írtunk. Ez nem azért alakult így, mert nem szeretjük vagy bojkottáljuk őket, hanem mert az oldalunkat 2008-ben nyitottuk meg, míg a Toto legutóbbi lemeze, a "Falling In Between" 2006-ban jelent meg. Azóta persze esett itt szó olyan zenészekről, akik így vagy úgy kötődnek az AOR legendához: pl. Steve Lukather, Fergie Frederiksen és Bobby Kimball is többször szerepelt nálunk. Egyébként a Toto név már önmagában olyan megkérdőjelezhetetlen garancia a minőségre, közel 40 éves pályafutásuk során olyan sokszor bizonyították kivételes muzikalitásukat, hogy szinte fölösleges is kielemezni lemezeiket. Aki kicsit is ismeri őket, tudja mire számíthat.

Jelen esetben is csak azért határoztam el, hogy írok róluk, mert egyrészt tartoztunk a rocktörténelmi igazságnak egy Toto bejegyzéssel, másrészt mert más hasonló oldalakon lazán repülnek a 10/10-es értékelések, még olyan internet firkászok "ujjbegyeiből" is, akiknek többéves tapasztalat alapján komolyan adok a véleményére. Na, most akkor én leszek a rockzenei amatőr újságírás John Andertonja (megvan a Tom Cruise főszereplésével készült "Minority Report" című film?), aki különvéleményt fogalmaz meg a megdönthetetlennek hitt rendszerrel szemben. Ez egy vérbeli Toto lemez, minőségi munka, jó néhány slágergyanús dallal, de az együttes teljes karrierjét véve alapul erős túlzásnak tűnik a 10/10-es értékelés.

Aki olvas a sorok között, már valószínűleg levette, hogy a Toto progosabb korszakát preferálom, így ha már Totót akarok hallani, nálam rendre a "Kingdom Of Desire" (1992) és a "Mindfields" (1999) lemezek kerülnek elő. A "XIV" pedig a címválasztás alapján a '80-as évek elejéig, míg Joseph Williams énekes visszavételéből indulva ki a '80-as évek végéig akar visszanyúlni. De nem egyedül a progosabb elemek elhagyása miatt fogalmazom meg különvéleményemet, hanem pl. azért, mert rettenetesen hiányzik Jeff Porcaro (R.I.P.) és Simon Phillips dobolása. Az újonnan igazolt Keith Carlock persze vérprofi, de olykor mind hangzásban, mind ritmikai megoldásokban kevesebbnek tűnik elődeinél.

Lehetséges, hogy mindez a koncepció része, a banda a "XIV"-en érezhetően törekedett egyfajta modernizálásra a hangzás tekintetében. Éppen ez a tendencia érhető tetten a videoklipes "Orphan" rockdiszkós hangulatában. Azért itt a végén leírom még egyszer, csak hogy ne legyen félreértés: ez egy igazi Toto lemez, és mint ilyen, toronymagasan veri a mezőnyt. Mindazonáltal a különvéleményem ez: max. 8/10, és a pontszám csak akkor lehetne magasabb, ha több olyan nótát írnak, mint pl. a libabőrös "Unknown Soldier".

Tartuffe

Kiadó:
Caroline International S&D

Honlap:
facebook.com/ChrisImpellitteri

Túrisas barátom, aki nagy Impellitteri rajongó (legalábbis 2009-ben még az volt), s akinek éppen ezért ezt a recenziót jegyeznie kellett volna,  a legutóbbi "Wicked Maiden" című Impellitteri album kapcsán föltette a kérdést: "Ki meri azt mondani, hogy a neoklasszikus gitárhősök ideje lejárt?" Nos, én megkockáztatom: a neoklasszikus gitárhősök ideje lejárt... Az egykor világszerte ünnepelt és ereje teljében lévő rettenthetetlen fejedelmük (természetesen Malmsteenra gondolok) egy pincestúdió félhomályában, a realitással szinte minden kapcsolatot elveszítve, egy divatjamúlt Rolex-szel a csuklóján készíti hallgathatatlan demóit, amiket van mersze CD-n is kiadni... Hadvezérei: Vinnie Moore, Tony MacAlpine, stb. pedig már régóta más sereg élén harcolnak... Ez a szomorú helyzet.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a stílus, amire manapság nem sokan kíváncsiak, teljesen halott lenne. Itt van mindjárt Chris Impellitteri, a neo-klasszikus metál Michael Sweetje (a Stryperhez hasonlóan ők is deklaráltan keresztények), aki ha nem is túl gyakran, de viszonylagos rendszerességgel meglepi egy-egy új anyaggal rajongóit, akik a grunge és modern metál armageddonját földalatti bunkereikben vészelték át. Impellitteri éppen olyan lélegzetelállítóan gyors és pontos, mint régen, de pont annyira naprakész technikailag és hangzásban, amennyire elvárható valakitől a 2000-es évek második dekádjának derekán.

A "Venom" nem hosszú lemez, de esszenciálisan tartalmazza mindazt, ami miatt Impellitterit szeretjük (már aki). Rob Rock "élemedett" kora ellenére kiválóan teljesít, Impellitteri szólói káprázatosak, a dalok tele vannak zabolátlan energiával: ennek tökéletes illusztrációja a címadó és lemezt indító "Venom", ami (ahogy kell) fergeteges neo-klasszikus tekeréssel és egy vérbeli metál sikollyal kezdődik (lásd a csatolt videót). Túlerőben vannak a sebes ritmusokkal fölpörgetett, kétlábgépes dalok, de azért szerencsére akad pár középtempós nóta is az olyan földhözragadtaknak, mint amilyen én vagyok (Face The Enemy, Holding On). Lehet, hogy a neo-klasszikus gitárhősök ideje lejárt, de szerencsére van még belőlük néhány olyan (mint Chris Impellitteri), aki sem ép elméjét, sem eredeti stílusát nem hagyta el...

Tartuffe

Kiadó:
Spectastral Records

Honlap:
www.pantommind.com

Bár nagyom igyekszem, hogy - amennyire ez tőlem telik és emberileg egyáltalán lehetséges - pótoljam az elmaradásokat, nem lehetett nem észrevenni, hogy folyó hóban milyen csúnyán visszaesett oldalunkon a posztok száma. Már jeleztem, hogy gyakorlatilag mindenki kidőlt mellőlem, a jövőben maximum egy-egy cikket lehet tőlük várni erősen alkalmi jelleggel, és az utóbbi időben én is nagyon elfoglalt voltam - arról nem is beszélve, hogy a rám szakadt teher alatt lassan, de biztosan kezdek roskadozni. Mostanában volt egy csomó fontos megjelenés, csak a Scorpions környékéről négy: az új Scorpions, Uli Roth, Michael Schenker, UFO, s ehhez jönnek még hozzá az olyanok, mint a Toto, Impelliteri, Nightwish, The Poodles... Nem kis nevek a szakmában! Ki tudja, hogy esik-e róluk még szó a blogon?

Ami viszont biztos, hogy a Pantommind legújabb lemezét semmiképpen sem hagytam volna ki, méghozzá két okból: először is egy olyan zenekarról van szó, akik több mint 20 éves fönnállásuk alatt eddig mindössze két albumot adtak ki (Shade Of Fate, Lunasense) így minden megjelenés különösen nagy hírértékkel bír, másrészről bolgárok, vagyis a "Támogasd a régió arra érdemes zenekarait minden erőddel!" parancsolat alá esnek.

A zenekar tengelyét Pete Christ gitáros és Tony Ivan énekes alkotják, akiknek sikerült tökéletesen levenniük a progresszív metál alapító atyáinak stílusát. Már a "Lunasense" (2009) című előző lemez is sokkal több figyelmet érdemelt volna, mint amit kapott (jóllehet a kritikusok általában az elismerés hangján írtak róla). A "Searching For Eternity" mintegy hat éven keresztül készült és ez a gondoskodás hallatszik is rajta. A zenekar még sohasem szólt ilyen jól, ilyen éretten.

Annak külön örülök, hogy Tony Ivan nem erőlteti annyit a "denevér" hangokat, valamivel mélyebb fekvésben és erőteljesebb stílusban énekel, így kísértetiesen elkezdett hasonlítani Urban Breed-hez (Tad Morose, Bloodbound, Trail Of Murder, Serious Black). A "Walk On" című nótában (ez az album egyik legerősebb szerzeménye) vendégszerepel Mike Andersson is (Cloudscape, Planet Alliance, Silent Memorial, Full Force).

A fő csapásirány továbbra is a nem túlbonyolított, könnyen befogadható, kórusokkal és kiváló gitárszólókkal tarkított, középtempós prog-metál, pont úgy, ahogyan én szeretem. A lemez elejétől végéig nagyon kellemes hallgatnivaló, egyedül a "Lost Lullaby" című álmosító balladánál ül meg kicsit, de ez egy 11 dalos lemeznél kiváló arány. Még nagyon az elején járunk az évnek, de van egy olyan sejtelmem, hogy a Pantommind toplistás anyagnak bizonyul. Nem tudom, meddig fogják megtűrni a "jogvédők", de a youtube-on a teljes album meghallgatható (alább).

Tartuffe

Honlapok:
www.ghostshipoctavius.com
facebook.com/GhostShipOctavius

A minden történelmi alapot nélkülöző, de több irodalmi alkotást is megihlető legenda szerint az Octavius egy háromárbocos kereskedelmi gyorsvitorlás volt, amely megpróbált átkelni a korábban már sok hajó vesztét okozó hírhedt északnyugati átjárón. A hajó 1762-ben a teljes legénységgel együtt Alaszkától északra jégbe fagyott, majd kiolvadva szellemhajóként folytatta titokzatos útját, hogy 1775-ben Grönland partjainál bukkanjon föl. Ez a fiktív történet áll a Nevermore legszebb hagyományait ápoló amerikai prog-power trió bemutatkozó lemeze mögött. Az együttest Matthew Wicklund gitáros (ex-God Forbid, ex-Himsa), Van Williams dobos (ex-Nevermore) és a még teenager énekes fenomén, Adōn Fanion alkotják. A formációnak az eredeti tervek szerint Christopher Amott (ex-Arch Enemy) is része lett volna, de még az érdemi munka megkezdése előtt kivált, hogy inkább az Armageddonnal készülő anyagra koncentráljon.

A jó nevekből álló trió elég nehezen szedte össze a pénzt a debütációra (az ilyen zene manapság nem kap szinte semmiféle támogatást sem a tengerentúli kiadóktól), végül egy Kickstarter kampány során sikerült összegyűjtögetni a szükséges anyagi hátteret a munkálatokhoz. Az eredmény egy határozottan Nevermore környékbeli, de annál talán még melodikusabb hangvételű muzsika lett, ami remélhetőleg sok hoppon maradt egykori Nevermore rajongót fog megvigasztalni. Warrel Dane igazi zseni, de 2008-as szólólemezének folytatásával mind a mai napig adós, így csak örülhetünk annak, hogy Adōn Fanion személyében egy nagyon ígéretes, fiatal tehetséget sikerült fölfedezni, akinek a torkában egy naprobbanás energiája pusztít.

Nekem ez a formáció még jobban bejön, mint egykor a Nevermore, mégsem hiszem, hogy a legendás Seattle-i banda népszerűségének akár egyötödét sikerül megszerezniük. Aki kicsit is követi, hogy milyen trendek érvényesülnek mostanában Észak-Amerikában, belátja, hogy Wicklundéknak arrafelé aligha terem babér. A próbálkozásnak persze örülünk, főleg, hogy az új anyag meglehetősen gitárszóló-centrikus lett, amiért nem egyedül Wicklund felelős, hanem például olyan vendégmuzsikusok, mint Mattias IA Eklundh, Per Nilsson, és persze maga Jeff Loomis!

Jómagam mindig is inkább a prog-metál európai vonulatának híve voltam, de megelégedéssel – és amerikai barátaim miatt némi vigasszal – tölt el, hogy a sok kóró között néha fölüti fejét arrafelé egy-egy egészséges haszonnövény is… Nevermore rajongóknak egyenesen kötelező.

Tartuffe

Kiadó:
BLP Music

Honlapok:
http://www.baltimoore.net
facebook.com/Baltimoore.official

Már előre jelzem, hogy ez a cikk nem lesz hosszú. Egyrészt, mert Kotta kolléga a tavalyi Baltimoore lemez kapcsán (Back For More) lényegében mindent elmondott, amit ezekről a svédekről, különösen az agytrösztről, Björn Lodinról tudni lehet és illik, másrészt, mert válogatás lemezekről olyan sokat nem lehet írni, főleg nem tényleges informatív értékkel. (Mondjuk az épp érdekelne, hogy miért egy az egyben ugyanazzal a borítóval jelentették meg, mint a tavalyi anyagot.)

Az ilyen retrospektív gyűjteményektől elvárhatóan az album elég hosszú, 18 dalt tartalmaz, és fölöleli a zenekar teljes, közel 30 éves pályafutását. Persze akad majd olyan rajongó, aki inkább ezt vagy azt a nótát szerette volna hallani, de nyilván lehetetlen mindenkinek a kedvére tenni. A lényeg, hogy a jelenlegi formáció vagy újrakeverte és remaszterelte a dalokat, vagy újonnan rögzítette őket, így a hangzás is teljesen egységes (azonos minőség, azonos hangerő).

Nem voltam soha igazán nagy Baltimoore fanatikus, Lodinra is akkor kezdtem odafigyelni, amikor valamilyen általam ismeretlen okból egy pár évig itt portyázott a vidékünkön mint a HARD zenekar frontembere. A magyar zenészekkel folytatott együttműködés azután véget ért, s azóta engem is kevésbé foglalkoztat az örökmozgó Lodin munkássága. Egy ilyen gyűjtemény azonban még az én fantáziámat is megmozgatta, hiszen az ilyesmi pont az olyanoknak való, mint én. Nincs egyetlen Baltimoore lemezem sem, de most úgy gondolom, ha ezt az egyet beszerzem, az nagyjából elég is lesz...

Tartuffe

Kiadó:
SG Records

Honlapok:
www.emptytremor.com
facebook.com/emptytremorband

Az itáliai prog-metál élet általában elég mozgalmas, de ez nem állítható a Daniele Liverani által fölfedezett és kezdetben gondosan nevelgetett ravennai zenekarról, az Empty Tremorról. Sosem voltak igazán termékenyek (pl. a legutóbbi két lemezük között hat év telt el), de most öt év hallgatás után is csak egy koncert anyagra tellett az erejükből. A közel 80 perces show-t még 2013. augusztus 2-án rögzítették anyavárosukban, a költői szépségű Ravennában, egy Arena di Mezzano nevű helyen, a mellékelt videó tanúsága szerint (és az albumon is hallható gyér tapsból kiindulva) meglehetősen kevés néző-hallgató előtt. Ja, kérem ez van, ha csak 5-6 évente adnak ki lemezeket...

Nem akarom őket bántani, hiszen az előző két album (pl. az "Iridium") nálam mai napig rendszeresen előkerül, de azt kell mondanom: akármilyen szép gesztus volt ez a koncert, fönnállásuk 20. évfordulóját méltóbban is ünnepelhették volna. Például azzal, hogy nem egy akusztikus föllépést rögzítenek, hanem egy látványosabb és "elektronyos" koncertet, amit esetleg kamerákkal is rögzítenek. Egy ilyen DVD-t különösebb gondolkodás nélkül azonnal berendeltem volna... De akkor sem sértődöm meg, ha a szép kerek évfordulót egy friss, új nótákkal teli CD-vel ünneplik meg...

Elismerem, nem vagyok nagy rajongója az akusztikus koncerteknek, legalábbis nem ebben a műfajban. Igaz, Eric Clapton "Unplugged" albumát valódi legendának, zenetörténeti mérföldkőnek tartom, de az mégiscsak blues! Annak idején az MTV pl. a Queensryche-ot is befűzte, de az inkább csak érdekes volt, mint fölemelő. Ezt előrebocsátva mégis azt mondom, hogy az Empty Tremor szülinapi bulija tök jól sikerült. Hangulat kell ugyan hozzá, de a pályafutásuk alatt megjelent összes lemezről válogatott dalok valahogy működnek ebben a puritán tálalásban is. Tényleg minden albumról igyekeztek eljátszani pár dalt, még az 1999-es "Voices - A Tribute To Dream Theater"-ről is fölkerült az "Another Day". (Megjegyzem: Giò De Luigi énekes nagyon szépen teljesít az utólagos kozmetikázástól mentes fölvételeken.)

Bár én nem fogok egy fillért sem költeni erre a CD-re, el tudom képzelni, hogy van olyan, akinek nagyon be fog jönni, vagy azért, mert fanatikus Empty Tremors rajongó (gondolom, ilyen elég kevés van), vagy azért, mert bukik az akusztikus, kocsmahangulatot árasztó kis koncertekre.

Tartuffe

Kiadó:
Glassville Records

Honlap:
www.hassefroberg.com

A Hasse Fröberg név valószínűleg keveseknek ismerős, bár a skandináv progresszív rock tudorainak lényegében alapvetés, hiszen a '90-es évek közepe óta a híres-neves The Flower Kings énekese, sőt a zeneszerzésből is egyre nagyobb részt vállal. Pontosabban vállalna, ha nem olyan vezéregyéniségek és termékeny szerzők vennék körül, mint Roine Stolt, Jonas Reingold és Tomas Bodin. Ezért döntött úgy Fröberg, hogy önálló anyagokkal méretteti meg magát. Az elmúlt öt éves perióduson belül ez a harmadik szólólemeze, amivel sajnos folytatja azt a  szerencsétlen hagyományt is, hogy a rock történelem leggyengébb borítóit produkálja.

Rendszeres olvasóink tudják, hogy a skandináv prog-rock nagyon közel áll a szívemhez, különösen a norvég Magic Pie dobogtatja meg a ketyegőmet. Fröberg és zenei társasága érdekes módon inkább hozzájuk és nem az "anyabandához" (The Flower Kings) hasonlítható. A kompánia többi tagja nem tartozik az ismert muzsikusok közé, jóllehet kiváló hangszeresek, de ilyenekből Svédországban - "kis" túlzással -  egész hadosztályokat lehetne összeállítani. Fröberg rekedtsége ellenére is meleg tónusú hangja ugyan nem a kedvencem, de az előző lemezhez (Powerplay) képest legalább nem erőlteti azokat a magas hangokat, amiket már csak létrával ér el (vagy úgy sem).

Ami a csak puritán "HFMC" nevet viselő új anyagot illeti, nekem jobban bejön, mint eddig bármi tőlük. Természetesen itt is dominálnak a lassabb hangvételű, hosszan kifejtős darabok, de hát ez a stílusirányzat sajátossága - aki az ilyesmitől idegenkedik, bele se kezdjen a hallgatásba. Ugyanakkor én is örömmel üdvözlöm az olyan frissebb dalokat, mint a "Can't Stop The Clock", vagy a "Something Worth Dying For", ahol populárisabb és keményebb hangok is fölütik fejüket.

Mindenképpen hálás vagyok Fröbergnek azért, hogy míg türelmetlenül várom az idénre ígért új Magic Pie album megjelenését, olyan anyaggal lepett meg, amely nem csak tartalmas, változatos és kifinomult, de arra is képes, hogy feledtesse velem a várakozás nyűgét, izgalmát. A "HFMC" a műfaj figyelemreméltó termése.

Tartuffe

Milyen jó kis kezdeményezés, ugye? :-)

Nevünk elírva, de sebaj!

(Hódmezővásárhelyen lesz, aki utazáson törné a fejét........)

Lehetne számolgatni, hogy idehaza hány instrumentális előadó tevékenykedik, jelentet meg anyagokat, bár szerintem teljesen fölösleges. Mindenki tisztában van vele, hogy valószínűleg két kezünk segítségével abszolválható lenne ez a matematikai művelet. Ennek tükrében különösen nagy öröm, hogy belebotlottam a hazai Space Grammar formáció anyagába, mivel a srácok egy nagyon hangulatos és értékes bemutatkozót prezentáltak. A cyber-térnek köszönhetően a gitárost, Horváth Viktort szegről-végről ismerem, ezért felkértem, hogy meséljen személyesen a projektről. Az alábbiakban egy mini-interjút olvashattok, a banda anyaga ITT érhető el.

A Hangmester fórumon történt megosztás után ismerkedtem meg a zenétekkel, túl sok infót nem osztottatok meg, csak annyit tudni, hogy két főt számlál a projekt. Első közös munka vagy esetleg régebb óta, már más bandában is tevékenykedtetek együtt?

Balázzsal annak idején a Rasasound zenekarban zenéltünk együtt, ami 2010 és 2012 között volt aktív, néhány koncert mellett egy EP fűződik a nevünkhöz. "Nem hivatalosan" azóta is tartjuk a kapcsolatot, jóllehet az útjaink látszólag különváltak. Balázs jelenleg az amerikai székhelyű Ozric Tentacles dobosa, velem ellentétben tehát profi zenész, én főleg otthon gitározgatok, és hetente egyszer lejárok zenélgetni a barátaimmal.

A Bandcamp oldalon adtatok egy kis stílus behatárolást, esetleg bővebben kifejtenéd, hogy mivel is állunk szemben? Kik a kedvenceitek, fő hatások? Volt-e  valami koncepció, hogy kire szeretnétek "hasonlítani", vagy semmi ilyen, csak ami jött?

Hasonlítani leginkább önmagunkra szeretnénk, de természetesen vannak hatásaink. Ez a zene történelmileg valahol Steve Hillage körül alakulhatott ki, később többek között a német krautrockban haladt tovább a '70-es években. Ezt a fajta lebegős, helyenként repetitív zenét ma elsősorban elektronikus zenészek űzik mesterfokon, de számos izgalmas zenekar van, akik hagyományos hangszereléssel valósítják meg azt, amit általában a pszichedelikus jelzővel írnak körül. A rockosabb térfélről az újabbak közül kiemelhetném a francia Glowsunt vagy a holland Monomyth-et, míg az elektronikát szervesen beépítők közül szerintem még ma is az Ozric Tentacles az etalon.

Meggyőző a hangzás, különösen annak tükrében, hogy "amatőr" produkcióval állunk szemben, hogyan és hol rögzítettétek a hangszereket?

A dobokat Balázs pincéjében vettük fel három sávra. Otthon ezekre játszottam fel a basszusgitárt és a gitárokat, kiegészítve itt-ott némi szoftverszintetizátorral. Közben az internet segítségével próbáltam magamra szedni ezt-azt az otthoni stúdiózásról, úgyhogy nagyon örülök, ha hallgatható a végeredmény.

Régebb óta formálódó anyag, vagy amolyan üljünk le és írjunk, vegyünk fel egy EP-t "gyorsan"?

Is-is. A zenei alapanyag úgy alakult ki, hogy egy hétvégén elvittem a gitárcuccot Balázshoz, beindítottuk a felvevőt, és két napon át improvizálgattunk. Később ebből a nyersanyagból válogattam ki a négy szám témáit. Talán több is kijöhetett volna, de első lépésnek könnyen kezelhető mennyiségnek tűnt a négy szám. Érdekes, hogy amilyen könnyen összejött az alapanyag, épp olyan sokat dolgoztam később a számok végleges kialakításával, majd a felvételekkel és a keveréssel.

Már ebben a formájában is roppant arányosnak tartom az anyagot, ennek ellenére megkérdem, hogy terveztek-e nagyobb szólista jelenlétet? Gondolok itt több szóló gitárra, vagy énekesre. A számszerkezetek szellőssége miatt valószínűleg minimális módosításokkal, könnyen végrehajtható lenne a dolog.

A gitárszólamok korlátai a zeneírói és játéktechnikai korlátaimat tükrözik, tehát jó esetben is csak fokozatos, lassú fejlődés várható :) Énekes vagy más szólista felbukkanása ebben a projektben nem valószínű, a műfaji konvenciók ebben a zenében szerintem nem kényszerítik ki a máshol megszokott központi szólamokat.

Az énekest azért is kérdeztem, mert koncertekhez, élő fellépésekhez talán szükség lenne egy torokra is.

Azt hiszem, színpadon akár énekes nélkül is izgalmas lehet ez a zene, bár kétségkívül másfajta ráhangolódást igényel, mint mondjuk egy Steel Panther vagy egy Madonna. Ami a Space Grammart illeti, koncerteket egyelőre nem tervezünk, de meglátjuk, mit hoz a jövő.

Az egyes tételeket valamilyen élet-esemény ihlette, vagy improvizációkból alakultak ki a vázak, ill. mire utalnak a dal címek?

A dalcímekben mélyebb jelentéseket vagy rejtett utalásokat - azt hiszem - nem érdemes keresni, bár az igazán elszántak mindenhol találhatnak nyomokat. Valamelyest érdekel amúgy a kozmológia, mind a fizikai-technikai, mind a filozófiai vonatkozásai, talán ezért is döntöttem e mellett a zenekarnév vagy a "Zeroth Planet" számcím mellett. A "Recurrent Events"-nél igyekeztem kreatívan használni a visszhangokat és az ismétléseket, sőt a figyelmes hallgató ott is találhat visszatérő motívumokat, ahol más nem. A "Theorium" talán csak egy érdekes szó, míg a "Back from Tuvalu"-ban már a kezdetek óta van számomra valami, ami egy kellemes helyről való visszatérésre emlékeztet.

Hogyan tovább?

Nagyon örülnék, ha még idén elkészülhetne egy hosszabb anyag, és persze jó lenne addig is minél több helyre eljuttatni az "Unknown Structures" hírét.

Köszönjük szépen a részletes bemutatkozót! Annyit már most elárulhatok, hogy személy szerint nagyon váron a folytatást. Ezúton kívánok erőt és kitartást a célok mihamarabbi megvalósításához!

Mádi N.

Kiadó:
Le Chant du Monde/City Record

Egy javarészt rock és metál kiadványokkal foglalkozó oldalon mindenképpen rendhagyó posztnak számít egy olyan írás, ami egy francia roma jazz gitárossal foglalkozik, márpedig Angelo Debarre ilyen muzsikus, mégpedig a világklasszis kategóriából. Persze nem áll tőlünk távol az alkalmi kitekintés más stílusok (főleg a jazz) irányába, különösen, ha gitárközpontú hanghordozókról van szó. Debarre egy olyan tradíció folytatója, amelynek első jeles képviselője Django Reindhart volt (1910-1953), aki úgy tudott globális hírnévre szert tenni, hogy egy sajnálatos tűzeset folytán elszenvedett sérülés miatt bal kezének csak két épen maradt (mutató és középső) ujjával szólózott. Egészen hihetetlen...

Debarre a Django által megszilárdított hagyomány méltó örököse, a legendás New York-i jazz club, a Birdland éves Django fesztiváljának rendszeres föllépője (ennek egyik nagyszerű emléke a Tchavolo Schmitt-tel közösen kiadott koncertlemez, a "Memories Of Django" (2004). Személyes kedvencem a Burghausenben megrendezett jazz-héten, 2003-ban rögzített koncert, ahol mellette olyan zenészek léptek föl, mint Martin Taylor gitáros, Florin Nicolescu hegedűs és Ludovic Beier harmónikás, aki az itt recenzált lemezen is partneréül szegődött. Sajnos ezt a koncertet nem adták ki CD-n vagy DVD-n, de szerencsére teljes egészében megtekinthető a youtube-on (ld. lent).

Legszivesebben ennek a fenomenális estének állítottam volna itt emléket, de kézzel fogható hanghordozó hiányában inkább a Beierrel közösen kiadott 2003-as korongjáról lesz szó, mivel a repertoárban akadnak átfedések. A lemezen vannak saját szerzemények, Django-dalok, de más jazz sztenderdek is (pl. Cole Portertől). Ez a fajta muzsika sajátosan francia hangulatú, s erre durván ráerősít Beier harmónika játéka, ami - mondanom sem kell - legalább olyan elképesztő, mint Debarre gitártudása. Miközben ezt hallgatom, szinte látom a horizonton az Eiffel-torony egekbe törő csúcsát, a számban érzem a francia borok és sajtok ízét. Egyáltalán nem vagyok frankofón alkat, de ez azért nagy életérzés ám!

Kifejezetten örülök annak, hogy mostanában ez a fajta zene a popkultúrába is beszüremkedni látszik, pl. az általam XXI. századi Edith Piafnak tartott zseniális ZAZ munkássága folytán, akinek tavalyi "Paris" című lemezén nem szerény adagokban fedezhetjük föl a francia roma jazz áldásos hatását.

Tartuffe