Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.michael-kiske.de
www.amandasomerville.com

Kedvelem Amanda Sommerville-t. Nem csak MILF kinézete miatt – azért másként –, hanem hangjáért, ami egyenes vokális leképeződése küllemének: telt, érzékiséget sugárzó, nőies varázslat, amibe az egyszeri férfiember olyannyira szeret rabul ejtődni.

Irigylem Michael Kiskét: naná, nem elég, hogy a színtér egyik legjobb torkával rendelkezik, másodszorra vívhatja vokális párbaját a Trillium énekesnőjével, bár jelen lemezen nincsen szó semmifajta vívásról, netán egyéb haddelhaddról: Misi barátunk az elejétől fogva letéve a kesztyűt lovagias módon pusztán asszisztál, így akik az első rész egyenlő szereposztására vágynak (és tulajdonképpen Sommerville-t hangszerkesztő programmal vágnák ki a dalokból), azok most csalódhatnak. A lemez ugyanis egy ál-Amanda szóló, amibe kis túlzással Kiske háttérvokalistának szegődött, úgy elbújva partnere hangja mögé, hogy néha már meglepődünk, mikor barátunk egyedül ereszti ki – tegyük hozzá, csodálatos –, ám eléggé hátrakevert hangját.

Kezdő vallomásom fényében persze nem vagyok elkeseredve, bár igazán jelezhették volna az aszimmetrikus felállást, így az első pár hallgatás után nem kerestem volna Kiskét a rekettyésben, de oda se neki, mert a dalok jók. Ehhez persze kellettek a rutinos alkotók, a Frontiers kiadó legyártott termék-előállító prototípusa, Magnus Karlsson, aki úgy szórja a műfaj-sztenderdjeinek megfelelő, simává csiszolt paneleket, mint Terminátor a filmre adagolt halált, valamint Matt Sinner, aki pedig álmából felkeltve is képes egy egész diszkográfiányi slágert leakasztani – gondolom elalvás előtt Xanax helyett melódiabetikumot szed. Az egyetlen csavar a történetben a dobos kiléte, aki a szokásostól eltérően egy hölgy, helyreállítva a bandában az ivararányt, sőt némi vokális támogatást is nyújt, már ha két ilyen énekes mellé szükséges az ilyen.

Mit is lehetne írni a lemezről? A szokásos minőségű, ám izgalommentes kiadói termék, ahol a minőségmérésnek magasak az elvárásai: szívinfarktust nem fogsz kapni a meglepetéstől, de jól szórakozhatsz, ha végighallgatod a sláger-computerbe táplált adatoknak megfelelően kiköpött dúdolni valót, már ha nem untál rá a számos, előző években fogant és hasonló recept szerint készült Frontiers adagba. Az instrumentális teljesítményért sem lehet panasz, hiszen Karlsson remek gitáros – szerintem jobb hangszeres, mint dalszerző, legalábbis sokrétűbb –, Sinner pedig ebben az egyen hangzásban úgysem kap sok szerepet. Nem tudom egyébként, ki, hogy van vele, de én azért a producerek helyében csak megkockáztatnék pár olyan momentumot, ami kicsit kimozdítaná a lemez dalait a szabálykövetésből, anélkül, hogy kockáztatnának valamit: a sztenderd AOR billentyűhangzásba néha egy kis hammondot csempészve, vagy az énekesek komfort-zónáján túli, színesítésként alkalmazott keményebb gitár riffel nagyot tudnának lendíteni a színvonalon. Ott van például a lemez egyik legdinamikusabb tétele, az "Open Your Eyes": ha a dobos hölgy rá mert volna kicsit lépni arra a fránya kétláb-dobra – ami Frontiers birodalom diktatúrájában ugye elképzelhetetlen szabadosság, amolyan liberális, megbocsáthatatlan elhajlás –, és a gitárokból egy kis kraftot is kieresztene Karlsson, máris egy echte korai Helloween dalnál tartanánk, amitől úgy alélnának el a tökfej fanok, mint kezdő mazochista a bunkósbo(l)tban. E nélkül azonban azt kell, hogy mondjam, nekem ugyan tetszik az album, de meg fogom azokat is érteni, akik egy újabb rutin munkának tartva a gitárok zúzása helyett csak a kassza kikényszerített csilingelését hallják – már ha lehet ilyenről beszélni egy koncerteket kerülő formáció esetében.

Garael

Kiadó:
Frontiers/HMP

Honlap:
www.fmofficial.com

Milyen jó nekünk, zenekedvelő sorstársaim: a "Vissza a jövőbe" Marty-jához hasonlóan tudunk röpülni az időben, és még fluxuskondenzátor sem kell hozzá – elég egy-egy alkalmas lemez, és huss, máris szállítódnak az élmények, melyek egy adott időszakra határozták meg szubjektív életérzéseinket, érzelmi lenyomataként kövesedve be emlékeink lappangó mélyébe.

Itt van az FM lemeze, melyet elindítva azonnal '89-ben találom magam, mikor az első – számomra az első – Def Leppard lemezt, a multiplatinaként klasszicizálódott "Hysteria"-t hallgattam ronggyá, 19 évesen, és jönnek is már sorban az emlékek, ahogy az ismerősen ismeretlen dallamok szorgos munkájaként felszabadulnak a 25 éve lezárt rejtekükből.

Igen, ismét egy Frontiers kiadvány, de ne legyints, mert ez most nem az a műanyag szagú, kockázatmentes ipari középszer, és ha a dalokat alkotó panelek ismerősek is, itt bizony nem a pénzcsinálás izzadsága, hanem az örömhormonok pezsgése varázsolja élvezetté az arénarock csúcsidőszakának sikerre predesztinált sémáit. Bon Jovi, a slide gitáros/rock n' roll-os Cinderella, némi Pride Of Lions és az említett süket leopárd jól eltalált elegye ez, ahol a csúcsminőségű énekest káprázatos, többszólamú vokálok és ízes gitárszólók támogatják – ez csak akkor nem lehet elég neked, ha valami progresszívra, vagy újra vágysz, mert ilyesmit itt nem találsz.

Steve Overland – akit, mint koca AOR hallgató, először egy Iron Maiden tribute kiadványon hallottam – gondolom, nem ismeretlen a fanok körében, mint ahogy maga a banda sem, hiszen a nyolcvanas évek óta gyártják sajnálatosan undergroundba feledett lemezeiket, ami már csak azért is igazságtalan, mert a fiúk úgy lavíroznak a szórakozás és a minőség közös halmazában, mint jól képzett hím pávatáncos a nőstények "Miss World" versenyén. Ötletesen komponált szerzemények, együtt énekeltetésre hívó dallamok – az az életérzés, amire olyannyira vágyhattál a vasfüggöny mögül, és ami mit sem kopott, miután kikerültél onnan. "Road movie" feeling, a végtelen utak gondtalan utazása és giccsmentes happy légkör, mindez megcinkelve az AOR-ból általam  hiányolt ravasz döggel, hiába, a fiúk mintha nekem írták volna át a stílus szabályait, és így bizony nagyon tetszik a játék.

Hallgasd csak meg az első három számot, egyből meg fogod érteni a nosztalgiába csomagolt örömöt, persze az avíttság érzése nélkül, és ne félj, hogy a lendületes kezdés után szentimentális pop-rockba hajlik a lemez: nem, itt bizony nem feledkeztek meg róla az alkotók, hogy a rock adrenalin nélkül olyan, mint kommunista katona optimista tekintet híján. A "Cold Hearted" ősblues-os riffjeire ráülő Leppard vokálhalmaz, vagy a "Heartbreak Station" korabeli Cinderellát idéző western hangulatú, Bon Jovis "Somedays I Only Want To R'n'Roll"  a "Permanent Vacation" Aerosmith-jébe burkolózott "I Want You" mellett igazi vérbő, táncra ingerlő darabok, és az, hogy a lemez csupán két lírai szerzeményét is élvezni tudtam, már csak hab a tortán.

"Heroes and Villains" – bármennyire is elcsépelt cím, javaslom, ne tagadd meg magadtól az időutazás élményét, mert az FM tulajdonképpen egy De Lorean DMC, csak nem autóba, hanem lemezbe préselve. Tápláld hát be az évszámot, mondjuk 1985-öt, és hajrá, az élmény garantált!

Garael

Kiadó:
Verglas Records

Honlap:
www.arenaband.co.uk

Kezdjük azzal, hogy a hétfői buli a hajón hibátlan volt. Nem állítom, hogy kenem-vágom az Arena diszkográfiát, nagyjából a 2003-as "Contagion"-nál kapcsolódtam be a munkásságukba, de épp ilyenkor tud lökést adni egy faja koncert, hogy beleássuk magunkat kicsit a régi lemezekbe is. Ami történik is éppen...

Az, hogy ez a banda a megérdemeltnél valamivel kevesebb figyelmet kap, valószínűleg a rossz időben rossz helyen effektusnak köszönhető. A '90-es évek közepén progresszív rock zenekart alapítani ugyanis nagyjából annyira tűnik briliáns ötletnek, mint 2015-ben Magyarországon MSZP tagsággal trafik-nyitási engedélyért, vagy földbérletért folyamodni. Pedig rászolgáltak a bizalomra, mert megalakulásuk óta többé-kevésbé (inkább többé, mint kevésbé) konzisztensen tudják azt hozni, amit a korai (Fish-sel felálló) Marillion olyan piszkosul érzett, és amit a mai már nem igazán nyújt: kompakt, (hard) rockos megközelítéssel, -ben; ének és dallam-központúan tálalni az intelligens, sötét hangulatú, nemlineáris muzsikát.

Talán ez is oka a kisebb népszerűségnek: kő proggerek hiányolhatják a 20-30 perces, instrumentális kalandozásokra épülő szerzeményeket, hard rock rajongók számára pedig mégiscsak túl komplex és színpadias (értsd epikus, musical-szerű) lehet ez a zene. Két szék között a földre? Lehet, de ez engem cseppet sem zavar, épp ez a kettősség tetszik bennük leginkább!

Biztos, hogy az élő fellépés hatása is tetten érhető jelenlegi lelkesedésemben, de az új anyagot kifejezetten erősnek érzem. Az mégsem lehet véletlen, hogy már negyedszer pörgetem le két nap alatt, nem igaz? A legutóbbi "The Seventh Degree Of Separation" kifejezetten rockosra sikerült, régebbi fanoknak talán jó hír, hogy ezúttal némileg visszakanyarodtak a nagyívűbb, billentyű-orientáltabb megközelítés felé. De csak amolyan félfordulat ez – a két világ erényeit sikerült egybegyúrniuk ezúttal, ami így a 20 éves fennállását ünneplő zenekar krédója is lehetne akár: esszenciális, tipikus Aréna lemez született, hatalmas dallamokkal (Manzi remek énekes), epikus mélységgel (Nolan kiváló dalszerző), borongós atmoszférával (egy újabb koncept-album, melyet egy misztikus [horror-]sztori inspirált) és amelyen John Mitchell gitáros (akinek a kezében nagyon ott van Gilmour és az egykori Rothery) a kellő súlyt is el tudja helyezni a dramaturgiailag megfelelő helyeken.

Kotta

Kiadó:
Metal Blade/HMP

Honlap:
www.sorcererdoom.com

A jó epikus doomnak két kulcsfaktora van: a remek dallamok, és a jó énekes. A hangulatteremtés adott, hiszen a disszonáns, lassan őrlő riffek genetikai mélységből teremtenek megfelelő tudatállapotot, amire már a középkorban is rájöttek a zeneelméleti szakemberek, csak ott még nem doomnak, hanem az ördög hangsorának nevezték a releváns, nyomasztó ritmusképletet. Ugyanakkor mint nagy horrorfan, bizton állíthatom, hogy a filmzeneírók már megírtak minden olyan szimfonikus patacsattogtatásba oltott ördöngölde riffet, amit a disszonáns skála összes permutációja és variációja alkothat, és néha csak mosolygok a klasszikus funeral csárdásoktól elaléló rajongók lelkesedésén, akik azt hiszik, amit hallanak, egyedülállóan unikum, pedig ha tudnák, hány zombi, kísértet, pszichopata tömeggyilkos, és pokoli démon lejtett már táncot a klasszikusnak vélt ritmusokra… (Innen már csak egy lépés odajutni, hogy nincsen filmzeneibb műfaj a doomnál, amiért Tuomas, vagy Luca Turilli barátunk minden bizonnyal sírva fakadhat: nem baj, a stílushoz még mindig közelebb állnak a könnyek, mint a pajkos kacaj.)

No, de térjünk vissza – vánszorogva – a kiindulóponthoz. Az epikus megfontoltság alapító atyjai között természetesen ott találjuk a Black Sabbath-ot, akik már évtizedekkel ezelőtt felismerték az általam említett két kulcsmomentum fontosságát, és még akkor is gondoskodtak ezekről, ha ugyanarra a lemezre két első ligás énekest, Ray Gillant és Tony Martint is csatasorba kellett állítani. A Sorcerer zenéje tulajdonképpen innen is eredeztethető, bár hatásaik között ott található a stílus koronázatlan királyaként elhalálozott Candlemass, a hegyet-völgyet legyőző gőzmozdony zakatolásával előretörő és metálosabb hangulatát pöfékelő Trouble, valamint a panteisztikus, szöszmötölős korai epikus heavy metal csapatok zsigeri lényege – és csak azért nem beszélhetünk kölcsönhatásról, mert a banda 1988 alakulása óta most jutott először ahhoz, hogy tisztességes sorlemezt készítsen.

A fiúk tehát jó doomszterhez méltóan nem siették el a dolgot, aminek meg is lett az eredménye: egyrészt, mert az anyag megfelelően dübörög és sikerült a színtér kásás gitármaszatolását gyomorból előtörő zengzetes böfögéssé emészteni, másrészt a dalok íve és szerkezete nem hagy egy pillanatnyi unalmat sem – természetesen azoknak, akik számára nem a kétlábdobos pörgetés jelenti a metálból kirobbanó erő nyakbiccentő megnyilvánulását.

A Sorcerer nem árul zsákbamacskát, mert a lemez első két szerzeménye megvillant mindent, ami szerethető bennük: Engberg már csak akkor lehetne autentikusabb énekes, ha nevét End-bergre változtatná, hangjában és dallamaiban ott van Tony Martin epikus zengése és Ray Gillan mennyet-poklot megjáró eksztatikus fájdalom-kitörése, társai pedig igazi gyászhuszárokhoz méltóan nyújtanak hátteret a méltóságos vonuláshoz. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de a stílus középtempóba sodródó és a heavy metal gyökereket felvillantó darabjai többnyire olyan slágerek, melyeket minden magára adó underground stílus képviselője zsigerből utasítana el. Nem vagyunk másképp a Sorcerer esetében sem, és jóllehet, minden dalban ott az a melódia-váz, amit már másodszori hallgatásra is fütyülnél, ha a tempó miatt nem fáradna el hamar a szád, a nyitó darab orbitális ragadóssága mellett a zakatoló "The Gates Of Hell" jelenti számomra a lemez csúcspontját, melyben annyi heroikus hevület rejtőzik, amennyi elég lenne két Manowar-kópia brigád teljes diszkográfiájához, de emellett azok is megtalálhatják a számításaikat, akik a kicsit pszichedelikusabb, már-már folkba hajló zenei elmélkedést szeretik. Mert csemege van itt bőven, elég a korai Rainbow hangulatával induló, majd feketeöves doommá váló "Pagans Dance" pogány-panteisztikus attitűdjét említeni, ami kulturális lenyomatként épült be az északi csapatok genetikai hangkészletébe, vagy a lemez címadóját, melyből úgy tör elő a penetráns Candlemass ódonság, mint nyugatra emigrált szovjet állampolgárból a vásárlási láz.

Tudom, nem illik ujjongani egy doom album hallgatása közben, de a kritikusnak azért engedtessék meg egy szájszegleti mosoly, mert a produkció bizonyítja, hogy a stílus mélabús vonásai ellenére is él és virul, mi több, örömet okoz – például nekem, és remélem, Neked is.

Garael

Kiadó:
Cherry Red

Honlapok:
www.jettblackuk.com
facebook.com/JETTBLACKUK

A filmkritikusok (szegről-végről "kollégáink") használnak egy angol kifejezést, amit nagyon nehéz lefordítani. A "suspense" minden valamirevaló kalandfilm velejárója, s lényege a néző lépcsőzetes, kis etapokban adagolt beavatása a történetbe, amelynek segítségével a készítők a végletekig fokozzák a feszültséget. Nos, erre most sem időm, sem kedvem. Egyszerűen és halogatás nélkül megmondom a tutit: amilyen dögös, dallamos és fogós volt a brit Jettblack előző lemeze (Raining Rock, 2012), olyan nyűglődő, identitászavaros és unalmas a "Disguises".

Nem tudom, mikor csalódtam utoljára ekkorát egy zenekarban! A Jettblack lerúgva a jól bevált Def Leppard, Skid Row hatásokat, elkészített egy - nem is tudom, minek nevezzem!? - art rock nyavalygást. Hallatszik, hogy az énekesben és a zenészekben is ott van potenciál, de momentán vagy merőben új stílust keresnek (nem túl sok sikerrel), vagy az új producer erőltette rájuk ezt az idegesítő, "jajj, de ciki már a metál!"-attitűdöt. Az tény, hogy Dan Weller helyett ezúttal James Loughrey (Manic Street Preachers, Björk, Skindred) producer és hangmérnök vezette a munkálatokat. Ha hallgatnak rám, még ma kirúgják a fickót (talán tisztán pedagógiai jelleggel le is kevernek neki egy pár pofont), és soha többé nem teszik be a lábukat a kelet-londoni Strongroom stúdióba.

Jon Dow és Will Stapleton, akik eddig ontották magukból a hard rock slágereket, most egyetlen valamire való nótát, egyetlen megjegyezhető dalfoszlányt sem írtak. Már a béna borítóról sejthettem volna, hogy komoly baj van, de a "Raining Rock" emléke még fűtötte bennem a bizakodást. Remélem, a "Disguises" - ahogy a neve is sugallja - csak egy álarc, amit mihamarabb levetnek és James Loughrey asztalára hajítanak: "Foglalkozzál Te csak a Mániákus Utcai Prédikátorokkal, és ne üsd bele az orrod olyasmibe, amihez nyilvánvalóan nem értesz!" - fölkiáltással.

Tartuffe

Blogunk munkatársainak nevében kívánunk mindenkinek Áldott, Békés Húsvéti Ünnepeket! Látogasson meg mindenkit a Lemmy-nyuszi, és ajándékul álljon itt a Metallica klasszikusának, az "Enter Sandman"-nek jazz földolgozása! Nem, nem Kirk Hammett tanult meg jól gitározni, és Lars Ulrich sem lett pontosabb, ezt egy Andy Rehfeldt nevű "metál komikus" játszotta föl egyedül!

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.robmoratti.net

A kanadai illetőségű Rob Moratti neve mifelénk aligha cseng ismerősen, de aki szereti a Saga zenéjét, talán emlékszik az ugyancsak kanadai ős prog-rockerek "The Human Condition" (2009) lemezére, amelyen Michael Sadler rövid pihenője miatt Moratti énekelt. Elég heterodox álláspont, elismerem, de nekem a Sagától éppen ez a kedvenc albumom (ahogy ezt korábban már kifejtettem). Az AOR körökben azért eléggé ismert és elismert énekes Journey mániája nem ért váratlanul, hiszen a legendás együttes a műfajban egyszerűen megkerülhetetlen.

Nem kedvelem túlságosan a földolgozás (tribute) albumokat, hacsak nem adnak az eredeti dalokhoz hangzásban, megközelítésben valami igazi pluszt, mint azt pl. a progresszív metál legnagyobb muzsikusai tették a Rush előtti tisztelgésükön (Working Man, 1996). Sajnos Moratti Journey-lemeze a szolgai hozzáállás tipikus példája, pedig egy kövérebb sounddal, néhány instrumentális csavarral érdekes dolgokat lehett volna művelni. Moratti nagyon jó énekes, hangszíne, hangfekvése passzol is a Journey dalokhoz, de ezt Steve Perry, vagy mostanában Arnel Pineda még mindig jobban csinálják.

A helyzet az, hogy egy klubkoncerten ezt a műsort bármikor megnézném, de így, hanghordozón ez nekem kevés. Különösen elégedetlen vagyok a gitárokat és billentyűket följátszó Torben Enevoldsen teljesítményével. A dán gitáros már többször bizonyított olyan formációival, mint a Section A, a Fatal Force, vagy az Acacia Avenue, de itt jóformán csak alibizik, és az a herélt gitár sound! Ebből a szempontból talán az egyébként klasszikus "Lovin', Touchin', Squeezin'" a mélypont Brrr! Ennél Neal Schon bármikor jobban szól! Moratti biztos jól szórakozott a stúdióban, a Journey is kétségkívül megérdemli a tisztelgést, de ezt a lehetőség most kihasználatlanul maradt...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast, Roadrunner

Honlap:
www.nightwish.com

Tuomas Holopaien unja a metált. Ott még nem tartunk, hogy zavarja is, ahhoz túlontúl bedarálta őt a Nightwish nevű életre keltett Gólem, illetve filmes és filmzenei próbálkozásainak relatív sikertelensége nem kíván jobb alternatívát ahhoz, amit igazán szeretne csinálni. Mert a mostani album "grandiózusságában" – ehhez a jelzőhöz még visszatérek – azt hiszem, hogy a csapat eddigi csúcspontja, melyen a metal bizony a másodhegedűs szerepét tölti be, olyan untermanét, ami jó eszköz a szimfonikus hangszerek aláfestésére, kiteljesítve azt a filmzenei tónust, amit a szintibe csomagolt orchestra nem tud nyújtani.

Pedig milyen jó alkalom lett volna az új énekesnő, a rajongók által is elfogadott Floor Jansen belépése arra, hogy a Nightwish visszatérjen, no, jó, visszakacsintson a korai albumok egyértelműen fémesebb megközelítésére, ahol a szimfonikus hatást nem bő lére eresztett filmzenei szaft szolgáltatta, hanem Tarja operaénekesi vokalizálása. A "Once" óta tartó minimalizálódási folyamat – igen, a grandiózusság mellett ez a másik fő jellemző – azonban jelen albumon is tartja magát, sőt, a fordulatok egy része már ismerősként is köszön a hallgatóra. Egyszerű, kőbe vésett, primitív riffek, a szólók még jelzésértékűre sem vett hiánya, ahol a zenei rafinériát a szintetizátor által mindent elborító szimfonikus hangzáskép próbálja pótolni – nos, ez van, akinek elég, nekem momentán már nem.

Térjünk azonban egy kicsit ki az új énekesnőre, a rajongók által is állva üdvözölt, és predesztinációjában sikerre ítéltetett Floor Jansenre. Lehet, hogy én vagyok süket, de akkora színvonalbeli különbséget nem hallok a bukott, és csúnya módon kirúgott Anette Olzonhoz képest. Oké, néha Floor képes operásra venni a hangját, de alapvetően ugyanolyan csilingelő, iskolázott szoprán, mint elődje volt, – aki a metalos közvélemény ellenére igenis képzett és tehetséges vokalista – ráadásul annyira hátra keverve énekel, hogy néha nem tudom megállapítani, most a hangszerek zengenek, vagy az énekesnő hangja? Lehet, hogy tévedek, de én kissé elhibázottnak érzem a hallhatóan visszafogott stílust, amit csak néha magyaráz a dalok jellege, valamint hangulata, és a keményebb számokban kedvem lenne Floorra rákiáltani, hogy "ereszd már ki a hangod, babám!" – persze csak akkor, ha nem tudnám az illemet, és jobban értenék a zenéhez, mint Tuomas.

Mindezektől eltekintve tetszik az album. Mert szórakoztató, a rengeteg hangszeres-filmzenés ötlet egymásra halmozása ellenére is azonnal fogyasztható, és mert Tuomas tökéletesen tudja, hogyan kell slágert írni úgy, hogy ne mártózzunk meg a giccs-szirupban. Talán nem is volt rossz megoldás a metal hangszerek alárendelése, komplementer jellegük nem engedi a zenei katyvasz eluralkodását és a gagyi-faktor ugrásszerű növekedését, a szokásos kelta folkzenei hatások pedig szépen illeszkednek a kialakított motívumképbe, ami igazából csak a lemez epikus záró számában ölt olyan mértéket, amit már nem tudok akceptálni, és amire ráaggaszthatom a parasztvakítás jelzőt. Hisz ne mondja nekem senki, hogy szükség van egy alapvetően pop-metal lemezen – furcsa így leírni ezt a szót, de valahogy illik az egész lemezre – 24 percben elmesélni az evolúciót, és amelynek jó, ha a fele értékelhető zenei rész, a többi egy National Geographic természetfilmből, és Bergman: Suttogások és sikolyok c. drámájából lett kicsórva, abszolút feleslegesen és bosszantó módon.

Optimistább, barátságosabb album az EFMB, mint elődje volt, és talán olyan zenei mérföldkő lesz a csapat életében, mint amilyennek annak idején a "Once" bizonyult. Bennem azonban felvetődik a kérdés, hogy innen hogyan tovább, mert ebbe az irányba már nincs hova menni – talán konzultálni kellene a stílus két másik nagyágyújával, a meghasonlott Rhapsodyval az új stratégia megalkotásához. Persze abban biztos vagyok, hogy ha minden így marad, ahogy most van, úgy is jó lesz.

Garael

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlap:
www.vonhertzenbrothers.com

Meghallva a kétségbeesett segélykiáltást, besegítek én is. Méghozzá egy melodikus prog-rocknak titulált finn zenekar hatodik korongjának recenziójával. Honnan is kezdjem...? Mondjuk onnan, hogy nem értem, hogy a bánatba' tudnak emberek olyan semmilyen zenét szeretni, mint amilyent mondjuk a Foo Fighters játszik. Se nem kemény, se nem dallamos. Ha már sehol egy tökös riff és/vagy sodró lendület, legalább bazi nagy slágereket gyártanának, mint mondjuk Bon Jovi és a Def Leppard anno. De nem. A népek mégis veszik, mint a cukrot, legalábbis a kereskedelmi sikereik erre utalnak.

Nyilván valamit én nem értek. Persze ezt nem gondolom komolyan, mert megvan erre is az ügyeletes elméletem. Méghozzá: az egyre szélesebb szingli-yuppie társadalmi rétegnek a seggriszálós, zeneipari kreálmány tinisztár hangszálakrobaták és a kifehérített gangszta-rapperek tömkelege már nem pálya, valami komolyabb, érettebb kell (értsd álentellektüel mázzal leöntött, de azért ártalmatlan muzsika). Így lehet sikeres a pop határát karcolgató kiherélt rockmuzsika, főleg ha némi folkkal és/vagy alternatív szósszal is nyakon van öntve (lásd itthon Kiscsillag, Quimby és társai). Ez a Grohl gyerek, ez az amcsi Lovasi András, ha nem tudtad volna, ő is egy garázs-arc, ergo hiteles, ez már megfelelő egy jól szituált harmincasnak. Mondjuk Lemmy is az lenne, ha ő is ártalmatlan muzsikát játszana, ha nem üvöltöznének annyira azok a gitárok példának okádék (sic!), ja és ha ő is kő dollármilliomos lenne, mert a csóró rocker azért mégse' annyira menő.

Namármost, hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy a von Hertzen testvérek zenekara a finn Foo Fighters. Akik szeretnének most már, ennyi nagylemez és hazai siker után a világ Foo Fighterse is lenni. Ezúttal biztosra akartak menni, így menő producert és hangmérnököt szerződtettek, akiknek a nevét nem írom ide, mert egy rendes, dolgos metalfejnek ezek úgyse mondanak semmit. És lőn, velük megalkotják a legváltozatosabb, legbefogadhatóbb, hatalmas arénákra hangolt dallamokat tartalmazó albumukat.

De ha csak ennyi lenne ez a zenekar, akkor most nem olvasnátok róla itt, mert nem érdemelnék meg még a klaviatúra-kopást sem, ami a cikk megírása közben keletkezik, a drága szabadidőmről nem is beszélve. Az, hogy ezen a "patinás" oldalon helyet kaptak, kizárólag annak az aprócska ténynek köszönhető, hogy ezek a vodkavedelők igencsak jó számokat írnak. Olyanokat, melyekben megidézik a metalos gyökereiket is, és a progresszív rockosat is, és ahol a negédes szósz és az alternatív zenei körítés funkciója leginkább az, hogy ebbe az ódivatú világba belerántsa a figyelmetlen brókerfiút, vagy az elfoglalt brand manager hölgyikét. Mélysége, epikus íve van a számaiknak (még azoknak is, amelyek első blikkre nyálas líraként terrorizálnak), s ezek egytől egyig hiteles érzelmeket közvetítenek. Legalábbis én elhiszem, hogy ez a srác itt komolyan gondolja, amiket énekel.

Tudnám hasonlítani őket a Soundgarden Music TV-s, slágeres korszakához, mert sikerek ide vagy oda, ők még a sötét oldal legdurvább befolyása alatt sem felejtették el a '70-es évekből eredő meghatározottságukat. De jó megfejtés lehet a Muse is, mert a '80-as évek lopkovári-hegyei ellenére kreatív és igényes az, ahogy a privatizált elemeket, ötleteket újrahasznosítják. Ezek mindegyike nyomott hagyott a Von Hertzen Brothers munkásságán, ahogy a Black Sabbath-tól a Queenen át a Jethro Tullig sok mindenki más. Még az a pöcs Foo Fighters is.

Kotta

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.the-scorpions.com

Ennyi könny még nem folyt le rockzenei blogoldalon, amennyit Tartuffe kolléga sírt el afeletti bánatában, hogy mennyire egyedül is maradt: még szerencse, hogy terhek hordásának tapasztalataiban barátunk főnöke máig az etalon, úgyhogy nem hiszem, hogy ne lehetne még egy lapáttal azokra a roggyant vállakra pakolni… No, de nehogy oldalunk váljék a mellüket verdeső mártír hajlammal rendelkező kozák atamánok kedvenc továbbképzési fórumává, gyorsan besegítek – nem, nem azért, hogy könnyítsek kollégám terhein, cipeli ő őket boldogan tovább – pusztán a szakmámból eredő lovagi attitűd miatt, amit, mit tehetek róla, rám osztott az ég.

Kezdjük tehát az egyik legpatinásabb elmaradásunkkal, a Scorpions régi-új albumával. Az előzményekről nem akarok sokat írni, aki szereti a csapatot, az úgyis tisztában van a lemez megszületésének körülményeivel, aki meg nem, az utána tud olvasni. Mivel itt aztán tényleg klasszikus bandáról van szó, nem is érzem magam elég bátornak ahhoz, hogy önállóan recenzáljak – nekem nem olyan erős a vállam, ugye, mint a roskadásban is Atlaszként magasló Tartuffe-nek –, így egy másik klasszikus(pár)t hívok segítségül, a délutáni "B" TV-k koronázatlan királyait, Bud Spencert (BS) és Terence Hillt (TH). Emlékeztek még a "Különben dühbe jövünk" klasszikus jelenetére, mikor az összetört Buggy helyett egy csapat bőrbe öltözött motoros vagány jelenik meg, amire kedvelt párosunk eljátssza, hogy a nagy semmi helyett mégis kedvelt autójukat kapják meg? Nem? No, akkor egy kis segítség:

"– BS: Ááá, ez aztán igen, gyönyörű darab, pontosan olyan, mint a régi volt. És vadonatúj!

– Motoros: Ilyet akartatok, ugye? Pontosan ugyanolyan, mint a régi volt. Piros, sárga tetővel. Csak kérni kellett, és a főnök már küldte is. Na, próbáljátok ki nyugodtan.

– BS: Hmm, mondd csak, neked tetszik?

– TH: Nem is tudom… Egész jó, de, de… én valahogy… egy kicsit inkább… szóval érted...

– BS: Ahogy mondod!

– Motoros: Úgy látom, nektek semmi sem elég jó!

– TH: Nem, csak úgy érzem, valami nem stimmel."

No, és innentől beindul a pofonláda, én meg nem győzök csodálkozni, hogy a film rendezője milyen pontosan számba – tollamba, klaviatúrámba – adta azokat az érzéseket, melyek elfognak a "Return To Forever" album kapcsán. Mert igaz, hogy a felújított, annak idején az asztalfiókba tett dalok – az újakkal egyetemben – tökéletesen idézik a csapat legsikeresebb korszakának minden báját és rafinériáját, mégis hiányzik valami… talán az a szikra, ami annak idején képes volt lángba borítani az arénákat és a rajongók lelkét, hurrikánként söpörve el minden tényezőt, ami a siker útjában állt. Hiába hát az átdolgozás, a fazonalakítás, a kornak megfelelő hangzás-szteroid: a dalok alapja bizony maradt, ami volt, vagyis egy olyan színvonal képviselete, ami nem ütötte meg annak idején a korszakalkotás mércéjét. És ez bizony hallatszik is, hiába minden pompa és csillogás, a régi sablonok újrapolírozása és felturbózása. Lehet, persze, hogy ha a "Sting In The Tail" – ami ugyanilyen összefoglaló jelleggel, de mondjuk ki nyíltan, egy árnyalattal magasabb minőséggel idézte meg a csúcskorszakot – nem olyan erős, mint amilyenné vált, vagy ha ezen album jön ki az "utolsó munka" pszichológiai értéknövelő kamujával, most nem fanyalognék, de mit csináljak, ha sokadszori lejátszással sem tudom pazar minőségűre hallgatni a lemezt, és a dalok inkább idézik bennem a kiváló másolat-gyártó iparos képét, mintsem a géniusz mágikus erejét. Ha pedig ezzel a véleménnyel fejemre vonom a hívek haragját, nem marad más hátra, mint kedvenc Spencer-Hill párosom vállai mögé bújni, ha már Tartuffe kolléga éppen foglalt a blog megmentése miatt.

Garael