Kiadó:
Zeta Nemesis Records

Honlapok:
www.stephanforte.org
facebook.com/stephanforte

Immáron második szóló lemezével jelentkezik Franciaország egyik vezető prog-power zenekarának az Adagionak gitárosa. Stephan 2011-ben hozta ki első albumát "The Shadows Compendium" címmel, amelyen neoklasszikus stílust vegyített modern metállal. Héthúros hangszerekkel feljátszott súlyos alapokra hozta technikás, dallamos szólóit, ha valakinek ennyi nem volna elég a behatároláshoz, akkor azt írnám, hogy Loomis európai, sötétebb, tartalmasabb változata.

Jelen második lemezen még modernebb az irány, indusztriális elemek is megjelentek, valamint sokkal futurisztikusabb lett az egész. Impozáns a vendégszereplők listája, tulajdonképpen napjaink "legmárkásabb" metál virtuózait nyerte meg a projekthez: Andy James, Paul Wardingham, Marco Sfogli és a sokadik virágzását élő Marty Friedman is jelen van.

Egy gitár-zongora etűddel indít a korong, tulajdonképpen ez az egyetlen tétel, amely csont nélkül felfért volna az előző lemezre is. A második, a címadó dal már hozza is a fent említett új irányvonalat, ipari zajongásokkal rendesen megpakolt, kegyetlen, zakatoló riffeléssel operáló szám, amelyet elvont, kísérteties dallamfoszlányokkal tesz még nyomasztóbbá a szerző. Vendégszereplőnk Andy James, s hogy mennyit tesz hozzá a dalhoz? - szerintem semennyit. Meglehetősen jól ismerem AJ játékát és elsőre nem volt evidens, hogy hol is hallható, azt hiszem ez mindent elárul. Ezzel ellentétben Marty azonnal kiszúrható a "Zeta Nemesis"-ben, ami egy kevésbé darálós, monumentális dallamokat felvonultató darab. A legmarkánsabban viszont Paul Wardingham rakta le a névjegyét a "Sector A: Undead" dalban. Megkockáztatom, hogy a számszerkezet megkreálásában is részt vehetett, ugyanis nagyon benne van ez a futurisztikus, űrmetál hangulat, ami a saját (egyébként remekül sikerült) szólóalbumát végig jellemzi.

Megérkeztünk a korong legfinomabb pontjához, a "Pure" már-már poposan könnyedre sikerült, mind a versszak, mind a refrén nagyon jól működő dallamokat tartalmaz. Nem kevésbé kellemes a többszólamú gitártémákat, ill. zongora kiállásokat is villantó "Entering Sigma Scorpii", amelyet Franck Hermanny elvont basszusszólója bolondít meg a végére. Ismét egy kis zakatolás, okkult, death metal zenekarokat idéző témák, konkrétan a Behemoth, Septic Flesh világát sikerült megidézni a "Praying Lord…" című tételben. A billentyűs hangszerekért felelős Kévin Codfert nagyon sokat tesz hozzá a hangulathoz, nem csak ebben a dalban, hanem az egész lemezen meghatározó jelenléte.

Megérkeztünk a lemez leghosszabb és talán legtartalmasabb szerzeményéhez, "Suspended Tears…". Nem vagyok a sokhúros hangszerek tudora, de mintha ebben a számban a riffeknél nyolc húrra váltott volna a szerző. A neoklasszikus témájú refrén nagyot üt, kiválóan ellensúlyozza a ritmusok brutalitását. Az ambientes kiállás a szám közepén óriási hangulati pluszt ad a szerzeménynek, valamint remekül készíti elő Marco vendégszólóját, talán ez a kedvenc dalom az albumról. Ezzel elfogyott a gitározás, ugyanis az outro "Peace" már csak szintis lebegést ajánl.

Jól sikerült lemezzel állunk szemben, ha nem így lenne, nem írtam volna ajánlót, viszont szerintem picit elmarad a bemutatkozó anyagtól, hangulatban biztosan. Egy ilyen szintű gitárosnak, mint Stephan, akinek saját zenei világa van, nem hinném, hogy foglalkozni kellene a trendekkel és integrálni minden divatos elemet, irányzatot.

Mádi N.

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.blackstarriders.com
facebook.com/BlackStarRidersOfficial

Kezdünk kivérezni, mint hízósertés a januári havon... Nem túlzok nagyon (bár a teljes igazságot azért nem fedi le), ha azt mondom, hogy a blogot immár egyedül viszem. CsiGabiGa másik oldalra költözött, Túrisas régóta a gitárjaival mókol otthon egy szál gatyában, Kotta és Garael kollégák pedig egyéb (munkahelyi és más természetű) elfoglaltságaik miatt csak epizódszereplők. Még szerencse, hogy MádiN. néha megörvendeztet bennünket egy-egy instru anyag szakértő elemzésével. A lényeg, hogy ezt a lemezt sem nekem kellene kiveséznem, de ha már a gyerekeknek megígértem...

Kezdem ott, hogy nekem annak idején a Thin Lizzy kimaradt a szórásból. A fanatikus Black Star rajongók valószínűleg már itt sóhajtanak és legyintenek egy kiadósat, hiszen a BSR voltaképp a Thin Lizzy reinkarnációja, ahol a folytonosságot egyedül Scott Gorham gitáros képviseli. Ricky Warwick énekes igazolásával szinte a lehetetlent oldották meg: tudniillik vele - amennyire ez egyáltalán lehetséges - a legendás Phil Lynott után visszamaradt űrt töltötték be sikeresen.

A BSR már a 2013-as "All Hell Breaks Loose" lemezzel bebizonyította, hogy méltó és képes egy valódi rock legenda örökségét ápolni. Nekem külön szimpatikus, hogy nem vitték tovább a nevet, nem piszkáltak bele egy ilyen tekintélyes hagyatékba, zeneileg viszont teljesen hitelesek. Mostanában nagy népszerűségnek örvend pl. a Dropkick Murphys, azt azonban kevesen tudják, hogy a punkos, kocsmaszagú, kelta népzenével kevert receptet Phil Lynotték már hosszú évtizedekkel ezelőtt kitalálták.

Az új albummal - ahogy a neve is hirdeti - sikerült bebizonyítani, hogy a gyilkos ösztönök továbbra is kifogástalanul működnek a zenekarban. Bennem továbbra is él az a kifogás, hogy a hangzást lehetett (kellett) volna modernizálni egy kicsit. Direkt meghallgattam az 1979-es "Black Rose"-t, és azt kell mondjam, a megszólalásban szinte semmi különbség sincs... Ja, és Gary Moore is hiányzik nekem (nem csak innen). Lehet, hogy a "Black Rose" ennél egy kicsit "progresszívebb" és talán túl sok itt a líra, ennek ellenére azt kívánom, soha rosszabb reinkarnációt!

Tartuffe

Kiadó:
Heads Up

Honlapok:
www.ericjohnson.com
www.mikestern.org

Mindkét gitáros már önmagában véve is legenda, így nem volt kérdés, hogy a kettejük által fémjelzett albumról ezen az oldalon is kell szülessen egy recenzió. A történet úgy indult, hogy Mike Stern (aki mindig is kedvelte Eric Johnson játékát) meghívta zenésztársát egy rövid vendégszereplésre a "Big Neighborhood" (2009) című lemezének fölvétele során. A stúdiómunkálatok olyan jó hangulatban folytak, hogy végül ketten gyorsan "összetelefonáltak" egy bandát és rövid próba után egy kéthetes miniturnéra indultak. Ennek az lett az eredménye, hogy lemezszerződést ajánlottak nekik, amit nyilván sületlenség lett volna elutasítani.

A munkálatokhoz Johnson stúdióját választották színhelyül; a dobokon Anton Fig (James Brown, Miles Davis, Bruce Springsteen, Stevie Wonder), a bőgőn pedig Chris Maresh játszik. A lemez jogosan kapta az "Eclectic" címet, egyszerre van rajta jelen a két gitáros széles skálán mozgó ízlése és stílusa, ami a jazztől a blueson át egészen a rockig terjed. A fölvételeket nem bonyolították túl, az anyagot gyakorlatilag "élőben" vették föl.

Nem meglepő, hogy a lemezen mindkét gitáros korábbi szerzeményei helyet kaptak, de szerencsére született néhány kompozíció kifejezetten erre a kiadványra is (Eclectic, Benny Man's Blues, Hulabaloo, Tidal, Wherever You Go), melyeket Johnson jegyez szerzőként. Az album egyébként javarészt instrumentális, ez alól érdekes kivétel például a korongot záró Jimi Hendrix földolgozás, a "Red House". A dal (bár meglehetősen elcsépelt gitáros toposz) annyiban mindenképpen különleges, hogy Stern itt debütál (vállal szerepet először) énekesként (Johnsonnal fölváltva).

Az "Eclectic" biztosan nem kap Grammy-díjat, nem kerül föl a Billboard Hot 100-as listára, a szakma sem fog térdenállva hódolni előtte, de az olyan gitárközpontú zenehallgatóknak, akik hozzászoktak a jazz-blues-rock vegyítéséhez, ismerik és szeretik ezen stílusok keveredését, érdekes és élvezetes időtöltés lehet.

Tartuffe

Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
adrenalinemob.com
facebook.com/adrenalinemob

Földolgozáslemezek megjelentetése (főleg EP formátumban) általában a zenei ötletek vészes megfogyatkozását jelzi, vagy azt, hogy egy banda nem rendelkezik teljesen önálló, kiforrott koncepcióval arra nézve, hogy mit is képviselnek ők a túltelített zenei piacon. Az olvasóra bízom, hogy az Adrenaline Mob esetében melyik verziót fogadja el (vagy egyiket sem). Az biztos, hogy "cover"-jellegű "bemelegítő" EP-k megjelentetése immár védjegyévé vált az öreg metál gengszterekből álló csőcseléknek (lásd: 2013).

Mielőtt kivesézném az albumot, azt mindenképpen el kell mondanom, hogy jóllehet AJ Pero (Twisted Sister) nem teljesen egy fajsúly Mike Portnoy-jal, ebben a fölállásban, ezt a stílust véve alapul (mint ahogy azt már korábban is taglaltam) nincs bennem hiányérzet, sőt fazonban (min. 180 cm és 100 kg) még jobban is illik ide.

A kilenc nótát tartalmazó lemezen egyébként összesen négy valódi földolgozást hallhatunk: Pat Travers "Snortin' Whiskey"-je szerintem telitalálat, ami már sokkal kevésbé mondható el a country rockos "The Devil Went Down To Georgia"-ról (Charlie Daniels Band). A Black Sabbath Medley működik, de a 2012-es pesti koncerten hallott "War Pigs" után efelől nem is voltak kétségeim. A Queen "Tie Your Mother Down"-ja nem tűnt valami izgalmas választásnak, de azután rájöttem, hogy élőben ez is nagyon hasít majd... Ha jönnek felénk, remélem, el is nyomják legalább a végén.

Ami a többi nótát illeti, az Adrenaline Mob magát dolgozta föl: rádiós verziókat és akusztikus változatokat hallhatunk a korábbi lemezekről. Na én épp emiatt gondolom azt, hogy a csőcselék a bevezetőben vázolt okok miatt erőlteti az EP-ket... vagy mert a pénznek nincsen szaga...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Sokan meglepődtek (pl. én is), amikor kiderült, hogy Doug Aldrich gitáros kilépett a Whitesnake-ből, helyére pedig Joel Hoekstra került a Night Rangerből. Még ma sem világos, hogy valójában mi állt a döntés hátterében, de ezt a lemezt hallgatva egyértelműnek tűnik, hogy fő célként nem a Revolution Saints lebegett Aldrich szemei előtt. Ez ugyanis nem igazán az ő zenei közege: a Bad Moon Risingban, Dio mellett és a Burning Rain soraiban (sőt a szólólemezein is) bebizonyította, hogy inkább a tökös-bluesos hard rockot részesíti előnyben, a forradalminak azonban egyáltalán nem nevezhető "szentek" inkább a kicsit rockosabb AOR irányzatot képviselik, amúgy Journey és Night Ranger módra.

Nem véletlenül merül föl e két (Amerikában ikonikus státuszt élvező) banda neve: Aldrich mellett ugyanis az a Deen Castronovo énekel és dobol, aki 1998 óta a Journey sorait erősíti (olykor énekével is), a bőgőt pedig Jack Blades kezeli a Night Rangerből. Ebből világosan látszik, hogy egyfajta szupertrióval van dolgunk, amit oly sok más hasonló formáció mellett a Frontiers kiadó hozott tető alá. Ezért nem gondolom, hogy Aldrich itt ver majd gyökeret; érdemes lesz figyelni, hogy hol fog kikötni.

A Revolution Saints - nincs ezen mit szépíteni! - a Journey és a Night Ranger balkézről született ivadéka, így mindenki számára könnyen fölfedezhetően magán viseli fölmenői jellegzetes vonásait, főleg a Journey-ét. Egy-egy nótánál el is bizonytalanodik az ember, vajon nem az új Journey albumot hallja-e. Erre ráerősít Neal Schon és Arnel Pinada epizódszereplése is. Aldrich meglepően simán illeszkedik a tőle némileg szokatlan műfajba; nem tudom, hogy emiatt dicsérjem vagy korholjam, hiszen ez egyrészt zenei alázatról tesz tanúbizonyságot, másrészt viszont ha nagyobb szerepet kapott volna, a csapatra sokkal kevésbé lehetne rásütni a "Journey-wannabe" bélyeget.

Nekem mindenképp jobban ízlene ez a "koktél" egy kicsit több döggel (lásd: How To Mend A Broken Heart), saját arculattal, de azért így is tetszetős a végeredmény. Mindig is szerettem a Journey-t (manapság a Night Rangerrel is barátkozom), de az utóbbi években (gondolom, ahogy öregszem) egyre szívesebben hallgatom ezeket a szirupos-dallamos, kiszámítható, de szívmelengetően ismerős muzsikákat. Az előző (Eclipse) cikkben részletesebben is magyaráztam a jelenséget, de az önismétlést kerülni illik.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

A svéd dallamos hard rock legenda, a Treat nagy örömet okozott 2010-es visszatérő lemezével (Coup de Grace), de azután csúnyán leforráztak bejelentésükkel, hogy – mivel nem igazán kíváncsiak rájuk – föloszlatják a bandát. Ebben a helyzetben nagy vigaszt jelentett, hogy a Treat közvetlen örökösének tekinthető Eclipse elkezdte szárnyalását. Igazából azt is bebizonyították, hogy a Treat szétzavarása inkább a fáradtságnak vagy a hisztinek tudható be, hiszen ezt a muzsikát lehet frissen, olyan meggyőződéssel és energiával művelni, mint azt teszi Erik Mårtensson csapata.

Az Eclipse nem nagy megfejtésekben és nem forradalmi újításokban gondolkodik, egyszerűen csak a lehető legmagasabb színvonalon csinálják azt, amit – úgy tűnik – a svédek tudnak legjobban: nyakra-főre írják a kellemetes hard rock slágereket, bebizonyítva, hogy valódi hangszereken, komoly hangszeres kompetenciával is lehet pop vagy diszkó dalokat írni, s mindezt úgy, hogy a rock zenén szocializálódott zeneértők sem csavargatják az orrukat, nem kiáltanak farkast, s még azt sem szégyellik, hogy a szokásos ökölrázás vagy headbang helyett olykor gyanúsan stílusidegen csipőbillegetésen kapják magukat.

Képtelenség, hogy az ember mindig zord, szilaj, dühös, vagy egyenesen okkult legyen, kellenek a rocker életében olyan percek is, amikor egyszerűen csak fölszabadultnak, lazának, életvidámnak érezheti magát, és az Eclipse ezekhez az életérzésekhez szolgáltat tökéletes zenei aláfestést. Meggyőződésem, hogy ez nem ciki, nem hiteltelen, nem méltatlan egy vérbeli rockernek sem. Ezért hallgatok minden szégyenérzet nélkül olyan zenekarokat, mint az Eclipse, H.e.a.t, Crazy Lixx (az utóbbiról kérünk szépen egy Kotta-kritikát!), vagy éppen a glam korszak meghatározó és kevésbé ismert bandái. Már a ’90-es években is dacosan, motoros bőrdzsekiben és (akkor még) hosszú hajjal röhögtem bele a toprongyos, kinyúlt pulcsis, zsíros hajú, életunt trutyisták (ld. grunge) szemébe.

Nyilván illene a lemezről is szólnom néhány szót, de vajon minek? Akit nem fölháborított, hanem egyetértéssel töltött el az előbbi eszmefuttatás (gondolom, ők lesznek kisebbségben), az úgyis tudja, mit várhat az új Eclipse albumtól. Nálam tuti toplistás anyag, hiszen simán sikerült olyan jól, mint az ugyancsak toplistás elődje (Bleed & Scream). Fogalmam sincs, mit jelent, de engem sikerült armageddonizálni.

Tartuffe

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Az utóbbi néhány évben már szinte megszokássá vált egy-egy új Neal Morse anyag megjelenése: ja, kipipálva, már megint eltelt egy év!? A kiemelkedő minőség garantált volt, mint ahogy az eget-földet rengető nagy meglepetések elmaradása is. Most azonban némi izgalom is vegyült a várakozásba, méghozzá két okból: (1) a legutóbbi szólólemez (Songs From November) hervasztóan popos lett, (2) Morse fix bandát gyűjtött maga köré, s így már nem egyszerűen saját neve alatt, hanem (a nem kevésbé egyértelmű) The Neal Morse Band néven "publikál". Persze a hiper-stabil ritmusszekció (Mike Portnoy és Randy George) maradt, a valódi drukkot Eric Gilette gitáros-énekes igazolása okozta, aki szólóanyagával (Afterthought) minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy idevaló, meg fogja állni helyét a legendás muzsikusok között.

Eddig a dolog úgy működött, hogy Morse akkurátusan kidolgozott és bámulatos gyorsasággal megírt egy teljes lemeznyi anyagot (vagy többet), a többi zenésznek jóformán csak föl kellett játszania a rá vonatkozó részeket a stúdióban. Jelen esetben azonban nem volt konyhakész alapanyag: "Szerettem volna látni" – nyilatkozta Morse – "milyen lenne szabadon, ott helyben komponálni minden előzetes elképzelés nélkül. Nagy volt a kockázat! Korábban meglehetősen paranoiás voltam amiatt, hogy vajon a rendelkezésre álló rövid idő alatt a dolgok kiforrják-e magukat… ezért már előre megírtam mindent. Ez az album teljesen más! Nagy teret hagytam a többieknek is, hogy részt vegyenek a komponálásban, kifejezhessék magukat, és az eredmény kimagasló!”

A "kimagasló" eredményt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a "Nagyszerű kísérlet" teljesen leválasztható lenne az eddigi Neal Morse diszkográfiától. Korántsem! A Neal Morse-faktor teljes egészében benne van, mint a banda nevében is. Inkább olyan lett az album, mint a Transatlantic: teljes Morse hegemónia helyenként néhány kontribúcióval (ötlettel, fordulattal, megoldással) a többi muzsikustól. Eric Gilette gitárjátéka és éneke kölcsönzi neki a legtöbb frissességet, de én valamivel több egyéniséget vártam volna ettől a közös munkától. Érthetőbben fogalmazva: én azért (a tekintélyes Morse életművel való összehasonlításban) nem találom az új anyagot olyan kimagaslónak. Sőt!

A lemezt nyitó, 10 perces "The Call" nagyon hatásos "fölütés", már-már elhittem, hogy a The Neal Morse Band szignifikánsan több Neal Morse-nál, de a középszerű címadó után következik két hervasztó darab: egy akusztikus ballada (ennél Morse írt már vagy 20 jobbat) és egy jellegzetes "abbeyroados" Morse torzulás (ez a mélypont). Szerencsére a végére jutott egy közel 27 perc hosszú elszállós kompozíció (Alive Again), ez a korong legtransatlanticosabb száma. Talán inkább ezt a vonalat kellett volna erőltetni.

A "The Grand Experiment" egyébként három kiadásban fog megjelenni: lesz egy 1 CD-s változat, egy 3 lemezes digipak (alap CD, bónusz CD: 3 új számmal és két koncertfölvétellel, valamint egy "hogy készült?" DVD), végül egy 2 CD + bakelit verzió. Én javasolnék egy negyedik csomagolást is, ezt nevezhetnénk, mondjuk "Dionysos Deluxe” kiadásnak. Úgy nézne ki, hogy az alap CD-n kicseréljük az uncsi balladát és az idegesítő "Agenda"-t a bónusz CD "Doomsday Destiny" és "MacArthur Park" című nótáira. Az utóbbi nem egy nagy durranás, lehetne helyette esetleg egy instru darab Gillette szólólemezéről. Ha a menedzsment kapva-kap az ötletemen, a blog olvasóit mindenképpen értesíteni fogom, addig viszont be kell érnünk a jelenlegi változatokkal.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
blind-guardian.com

Előre is elnézést kérek, hogy ezt a zenekart használom fel (ki) a műfajjal kapcsolatos eszmefuttatásomhoz(ban), de egymagukban reprezentálják az europower által bejárt utat, így ideálisak az orvosi ló szerepének betöltésére. Tufa speed-happy metaltól jutottak el ők is a szimfonikus-folkos elemekkel díszített Trónok harca/Gyűrűk ura rockig, majd belebuzulva a Queenbe és Mutt Lange Def Lepparddal végzett munkájába – sortársaikhoz hasonlóan, sőt azokat megelőzve (lásd Nightwish, Sonata Arctica) – magukba integrálták a musicales elemekkel bőven átitatott, szövevényes koncepciók köré épülő tini-metalt is. Jön a saját koncept-film is hamarosan, meglátjátok!

Szóval, miért is nem szeretem én különösebben ezt a stílust? Leginkább valószínűleg azért, mert a gitár szerepét degradálták, ezt a - metalban alap - hangszert a háttérbe szorították. Vegyük például a honfitárs Acceptet. Ott minden nóta egy tökös riffel indul, kezdheted a bólogatást. Aztán zeneileg előkészítik, felvezetik a refrént, ami így a tökéletes pillanatban, a felfokozott hangulat tetőfokán robban be. Már csak a megfelelő helyen elhelyezett dallamszólók hiányoznak és meg is vagyunk. Egyszerű gyerek vagyok én, ezt értem. Póverben a gitár viszont gyakran csak reszel, a dallamalkotás szerepét a szintetizátorok és a heroikus énekdallamok, kórusok (meg a klasszikus- és a folk hangszerek, ha éppen nem szintetikusan szólaltatják meg azokat) veszik át.

Azt nem mondom, hogy nem létezik olyan póver banda, akit szeretek, mert az Angrát és a Stratovariust például kifejezetten kedvelem. Csakhogy, amíg ezekben nem gyenge muzsikosok tolják, addig a többi zenekar – beleértve jelen recenzió tárgyát is – a zenei intelligencia vélelmezett hiányát (de legalábbis a dalszerzői készség szükségszerű megkopását) előszeretettel rejtik a 24 ének- és a 18 gitársáv bombasztikusságának, dagályosságának álcája mögé. És ekkor bekövetkezik az, amit már nem értek: hogy miért hangzik úgy a verze, mintha már a refrén lenne, van itt egyáltalán refrén, és amúgy mit akar, hová a bánatba is tart ez a szám?

Speciel a Blind Guardianre nem jellemző a túlburjánzó szinti-hangzás (hogy valami jót is mondjak...), helyette viszont kiötlötték azt a k. idegesítő szokást, hogy a szólógitár végignyekergi az összes számot, folyamatosan ismételgetve a dallamokat. Végül, de nem utolsó sorban, az én idegeimet felborzolja Hansi Kürsch hangja is. Nem egy igazán jó frontember, a stílus követelményeinek azzal próbál meg eleget tenni (és egyben hangterjedelmi képességeit álcázni), hogy felvett egy szerintem igencsak modoros énekstílust. Biztos vagyok benne, hogy a stúdióban nyújtott teljesítményének (az intenzív énekórák ellenére is) csak töredékét tudja hozni élőben. Szóval, ha röviden jellemeznem kellene a BG-t, akkor ők számomra dagályosak, mesterkéltek és modorosak.

Ja, a lemez amúgy hibátlan. Tökéletes produkció, profi szórakoztatás, helyenként (ott, ahol vannak rendes riffek...) kifejezetten ötletes megoldásokkal és a megszokott bombasztikus hangzással. Megkockáztatom, az eddigi legjobb albumuk (zenei értelemben persze, hatásában, kreativitásban nyilván elmarad a '90-es évek első felének klasszikusaitól) . Ha az előző négy bekezdésben kifejtett jelenség téged nem zavar, akkor irány a virtuális lemezbolt, imádni fogod!

Kotta

Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
www.jeffscottsoto.com

Úgy látszik, Jeff Scott Soto Simicska Lajossal szemben nem gecizett, inkább előkapta és az asztalra csapott, úgy, ahogy a klasszikus viccben, melynek hatásaként nem a hajó törött ketté, hanem a keményre kalapált fém, ami a T-9000-es modellhez hasonlóan folyékony halmazállapotban is képes ömleni a hangfalakból.

Az már persze más kérdés, hogy a fémes zenekari egység, amit Soto az előzetesekben ígért, úgy teljesült, mint a szovjet-német megnemtámadási szerződés 1939-ben – hát ott is volt vagy másfél év, amíg valóban nem hadakozták egymást szét a felek, de aztán… Az új albumon közreműködő zenészek listájának hossza ugyanis valószínűleg meghaladná jelen kritika méreteit, még olyan centivel is mérve, amit az illúziókeltés nagymesterei, a kuplerájosnék használnak a kishitű vendégek megnyugtatására. És ha már kupleráj: a közreműködői eklektika mégsem okozott ilyesfajta felfordulást, mert a megszólalás egységesen kőkemény jellege még azokat a dalokat is egyenruhába öltözteti, melyek stílusuknál fogva renitensen kilógnának a sorból. De tudjátok mit, ha olyan gitárosok szolgáltatják a talpalávalót, mint Gus G., Al Pitrelli, és az újkori csodagyerek, Mike Orlando, akkor azt se bánom, ha a szólók felépítésében kapkodni kell a fülemet a különböző felfogásban feljátszott hangok hallatán, legfeljebb azon bosszankodhatok, hogy Smolski miért nem lett meghívva.

Mert a dalok egyébként igen jók, annak ellenére, hogy kritikus társaimmal ellentétben én nem hallom ki Soto hangjából a szuperlatívuszt, sőt, megkockáztatom, hogy igenis fülbetűnő az évek során végbement kopás, mind a hangterjedelmet, mind az érzelemközvetítést tekintve, bár ebben a szigorú közegben sokak szerint annyi érzelem van, mint feudalizmusban a szociális együttérzés, de oda se neki. Van itt hát minden, valahogy olyan formában, ahogy a legutóbbi LeBrie szólóalbumon, csak itt kevesebb a progresszió, és több a groove-ba tocsogtatott popos dallam. Enyhe elektronikus utóíz, néhol már hallott riffek és dallamok – a "Break" szaggatott ütemeit már Alice Cooper ellőtte "Brutal Planet" albumának "Gimme" c. számában, a "The Fall" pedig simán lehetne a Nickelback Def Leppardos koppintásának – "Burn It To The Ground" – koppintása, ami ugye nem baj, mert a tagadás tagadása igazat eredményez. A matematikában.

No, egyszóval: a szigorkodó hangvétel mellett a dallamok mindenképpen elviszik a hátukon a lemezt, az meg, hogy olyan húzása van daloknak, mint hat ökrös szekérnek, csak hab a tortán. Az AOR-kodó Soto-t szeretőknek persze lehet, hogy nem jön be ez a dühösre kevert, modernkedő, staccato-s ipari jelleg, de azok, akik Soto utóbbi évekbeli legtöbb megmozdulásából a tököt hiányolták, most elégedetten dőlhetnek hátra (tudjátok, odavert vele a hajóra), ráadásul azért nem ész nélküli aprítás folyik. Hallgasd csak meg a Pink Floyd hangulatot is elővarázsló monumentális csúcspontot, az "End Of Days"-t, vagy a Soul SirkUS-os időket idéző, elektronikus pszichedéliába csomagolt "Inside The Vertigo"-t, és máris rájöhetsz, a keménykedés nem az ötlettelenség álcája, barátunk pedig akkor sem lenne acélos, ám érzelmek nélküli Terminator, ha a fémvázra emberbőr helyett még egy fémvázat húznának.

Minden bizonnyal megosztó albumról fogunk beszélni, ha valamikor Soto életműve kerül elemzésre, hiszen a választott stílus az énekes eddigi pályájára nem igazán volt jellemző, de az, hogy a szerzői heterogenitás széteső albumot eredményezett volna, szerintem ízlésen túlmutató véleménykülönbség, amit csak azért nem nevezek hibának, mert ez a lemez számomra szinte hibátlan – kár lenne hát a végére ilyesmivel befeketíteni.

Garael

Kiadó:
Nadir Music

Honlap:
www.terrana.com

Úgy tűnik, Mike Portnoy más dobosokat is megfertőzött a The Winery Dogs sikerével. Itt van például Mike Terrana, aki majdnem olyan híres és keresett ütős, mint Portnoy, s aki hozzá hasonlóan megjárt x+1 bandát és projektet (pl. Masterplan, Rage, Artension, Axel Rudi Pell, Tarja Turunen stb.). 2013 nyarán két ismeretlen olasz zenésszel, Fabri Kiarelli  gitárossal és Alberto Bollati bőgőssel megalapított egy hard rock triót, amit nemtelen egyszerűséggel csak Terrana néven futtat.

A dobos legenda a következőt nyilatkozta ezzel a formációval kapcsolatban: "Mindig is akartam egy olyan bandát, ami ugyan erőteljes, de a vokálok tekintetében mégis megőrzi a dallamosságot, a harmóniákat, a gitár riffeket és szólókat. A '60-as, '70-es évek muzsikáján nőttem föl, bár leginkább arról ismernek, hogy rengeteg power metalt játszom. Mindig úgy éreztem, hogy vissza kell térnem zenei gyökereimhez."

Az albumon hallható muzsika (Terrana szövegeivel) valóban leginkább a '70-es évek hard rock legendáit idézi, főleg a Whitesnake-et, csak nyilván nagyobb hangsúllyal a ritmusszekción. Kiarelli és Bollati fölváltva (és együttesen) kezelik a vokális feladatokat, elismerésre méltó kompetenciával ugyan, de közel sem azon a színvonalon, mint amit a példaképek (Coverdale, Dio stb.) képviseltek. Nekem úgy tűnik, hogy kinézetre a Hooligans dobosára, Kiss Endire hajazó (szó szerint és képletesen) Kiarelli a jobbik énekes, hangszeresen viszont egyiküknek sem kell szégyenkeznie.

Az mindenképpen örvendetes, hogy korábbi szóló projektjeihez képest a hangzás sokkal arányosabb és dinamikusabb. Hallhatóan törekedtek egy természetes, nem agyondigitalizált, kimondottan puritán sound kikeverésére. Ha már a The Winery Dogs-szal kezdtem, azzal is fejezem be: Terrana új lemeze jó, sőt jobb, mint bármi, amit tőle szólóban hallottam, mégis elmarad Portnoy ügyeletes formációjától. Egyszerűen azért, mert ott jobb dalszerzők vannak. Punktum.

Tartuffe