Kiadó:
Fastball Music

Honlapok:
www.jadedheart.de
facebook.com/jadedheartmusic

Így szeptember végére besűrűsödtek a dolgok, a zeneiparban is véget ért a nyári szünet. Ennek torkos zenehallgatóként, műkedvelőként nagyon örülök, de "kritikusként" a terhelés nyomasztó tud lenni, sőt, annak veszélye is fönnáll, hogy az emberfia felületes belehallgatások után mond nem kevésbé felületes ítéletet, így néhány hónap után, utólag kénytelen magyarázni a bizonyítványt. Szerencsére ez a Jaded Heart új lemeze esetében aligha fordulhat elő, hiszen könnyen emészthető, azonnal ható hard rock/power slágerek gyűjteménye, s amikor ezt kóstolgatom, egyszer sem érzem késztetését a számok közötti ugratásnak.

Ezeknek a németeknek különös érzékük van ahhoz, hogy rövid, velős, "könnyű heavy" slágereket, együtt éneklésre ösztönző rock himnuszokat írjanak, s úgy tűnik, ez a képességük egyre finomabbá, csiszoltabbá válik. Már a tavalyelőtti "Common Destiny" is nagyon szerethető kiadványnak bizonyult, a rendszer elleni küzdelmük azonban még látványosabb eredményt produkált. Ez valószínűleg annak az elegynek köszönhető, amit a technikás szólók és fogós dallamok mellett Johan Fahlberg hangorkánszerű éneke alkot. Ez a Svédországból igazolt filigrán óriás egyszerre tud Bruce Dickinson, Rob Halford és Andy B. Franck hangján énekelni, s ez nem kis dolog. Az album második nótájában (Control) a mostanában sűrűn foglalkoztatott Rick Altzi is énekel egyet, de nem sokat tud hozzátenni Fahlberg teljesítményéhez.

A "Fight The System" egyszerű, de jól kivitelezett és fülbemászó muzsika, amit hosszú, álmosító autóutakra vagy fékevesztett kerti partikra ajánlok. Nem kell sokat filózni rajta, csupán elkapni a hangulatot, élvezni a sodró lendületet, és még attól sem kell félni, hogy néhány gyengébb dal alatt megül a buli. Mondjuk a "deluxe" kiadás bónuszait kerülni kell, különösen a német nyelven énekelt "Polizisten"-t. Ettől eltekintve a lemez kategóriájában kiváló darab, iktatom is mindjárt a CD gyűjteményem germán szekciójába, a Voodoo Circle, az Eden's Curse és a Brainstorm mellé.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.flyingcolorsmusic.com
facebook.com/flyingcolorsofficial

Senkinek se legyenek illúziói, a Flying Colors pontosan ugyanúgy "csinált" zenekar, mint volt mondjuk annak idején a Backstreet Boys vagy a Shyguys. Ez talán egyeseknek kicsit szentségtörően hangzik, de tudomásul kell venni, hogy – bár ez manapság a mi műfajunkban egyre kevésbé jellemző – a producereknek, a lemeztársasági igazgatóságoknak (management) szokása egy előre eltervezett koncepció mentén sikerorientált csapatokat építeni. Elég, ha a Deep Purple-re gondolunk, akiket Tony Edwards verbuvált össze úgy, hogy a tagok gyakorlatilag a próbateremben találkoztak először. A lényeg, hogy ez a fajta zenei marketing el tud jól is sülni… A Flying Colors Tony Edwardshoz hasonló "királycsinálója" egy bizonyos Bill Evans, akinek az volt az alapötlete, hogy össze kellene hozni egy pop rock énekest néhány neves instrumentalistával, akik a szakma különböző szegmenseiből, többféle stílusirányzatból érkeznek.

Innentől kezdve el lehet felejteni, hogy a Flying Colors esetében baráti zenészek spontán szerveződéséről, valamiféle örömzenéről van szó. Ez persze nem zárja ki, hogy a stúdióba összezárt zenészek végül egymásra s közös hangra találjanak. A profizmusnak ezen a szintjén ezen már nem lehet csodálkozni, főleg, hogy Neal Morse és Mike Portnoy már több formációban is dolgoztak együtt és a két gitáros (Steve Morse és Dave LaRue) is több évtizedes közös múltra tekint vissza. A mérleg nyelve itt egyértelműen Casey McPherson énekes, akinek az a feladata a csapatban, hogy visszafogja az esetleges instrumentális ömlengéseket, egy széles közönség számára is befogadható hangot kölcsönözzön a projektnek. Tudom, hogy mindez némileg cinikusan hangzik, de a naivitás nem erény…

Ettől a Flying Colors még lehet jó muzsika, sőt, pontosan ezért lehet kereskedelmi szempontból is sikeres. Az első lemez megjelenésekor sem igazán ez volt a gondom, hanem hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni az egészből; én alapvetően nem ezt a Transatlantic meets Muse vonalat vártam tőlük. Lám, a saját szavaim cáfolnak meg engem: a naivitás bizony nem erény! Öröm az ürömben, hogy időközben a zenészek összerázódtak, a zenei produceri munkát is saját kezükbe vették, így a "Second Nature" már nem annyira a hozott stílusok, ötletek könnyen fölismerhető halmozása lett, hanem egy sokkal egységesebb, önálló arculatot mutató termék. Annak külön örülök, hogy ezúttal Steve Morse is jobban aktivizálta magát; mind a kompozíciók, mind a szólók szintjén többet nyújt magából.

Az albumon helyet kapott kilenc dalból most mindössze egytől ver ki a víz s ez éppen a videó klipes "Mask Machine". Ezt meg kellene hagyni a Muse-nak, mert ezt a brit trió sokkal jobban és autentikusabban műveli. Szerencsére akadnak olyan tételek, amelyekből nem az ötlettelenség, és a külső hatások sugároznak: az olyan dalok, mint az "Open Up Your Eyes", "A Place In Your World" tényleg igazolják a produceri gondolat működőképességét. Személyes kedvenceim a Steve Morse keze nyomát jócskán viselő "One Love Forever" és a gospel kórussal monumentálissá varázsolt libabőrős ballada, a "Peaceful Harbor". A Flying Colors most sem tudott belelkesíteni, de kétségkívül jobbak, mint az első lemezen és – ha mód nyílna rá – élőben sem szabad őket kihagyni.

Tartuffe

Kiadó:
Warner

Honlap:
facebook.com/ScintillaProject

A Hybrid volt az a sci-film, melynek témájából és színészvezetéséből adódóan a történet csúcspontján nem volt ciki megkívánni egy farokkal rendelkező, kopasz nőt, vagy alient, vagy "mittudoménmit". Ja, amiről szó lesz, az mégsem az a film, csak a címük és műfajuk azonos, de oda se neki: a 2014-ben bemutatásra kerülő történet inspirálta annak a szuper-projektnek – és a lemeznek – a létrejöttét, ami már önmagában is hibrid párosítást valósított meg, hiszen a szép emlékű Balance Of Power ritmusszekciója mellé sorakozott Andy Sneap gitáros és producer társaságában egy olyan hang próbálja az elidegenedést zenei formába önteni, akit ez idáig inkább a történelmi emlékekhez köthette a nagyérdemű, mintsem a jövő génkutatási problémáinak boncolgatásához.

Biff Byford, aki a legutóbbi igen jól sikerült Saxon album után ezúttal egy rockosabb, epikusabb irányú zenei világba csöppent, talán furcsa választásként hathat, hiszen a történeti koncepciót tekintve az öreg szász harcos hangját nem egy Nils K. Rue féle dehumanizáló attitűdhöz köthetjük, ám a lemezt hallgatva azt kell mondjam, szerepeltetése telitalálat volt. Azt már korábban, a szimfonikus/unplugged albumuk során meg kellett állapítanom, hogy Byford hangja meglepően kifejező tud lenni, még így, hatvanon túl is, sőt, mintha az öregedéssel olyan érzelmi árnyalatokat is képes lenne tolmácsolni, melyekre korábbi éveiben nem volt példa. Ráadásul az elkészült lemez nem a Balance Of Power sci-fi hangulatú, hideg hangvételében íródott – ahhoz tényleg jobban illett volna Rue, vagy a banda eredeti énekeseként is szereplő Lance King –, a szomorkás, mesélő, néha el-elkalandozó dallamok sötét jellegére Biff meglepően érzelemdús tónusokkal vázolja a maga festette zenei képet, ami borongós, melankolikus jellege mellett mégis tartalmaz valamit a tábortüzek mesélő kedvű vándorainak juttatott melegségből.

Furcsa, elgondolkodtató panorámát festenek a dalok, és ha hasonlítanom kellene, nekem a Ten sci-fi korszaka ugrana be kicsit fémesebb/keményebb-kötésben: a brit jellegű dallamok kibontakozásához adott bőséges idő, az aprólékos, kidolgozott kíséret, a mesélő jelleg, no és persze az azonnal ható melódiák talán az olvasókat is ennek a többet érdemelt csapatnak a felidézésére ösztönzik. És hogy mit tudnak kezdeni az albummal a keményvonalas Saxon fanok? Meggyőződésem, hogy Byford dallamai miatt nem fognak a kardjukba – ami természetesen szász pallós – dőlni, még akkor sem, ha a lemez koncept jellege által leginkább egyben hallgatva fejti ki teljes hatását, jóllehet a kezdő, címadó szerzemény, valamint az "Angels" akkora metal slágerek, amekkorákat Biff anyacsapata is csak jobb pillanataiban tudott összekotyvasztani a genetikai laboratóriumban, és a "Pariah" Sneap szólójától minden ortodox heavy metal hívő azonnal sci-fi rajongóvá válhat.

Kissé igazságtalannak érzem, hogy a zenei témák tolmácsolásában nagy szerepet játszó billentyűs személyéről sehol nem esik szó – hacsak nem valamelyik tag játszotta fel a szinti-sávokat –, aki mert elszakadni a sci-fi téma által "megkövetelt" hideg-fémes, space rock effektvilágtól, emberközelibbé és befogadhatóbbá téve a koncepciót,

Kellemes és eléggé elhallgatott meglepetése az évnek a The Scintilla Project albuma, ami igazi hibridként teremthet élvezetes perceket a Saxon rajongóknak, valamint a progresszív brit heavy rock szerelmeseinek egyaránt.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.thresh.net
facebook.com/threshold

A brit Threshold az évek során komoly presztízst vívott ki magának. Töretlen lendülettel, bámulatra méltó kitartással szállították a minőségi progresszív rock muzsikát az erősen diétás '90-es években, amikor erre baromi kevesen voltak kíváncsiak (főleg az Egyesült Királyságban), s miközben egyre metálosabb élet csiszoltak maguknak, teljesen stabil, megbízható és - nem kell félreérteni! - kiszámítható módon, színvonalon örvendeztették meg maroknyi rajongójukat újabb és újabb lemezekkel. Lám, egy újabb bizonyítéka annak, hogy a kiszámíthatóság akár erény is lehet...

Úgy látom, hogy a valódi kitörést Andrew "Mac" McDermott énekessel sikerült elérniük, és a "Dead Reckoning" - mely sajnálatosan Mac hattyúdalának bizonyult - volt a csúcsteljesítmény. Nagy szerencse, hogy az időközben saját jogán is (lásd: Star One, Headspace stb.) szakmai megbecsülést kiharcoló régi-új énekes, Damian Wilson igent mondott a visszatérésre. A két évvel ezelőtt megjelent "March Of Progress" bebizonyította, hogy a bandából nem fogyott ki az üzemanyag, és Wilson még új energiákat is képes volt bennük mozgósítani.

Mivel a Thresholdnak mindig is a makacs kitartásban és a stabil, minden (kellemetlen) meglepetéstől mentes teljesítményben lakozott az ereje, nyilván senki sem gondolta, hogy a "For The Journey" valami egészen újszerű, kísérletező anyag lesz. Mindössze két dolog volt számomra némileg meglepő: (1) kifejezetten melankolikus lett az album, tele lassabb, lírai tételekkel, s ez nem föltétlen pozitív fejlemény (bár ez - elismerem - ízlés dolga); valamint (2) végre vastagabban, természetesebben szólnak a gitárok és Richard West billentyű hangszínei is kevésbé műanyagok (milyen jó is a Hammond ismerős duruzsolását hallani pl. az "Autumn Red"-ben!). Ez valami olyasmi, amit már évek óta szorgalmazok, így nem kis megelégedésemre szolgál.

Szerettem volna több olyan húzós tételt, mint az albumot nyitó "Watchtower On The Moon" és a "Turned To Dust", de inkább a középtempós, szinte doomos hangulatok uralják a terepet (Unforgiven, The Mystery Show, Siren Sky), és persze a jellegzetes Threshold lírák, mint pl. "Lost In Your Memory" vagy a szerencsére ambíciózusabb (12 perces) "The Box". Azt persze nem vitatom, hogy piszkosul értenek a hangulatteremtéshez, mint ahogy azt sem, hogy a több mint 20 éves pályafutásnak, a tekintélyes diszkográfiának a "For The Journey" is méltó darabja. Nincs mese, ezt is annak rendje-módja szerint be is kell szerezni, még akkor is, ha a Nuclear Blast kiadó árai elég elrugaszkodottak.

Tartuffe

Kiadó:
Magna Carta

Mike Varney producer, a Shrapnel és a Magna Carta kiadók atyja, így az instrumentális gitár lemezek (avagy a nagy nevű shredderek) lánglelkű támogatója alighanem megirigyelte a The Winery Dogs (Mike Portnoy, Billy Sheehan és Richie Kotzen) sikerét. Létrehozott hát egy hasonló A-teamet (szuper csapatot), hogy világhírű zenészek tolmácsolásában dögös blues rock nótákkal kedvezzen azoknak, akik a '60-as, '70-es évek klasszikus bandáin szocializálódtak.

A dolog nyilvánvalóan "kalkulált", hiszen nagyon direkt módon merítenek a rendelkezésre álló tekintélyes zenei örökségből: a példaképek, inspirációk között ott találjuk elsősorban a Led Zeppelint, a Creamet, a Grand Funk Railroadot, sőt talán még a "Mark 3" Deep Purple-t is (a későbbi Coverdale-Hughes korszakból). Ezek közül egyértelműen a zeppelines hatások a leghangsúlyosabbak, a lemezt indító "Hell No" riffje és verzéje pl. annyira hasonlít a "Black Dog"-ra, hogy abból akár bírósági ügy is kerekedhetne.

A formáció két meghatározó alakja Kelly Keeling, aki korábban pl. Michael Schenkernél dalolt, valamint Vinnie Moore, aki ugyan neo-klasszikus gitárhősként kezdte, de mostanában inkább az UFOban penget nagyokat. Keeling - Robert Plant fiatalkorát idézve meg - nagyon ügyesen hozza az itt elvárható karcos, blues alapú éneket, a valódi meglepetés azonban mégis Vinnie Moore, akit sohasem hallottam még ennyire "koszosan", ilyen bluesosan játszani. Persze teker nagyokat, ahogy az elvárható, s ezzel el is viszi a hátán a projektet.

A helyzet ugyanis az, hogy egy-két kivétellel nem igazán sikerült fogós, fülbemászó dallamokat írni, ráadásul túl lassúra is vették a tempót. Több dögös, húzós, beindulós nóta kellett volna, mint amilyen pl. a "Hell No", "Never Trust A Woman", "The Hands That Feed You", vagy amilyen a "Hit The Road" lehetett volna, ha nem szarják el azzal a gány refrénnel. Ennek ellenére a Red Zone Rider fele-fele arányban egész szórakoztató retró anyag lett, amit egy-két nóta erejéig simán elő lehet vezetni egy sörözős buliban.

Tartuffe

Kiadó:
Dik Hayd International

Honlapok:
www.slashonline.com
facebook.com/Slash

A lemez címéből csak a "gazdaságosabb" fogalmazás miatt hagytam ki a "Featuring Myles Kennedy & The Conspirators"-t, valójában nagyon is helyénvaló ez a kicsit hosszúra sikerült megnevezés, hiszen Slash mindig is igazi csapatjátékos volt, aki (Axl Rose-zal ellentétben) soha sem szeretett egyedül állni a reflektorfényben, másrészt Kennedy igazi kulcsemberré nőtte ki magát a legendás gitáros mellett, aki a zeneszerzésből is jócskán kiveszi a részét (s akkor még ott van a vokáljaival komoly támogatást jelentő bőgős, Todd Kerns).

Ilyen-olyan szárnypróbák, kísérletezések után Slash - úgy tűnik - megtalálta a nyerő formulát és a hozzá illő muzsikusokat. Lehet, hogy a divatok is kedveznek most nekik, de az "Apocalyptic Love" (2012) és a briliáns pesti koncert bárkit meggyőzhettek arról, hogy ennek van létjogosultsága. A Guns N' Roses zenei örökségét minden szégyenérzet nélkül fölvállalva, de nem egyszerűen a régi sablonokból építkezve tolják a kortalan, az idők viharának makacsul ellenálló  rock n' rollt. Minőségi darabokról van tehát szó, még akkor is, ha olyan klasszikusok valószínűleg már nem születnek, mint annak idején pl. a "Paradise City" vagy a "Don't Cry".

A "World On Fire" meg kell győzze a szkeptikusokat; Slash képes volt "duplázni", sőt - ha lehet - még rá is tett egy lapáttal, hiszen szokatlanul hosszú, 17 dalból álló csokorral kedveskedik nekünk. Rögtön föl is merül az emberben, hogy nem veszélyes-e az ilyen elnyújtott játékidő, hiszen így minden esély meg van arra, hogy bekerüljön a válogatásba néhány töltelék. Elképzelhető, hogy egy kicsit kompaktabb CD-vel nagyobb hatást lehetett volna elérni (úgy értem: jobban ütött volna), de én szeretek a bőség zavarával küszködni, s még akkor is találunk itt egy bő lemezre való tökös rock slágert, ha a kevésbé jól sikerült nótákat figyelmen kívül hagyjuk. Nyilván megoszlanak a vélemények arról, hogy melyek ezek az "inkriminált" gyengébb szerzemények; részemről a "Beneath The Savage Sun" és a Uriah Heepesen la-la-lázós "Battleground" hallgatásakor érzem úgy, hogy nem vagyok meggyőzve, de a "The Dissident" "ó-ó-ó-ó"-s refrénje is elég bugyután hangzik. Ugyanakkor - bármilyen meglepő! - rohadtul bejön az instrumentális "Safari Inn", pedig biztos vagyok benne, hogy a legtöbb "kritikus" ezt sorolná be - mondjuk - a japán bónusz kategóriába. A lemezt záró "The Unholy" is elég szokatlan Slashtől; ezt az Alice In Chains és Soungarden hangulatú nótát tuti, hogy Kennedy hozta a közösbe.

Az "Apocalyptic Love" nekem egy kicsit fókuszáltabb, jobb arányérzékkel összeállított anyagnak tűnik, de a "World On Fire" minden tekintetben méltó folytatás pár igazán kiváló, harapós szerzeménnyel, mint pl. a címadó vagy az élőben majd egészen biztosan frenetikus reakciókat kiváltó "30 Years To Life". Ezek után garantált, hogy (amennyiben elkanyarodnak felénk a turnén) megint telt házas buli lesz a Papp László Sportarénában.

Tartuffe

Kiadó:
Knife Fight Media/UDR Music

Honlap:
facebook.com/
mikelepondssilentassassins

Mike LePond, ott a pont! A leginkább a Symphony X-ből ismert basszusgitáros végre megmutatta – no, nem a tehetségét, mert azt bizonyította már eleget –, hogyan is kell a tradicionális, brit/amerikai metált manapság játszani. Illetve hogyan kellene. No már most, aki ebből arra következtet, hogy Mike barátunk progresszív köntösbe öltöztette a kocka sémákat, amiket így most már gurítani is lehet, az nagyot téved. Ez bizony klasszikus fém, és ha nem is az a szögegyenes fajta, biztos vagyok, hogy NWOBHM emlőkön nevelkedett nemzedék minden feketeöves véleménymondója elolvad a gyönyörtől, ha végighallgatja az albumot. Ez persze nem csak és kizárólag LePond barátunk zenei talentumát dicséri: a választott társak legalább annyit tesznek hozzá az eredményhez, mint a dal- és szövegíró basszgitáros. Alan Tecchio énekes ugyan nem az Allen-féle bajnokságban játszik, feladatát mégis úgy oldja meg, hogy abban hibát nem lehet felfedezni, "Metal Mike" Chlasciak gitárosról azonban ki merem jelenteni, hogy ugyanolyan mester ebben a tradicionális fém stílusban, mint Symphony X-es Romeo kollégája, aki jelen lemezen egy új – dobosi – oldalát mutatja meg. Nem, Michael nem a dobok, hanem a computer mögé ült, hogy japán barátjának megmutassa, hogyan is képzeli el a megtévesztően élő hangzást, Casio pedig érti a csíziót, kétnemzedéknyi utánzási képesség genetikai – bocsánat, processzori, illetve professzori – tartalékával próbál partiban maradni a ritmusszekció élő tagjával.

Ez azonban nehéz feladat, LePond ugyanis nem igazán tud megmaradni azoknál a fránya ritmusoknál, hangszerét Chlasciak mellé helyezve pengeti a virtuális hetedik és nyolcadik húrt, konkrét dallamokat préselve-búgatva ki az elektronikus bőgőből, a hangszeres tudás magasiskoláját és mély hangkészletét prezentálva.

A dalok pedig remekül összegzik Mike heavy metal hatásait, és ha a nyitó szám dallamában még füstszerűen ott is lebeg az utóbbi, agresszívebb Symphony X, a továbbiakban már az angolszász fémé a terep, még akkor is, ha szinte mindegyik szerzeményben fellelhető az a plusz, amitől a múlt és jelen tehetségkutató műsoraiban szereplő összes zsűritagnak izzó fáklyákkal kellene felfesteni az égre a nagy X-et (ami a barátunk anyacsapatának még a nevéből adódóan is nyilvánvaló.) Hallgasd csak meg a "Red Death" arabos, majd barokkos ütemeiből kinövő törzsi dobpulzust, amire úgy úszik rá a középtempós Accept feeling, mint Udora a bűnbánat a "Blind Rage"-et hallgatva, vagy a "The Outsider" játékos-riffelős Judas Priest idézését Chlasciak füstölgő szólójával, és egyből tudni fogod, mire is utaltam. Ha pedig kissé nehezebb a felfogásod, bocsánat, kevésbé vagy fogékony a kikacsintós zenebohóc tréfáira – tudod, aki két trombitán és zongorán eljátssza neked a klasszikusok összest, mindezt egykerekű biciklin egyensúlyozva –, akkor ott a három nyilvánvaló stílusbravúr. A "The Quest" nyitja a sort, ami a matematikai sejtések analógiáját követve bizonyítja azt a sejtésünket, hogy Blackmore mester reneszánsz látomásait sokkal érdemesebb lenne thrash/power (Iced Earth) köntösben játszani, manósapka és papucs helyett. Aztán ott van a "The Progeny": ez tulajdonképpen egy fluxuskondenzátor nélküli időgép, melytől rögtön a fénykorát élő Metallica birodalmába csöppenhetünk vissza, az öreg iszapszemű ráják pedig egyből belekezdhetnek a "régen minden jobb volt" mantrába, ami a számot hallgatva nem is tűnik akkora ostobaságnak, már ha Hetfieldéket vesszük alapul.

Zárásul a tízpercen túlnyúló "Oath and Honor" mutatja meg, milyen az, amikor az epikus Maiden találkozik a korai, menetelős Manowarral és vadnyugati korszakát élő Morriconéval, olyan himnikus gitárszólót kerekítve, amilyet a két említett csapat is csak akkor ír, ha kétszer végighallgatja a spagetti westernek zenei királyának best of-ját.

A hangzás persze hűen tükrözi, ki a főnök a csapatban, de szerencsére Metal Mike vijjogtató, sikoltó, élvezetes szólói sem tűnnek el a bassz-futamok hátrapenderítő orkánjában, ez pedig tényleg azt mutatja, hogy a liberális demokrácia nem ördögtől, illetve metaltól való. De ez már egy másik terep, ami helyett nyugodt szívvel tudom ajánlani az albumot, és nem csak a nyugdíjas asszaszinoknak.

Garael

"Sípolást hallottam, és egyre erősödő morajt - írta később Gagarin -, s éreztem, ahogy a rakéta megremeg, majd lassan elszakad az indítóállomástól. A zaj nem volt erősebb a sugárhajtású repülőgépeknél, viszont nagyon sok volt benne a zenei hang is."

53 évvel később e szavakat mutatóujjamat lóbálva idézem, amikor egy roppant fontos dologra próbálom felhívni szerény számú kocsmai hallgatóságom figyelmét egy aktuális demó kapcsán. Ez a dolog a zenei fogékonyság. Egyfajta személyes, mélyen gyökerező meggyőződés, értékrend az "igaz", és a "hamis" megítélésére, többnyire hangszerek (esetenként rakéták) által kifejezésre juttatva. Gagarin nyilván kivételes érzékkel élte meg azokat a pillanatokat, egy igen feszült helyzetben is.

Túri Csaba hódmezővásárhelyi gitáros napokban közzétett 2014-es demója a "Rest Days Are Comin'" címmel mintha szolidan kategorizálná magát, mint hobbi-, avagy hétvégi gitáros. Illetve multi-instrumentalista, ugyanis a gépi dobokat leszámítva minden hangszert ő szólaltat meg. Hallani, hogy nem 3 évesen kapta első gitárját versenyzongorista édesapjától, ám az nyilvánvaló, hogy egy érett zenészt hallgatunk. Rögtön az első dalban (Schizoid Meets Bipolar) kiderül, hogy itt bizony bőven lesz információ. Az önkifejezés az hagyján, Csaba már a címben felkészít valamiféle egészen sajátságos gondolatmenetre, amit hitelesen le is fordít gitárra, és nem mellesleg videoklipre. Miközben én még a "bipoláris zavar"-t értelmezem a Wikipédián, ő már a Rest Day's Coming dalt kezdi pengetni, amit olyan rohadtul csípek, hogy első hallásra felhajítottam a "holy playlist"-emre.

Aki szerint Pachelbel valami olyasmi lehet, mint a Pókember, az kifejezetten örülhet a számára eddig ismeretlen, légies, fülbemászó D-dúr kánon rock átiratának, mielőtt kib..öhm..kapja a CD-t a következő, "Glades In The Maze" című zenei aknamezőre tévedve, mely bizony megköveteli a hallgatói intelligenciát. A sok mondanivalóval rendelkező emberek ismérve a hadarás, ezért lehet, hogy Csaba egy laza groove-ot némi thrash-riffel vezet át egy ritmusszekciót nélkülöző tapping chorus-ba, elszáll egy egy kis szintiben, majd belerobban egy metál szólóba, barokkos fricskákkal. Mivel én zeneileg szuperintelligens vagyok, és szerénység sem korlátol, természetesen imádtam a koncepciót! A fincsi basszusfutamokra remekül építkező téma kicsit a tavalyi "Dancefloor Damage", vagy a mostani "Schizoid Meets Bipolar" kérdezz/felelek vonalán mozog, jelzem, borzasztó szimpatikusan.

Mégis könyörtelen kritika következik: a 2013-as dalgyűjteményben szerepelt egy kiváló nóta a szomorúságról, ahol Csaba gitárja 1:30 körül már annyira szomorúan fájva sírt, hogy nem bírtam vele tovább sírni, és elmosolyodtam. Ezért lehetett déjá vu a "Remembering McEwan's (Song for Scotland)", melyet hallgatva a kelta vár tornyába még hősiesen felküzdve magam lefejezni a hegylakót már nem volt inspiráció... A "kevesebb néha több" szabályát a kreatív elmék nehezen implementálják az alkotói folyamatba, Csaba jellemzően sehogy; ami a szívén, az a bundján.

Nemrég egy Rockbook interjúban magyarázta bizonyítványát, melyben arpeggio-ból ötös, de vibrato-ból csak afféle gyenge hármas szerepel. Lassan bár, de elérkezett az idő az újabb értékelésre; a korábban említett címadó dal dicsőséges vizsgamunka, a játéktechnika a zenei mondanivalóval karöltve az amatőr gitárost simán a középszerűség felsőbb berkeibe röpíti - jóval közelebb a halhatatlan nagyokhoz.

A demót záró napi cukiságot pedig imádtam, sokadjára is. "Még játék az Élet" címen az alkotói excentrikusság addig merészkedik, hogy a mester mikrofont ragad, és (valóban, teljesen, véresen) könyörtelenül leszámol instrumentális hagyományaival, s bár érzi, hogy a "vállalhatósághoz" kell némi effekt, mégis Turi Klára Borbála művésznő az, aki helyreteszi a mérleg kibillenő nyelvét. E dal - főleg felnőve, szülőként értelmet nyerő - üzenete nem a dalszövegben rejlik, hanem a dalban és videoklipben együtt. Segítek: egy szó, és szívből jön. Nem "vér".

Csaba egy olyan generáció tagja, akik évtizedekkel ezelőtt "analóg jellel" élték meg a rock fénykorát. Zenekarok, zenészek hada emelkedett ki a semmiből, emberek, akik kivételes képességekről tettek tanúbizonyságot élőben, napról napra tömegeket állítva maguk mellé. Dalaik a klasszikus zene rendíthetetlen pilléreire állva a szabadságot - jó hangosan - hirdetik. A zene digitális korszakának eljövetele kétségtelenül megreformálta a piacot, az okozott károk ellenére a zenei progresszió mégis határozott lendületet kapott, lehetővé téve az egyszemélyes zenekarok (igazi) eljövetelét. A 21. század talán leghasznosabb ajándéka a személyi számítógép, mely a dalszerzést képzőművészeti magaslatokba emelve immár Palikának is lehetővé teszi az önkifejezés vizuális alátámasztását. Ezt a lehetőséget Csaba olyannyira nem hagyta ki, hogy minden (!) dalához készített/készíttetett videoklipet. A szocio-digitális csatornáira feliratkozottak az elsőként feltűnő úttörőkben még halántékvakarós kézfogásokat láthattak valami felhasználóbarát Movie Maker-rel, ötletes vágásokkal, alapszintű effektekkel és kissé arrogáns színszűrőkkel, ám ő nem volt rest szorgalmasan pótolni a leckéket, és több igényes, vérprofi segítséggel megalkotott filmecske után saját, sztori alapú, rendezett, vágott, utó-szerkesztett formába öntötte elképzeléseit a demó címadó dala kapcsán, sőt minden eddiginél messzebre merészkedve, egy csinos, és fedetlen női jobb térd erejéig eddig tőle szokatlan stíluselemekkel is operál, így taszítva Miley Cyrus "Wrecking Ball"-ját végleg a semmibe.

Bár a demót hallgatva a legváltozatosabb hatások érvényesülnek, mégsem látom értelmét a nevekkel dobálózásnak, a hangképzési nüanszok elemezgetésének, ritmikai kalibrációnak - hisz' az üzenet egyértelmű a Gagarin-fülűek számára. Csabával jellemzően a mai napig koncerteken, rock-kocsmákban, Rockinformokban futok leginkább össze, a demóját hallgatva pedig egyre inkább érik egy Turi CD (DVD?) dedikáltatása, ki tudja mi fog majd egyszer egy vagyont érni, lehet nem csak Csaba klasszikusan extravagáns dallamvilága van teli meglepetéssel.

(Solymár)

Kiadó:
UDR Music

Honlap:
www.skidrow.com

Sosem tartottam bődület nagy zenészeknek a Skid Row tagjait (Bach már '90-ben is hamisan énekelt élőben, meg amúgy is un blokk szét voltak csúszva rendesen akkoriban), de olyan piszok jó számokat pakoltak az első (két) lemezükre, hogy nem lehetett nem szeretni őket. (Megjegyzem, mindezekben nyílegyenes párhuzam vonható köztük és Guns N' Roses között.) A "Subhuman Race" azonban – mondjon bárki bármit – szar lett, de még ha nem is lett volna az, akkor sem tetszett volna, hogy beálltak a grunge-divatot követők táborába, úgyhogy eztán, bevallom férfiasan, elvesztettem az érdeklődésemet irántuk. Azt a CD-t azóta is kerülgetem csak, teszem ide, teszem oda, kidobni azért nincs szívem..., annyira mégsem nem rossz, mint mondjuk a "St. Anger", amit nemes egyszerűséggel pont 12 perccel az után vágtam a kukába, hogy először lenyomtam a play gombot.

Mondjuk ők sem erőltették meg magukat azért, hogy ne hanyagoljam a bandát: az elmúlt közel 20 évben 2 nyamvadt albumot sikerült kiadniuk az új énekessel (2003 és 2006). Mostanság, úgy modernesen, már le is tojják a nagylemezeket, és az EP divatnak (meg a TV sorozatok újkori sikerének) hódolva (felgyorsult, kompakt fogyasztás, ugyebár) tervezik a "United Word Rebellion" címre keresztelt sztoriból a legtöbbet kihozni az elkövetkező néhány évben. A második felvonásnál tartanak éppen, tavaly jött ki a "Chapter One".

Véletlenül futottam bele az új epizódba, és azért ragadtam rögvest tollat, hogy a hozzám hasonlókat figyelmeztessem: lehet, érdemes felvenni az elejtett szálat, mert a Skid Row megint épp olyan tökös, mint az első két korongja idején volt. Megkockáztatom, végre feszesen tolják, a sound is huszonegyedik századi, azaz dögös, és épp annyira koszos, természetes, amennyire azt egy sleeze bandánál el is várjuk. A dalok pedig zászlóként tartják magasba a mottót: továbbra is mi vagyunk legjobbak abban, amiben '90-ben is – a punkos lelkületű-lendületű, odaba...bázós dallamos metalban. Az öt új nóta végére odabiggyesztett feldolgozásokban (Queen, Aerosmith) épp a cikk elején emlegetett G'N'R legendásan dinamikus lazaságát vélem felfedezni. Oké, nem alaplemez, már csak azért sem lehet az, mert még csak nem is "lemez", de egyáltalán nem gáz, még a klasszikusok fényében sem. Megyek is, ráúszok az előző részre.

Kotta

Kiadó:
Century Media Records

Honlap:
www.wolf.nu

Azt a kutya-, izé, farkasfáját, hogy a Powerwolf név már foglalt, hiszen a Hammerfall oldalágán feltűnt csapat ereje olyannyira nyilvánvaló, mint amilyen nyilvánvalóan ver új albumuk köröket az általam múltkoriban recenzeált kalapácsosok legtöbb lemezére. Csak úgy, farkas vágtában és ha már farkas, akkor persze lóhalálában is.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a svédek egy jóval komplexebb, sötétebb ágát képviselik a hagyományos heavy metalnak, amiben a Judas-féle agresszió mellett ott bujkál – mit bujkál, riogat – a Mercyful Fate progresszív megközelítésű, nyomasztó világa is, ez a játszótér pedig azért több lehetőséget biztosít a próbálkozásoknak, ráadásul nem panelekből épült mászókával… (A lemezborító nem véletlenül Thomas Holm kezét dicséri, bár a dicséret szó az elkészült produktumot nézve keleties túlzás.)

Wolfék falkakohéziója az utóbbi években nem volt éppen farkaspéldás, a tagok menését, jövését Akela, a ridegfarkas sem tudná számon tartani, az viszont mindenképpen érződik az eredményen, hogy a legutóbbi igazolással Simon Johansson került a gitárosi posztra, aki a Steel Attacken és Abstract Algebrán kívül a Memory Gardenből is ismerős lehet. A fiúk nem is hagyják ki a lehetőséget, az ikergitáros felállásból eredeztethető minden előnyt kihasználnak, de nem amolyan barázdabillegető módon: a hagyományos refréneket gyakran hanyagoló, és inkább verzékben erős dalok nagy részének fő építőelemét a fortélyos, hátat borsoztató szólók adják, olyan gonoszkodós hangulatot teremtve, amitől az embernek rögtön a gyermekkori félelmek ugornak be – tudod, mikor meg KELLETT enni a spenótot. Hallgasd csak meg a "The Dark Passenger" felvezető gitárdallamát, és pszichedeliába forduló lidércnyomásos verzéjét – aminél alig várod, hogy felvisítson King Diamond halottsirató hangja – és szinte tapintani fogod a hangfalakból áradó, hömpölygő horror-hangulatot.

Érdekes egyébként, hogy a lemez dalai eléggé elkülöníthetően két farkascsapáson haladnak: a hagyományosabb powerrel – itt a Tad Morose neve is beugorhat – és az említett, fortélyosabb, inkább a lélekre, mintsem az izmokra ható csűrcsavarással aztán meg is bonyolítják kissé a helyzetet, nekem legalábbis kellett pár hallgatás, hogy a profán, adrenalin-bomba "Shark Attack"-től eljussak a "Surgeons Of Lobotomy" – szívderítő téma, nem igaz? – fogvacogtató Diamond utánérzésének élvezetéig. Azt bevallom, nem bánom, hogy nem a nyilvánvalóan példakép ördögmester fejhangja visítja szét a sorokat, bár az énekes, Niklas frazírjaiban könnyű felismerni a hatás-gyökereket, ráadásul a gyakran pulzáló, belassuló, majd felgyorsuló gitármunka felett az ének azért nem tud annyit hozzátenni a hangulathoz, mint a hangszeresek jóval színesebb, és iskolázottabb munkája. Természetesen jó dalok nélkül ez sem érne semmit, és magam is meglepődtem saját magamon, hogy a hagyományosabb zenei megoldásokat, és dallamokat szerető énem nem utasítja el Wolfék kissé széttördelt metódusát – hiába, az ötletesség még absztraktabb formában is utat törhet magának.

A bónuszos dalválasztás sem lehet véletlen: a "Rocka Rolla" fémesebb megközelítésű, lüktető-pumpáló verziója úgy simogatja a füleket, ahogy Maugli tette azt Farkas anyóéval, bevallom, én még a farkam is megcsóváltam volna, ha tudnám. Ezt azonban tegyék meg azok a hallgatók, akik próbát tesznek a csapat gonoszan agyafúrt, erőteljes világában, csak aztán nehogy üvöltés legyen a vége (mint a fába szorult féreg esetében).

Garael